Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-23 / 95. szám

1983. április 23. Napjaink muzeológiája _______ötszáz éve született______ RAFFAELLO Eszterházy Madonna A milotai kovács de, a milotai kovácsmű­helybe is be-bejönnek a fiatalok, tréfálkozni, beszélgetni, kívül-belül me­legedni. Most is körülveszik a mestert, megy a tréfa, az ugratás. Pista bácsi kellemes, szórakoztató egyéniség. De a keze meg nem áll. Még ha egy kicsit megpihen, akkor sem bírja ki, hogy a mellet­te elhaladónak a nyaka közé ne spricceljen egy kicsit a tűztér melletti hűtővizestar- tályban lévő bizonytalan szí­nű löttyből. Aztán elfordul és olyan ártatlan képpel néz egy másik irányba, mint a ma született bárány. Még ha­rangszó is hallatszik hozzá, mert felzeng az üllő és a vas a mester kemény kalapács­ütései alatt. Másnak egyhan­gú zene, az ő fülének ma is szimfónia. Azon tűnődöm, va­jon két legfontosabb szerszá­mának miniatűr szerves má­solata, hallócsontjainak lán­colatában az üllő és a kala­pács hány száz ezer vagy ta­lán millió leütést továbbítha­tott dobhártyájától agya fe­lé a munkában töltött hat­vannégy esztendő alatt. Puskás István 11 éves ko­rában kezdte a szakmát. Ti- szaúj lakon inaskodott két tanulót és két segédet foglal­koztató mesternél, akinek — mint hétlyukú patkón a szö­gek helye — hét lánya volt. De a nyolcadik — kiálló ki­csi tüske a patkó hátán — apja büszkeségére végre fi­únak sikeredett. A tanoncok azt kapták en­ni, amit a gyerekek meg­hagytak. A gazdasszony min­den hulladékot — kenyérhé­jat, tésztamaradékot — bele­aprított a tejükbe, kávéjuk­ba. Olyan volt az mindig, mint a puliszka. „Szúrtos kovács, fényes ga­ras” — tartja a közmondás, érzékeltetve, hogy sok piszok­kal jár a kovácsmesterség, de jövedelmező foglalkozás. Hogy kezdetben mi volt a fi­zetség? Pofon és fenékberú- gás. Az inasnak hamar meg kellett tanulnia, mennyi ide­ig kell a vasat a tűzben tar­tani. Mert akár kemény ma­radt, akár elégett a munka­darab, kijárt a fenyítés. „Egyszer, még inaskorom­ban kerestem ötven koronát” — meséli Pista bácsi. „Egy úrvezetőnek csináltam éket a kocsijába. De a mesterné szemmel tartott, mint az ador- jáni pap a malacát Mikor meglátta a pénzt, olyat pis­logott, mint a files tallér. Alig várta, hogy elmenjen a vendég. Lecsapott az ötven koronára. Kiállhatatlan, go­K özismert a megállapítás, hogy egy megyét, vá­rost, községet sok egyéb mellett az is jellemez: milyen a vendéglátás kultúrája. Me­gyénkben — ittlakóktól és idelátogatóktól egyaránt — meglehetősen változatos vé­lemények hangzanak el a szórakoztató helyekről, még közelebbről a szórakoztató zenéről. Milyen is a jó szórakoztató zene? Kik gondoskodnak ar­ról, hogy a szórakozóhelyeken képzett és hivatásukat szere­tő zenészek dolgozzanak? Mi­lyen a szabolcsi szórakozóhe­lyek zenei nívója? E kérdéseket nemcsak a vendégek teszik fel maguk­nak, hanem a zenészeket al­kalmazó vendéglátóhelyek, a , képzésükkel, vizsgáztatásuk­kal, munkaközvetítésükkel foglalkozó szakemberek is. E két vélemény — a vendégé és a szakemberé — nem mindig találkozik. A vendégek gyak­ran panaszkodnak az egysíkú, unalmas, lélektelen és a hely „szellemétől” idegen zene­szolgáltatásra. A zenészek egy része inkább a kapatos vendégekre figyel, nekik igyekszik játszani, asztalozik, nem mindig a puszta szimpá­tia, inkább a borravaló remé­nyében. Olykor a szünetek is túl hosszúra nyűinak, ami jogo­san ingerli a vendéget. Tar­talmilag is jócskán akadnak kifogások: a zenekarok egy része elcsépelt számokat ját­szik, nem frissíti repertoár­ját, megrekedt a tíz vagy húsz évvel ezelőtti szinten. A zenekarok külső megjelenése is hiányos, elsősorban a tánc­zenészek nem szívesen öltik magukra a formaruhát, bár a munkaadótól erre a célra általában megkapják a pénzt. Az utóbbi két évtizedben a szemünk láttára bontakozott ki Magyarországon egy új muzeológiai szakág: a történeti muzeológia. Régen nemcsak a bútor­darabok, az edények, ha­nem még a ruhaneműek is több nemzedéken át szol­gálták a családokat, most pedig szinte évtizedenként kicserélődnek, eltűnnek a környezetünket alkotó tárgy­együttesek. Környezetünk gyors vál­tozását legélesebben az életmódot reprezentáló tár­gyak területén tapasztal­hatjuk. A környezet gyors átalakulása, amely az 1960- as és az 1970-es években Magyarországon az anyagi kultúra területén a min­dennapi életviszonyokban lezajlott, azzal fenyeget, hogy nem fogjuk tudni az életmódot reprezentáló tár­gyakat múzeumaink gyűj­teményeiben elhelyezni, a tudomány javára megőrizni és a közönség számára ki­állításon bemutatni. Nem a nosztalgia vezet bennünket, amikor ennek a régi életformának, illetve napjaink gyors változása­inak a használati eszközeit mentjük, hanem a társada­lom mindennapi életének elsődleges tudományos for­rásanyagát igyekszünk /megőrizni. A hagyományos múzeumi szemlélet csak a szép, a ki­emelkedő egyedi értéket képviselő egyes tárgyakra figyelt. Csodálattal szemlél­jük egy-egy kastélymúze- nban vagy kiállításon az elmúlt korok uralkodó osz- ■ ilyainak emlékanyagait. Ugyanakkor a polgárság, a parasztság és a munkásosz- ' ily életét reprezentáló em- iekek hiányoznak gyűjte­ményeinkből. Még ma is egy nap alatt be lehet sze- ezni a századfordulóról egy düszmagyart, ha van rá hat­vanezer forintunk. De hi­ába rendelkezünk akár két­százezer forinttal is, nem leszünk képesek egy Gutt- mann zeigruhát találni az 1920-as évekből. Pedig nem ennyi lenne az ára. Említ­hetünk közelebbi példákat is. Az 1950-es években szin­te egyenruha volt a zöld lódenkabát, a szürké, két­soros öltöny, a zöld kártolt- gyapjú kardigán, a barna puplining és a nyersgumi­talpú barna cipő. Két évti­zed elegendő volt ahhoz, hogy eltűnjenek. A múzeumok természete­sen egyedül nem vállalkoz­hatnak arra, hogy az élet­módkutatás problémáit minden vonatkozásban megoldják, de sajátos lehe­tőségeiknél fogva a tárgyak megőrzésével és tudomá­nyos feltárásával komoly segítőtársai lehetnek ebben a munkában a történettu­dománynak és a szociológi­ának, hiszen olyan forrás­anyaggal foglalkoznak, ame­lyek 1 nélkül a hétköznapi élet még a legaprólékosabb leírás esetén is csak egysí­kú marad. Kiállításaink készítése során azt tapasztalhattuk, hogy egy-egy történeti ese­ményt bemutató tárlatunk a maga meglehetősen egy­síkú anyagával (fotókkal, plakátokkal, röpcédulákkal, . újságokkal, magyarázó fel­iratokkal) többnyire csak azokból váltott ki igazi emóciót, akik részesei vol- * tak az eseménynek. Vajmi keveset mondott a fiatalok számára. Az ő érdekükben mélyebbre és szélesebben kell a múltba nyúlnunk, meg kell mutatni, hogyan éltek akkor az emberek, milyenek voltak az életkörülmények, ■milyen volt a lakás, a ruhá­zat, a koszt, mennyi volt a fizetés, az egyes árucikkek megszerzéséért mennyit kellett dolgozni, hogyan szórakoztak, milyenek vol­tak a kulturálódási lehető­ségek, az olvasmányok, a fialok stb. Ha ezeket is be­mutatjuk, akkor azok is megértenek egy-egy régeb­bi korszakot, akik nem él­tek benne. Ügy fest, hogy napjaink anyagainak gyűjtésénél lé­nyegében csak raktári kér­déssel állunk szemben. Itt vannak az üzletek, itt van­nak a gyárak — tessék! Vá­sároljunk, rakjunk el min­den tárgyból egy-egy pél­dányt, és elvetettük gon­dunkat. Ez a gyűjtemény legfeljebb egy árumintavá­sár készítését tenné lehető­vé, mert mögötte nincs ott az ember, aki ezekből a tár­gyakból környezetet alakít magának. A történeti mu­zeológia által használt tárgy csak olyan lehet, amely az emberi használa­ton már túljutott, mintegy betöltötte funkcióját, s amelynek tulajdonosát, fel- használásának módját, he­lyét és használati időszakát is ismerjük. Enélkül a tárgy legfeljebb csak helyettesítő anyag lehet. A régész azokkal a tár­gyakkal dolgozik, amelyek a múló idő rostáján szinte véletlenszerűen fennakad­tak, nem lehet biztos abban, hogy a legjellegzetesebb da­rabok. Minket, a napjaink­kal foglalkozó muzeológu­sokat körülvesznek a tár­gyak, és nekünk kell bizto­sítanunk, hogy azok ma­radjanak meg az utókorra, amelyek leginkább jellem­zik korunkat. És ebben rej­lik az új- és legújabb kori muzeológusok felelőssége. Napjaink, illetve a nemrég­múlt tipikus tárgyait úgy és akkor kell értékelnünk, amikor még környezetünk alkotórészei. Egy elhanyagolt műfaj gondjai Szárakiztatí zene? E kritikai megjegyzések természetesen a tüneteket jel­zik, nem minden zenekarra, zenészre, előadóművészre vo­natkoznak. Hogy a kép teljes­sé és igazabbá váljék, a szak­emberek véleményét is el kell fogadni, amely szerint a megyében dolgozó szórakoz­tató zenészek tudásban, te­hetségben, szorgalomban nem maradnak el más megyében lévő kollégáiktól. A népze­nész- és tánczenész-társada- lom összképe azonban igen tarka, változatos. Az egészen kis tudású zenésztől az or­szágosan ismert, sőt nemzet­közileg is jegyzett kiválósá­gig terjed a skála. Kérdés, vajon a szórakoztató zenész szakma anyagi, erkölcsi, szakmai megbecsülése megfe­lelő-e napjainkban és me­gyénkben, s milyen garancia van arra, hogy a kis tehetsé­gű és szorgalmú zenészek ki­szoruljanak a szórakoztató helyekről, s gyarapodjon a jó zenészek aránya, befolyása? Nem megyei, országos je- jenség a szórakoztató zene értékének, rangjának csendes hanyatlása. Márpedig az ét­termi, kávéházi szórakoztató zenének is megvan a szerepe a zenei ízlés formálásában, a kulturált szórakozás eleme­inek erősítésében. Amíg azonban a vendéglátóhelyek egy tekintélyes részében nem fordítanak kellő figyelmet ‘— és anyagiakat — a jó zene megalapozására, jó zeneka­rok szerződtetésére, -*■ ami mindig vonzerő a patinás he­lyeken —, addig sok bosszú­ságot kell elviselni a vendég­nek. Ez az állapot a zenészek­nek sem kedvez. Nem ösztön­zi őket igényességre, tanulás­ra, elmossa a határokat jó és rossz zenész vagy zenekar között. Az Országos Szóra­koztatózenei Központ megyei kirendeltsége — amely a ze­nészek munkaközvetítésével és képzésével törődik — újabb és újabb erőfeszítése­ket tesz azért, hogy a szóra­koztató zenészek presztízse, rangja, anyagi biztonsága növekedjék. A megyében ál­landó szerződéssel 75 népze­nész dolgozik, az egy ember­re jutó napi átlagkereset alig néhány forinttal marad el az országos átlagtól. Ami viszont gond: a 75-ből 22 népzenész csak ideiglenes működési engedéllyel dolgo­zik, nincs „mesterlevél” ké­pesítése. Mivel azonban így is alkalmazzák őket, nem ér­dekeltek a továbbtanulás­ban, kategóriaszerzésben, ami szakmai besorolásuk, na­pi bérük szempontjából irányadó. (Összejön a pénz a borravalóból.) Még rosszabb a képzettek és képzetlenek aránya táncze­nészeknél, kevés közöttük a vizsgázott, kategóriát szer­zett szakember. Többségük ideiglenes működési enge­déllyel dolgozik, de az OSZK megyei kirendeltsége kényte­len kiközvetíteni őket, mert abból ad, ami van. Márpedig a vendéglátóhelyek többsé­ge — ha nem is érzékeny a jó zenére vagy zenekarra — valamilyen zeneszolgáltatást csak kíván, hogy a forgalom növekedjék. Nemrég tartotta Nyíregy­házán idei munkamegbeszé­lését az a több mint kétszáz szerződéssel dolgozó szóra­koztató zenész, akiknek sok­féle javaslatait, gondjait az OSZK megyei és országos szakvezetői is meghallgatták. Sajnos, a legtöbb zenészt foglalkoztató megyei vendég­látóipari vállalat képviselője nem volt ott a megbeszélé­sen, ami jelez valamit abból, hogy két malomban őrölnek (őrlődnek) a zenészek. Ér­dekképviseleti szakmai szer­vezetük, munkaközvetítésük­re jogosult „gazdájuk” az OSZK megyei kirendeltsége szorgalmazza a tanulásukat, szervezi a kategóriák eléré­séhez vezető tanfolyamokat, igyekszik úgy kiközvetíteni a zenészeket, hogy a legjob­bak megfelelő helyen dolgoz­zanak, ne kényszerüljenek városszéli kiskocsmákba. Nem sikerült azonban a szó­rakoztató helyek gazdáival megnyugtató kapcsolatot ta­lálni, nagyobb elismerést sze­rezni a zenének, s arra ösz­tönözni őket; legyenek igé­nyesebbek a zenekarok szer­ződtetésében, kísérjék job­ban figyelemmel munkáju­kat, serkentsék őket a korral lépést tartó zenei önképzés­re, repertoárjuk állandó fris­sítésére. És e nélkül a szórakoztató zene ügye továbbra is elha­nyagolt marad. Páll Géza Raffaello Santi, Michelan­gelo és Leonardo da Vinci mellett a reneszánsz triumvi­rátus harmadik nagy alakja. 1510—11-ben festette az Athéni iskola című freskóját. Különös vonzalommal ábrá­zolja az anyaságot, madonnái szelídek és szépek. Képein a felfokozott indulatokat megszelídíti a mozdulat esztétikája. Drámai freskó a Borgo égése, báj és meleg­ség hatja át a Sixtusi Ma­donnát. A budapesti Szépmű­vészeti Múzeumban két mes­terműve található: az Ifjú képmása és az Eszterházy Madonna­Harminchét éves korában halt meg Rómában. Művésze­te él, virágzik ma is, mert időtlen. Részlet a Disputából KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom