Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-16 / 89. szám
Jevgenyij Vinokurov: A kedvesem ruhát mosott éppen A kedvesem ruhát mosott éppen, ! A válla közben föl-leszállt. Sovány keze mosott, mosott; néztem, hogyan forgatja a ruhát. " Kereste a szappandarabocskát, £ pedig a kezében lapult. I Tarkója, amelyben fájdalom járt, 1 vidám kis hajfürtökbe bújt. A kedvesem ruhát mosott éppen. S hogy a habok ne szennyezzék, félretörölte ügyetlen kézzel homlokáról a tincsecskét. Leengedte a vállát a drága, kábán fölnézett hirtelen; vékony hangon énekelt magában, nem tudta, régen figyelem. Az alkony ős csodái távol meredtek, ablak mélyiben. A szappantól, lúgtól, szódától hunyorgott bosszús-mérgesen. Gyönyörű nincs a nagyvilágban, bár városát járd be mindet! — Kezek, milyen véznán, soványan, s milyen bús-bús a tekintet! Győri László fordítása Ebben a családban mindig hiányzik, aki nincs itthon... Szerétéiből szőtt szövetség Nanó még látta Attilát, amikor hazavitték a szülészetről. És még aznap, (lehet boldogan, mert szemei még látták a harmadik dédunokát), meghalt. Nanóka azóta is hiányzik. Ennek már öt éve. Ebben a családban mindig hiányzik, aki nincs otthon. Csak együtt érzik magukat jól. Hatan vannak. Rádi Sán- dorné, Anikó, három gyermek anyja. Férje, Rádi Sándor, az apa. Nagymama, vagy ahogy nevezik a Mama, Júlianna néni, s a gyermekek, a 15 éves Anikó, a 13 éves Tamás és az 5 éves Attila. A magyar átlagot alig meghaladó jövedelmű tisztviselő család, melynek anyagi stabilitását a nagymama nyugdíja és családi pótlék ellenére is csak az okos gazdálkodás tudja egyensúlyban tartani. Öszőlő utcai lakásuk ennek ellenére a biztonságot eláruld és kínáló otthon. A ház előtt autó, a Sóstóhegyen kis telek s rajta házikó bizonyítja a tisztességes beosztást, a korlátokon belüli mértéktartó költekezést. Csodálkoznék, de nem teszem, hiszen hamar kiderül az együtt töltött hosszú estén, hogy a gazdasági csoda oka nem más, mint a mindenkor és mindenki részéről megnyilvánuló egységes akarat, a másikat és más érdekét mélyen tisztelő megértés és a szeretet. — Mi mindig és mindenkor együtt megyünk, ha szabad időnk van, hét végeken — mondja Rádiné Anikó —, s igazán akkor érezzük jól magunkat, ha együtt a család. Mondhatnánk úgy is, itt három nemzedék él együtt, s Nanóka haláláig négy generáció volt egy fedél alatt. Házasságunk kezdetétől így szoktuk meg, és soha nem éreztük azt, hogy ez gondot okozhat. — Megértés és alkalmazkodás — talán ez lehet minI dennek a kulcsa, folytatja a sort Júlianna néni, a baj ott kezdődne, ha ezt kényszernek fognánk fel. Megmondunk egymásnak mindent, nyíltan és őszintén, azt is, ami nem tetszik. De tudjuk, hogy emögött sose a harag húzódik meg, hanem az őszinteség. S az őszinteség mozgatója csak a szeretet lehet. — Biztos, hogy találnék én is magamnak olyan munkát, amivel havonta pár ezer forintot megkeresnék munka után — gondolkodik hangosan Rádi, vagy ahogy a családban az asszonyok hívják, öcsi —, de nem teszem. Nem vagyok pedig lusta. De nem hiszem, hogy megérné. Ki tudja azt pénzzel kifejezni, mit jelent, ha itthon a gyerekek körülvesznek, ha kérdeznek, ha játszani hívnak, ha beszélgetésre invitálnak? Én nem menekülök hét végeken az autóm alá, nem keresek pótcselekvéseket. Még akkor is, amikor a konyhában főzök, ez a szenvedélyem, ott is azt szeretem, ha köröttem van mindenki. Nem tudom, hogyan történt, de egy pillanatra úgy érzem, füstbe ment okos kérdéseket feltenni akaró látogatásom terve. Már régen mint gyakorló szülők beszélgetünk. Gyerekről, családról, valós és mondvacsinált gondokról, társadalmi problémákról. — Nézze, mi mind dolgozunk. Igaz, Mama sokat segít. Mégis, az sose volt gond, hogy a gyerekre jusson idő. Én azt hiszem, szülőnek lenni hivatás. A dolog korántsem annyi, hogy megszülöm, etetem és szállást adok neki. — Nálunk a család szövetség. Nincs titok, nincs suskus. A gyerekek is részesei az örömnek, gondnak, a döntés előkészítésének és természetesen az eredménynek. Nem minden tartozik rájuk. Van, amit Anikóval ketten beszélünk meg. De az egész gépezet csak akkor működhet jól, ha mindenki érzi benne a saját helyét és felelősségét. — Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy a családi kapcsolat ereje ezen túl is terjed. Ha a másik fiam jön el a gyerekekkel, ha itt vannak az unokatestvérek, akkor is érezni kell, hogy ezekben a kapcsolatokban biztonság rejlik. A gyermeknek meg kell kapnia azt is, ho{& kapcsolatok, érzéssel teli szálak nélkül nem lehet élni. Ezt se én, se Anikó, se Sándor nem tanulhatta könyvből. A családról való tudnivalókat mi a családból hoztuk magunkkal. Félelmetesen logikus, már- mgr közhelyszerűen egyszerű mindez. De akkor miért nem így van mindenütt? Miért hullanak szét családok, miért kallódnak emberek, miért kerülnek utcára srácok és lánykák? Miért ér egymásba a válóperek sora a bíróságokon? Miért nem jut az illetékhivatalban a végére Rádiné se a vagyonmegosztási viharoknak? — Nem tanulnak már jó ideje sehol a gyermekek a családról. Furcsa képletekről hall az ember a szülői értekezleteken is. ötszáz zsebpénznek, minden kimondott kívánság teljesülése, pénzzel pótolni vélt szeretet, húszassal megváltott beszélgetés, és a félelmetes hajsza a több után. Ideges szülő, versengés, képmutatás. Pedig tudni kell megállni és megpihenni otthon, őszintén és nyíltan élni együtt. — Volt, amikor Anikó a fe- jenállást tanulta, amikor az egész család vele gyakorolt. Mind mutattuk, próbáltuk. Szégyellte is öcsi, aki nagyon jó tornász volt, hogy a lánynak nem megy. De aztán megnyugodtunk: a tőle telhető legjobbat akarta. És ezt mind tudtuk. Valamit így is megtanult, erőfeszítést tenni, a pillanatot, amikor a kudarc is túlléphető. — Az is baj lenne, ha azt mondanánk: van a családban három gyermek. Nem az van. Három ember, akinek éppúgy más-más az egyénisége, mint a miénk. Mi nem általában vagyunk velük. Ismerjük őket, külön-külön, igen, s ez a fő, mi mind ismerjük egymást... Ez lenne a dolog nyitja? Az odafigyelés, az egymás iránti érdeklődés, az egymás titkának megfejtése? Lehet. Megpróbálom a hallottakat átvinni a társadalom egészének képletére. Ismerjük egymást? Érdeklődünk egymás dolgai iránt? Közösen döntünk? Meghallgatjuk egymást? Igen, valahol itt lehet az ezernyi gond gyökere a nagy, a társadalmi méretű családban. Hiányoznak az ilyen családok, a nagy, a legnagyobb iskolák. — Nálunk sosem kell mondani, hogy valamelyik gyermek bocsánatot kérjen. Lényegében nem is erről van szó. Csak arról, hogy eljusson oda: belátja, ha valami helytelen. Ez velünk, felnőttekkel is így van. Nem szégyellem, sokszor rájöttem, hogy a menyemnek van igaza. Össze sosem vesztünk, a csend is legföljebb fél óráig tartott. De sosem szégyelltem megmondani: Anikó, neked van igazad. — És a gubanc ott is kereshető, amikor hiányzik a hit. Egymásban, s abban, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy magunknak alakítjuk. Hogyan várjuk máskülönben, hogy legyen hitünk a munkánkhoz, a célokhoz? Én hiszek abban, hogy nekem, mint apának különös kötelességeim vannak a család iránt. Gyermekeim 10—20 év múlva azok közé lépnek, akik az akkori világ társadalomfenn- tartói lesznek. De mire megy a világ, ha mi szülők erről megfeledkezünk ? — Látja, eddig sosem gondoltam arra, hogy mi példát adunk a gyerekeknek azzal, ahogyan élünk. Ez így természetes. Különben is, azt hiszem, régen baj, van akkor, amikor a család azért viselkedik, hogy példaadó legyen, vagy legalábbis annak tessék. Nem tudnánk mások lenni. Sosem gondolkoztunk azon, hogy jó, rossz, s hogy milyen lenne a nagyon jó. Családunk erkölcse így alakult, így őrződött meg, s reméljük, így is öröklődik tovább. Bürget Lajos Egy festészet utóélete Album és kiállítás Pál Gyula művészetéről A megjelenés és kiállítás többet érdemel. És mérleget érdemel az életmű is. A lezárt egység érdemes az országos elemzésre. Itthon megjelent a kiállítás híradása, csokorba kötötték a kis- várdai grafikákat, s tanítvá- , nyok tollából, akaratából megszületett egy kis album, r ekkel illusztrált gondos do umentumgyűjtemény, és — első fecske — elemző fel- ' ic kritika is. Az életmű felfedezésre vár, és védelemre is. Mert Pál Gyula képeivel barátkozni kell. A felületes szemlélődő számára ő „csak egy” a hatvanas években kivirágzó, alföldi paletta színeiből, és nem is a legharsányabb. Csak a hosszas boncolgató szemlélődés, a szürkék, barnák, feketék alól fölsejlő színek segítenek a képolvasásban. Az apró rész-szépségek, a négyzetcentiméterek ecsetvonásnyi tüzei lobbannak a monumentalitásig. S aki a hosszabb barangolásra vállalkozva a grafikai munkákkal is megismerkedik^ az Pál Gyula másik arcával is megismerkedhet, önálló grafikai lapokká nőnek a jelzések. S amíg a táblaképeken a fegyelmezettség egyenruhája alól dobog ki az érzelmi telítettség, itt felszabadultan, pőrén áll előttünk a vonalak ritmusában, foltok játékában megszülető gondolat. Itt válik nyilvánvalóvá az oly csendes Pál Gyula művészi hevülete. A „nagyszobából” műteremmé előléptetett műhelyben sorakoznak a képek, talán a nedvesség is hozzájuk férkőzött már. Pál Gyula festészete országos jelentőségű, túlnő a kismesterek becsületes munkálkodásán, és a magyar kultúra részeként e tájat képviselheti. Mi is képviseljük ezeket a képekké formált gondolatokat. Ha vállaljuk őket, és az országos odafigyelést is kiküzdjük. Nem kivagyiságból, hanem egy életmű értékének biztos tudatában. / Antal István Nyugdíjasok Fák és emberek L zitál az idő és válogat, j Elfedi a múlandót, de szürke porrétege alól mindig kicsillan az érték. Nem kell hát az újrafelfedezés, nincs hangos meglepetés, ha Pál Gyula képeiről, festményeiről, rajzairól szólunk. Csendesen élnek tovább ezek a munkák, halkan mint a mester, aki már végleg nem szólhat. A verni százs alkalmával sem hangzottak hangos esküvések a szellemi örökségre, s a megjelent irodalom, a két album sem kapott látványos publicitást. A Rádé-család KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. április 16. Otthoni hangulat
