Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-05 / 54. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. március 5. Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék Szeszélyes, bús ajándék e rímes, furcsa játék, ó, zokog, bár negédes, fogadd szívedbe, édes! Mert csupa szívbe vert seb vérszínezi e verset, mint halvány őszi rózsa szirmát az őszi rozsda. De lásd, egyebem nincsen, se birtokom, se kincsem, nem adhatok tenéked csak ily borús zenéket. Szebb volna büszke kastély termén egy fényes estély, vagy lágy keréken zajló kocsidba drága pejló ... Vagy elrobajló fülke ringó pamlagján dűlve elnézni, merre foszlott a sok távíró-oszlop ... Vagy űzni falka fürtjét, hallani hallali kürtjét, míg elfakul porosra a frakk vidám pirossá... Vagy tán az volna szebb lét: nézni istennők keblét, hol antik ívek árnyán mereng sok régi márvány ... Vagy Svájcban lenni vendég: csodálni naplementét, vagy vinne halk fedélzet, hol a banános dél szebb ... Ó mind e rím mi kába, ó mind e vágy hiába nekünk, két árva rabnak, csak sóhajok maradnak ... De hallgasd most e verset, e torz kedvvel kevertet, zsongítson furcsa hangja, mint füstös képű banda: Itt flóta, okarina s hegedűk soka rí ma, száz hangszer, minden rím más, s vén bánatom a prímás. non oiónoí-jlevO löt eoynámobu' Izzék a dal duhajjá, .^csattanjon vad csuhajjá, . . majd haljon, elsohajton, fejem öledbe hajtom. Csönd. Ajkaim lezárvák. Ringass: árva az árvát, így, sírj csak, rámhajolva, meghalni volna jó ma... József Attila: Gyermekké tettél Gyermekké tettél. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kín. Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg. Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim. Számban tartalak, mint kutya a kölykét s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. Az éveket, mik sorsom összetörték, reám zúdítja minden pillanat. Etess, nézd — éhezem. Takarj be — fázom. Ostoba vagyok — foglalkozz velem. Hiányod átjár, mint huzat a házon. Mondd — távozzon tőlem a félelem. Reám néztél s én mindent felejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam. Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen, hogy tudjak élni, halni egymagám! Anyám kivert — a küszöbön feküdtem — magamba bújtam volna, nem lehet — alattam kő és üresség fölöttem. Öh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek. Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, kinek szeméből mégis könny ered. Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled. Verlaine: " Álmodom egy nőről... Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, forró és különös, áldott, nagy Látomás, aki sohasem egy s aki sohase más, aki engem megért, aki engem szeret. Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki bús, áttetsző szívem többé már nem talány, sápadt homlokomnak verejték-patakán frissítve omlanak az ő szent könnyei. Barna, szőke, vörös? Öh, nem tudom én, nem. A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen, mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn. Nézése hallgatag szobrokénak mása, szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen: mint elnémult drága szavak suhanása. ■ ■ Suha Andor: kaz él létünk téves koromban egy úri II ház kerítésén beszól­tam egy úri kislány­nak: te lány, hívjál be... „Gyere, te fiú ...” hallom ma is a választ. Bécs. Folyékonyan töröm a németet. Középiskola, hadi­fogság, szóval megy az, men­ne, ha nem volna a nyelvnek, minden nyelvnek belső tör­vénye, grammatikája. Reisz tanár úr intelmeit, vele együtt a múlt időt már rég elfelejtettem. Bár kinek, mi­nek a nyelvtan Bécsben, a trafikban? Cigarettát, színes levelezőlapot kérek. És zseb­kést, nyelén valamilyen in­tarziával, akár a Stefan Kir­che szép tornyával, képével. Ajándék, motyorgom. Ciga­retta van, anziksz is sok száz. Bicska nincs. A nő mosolyog, magyaráz. Nem értem, szá­momra ő töri a németet. Ka- ronfog lágyan, finoman. Kí­sér az utcán, ötven méter, száz méter, aztán egy üzlet előtt megáll: „Hier”! (Itt !... van a zsebkés.) Köszönöm. Bájosan mosolyog, kezet nyújt, ott hagy. Utána bámu­lok, milyen szép a járása. Tolbuchin. Dobrudzsa fő­városa. Egy nagyon férfias, de nagyon csúnya, szögletes, ragyás arcú bolgár férfi ven­dége vagyok. Egy hónapig nálunk volt Gyorgyu, most egy hónapig én eszem a lel­kűket. Unalmában vagy köte­lességből elvisz a nyomda- igazgatóhoz vizitelni. Dimit­ri j Kolmann jó fej. Dolgozott és futballozott Berlinben, Prágában és Párizsban. Kér­dezi, értem-e, játszom-e a pókert? Hogyne. Régi póke­res családból származom — válaszolom. Éjszaka Gyor­gyu kolléga lakására me­gyünk, s ott a konyhában az asszony miatt csak babban játszunk. Éjfélkor elszámo­lunk, minden bab egy leva, most átváltjuk annak rendje és megbeszélt módja szerint. A hálószobából kijön a házi­asszony, kezében bankjegy, „Ave Cézár” — ezt férjének, Gyorgyunak mondja és nyújtja a pénzt. Ö tudja, hogy a nyomdaigazgató mindig nyer és nem babot. Aztán ká­vét főz, törököset és süte­ményt ad hozzá. Moszkva. Natasa légikis­asszony. Irina Novorosszijszk város idegenvezetője. Ked­ves és szép. Fekete-tenger melléke, Tyimasevszky. Szov- hoz. A párttitkár, Nyina Alekszandrovna szőke, kék szemű angyal. Reggel kilenc­től késő délutánig dolgoz­tunk. Fél ötkor abbahagytuk a határjárást, megyünk az ebédlőbe. Az ikonarcú párt­titkárnő földi lénnyé válto­zott, megnyitotta ellenünk a nagy csatát. Jól kezdte, sze­me, szőkesége mosolygott, vodkával, hűsítőkkel kínálta vendégeit. Előttünk terült a kubányi asztal, kaviár, rák, olajbogyó, vaj, sajt, sült hal, pácolt hal, krumpli, kenyér. Az orvtámadásként érkező színtelen orosz halászlét fi­nom tengeri halból főzve még megettem. Barátok között jó a békesség. A marhasültnél bedobtam a törülközőt. És még eztán tették elém a fű­szeres darálthússal töltött főtt derelyét, tejföllel nyakonönt- ve. Én gyáva hős. Pohárkö­szöntők következtek. Addigra tolmácsunk is kidőlt. Később, napokkal később hazafelé, a repülőgépen ál­momban oroszul csevegtem a szovjet nőkkel, elnézésüket kértem és adtam nekik egy- egy puszit. Berlin. A tolmácsnő, Frida temesvári, szász származású. Akkor régen a front elől szü­leivel Berlinig futott. Most a sorsa megverte velem, a kül­földi kíváncsival. Elvitt a Keleti Múzeumba, megmutat­ta a földalattit, magyarról né­metre, németről magyarra fordított a hivatalokban, a földeken, a gyárakban, min­denütt. Egy hét után, hogy el- fárasszon, kivitt az állatkert­be, azután otthonába kávézni. A férje, Rudi, a vasmunkás, tejszínhabot készített ne­künk. Mondom Fridának, va­laha egy temesvári nőt sze­rettem. Damján Grétának hívták, apja román volt, édesanyja szász, hazámban német nevelőnő lett. Könnye­zik. Bejön a házigazda, bá­mul. — Unokahúgom volt — mondja magyarul, szép erdé­lyi dialektussal Frida és ar­con csókol. Rudi egy szót sem ért, de ő is megcsókol. Famí­lia, mondja mentegetőzve, nehogy félreértsem. Párizs. Mindenhol jártam, ahová a külföldi turistát vi­szik. Néhány nap alatt „le­futottam” a Louvre-t, a Montmartre-t, a Champs Elyséés-t, a Concorde-teret, megbámultam a Sacré Court, a Diadalívet, a Burbon-palo- tát, felmentem a Notre-Dame tornyába, az Eiffel tetejére, fejet hajtottam a Sainte Sha- pelle előtt Kivittek a Ver- sailles-Trianon kastélyaiba. Éppen ősszel jártam a Szent Mihály útján, azután a Mo­dernek, az Impresszionisták képtárába. Este voltam Gyar­mati Mihály sztriptízszínház­igazgató irodájában, ahol a jelenésükre váró meztelen né­ger nők, vállukon bundával, pulóvert kötöttek férjeiknek, gyermekeiknek. Ültem a Fo- liers Bergeres pályohában, s néztem a színvonalas műsort. Kimentem a temetőbe Balzac, Zola sírjához. A nyolcadik este rámtört a magány. Nyomasztott min­den. Hazavágytam. Azonnal. Holott másnap reggel hazám­tól még távolabb, nyugatra Bretagne-ba kellett utaznom. Két hét a tenger mellett! Sok! Megbolydult lelkem vá­laszthatott az altató és a Garde Lyon (pályaudvar) gyorsvonata között. A szállo­da portásához fordultam gyógyszerért, ő a hotel orvo­sához. Jött az orvosnő, sugár­zott az arca. Meghallgatta panaszaimat, munkámról kér­dezett, németül. Újságíró? Nevetett, kocsijába ültetett, jöjjön, nézzük meg Párizst éjjel. Heléna Blomms doktor­nő másfél óra múlva vissza- vitt a hotelba. Útközben, a város ragyogásában, nagyo­kat füllentett — értem. Azt mondta, ő is így érzett ta­valy, amikor New Workban Botticelli: Vénusz születése volt. Azonnal haza akart utazni. Húsz frankot (száz-kétszáz forint!) kért, talán a benzin is többe került. Asszonyom, magáé a szívem, rebegtem bátortalanul. Jól jön, évek óta ezeket gyűjtöm — mond­ta, s kacagott. Rimini. A meleg Adria vi­zében úsztam, egy nő mellet­tem lubickolt, s hozzám szólt. No kapisko, ungarése zsurna- liszt vagyok, válaszoltam nem éppen perfekt olaszsággal. Kihívott a partra. Szótlanul fölöltöztünk és elmentünk a kommunista párt Rimini vá­rosi bizottságára. Egy hétig a vendégük voltam. Etettek, itattak, elvittek Páduába, Ra- vennába, Firenzébe, Bolog­nába, Velencébe, Forliba, s vissza a tengerre, San Mauró Máréba. Míg ott voltam, több­ször is meglátogattak, vörös bort és sört hoztak. Itthon. Szegfűt viszek az anyósom születésnapjára. Nyolcvanöt éves, bájos élő csoda. Ma új pongyolájában jár-kel, tekintetemet lesi, ő ma is hisz. bízik a férfiak­ban. A virágot átnyújtom, a pongyolát megdicsérem és krumplit sütök, legyen mind­kettőnknek ünnepe. így illik a születésnapjára, sült krumpli vajjal, teával. Ezt gondolom és ő megerősíti: pontosan ezt kívánta. Eszem­be jut unokám, kis Kati. Né­hány éve súgtam neki egy fontos valamit, jót nevetett. Akkor született az értelem. Most tizenöt éves gimnazista, ha megszólalok és butaságot mondok, kinevet. Megszüle­tett az értelem. r r : . F leségem? Öröklő. De- lilla. Időnként, gondo­latban, a temető árká­ba hántol el, időnként feltá­maszt és kedvenc ételemmel, jó borral kínál. E ritka al­kalmakkor neki dúdolom: „ ... szivem egy vándorci­gány ...” övék az örömünk, a bána­tunk, egész életünk. Szívük­ben, karjukban hordják az emberiséget ... te lány, hívjál be, ti lá­nyok, hívjatok be bennün­ket ... r Radnóti Miklós Levél a Hitveshez A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, — s szívemben nappal újra megtalálom, — hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésű büszke páfrány. Mikor láthatlak újra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél újra, kamaszkorom kútjába visszahullva féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjúságom csúcsán, majdan egyszer, ha hitvesem leszel, — remélem újra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, — csak messze vagy. Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék; csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, — s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek, fölmértem s mégis eltalálok hozzád, megjártam érted én a lélek hosszát, — s országok útjait; bíbor parázson, ha kell zuhanó lángok közt varázslóm majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell szívós leszek, mint a fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2X2 józansága hull rám.

Next

/
Oldalképek
Tartalom