Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-26 / 72. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET , . ’ 1983. március 26. Ki a művelt ember? Bizonytalanságok a megítélésben H utóbbi időben meg- övekedtek a műveltség társadalmi szerepé- galmáról és fejleszté­sének lehetőségeiről, de ala­kulásának ellentmondásairól is, a polémiák, örvendetes, hogy a politikai és a sző­kébb szakmai körökön kívül a közvélemény is érzéke­nyebben fordul a műveltség emelésének elméleti, sőt köz­vetlen szociológiai vonatko­zásai felé. Elsősorban arra keres választ, hogy mikép­pen segítheti a műveltség a társadalom ideálisabb gaz­dasági és politikai gyakorla­tát, segítségével hogyan old­hatók a mindennapi élet ne­hézségei. Nem véletlenül fordult a társadalom figyelme az ilyen jellegű gondok iránt. Egy­részről azért, mert a mű- meltség gazdasági szerepe félreérthetetlenül nyilván­valóvá lett hétköznapi mé­retekben is. A társadalom döbbenten tapasztalja a mű- veletlenség vagy a félmű­veltség, a „szakbarbárság” értékeket pusztító, a társa­dalmi vívmányok funkcióit értéktelenítő, olykor fojtoga­tó megnyilvánulásait. Aggódást kelt a jövő iránt a hozzá nem értés, a művelt­ségi hiányokból is táplálko­zó sematikus szemléletmód, a dogmákra tapadt felké­születlenség, a pszichikai csi­szolatlanság és az érzelmi zavaroknak kiszolgáltatott ember megannyi „reprezen­tációja”. Más részről növek­szik a társadalom egészének érdekeltsége abban, hogy pontosítsa a műveltségfej­lesztés céljait, és nézzen szembe a közművelődés és közoktatás — szűkebben — a műveltségszerkesztés tör­ténelmileg örökölt hátránya­ival, perspektíváinak értel­mezésével. A műveltség fogalmának „elbizonytalanodása”, súly­pontjainak átrendeződése érezhetővé vált, s ez nem kis izgalmat kelt a műveltségi elemeket hivatásszerűen fej­lesztők, alkalmazók és gya­rapítók körében. A művelt­ség történetéhez mindig hoz­zátartozott a változásra való hajlam elemeinek a mobili­zációja. Azt hiszem, nem is lehet végleges, egyszer s mindenkorra érvényes, sta­bil meghatározást szerkesz­teni. Tagadhatatlan tendencia azonban a sok „bizonytalan­ságban” az, hogy nő a tudás mindenoldalú hasznosításá­nak követelménye világszer­te. A műveltséget kihívás éri, az eddig betöltött szere­pét mérlegre tette az idő. A múlt században még — Hegel is így tudta — Miner­va baglyához hasonlították a műveltséget. Rendszerezett, felgyújtott, leltárba szedett klasszikusnak bizonyult té­nyek tudása, megértése, re­gisztrálása volt mindaz, ami az embert intelligenssé tette. A valóság tudomásul vevő megértése, az ismeretköz­pontúság, a lexikalitás jelle­mezte ezeket az időket. Eb­ben a felfogásban a cselek­vésnek, a helyzetek megol­dásának, megváltoztatásá­nak, a gyökeres fordulatokat vállaló inspirációknak nem jutott szerep. A munkásmozgalom ve­tette fel először a műveltség lényegének minőségi forra­dalmát, amikor a közéletisé- get, a társadalom erői felett biztosított uralmat, az embe­ri kapcsolatok ellentmondá­sai megoldásának képessé­gét, a koncepcialitást, az ideologikus mozzanatokat he­lyezte a műveltség centru­mába. Napjainkban ezek a vonulatok kiteljesedtek. A műveltség — megőrizve a rendszerezettség, a tájéko­zottság, sőt a lexikális köve­telményeit — más jellegze­tességet öltött. Cselekvési rend, értelemre alapozott aktivitás, a helyzetek feletti uralom stratégiája, morális programozottság, érzelmi, akarati egyensúly, az egyén önmagával való bánni tudá­sa, az egymáshoz rendelődés tulajdonsága és az akaratok koncentrálásának képessége került előtérbe. A műveltség haladásában az antropologi- kus elemek megsokszorozó­dása felé tart, céljává el­sősorban közvetlenül az em­ber és jövője lépett elő. Gyakran tapasztalható fé­lelem, egyrészről az ideolo­gikus, másrészről a szocioló­giai elemek, , „a humánkul­tusz” előretörésétől, mert ezek egyesek szerint a tech­nikai haladás jelentőségének tudatát veszélyeztetik. Ügy vélem ez a félelem alapta­lan. A természettudományok és a társadalomtudományok között a határvonalak oldód­nak, de a tartalmuk is mó­dosul. Mindkettő egyformán alkalmazott tudománnyá lép élő, egymás érvényesülésé­hez nyújtanak feltételeket. Be kell látnunk, hogy azok a gazdasági problémák, amik a társadalom fejlődését fé­kezik, nem csupán technikai, technológiai, műszaki isme­rethiányokra vezethetők visz- sza, hanem a humán mű­veltség korszerűtlenségére is. Arra, hogy a társadalom- tudományi ismeretek leegy­szerűsödtek, nem szemlélet- szerűek, nem tudnak az egyén életében kellő mér­tékben cselekvési vezérfo­nalként érvényesülni. Még azt sem érzem erőltetett megállapításnak, hogy a ma embere számára nem is a technika megélése a fő gond. Gyorsabban növő szükségle­te inkább az, hogy a kollek­tivitást megélje, és művelt­ségében ennek átéléséhez ta­láljon fogódzókat. Kibírja azt, amivel az együttélés, az emberek közötti kapcso­latok és viszonyok terhelik. Ügy vélem, hogy ez feltéte­le a technika fölötti ura­lomnak is. A művelség lényegét érin­tő tendenciának tűnik az az élet állította igény is, hogy a funkcióképes „több dimen­ziós” ismeretrendszernek minden irányban nyitottnak, fogékonynak kell lenni. Az előítéletekbe zárkózás, a me­rev és sematikus igazságér­telmezés, az ismeretek ön­gerjesztő képességének hiá­nya, az általános és egyedi szembe állítása és a dogmák­ba kapaszkodó elvi konzer- vatizmus azt hiszem művelt­ségünk legelavultabb jelleg­zetessége. Amikor Marx a tudás történelmileg lehetséges tel­jességéről beszél a Tőke nyers fogalmazványában ér­dekes következtetésre jutott. Az emberi történelmet az egyénben rejlő képességek fejlődésével is periodizálta. Azontúl, hogy a munkaké­pesség mértékét tekintette a legfőbb tudásnak, ami meg­szerezhető, a világtörénel- met, az értelemben rejlő erők fejlődéstörténetének is felfogta. Több fokozatot ál­lít fel a műveltség ideális mértékének alakításában, és arra a következetésre jut, hogy az emberiség kultura- lizációjának jövője nem le­het más, mint amikor az egyén képessége azonosul a társadalom egyetemes képes­ségével, műveltsége a társa­dalom tapasztalatait magába foglalja és képes alárendel­ni magát ezeknek az isme­reteknek. Akaratával és ér­zelmeivel engedelmeskedik mindannak, amit a társada­lom össztapasztalata érték­nek fogad el. Megítélésem szerint még egy fontos tulajdonsága van a modern műveltségnek: a sokoldalú felhasználhatóság, amely az élet minden köve­telményéhez tud kapcsolód­ni, mert tudatos szerveződé­sű, mert szemléletszerű és mert felelősséget tartalmaz. A műveltség ismeretanyagá­nak szükségképpen belátást kell okoznia, amivel az em­ber indíttatást érez arra, hogy felismerje, vállalja ten­nivalóit az össztársadalom haladásában, és önállóan rá­jöjjön arra, hogy mit szük­séges cselekednie azért, hogy ezt a haladást képességeihez mérten előbbre vigye. Simkovics Gyula Megőrizni emberiességünket yileg könnyű megha­tározni: művelt az az I iember, aki a legma­gasabb iskolát elvégezhette, esetleg több diplomával is rendelkezik. Jártas az iroda­lomban, a művészeti ágak­ban és a természettudomá­nyokban, beszél idegen nyelvet. Naponta képes ön­magát megújítani, lépést tart a tudomány, a technika rohamos fejlődésével. Ezt a tudást tudja kamatoztatni a mindennapi munkájában. Tudásával nem kérkedik, ha­nem szinte észrevétlenül tud­ja átadni másoknak is. Azonban lehet valaki a tu­dományok birtokosa, ha nem képes emberi kapcsolatokra, emberiességre, műveltsége megkérdőjelezhető. A mindennapi életünkben az utcán, buszon, üzletben stb. az átlag emberrel talál­kozunk. Ezen emberek több­ségének nincsen diplomája. Közülük is szeretném meg­határozni a művelt ember fogalmát. Miért ne lehetne művelt ember egy nehéz fi­zikai munkát végző szak­munkás? Hiszen ma már az általános iskola is igen jó alapműveltséggel rendelke­ző fiatalokat bocsát ki. Ezt a műveltséget gyarapíthatja, fejlesztheti a szakmunkás- képzőben, szakközépiskolá­ban. Ha valaki a reá bízott munkát a legnagyobb tudá­sa szerint igyekszik elvégez­ni, képes az újat elsajátíta­ni, a fejlődéssel lépést tarta­ni, a világ dolgaira odafi­gyelni, az már művelt em­bernek mondható, függetle­nül attól, hogy diplomával rendelkezik, vagy szakmun­kás. A műveltség mércéje az, hogyan tudjuk a tudásunkat a munkánkban, a társadal­mi együttélésben hasznosí­tani. Ismereteinket nap mint nap gyarapítani. Tudjunk önzetlenül segíteni a gyen­gébbeken, a rászorultakon. Szeressük a munkánkat, s becsüljük a mások munká­ját is. Ismerjük és védjük meg hazánk szellemi és ter­mészeti értékeit. A gépek, a technika, a rohanás korsza­kában, melyben ma élünk, tudjuk megőrizni emberies­ségünket, ne felejtsünk el mosolyogni, s ezáltal mások ajkán is mosolyt fakasztani. Ha valaki a szabad idejét — a kulturált szórakozáson, s önművelésen kívül —, olyan tevékenységgel tölti el (pl. házat épít, kertészkedik, barkácsol stb.), ami mind az egyénnek, mind a társada­lomnak hasznos, inkább mű­velt ember, mint az, aki cél­talanul, semmittevéssel töl­ti el ezt az időt. Annál is inkább, mivel ezekhez a te­vékenységekhez bizonyos szakértelemre van szükség. Meghallgat ezzel összefüggő előadást, s ezt igyekszik ki­egészíteni szaklapokból, szakkönyvekből. Ha nincs sajátja, felkeresi a könyv­tárat, ahol rhás témájú mű­vekre is felfigyel, s kölcsö­nöz azokból is. így a köny­veken keresztül is gyarapít­ja tudását, fokozza művelt­ségét Világosi Ernőné könyvtáros (Mérk) Messziről indultam — Igen nagy volt akkoriban a szükség, amikor születtem. Geszteréden villany sem volt, orvos sem volt. Napszámosok, cselédek voltak a szüleim, hetedik gyerekként segí­tett világra a bába petróleumlámpa mellett. Végül nyolcán lettünk testvérek: öt fiú és három lány. A hetedik gyerekről azt tartot­ták, hogy hasznos a keze, tisztelettudó, kü­lönösen a nők iránt. A szegény emberek kö­zött egyébként természetes volt a sok gye­rek. Nemcsak, mint enni kérő szájat vették őket számításba, hanem mint jövőbeni ke­nyérkeresőt, aki hamarosan a szülő segítője lesz. — 1928. május 29-én jelentették az érpa­taki körjegyzőségen, hogy a Halovács csa­ládban újabb fiú született. Jelentették a ró­mai katolikus plébánosnak is, ahova elvit­tek keresztelni, és a Mihály nevet kaptam. Később a háború alatt magyarosítottuk ne­vünket, de annak külön története van. A szülőfalumtól messze volt az élet, a vasút, a tudomány. Egy-egy újság esetleg a tanító­nak, a papnak és néhány gazdagabb ember­nek járt, így keveset olvastunk. Az emberek születtek, éltek, dolgoztak, meghaltak, s ha meghaltak, mi maradt utánuk? Semmi, és a semmin, a szegénységen nem volt mit osz­tozkodni. — Málépuliszka, hajában főtt krumpli, meg pergelt káposzta volt a fő étkünk, ami­ből mindig került a konyhára, mert az apám taposott egy kétszáz literes hordóba káposz­tát. Olajat az olajütőben napraforgóból ké­szítettünk. Csemegének számított a főtt sze­mes kukorica, amit cukorrépából főzött me­lasszal ízesítettünk. Hogy a kenyér milyen nagy dolog volt, arról mindig eszembe jut egy eset. Gyerekként elalvás előtt imádkoz­nunk kellett. Amikor a miatyánk közben oda értem, hogy mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, édesanyámtól kenye­ret kértem, és apám javasolta anyámnak, hogy az imádságból ezt a mindennapi ke­nyerünk részt máskor hagyjuk ki. — Amikor betöltöttem a hat évet, engem is beadtak az iskolába. Ha divat is lett vol­na az iskolatáska, a szegény embernek pén­ze arra nemigen akadt. így anyám egy zsák­darabból batyut varrt, amibe belefért egy palatábla, palavessző, vizes szivacs. Ennyi volt az iskolai felszerelés. Szerettem az is­kolát. A tanulás jobban ínyemre esett, mint az otthoni kemény munka. — Ránk köszöntöttek a háborús eszten­dők. Geszteréd is tele lett a németek hábo­rús győzelmeiről kerengő hírekkel, hogy ahol a német katona lábát megveti, nincs istennek embere, aki visszaverné. Ügy 1943- ban történhetett, hogy apám összeszólalko­zott valami járandóságon az egyik helybeli földesúr intézőjével. Az ügy a főjegyző elé került, aki hivatta apámat és figyelmeztet­te, hogy az urasággal ne pöröljön, mert rossz vége lesz. A vita közben szó esett a családi nevünkről is. A Halovács név nem magyar — mondta a főjegyző —, jobb lesz ha magyarosítjuk, és adja apám az öt közül valamelyik fiát önkéntes katonának. A ma- gyarosítási kérelmünkre sok bürokratikus huzavona után 1944-ben megkaptuk a Buj­dosó nevet. Az apám közben engem szemelt ki a főjegyző nyomására katonának. Ezt ak­kor tudtam meg, amikor apámmal együtt gyalog útra keltünk Nyíregyházára a lakta­nyába. Szerencsére, mire a bevonulásra sor került volna, megjöttek a szovjet csapatok. — A Nyíregyházára vezető utat már egy­szer harmadik osztályos koromban megjár­tam édesapámmal. Ruhát mentünk vásárol­ni, ami nagyon nagy szó volt. Apám azt mondta, azért megyünk gyalog, mivel lekés- tük a vonatot Félút körül járhattunk, na­gyon fáradt volam, felvett az ölébe. Akkor ért utol bennünket a vonat. Apám erre azt mondta, azért megyünk gyalog, hogy a vo­natjegy árán cipőt is vehessen nekem. Örö­mömben, hogy saját öltönyöm és cipőm lesz, lekéredzkedtem az öléből és ugrándozva gyalogoltam tovább. Igaz, az új ruhának nem sokáig örülhettem. Jancsi öcsém irigy­ségből elvette és eldugta a csikótűzhely kür­tőjében. Édesanyám gyanútlanul tüzet gyúj­tott, és mire rájött a dologra, a ruha meg­égett. Hogy milyen verést kaptunk, elkép­zelhető. — Negyvennégy őszén érte el községün­ket a front. Elhúzódó harcok után novem­ber 21-én szabadultunk fel. A földesurak el­menekültek. Fellélegzett a falu. Felejthetet­len érzés járt át, amikor a következő év ta­vaszán a földosztó bizottsági tagok után a határba vihettem a mezsgyekarókat. Persze ne gondolja senki, hogy a harcok elmúltá­val egycsapásra minden szegénység meg­szűnt. Nehéz örökséget hagyott a háború. A földosztáskor mi is kaptunk nyolc hold föl­det, amin rögtön elkezdtünk szántani, vet­ni. Sándor bátyám kovácsinasnak ment, Feri bátyám katona volt, a nővéreim pedig már a férjeikkel külön laktak. A nehéz munka java rám és két kisebb fiútestvé­remre maradt. — Gyerekkoromtól mindig mocorgott ben­nem, hogy több akarok lenni tanulatlan parasztgyereknél, szakma után érdeklőd­tem. 1946-ban elmentem szabóinasnak. A mesterek hozzá voltak szokva a régi világ­hoz, az inasnak a mesterség mellett minden­BUJDOSÖ MIHÁLY féle házi munkát el kellett végezni. Három hónapnál nem bírtam tovább, hazaszöktem. Hamarosan Sanyi bátyám kitanulta a ko­vácsmesterséget, odahaza műhelyt nyitott, kért, hogy mellette inaskodjak. Akadt mun­kánk bőven, a földhöz jutott parasztoknak a műveléshez sok szerszám kellett. De egy­re inkább rossz szemmel nézték a kisipart. Mire 1950-ben letettem a szakvizsgát, fel­számolták a bátyám műhelyét, újabb mun­ka után indultam. A balkányi gépállomás kovácsműhelyében kezdtem dolgozni, ott léptem be azután a pártba. Időközben meg­nősültem, házhelyet igényeltem, építkeztem. Megszületett Jolika lányunk. Mosóteknőben neveltük, amíg valamelyik rokontól kaptunk végül egy használt bölcsőt. — Következett a sorkatonai szolgálat. Űjabb lányunk született. A leszerelés után a helyi pártszervezet javaslatára Bö- könybe kerültem tanácselnök-helyettesnek. A kezdet nem volt valami biztatói Amikor a falugyűlésen bejelentették, hogy én vagyok a falu új függetlenített elnökhelyettese, a tömegből valaki jó hangosan kiszólt, hogy az a kölyök lesz a vezetőnk? Ez amennyire bántott az első napokban, utána úgy adott erőt, hogy olyan fiatalon mertem vállalni a nehéz beosztást. Kereken tíz évet töltöttem Bökönyben. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a legkritikusabb esztendőket ott csináltam végig. A nehézségek ellenére jó volt a kap­csolatom az ott élőkkel, bíztak bennem. A munka mellett bentlakásos államigazgatási iskolán tanultam. Abban az időben igen szi­gorúan vették a bentlakást. Még az öcsém esküvőjére sem engedtek haza, amit a fele­ségem azóta is emleget, hogy úgy ült ott egyedül a lakodalomban, mintha özvegyasz- szony volna. — A tíz bökönyi év után 1962 szeptembe­rével a járási vezetés kérésére hazakerül­tem szülőfalumba, Geszterédre. Elbizonyta­lanodtam egy kicsit, vajon mihez tudok kez­deni azok között, akikkel felnőttem. Tenni­való akadt bőven, nem töprengtem sokat. Sártenger és sötétség — ez fogadott Geszte­réden. Az első lépés: hét kilométernyi vil­lanyhálózatot kapott a falu. Az átadáskor fényünnepélyt rendeztünk. Felejthetetlen máig, ahogy az utcán a lámpák alatt éjfélig szinte újjongott a község apraja-nagyja. Ta­lán akkor fogadtak el vezetőjüknek. Addig nem volt helyben orvos. 1964-ben körzeti orvos költözött Geszterédre. Csak hallomás­ból tudtak óvodáról, az is sikerült. — Az asszonyok nyugodtan mehettek munkába, jó kezekre bízhatták gyerekeiket. A fiatalok szórakozni vágytak, klubot kap­tak. Igaz, kezdetben a tűzoltószertárban, meg mikor hol jöhettek össze, de 1968-ra felépí­tettük a mozit és a kultúrházat. A faluhoz tartozó tanyákra — Szállásföldre, Lovas- és Nyíri-tanyára — 69-ben bevezettük a vil­lanyt és a telefont. Járda, műút épült a fa­luban, meg gázcseretelep, zöldségbolt és hosszan sorolhatnám. Amáre még nagyon büszkék vagyunk, az a vízmű. Hatszáz ott­honba bekötötték a vizet. Nem volt annyi kézmosó lavór Geszteréden a felszabadulás előtt, mint most a fürdőszobás lakás. — Dicsekvésnek tűnhet ez a lista. A la­kosság önfeláldozó támogatása nélkül nem fogadhatná ilyen ápolt, rendezett falukép a hozzánk látogatót. S hogy jól érzik magukat a geszterédiek, azt jelzi, hogy napjainkra megszűnt a tömeges elvándorlás. A fiatal házasok telket vesznek, építkeznek, ez biz­tató. Az eljáró munkások legtöbbje a deb­receni házgyárban és a Hajdúsági Iparmű­vekben dolgozik. Megbecsülik munkájukat. Elégedett vagyok, hogy láthatom munkám eredményét. Családi életem is boldog. Mind­két lányom férjnél van. örülök, ha szabad időben együtt lehetek az unokáimmal. S kell-e annál nagyobb elismerés, hogy a kör­nyező nagyközségek az előrepélés mikéntjét, hogyanját keresve falugyűléseken egyre gyakrabban emlegetik a geszterédi példát. Reszler Gábor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom