Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-19 / 66. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. március 19. MEGYÉNKBŐL INDULTÁK „Bíró" a képernyőn Tekintete messze jár, túl az ablakon, a Körút szűnni nem akaró zsongásán, valahol az időtlenségben, s egyszer csak azt mondja: — A forró nyár nekem még most is a cséplőgép zúgását juttatja az eszembe, a nagy melegben én mindig a kömörői körte illatát érzem. Dr. Erőss Pál vall így, ízes szavakkal, amit milliók ismernek és szeretnek már a televízió Jogi esetek című műsorából. Kömörőt említi és nem véletlenül, hiszen itt született, itt élte a boldog gyermekkor szép napjait, innen indult tágra nyílt szemmel, tiszta tekintettel a nagyvilágba. — Nem szőttem én soha világmegváltó terveket. Szépemlékű nagyanyám, amikor bevonatozott velem az akkor világvárosnak tűnő Mátészalkára, ahol mindig szalámit és ropogós friss kiflit vett, akkor mondtam neki: Jaj nagyanyám! Tessék csak nézni azokat a szép lovakat! Ha én egyszer fiákeres lehetnék itt, Szálkán, a „Szúnyog” étterem előtt, én volnék a világ legboldogabb embere! A kis kömörői fiú mégsem lett fiákeres. Édesapja —. aki ugyan jogot kezdett tanulni, de az első világháború kettétörte karrierjét, s ezért Kömörőben alkalmazott a községházán, csakúgy, mint a kántortanító anyai nagyapja felfigyeltek a Pali gyerek érdeklődésére és bármilyen vékony is volt a szelet kenyér a családban, sorsa eldöntetett: tanulnia kell. ; — Kömörőben születtem 1934-ben. Kilencéves koromban aztán átkerült a csalódunk Jpndra. de én Kömörőben éreztem igazán otthon magamat, ahol nagyapám volt az igazgató-tanító a templom melletti iskolában. Sose felejtem, alig látszottam ki a földből, amikor vasárnaponként nagyanyám mindig arra kért, álljak ki az utcára és ha meghallom a kántortanító nagyapám hangját a templomból, akkor trappoljak haza és jelezzem, meg lehet kezdeni befőzni a levest. Tudvalevő ugyanis, hogy arra mifelénk bármilyen nagy is volt a szegénység, a vasárnap ízét a tyúkhúsleves adta meg. Erőss Pál nehéz időkben kezdte meg középiskolai tanulmányait a Debreceni Református Gimnáziumban. Jóformán még el sem csendesedtek a fegyverek 1944—45-ben, amikor beiratkozott az első osztályba. Arra is iól emlékszik, hogy amolyan magántanuló féle volt az első évben, Debrecenből a tanárok jöttek ki Fehérgyarmatra a polgári iskolába, vizsgáztatni. A vizsgára a környékbeli diákok biciklivel karikáztak be. — Nagyszerű nevelőiskola volt a debreceni, ahol nem csak komoly lexikális tudást lehetett szerezni, de mód nyílt a haladó gondolatok megfogalmazására is. Engem már akkor a balszárnyhoz soroltak, ami igaz is volt. Nagyszerű iskolatársaim voltak, jó képességű parasztfiúk, velem egyívású vidéki gyerekek. Nagyon sokat beszélgettünk mi akkor az alakuló új élet dolgairól Végh Antallal, aki szobatársam volt, Pongor Gyuszi- val. aki most bíró Nyíregyházán, vagy Botár Jóska barátommal, aki tanszékvezető a nyíregyházi főiskolán. | Jól tanult, bár nem volt eminens Erőss Pál Debrecenben; érdeklődése egyértelműen 3Z állam- és jogtudományok irányába vitte. ■— Amikor érettségiztünk, én meglehetősen gyenge voltam matematikából. Mondta is az egyik tanár, nézzük el neki. belőle úgyis csak egy újságíró lesz ... Ez kevés híján meg is valósult. Tudniillik Erőss Pált egyből felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára, s nyomban ösztöndíjat kapott, 190 forintot, ami nem volt kis pénz annak idején. — Hanem az újságírás! Rendszeresen írogattam az egyetemi lapba és rám osztották a rajzolást is: én voltam a lap karikaturistája, ezért plusz havi kétszáz forintot kaptam, úgyhogy segíteni is tudtam a szüléimét az ösztöndíjból. A kömörői fiú kedvére való pályát választott: a jogi karon végig jeleskedett, s amikor kézfogásra szólították, summa cum laude avatták jogi doktorrá. Persze a diákévek nemcsak tanulással teltek, Erőss Pál is élte a hasonló fiatalok mindennapi életét, semmi nem volt tőle idegen, ami emberi. Szabályos házasságának története is: egyetemista társat választott, felesége az idegen nyelvek főiskolájára járt, amikor megismerték egymást. — Egyetem után a Markóba kerültem, már mint úgy, hogy az ott lévő kerületi bíróságon lettem fogalmazó. Végigjártam a szakma gyakorlati lépcsőfokait, s majd négy év múlva. 1960-ban Budára neveztek ki bírónak. Életem szép ajándéka, hogy ezt koros apám még megélhette, s érezte, hogy bár neki nem sikerült, én, a fia végigjárhattam az utat. Fiatal apa volt már ekkor, hiszen a nagyobbik lány, Mónika 1959-ben született, majd nyolc évvel később Eszterke. Budáról a pesti központi kerületi bíróságra vezetett Erőss Pál útja. ami egyben szakmai előrelépést is jelentett. 1979-től két évig a Legfelsőbb Bíróságon tevékenykedett. Innen, került az Igazságügy Minisztériumba', ahol jelenleg a bírósági-főosztályon a polgári, gaz^ dasági és munkaügyi felügyeleti osztály vezetője. DR. ERŐSS PÁL — A televízióban én már korábban is többször szóhoz jutottam ifjúsági műsorokban, de az igazi, „testhezálló” szerep egy szomorú eseményhez kapcsolódik. Bizonyára sokan emlékeznek még a nagy tudású Balogh Imrére, aki állandó szakértője volt a jogi műsoroknak. Ö volt az én hivatali főnököm. Váratlan halála után üresedett meg a televízió egyik „bírói széke”, s akkor jött az én „beugrásom”. Nem titkolom, hogy én még most, sok-sok adás után is Őt szeretném pótolni, tudását megközelíteni. — Sokan azt mondják önről, hogy valósággal lenyűgözi a nézőket, rendkívül szug- gesztív módon magyarázza a jogszabályokat, a néző szinte nem tud elszakadni a képernyőtől. — Remélem, ezt nem valamiféle pózolásnak gondolják, hiszen nekem ilyen a természetem, ilyen az egyéniségem. Különben azok az emberek, akik között én a világra nyíló korszakomat éltem, ugyanígy beszélnek, mint én. Amikor a Jogi esetekben szót kapóik, akkor azoknak az embereknek beszélek, akik becsületesen, tisztességesen dolgoznak, élnek. Velük akarom elhitetni, nekik akarom megmagyarázni, hogy bármennyire is cirkalmas a jog nyelve, ne féljenek a jogtól, mert a mi jogunk a tisztességes embert nem hagyja el, megvédelmezi. Aztán arról beszél az immár országosan népszerű jogász: van amikor az ilyen emberek gondolkodásmódjával nem egyezik, ahogyan a jogszabály rendezi az életviszonyaikat. Ez korántsem jelenti, hogy az egyszerű emberek gondolkodásmódjával van probléma. Előfordulhat, hogy a jogszabály túlhaladott, azt kell a változó viszönyókhoz igazítani. — Persze nem szeretném, hogy ha ebből az sülne ki, hogy én valamiféle tudós lélek vagyok. Én csak teszem a dolgomat. Ma is úgy gondolom, ha nem falun nőttem volna fel, akkor talán el se jutottam volna idáig. Ott, Kömörőn és Jándon a tisztességet és a becsületet úgy oltották belénk, hogy sose beszéltek róla, az arrafelé olyan természetes, minthogy mindennap este lesz. És hadd mondjam még el, hogy ha én mostanában, lassan ötvenéves fejjel valami nagyon szépet álmodom, akkor mindig a gyermekkorom jön elő. Erőss Pál, a minisztériumi osztályvezető nem gyűjtött vagyont, a pesti találkozásunkra is kis Trabantjával érkezett. Mielőtt eljött otthonról, a kisebbik lányával palacsintát sütött, mert hogy az is a portréjához tartozik: szenvedélyesen házias. Van kis köténye, amit rendszeresen maga elé köt, ha mosogat. Takarítani nem szeret, de muszáj, mert a felesége is dolgozik. — Ha már a családomról is szó esik: kiskorában Mónika lányom bejárt hozzám a bíróságra, aztán nyaranta olyan kifutóként dolgozott egy-egy hónapot. S mit ad az ég: megízlelte a jogászéletet. Már végzett, most ő a fogalmazó, a férje pedig ügyvédbojtár. Családom szeme fénye e pillanatban a drága kis unokám, a Péterke, aki már egészen kétéves. Legutóbbi élmény a szülőföldről? Egy tudományos tanácskozáson voltam Csekében, s a tiszteletünkre a kömörői Pávakor adott műsort. Hát azt sose felejtem! Hogy az én kedvemért azt énekelték: „Komoréi legény vagyok, Kömörőben születtem ...” Meg vallj a azt is Erőss Pál, hogy ha otthoni emberekkel beszél, hogy mindig úgy érzi, mintha muzsikaszót hallana. Valami szép, szívhez szóló muzsikát, és már ott is érzi magát a Túr-parton, a Tisza mentén, az egykori fonókban, a dörzsölőkben, vagy amikor a lekvárfőzéskor kimérték az első tányér ciberét... Ezzel búcsúzik: — Szülőhelye mindenkinek van. de akinek szülőföldje is van, azt a sors szépen megajándékozta. Én megkaptam ezt az ajándékot az élettől. Angyal Sándor Egyedül? Másokkal? Űj vita kezdődik mostanában filmes berkekben. Egyelőre még csak a felvonulásnál tartunk, de már nagyjából kirajzolódtak a frontok résztvevőinek körvonalai. A „pro” és a „kontra” érvek, melyek a kérdés megvitatásában elhangzanak, továbbá a szokatlan szenvedélyesség arra enged következtetni, hogy hosszú — és késhegyre menő — disputára számíthatunk. Vázoljuk fel röviden előbb a tényeket, majd ezt követően az egymásnak feszülő — s látszólag összeegyeztethetetlen — álláspontokat. A filmgyártásra fordítható összeg 1983-ban nem nagyon fog emelkedni, az állami dotáció mértéke nagyjából változatlan marad. Mit jelent ez? Ne szépítgessük a dolgokat: kevesebb lesz a pénz, hiszen ebben az esztendőben (is) nő a gyártási költség, drágábban jutunk nyersanyaghoz, márpedig ugyanannyiból lehetetlen előállítani egy filmet, mint tavaly. Márpedig mindenkiben — vagy legalábbis a művészek többségében — buzog a bizonyítási vágy; szeretnének a filmgyára porondon maradni. Hogyan biztosíthatják a permanenciát? Vagy „olcsó” filmekkel (fekete-fehér dokumentumjátékokkal, kevés szereplőt mozgató, néhány helyszínen játszódó történettel stb.), vagy pedig azon az úton, mely a hamarosan feltehetően viharos disputa középpontjában fog állana: külföldi tőke segítségével, idegen megbízatások teljesítésével, koprodukciók sorával. Akiknek egyetlen rossz szavuk sincs a terjedő gyakorlat ellen, azzal érvelnek, hogy szűk esztendők elé nézünk, örüljünk a munkaalkalomnak és a devizának, tekintélyünket egyáltalán nem veszélyeztetheti a másokkal való szövetkezés. (El ne felejtsem: partnereink majdnem kizárólag tőkés országok filmesei, elsősorban a nagy hagyománnyal és a mienknél gazdagabb pénztárcával rendelkező amerikaiak.) A vétót emelők szempontjai mellett sem mehetünk el kézlegyintéssel, ök a következőket állítják: Filmművészetünk nemzeti karakterét, veszélyezteti a közös vállalkozások megszaporodása, hiszen — kell-e részletesen magyarázni a kétszerkettőszerű igazságot? — a koprodukciók rendezői több istent szolgálnak, témaválasztásukban éppúgy kötöttek, mint a szereposztásban. Ilyenformán tartam lehet a társadalmi megrendelés teljesítésének negligálásától (értsd: a nyugtalanító konfliktusok megkerülésétől), arról nem is beszélve, hogy a kassza szempontjai — a befektetésnek kamatoznia kell! — könnyen maguk alá gyűrhetik az elveket. A világért sem szeretném a döntőbíró szerepét játszani — vannak arra illetékesek —, néhány további adalékkal azonban megtolda- nám az eszmecsere mérlegelésre váró szempontjait. Való igaz, hogy a magyar film nagykorúvá válását szinte kizárólag hazai „mélyfúrásoknak” köszönhette. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a Szegénylegények-hez, a Hideg napok-hoz, a Húsz őrá-hoz, a Tízezer nap-hoz, az Apd-hoz külföldi pénzt invesztáljunk be (pedig talán már akkor is kaptunk volna némi támogatást). Ezek az alkotások százszázalékosan magyarok. Tagadhatatlan tény az is, hogy korábbi koprodukcióink jó része a fiaskók számát szaporította (a franciákkal a Fekete szem éjszakája, az amerikaiakkal az Aranyfej stb.). Akkor hát adjunk igazat a kétkedőknek ? Nem egészen. Az éremnek van másik oldala is. A film- történet lapjain sok tucat kiváló mű szerepel, melynek több a hazája (olasz—francia, spanyol—francia, angol—amerikai stb.). A szellemi és anyagi erők meghatvá- nvozása törvényszerűen nem állja útját jó minőségek születésének. És hát ugye egyik kedvenc édes gyermekünk, a Mephisto világrajöt- tét is egyengették mások, pedig az Oscar-díjat kapott. Mi hát a megoldás? Egyedül? Másokkal? Nézetem szerint az alternatíva kategorikus megfogalmazása helytelen. Én az „is” — „is” programot hagynám jóvá, s egyúttal felhívnám a figyelmet a vezetők és alkotók, stúdiók és műhelyek fokozott felelősségére, a tervezés fontosságára, a megfelelő arányok kialakításának biztosítására. Ne féljünk a koprodukciótól, ha azt valóságkutató szenvedély és művészi erő hitelesíti. Egyébként speciálisan magyar problematikát is hordozhat a szövetkezés — anélkül, hogy mindenfajta dramaturgiai dekorációval aggatnánk tele (példa Zsombolyai János Vámmentes házassága, melyben — noha „csak” vígjáték volt — a fiatalok itthoni tükörbe néztek). Akkor viszont baj van, amikor üzleti érdek húzódik meg a hangzatosán kinyilvánított világmegváltó szándék mögött. Vagy a cselekményt ilyen-olyan-amolyan patikamérlegen adagolják, hogy a beruházó, a megrendelő, a munkavégző és a befogadó egyaránt megkapja a magáét. Milyen furcsa véletlen: míg e sorokat kopogom, ép~ pen Sándor Pál rendező mondja a magáét a rádióban. Arról beszél, hogy óriási piacokat jelenthet a tőkés forgalmazás az együttes erőfeszítéssel létrehozott értékeink el- és befogadtatásában. Erről sem feledkezhetünk meg — nekünk létérdek, hogy ne csak a fesztiválokra, hanem a nagyvilágba is eljussunk. Végkövetkeztetés: legyenek koprodukciós filmek. De csak akkor, ha minden szükséges feltétel biztosított és a rendezőket továbbra is mai magyar korunk „érzeménye hevíti”. Veress József Kör, kör, ki játszik? Danes Lajos új népzenei könyvéről Száz énekes-táncos népi gyermekjátékot adott közre a Megyei és Városi Művelődési Központ gondozásában Danes Lajos, Szabolcs-Szat- már megyei gyűjtéséből. A városunkban jól ismert nép- zenekutató figyelme a Szól a figemadár, és a Gilicemadár című kötetei után, most a gyerekek felé fordult, őket örvendeztette meg játékra szólító dalokkal, énekes kiolvasókkal. szoknyakapó, párcserélő, hidas, zálogos, és más kedves gyermekjátékkal, hogy a legkisebbek minél előbb megismerjék vidékünk dalait, melyek az idősebbek ajkán még élnek, s vétek lenne őket feledni hagyni. A Szól a figemadár, később pedig a Gilicemadár igen nagy hatással volt megyénk népzenei mozgalmára. Népdalköreink műsorából fokozatosan kiszorultak a műdalok. nóták, segítségükkel a pávakörök, citerazenekarok. sőt még a táncegyüttesek kísérőzenekarai is olyan csokrokat állíthattak össze, ami ..garantáltan'' tiszta forrásból ered. s a Felső-Tisza-viPl 111 détoi népzenei dialektuson Igjbelül is egv adott tájegység- ■Sfre jellemző, amellett dallam- 'PwSílban sokszínű, ritmusban változatos. A lassan hömpölygő, szép pásztor balladáktól a gyors szatmári ugrósokig —, amit itt „friss”-nek neveznek —, megtalálhatók voltak ezekben a füzetekben az errefelé honos oláhosok, a hajna- lozó dalok, a verbunkos muzsika nagyecsedi változatai, a cigány lassúk és botolók, de a Nyíregyháza környéki tanyabokrokban gyűjtött hajlikázó, és a nevezetes Kállai kettős zenei anyaga is. Annyira teljes áttekintést adott ez a két kötet a megye népzenéjéről, hogy fővárosi koreográfusok is szívesen forgatták, dalaik közül nem egy frissítette fel a nagy együttesek műsorán lévő szatmári és más e vidéki táncokat. Hiányt pótol most a Kör, kör, ki játszik? című kötet is. Ahogy az előző kettő a felnőtt énekesek és zenészek között váltott ki szinte szemléleti változást, úgy ez a gyermek néptáncosoknak, népi gyermekjáték csoportoknak lesz rövidesen nélkülözhetetlen kézikönyve. A játék a kisgyermek alaptevékenysége — írja Danes Lajos a gyűjtemény előszavában. A népi gyermekjátékok nevelőereje felmérhetetlen. A dallamok, népzenei kultúránk érzelemgazdag mélyrétegeit, a szövegek népünk múltjának: emlékeit őrzik. Ezeken a dalokon nevelkedve, a gyermek igényelni fogja az igazi népdalt, a Sebő, és más együttesek által játszott népi hangszeres muzsikát, és sérteni fogja a fülét az érzelgős nóta, s a sok-sok, ügyetlen kézzel összeeszkábált divatsláger. Óvodák, iskolák, napközis foglalkozások „alapkönyve” kell hogy legyen a Kör, kör, mely az MVMK-ban kapható. Tízezer példányban jelent meg, s ez egyelőre megnyugtató. Az ennél kevesebb példányszámban kiadott előző két kötet ugyanis régen elfogyott, ma már beszerez- hetetlen, föllelhetetlen. (Akinek van, őrzi, a kezéből ki nem adja.) A Népművelési Propaganda Iroda tett ígéretet újranyomásukra. A művelődési központ illetékesei kövessék nyomon e kötetek terjesztését. Jó helyre kerüljenek, oda, ahol használják is majd őket, s ha elfogy —, mert fontos mű —. elképzelhető lenne újranyomásuk is. Mester Attila
