Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 5. O EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR A RÉTKÖZ mett, s van olyan nádas, ahol gyalog ma sem lehet keresztülmenni. A víz ma is visszaveszi a magáét, s ha Baktán nagyobb eső esik, egy hét múlva Vasmegy e- ren is felmegy a talajvíz. A tsz központjából, a mesterséges dombra épült Lich- man Mór-féle kastély elől nézünk végig a hó híján fekete határon. Egy-két fasor, néhol nádas töri meg az egyhangúságot, a csendet pedig a falu tanácselnöke, Szabó József, aki pillanatok alatt összeszámolja: 1960-tól csak Megyerről tíz tsz-elnö- köt, s 1970-től 13 főagronó- must „vitt el a víz”. A mondatban nincs semmi él, csak tényeket rögzít, amelyben benne van a Rétköz minden baja: ezen a földön, ha vetni tudnak, aratni nem, ha aratni tudnának, akkor meg nincs mit. A három falu határát átfogó tsz 2900 hektáron gazdálkodik, de biztonságosan csak 700 hektárra számíthatnak, a többi terület gyakran csak munkát vesz el, mert szántanak, vetnek, s aztán jön a víz, és elvégzi a betakarítást. S ezen csak a már elkezdett melioráció változtathat majd. Az egész Rétközről készített tanulmánytervben ez áll: tájképi elem itt a rét, amely a táblásítás ellenére is visszahódított kisebb területeket, ahol a bokorfűz, a fehér fűz alkot kisebb- nagyobb erdőterületeket. Üjból nádasok alakulnak ki, az állandóan vízzel borított területeken másodlagos láposodás indult meg. Pedig a víz elvezetése épp száz éve, 1881-ben — legalábbis akkor úgy hitték — befejeződött. A Tisza által kihordott iszap és homok, a lápos, kotus képződmények a hal. a csík helyett zöldséget, cukor- és takarmány- répát termettek, a vízi szárnyasok — a sas, a gém, a vadliba, a vadkacsa, a szárcsa, a bíbic — fészkeit őrző zsombékos területek helyén kender, káposzta termett, amelyeket, ahogy Kiss Lajos írja, békében tizenkét vármegyén kívül Ausztriába és Lengyelországba is szállítottak. De jött az első világháború, s a Rétköz fő növénye, a káposzta a hadsereg és a hadifoglyok egyik alapvető élelmiszerévé vált. A káposzta konzerválásának helyéül a gócpontot, a legtöbbet termelő Demecsert választották, s Odeschalchi tu- zséri földbirtokos, mint kormánybiztos, hozzálátott a gyáralapításhoz. Hadifoglyok, olasz és orosz hadimunkások százai dolgoztak az építkezésen, kádárok jöttek a megye minden részéből, s 1916-ban elkészült az első „nagyüzemi” savanyúkáposzta. Dávida Antal nyíregyházi kádármester megsárgult fényképe őrzi a múlt egy darabját, ahol százan is dolgoztak a szezon előtt, hogy a betonból épített bazeinokban savanyított káposztát fahordókban szállíthassák. Néhány napja Juhász Gézával, a savanyítóüzem művezetőjével nézegettük a bazeinokat, amelyek többségét ma a keményítőgyár használja, mert a savanyítóüzemnek nincs már szüksége rá. A megmaradt kettőből egyikben alma rothad, hogy pálinka legyen belőle, a fényképen látott ötven kádár helyett ma egyetlenegy, Németh János munkája is elegendő, s a káposzta őshazájának gyárába Nyír- ibronyból, Ramocsaházáról és Baktalórántházáról szállítják a feldolgoznivalót, mert Demecserben már csak a kiskertekben saját fogyasztásra termelnek. Révész Sándorné, a telep vezetője mondja: két éve még Ausztriába is exportáltak 55 vagonnal, most jó, ha hetven vagonnal „felvesz” a hazai piac. A szezonban sem kell 15 embernél több a taposáshoz, az ízről, a sózásról pedig hárman gondoskodnak. Mit termelnek akkor a Rétközben? Mindent. Csak sokkal kevesebbet, mint amennyit a jó föld megteremne, s közben a jó föld fő növényei kiszorulnak. Csak a kékiek tartanak ki hűségesen. A falu Beszterec felőli szélén állunk. Előttünk hatalmas major, az épületek mögött az ősszel szalmával, földdel takart sárgarépahalmok lélegeznek fel a halombontók munkája nyomán. Molnár Ferenc tsz-el- nök szobájában a szekrény tetején sorakoznak a szárított zöldséggel töltött befőt- tesüvegek. Sárgarépa, petrezselyem, paszternák, amelyet nem csak megtermeltek, fel is dolgoztak, s még így is egyre szűkül a piac. Tavaly még 400 hektáron termeltek zöldséget, s százon magkendert, de erre az évre már csak 100 vagon sárgarépára és harminc vagon petrezselyemre kötött velük szerződést a ZÖLDÉRT, most kereshetik az új partnereket, hiszen a földjük zöldségnek való, s a tagok is ehhez szoktak már. Pedig a nehezet nehéz megszokni. Vasmegyeren még ma is frissen él az emberek emlékezetében, hogy az öt éve választott tsz-ve- zetőknek első dolga nem is a tagság rég elveszett bizalmának megszerzése volt. hanem az: mit adnak holnap enni az állatoknak. A máról holnapra élés szerencsére már a múlté, s ha az 1980-as belvíz okozott is nagy károkat, a most készülő mérleg már 600 ezer körüli nyereséget ígér, s ennek azért is nagy az értéke, mert duplán meg kellett dolgozni érte. Hogy élnek hát a rétközi emberek? Kótaj, Búj, Ib- rány, Gávavencsellő, Pa- szab, Tiszabercel, Nagyhalász, Kemecse, Vasmegyer, Tiszarád, Beszterec, Kék, Demecser, Gégény, Tiszate- lek, Dombrád, Tiszakanyár, Kékese, Rétközberencs, Kisvárda, Fényeslitke, Komoró, Dögé, Szabolcsveres- mart, Tuzsér, Ajak, Pátro- ha, Nyírbogdány utcáit járva a szépülő portákat látva nemegyszer hallottam már: könnyű volt itt évekig építkezni, adta hozzá az állam a kamatmentes, belvizes kölcsönt. Mi tagadás, évekkel ezelőtt valóban sokan építkeztek, s valóban sokan megkapták a kedvezményt. De vajon jogosulatlanul kapták-e? Aki járt már esős időben a Rétközben, nem kell le sem írni a választ. Mert igaz, hogy száz éve szabályozták a Tiszát, igaz, hogy megépült a Rétköz vizeit elvezetni hivatott Ló- nyai-csatorna, a Belfőcsa- torna, a Nagyhalász- és Pát- roha-csatorna, csak éppen a vizet nem vezeti el egyik sem. A csatornákat ugyanis úgy építették, hogy azok mértékadó vízszintje magasabb volt, mint a Tiszáé, amikor pedig elkészült a tiszalöki duzzasztómű, két és fél méterrel megemel - kedett a víz szintje, s ez tovább rontotta a helyzetet, A természetes gravitációs levezetés lehetősége gyakorlatilag teljesen megszűnt, azóta csak szivattyúk képesek egy-egy belvizes időben a Tiszába emelni a földeken károkat okozó vizet A víz nem csak a földeken tesz károkat. Még frissen élhet emlékezetünkben az 1980-as esztendő, amikor több mint ezer lakás dőlt össze vagy rongálódott meg, s intézmények sora vált a magasra emelkedett belvíz áldozatává. Még könnyű felidézni a lapunkban is megjelent híreket, amelyekben naponta adtuk közre, hogy hetven-, nyolcvan-, sőt százezer hektárt borít a belvíz, s ennek nagyobb része a megye teknőjében, a Rétközben volt. ogyan élnek hát itt az emberek? Ügy, mint másutt. Csak amilyük van, nagyobb erőfeszítéssel, nehezebb munkával teremtették elő. Van keményítő- gyár, sőt most már szövőgyár is Demecserben, ott a Kender-Juta Nagyhalászban, a kőolajfinomító Nyír- bogdányban, három ipari szövetkezet is működik a körzetben, az Izzóval, a HUNNIACOOP-pal, a villamos szigetelő gyárral Kisvárda is belépett az iparvárosok közé. A többség megélhetését azonban ma is a föld adja. Az a föld, amelyik jobb a nyíri homoknál, jobb a szamári-beregi agyagnál, a vízviszonyok miatt mégis kedvezőtlen adottságúak a közös gazdaságok. Legalábbis ma még azok, de elérhető közelségbe került a minőségi változás ideje. A mezőgazdaság és az élelmiszeripar fejlesztéséről hozott magas szintű határozat lehetővé teszi a Rétköz vízrendezését, amely alapvetően változtatja majd meg a térség arculatát. A Rétköz évszázadokig olyan volt, ahogyan a természet alakította, az ember munkájának igazi nyoma csak ezután látható majd. Ha húsz év múlva vállalkozik majd valaki arra, hogy Kiss Lajos után ismét végigjárja a Rétköz falvait, nem a tó és a lapos lesz a leggyakrabban előforduló dűlőnév. Balogh József etélkedőn egy kislánynak azt a feladatot adták, sorolja fel, milyen tavakat ismer. A zsűri előbb elképedve, aztán egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a Balaton, a Fertő tó után furcsán, ismeretlenül hangzó neveket: Taccs-tó, Ecse-tó, Bajcs-tó, Gyalap-tó, Király-tó, Nagytó, Szeles-tó, Orozd-tó, Gödény-tó, Zöld-tó. A felsorolást egy kicsit önkényesen folytattam tovább, mert bennem is a gyermekkoromban ismert, s egyre inkább elfelejtett dűlőket, határneveket idézte fel. A Beke-tó, a Báboly-tó, a Bersény-tó, a Dombóc-tó, az Elő-tó, a Füzes-tó, a Mohostó, a Kolbárd-tó, a Tölgyestó neve jutott eszembe, aztán 1876-ban született, s 93 évig élt nagyapám, aki bár sosem volt bőbeszédű ember, míg megpihentük a délelőtti kapálást, régmúlt I rétközi történetekkel ajándékozott meg. Mesélt gyermekkoráról, amikor nyíregyháznyi távolságra jártak földet fogni, mert a vízborítás miatt olyan kicsi volt a demecse- ri határ, aztán arról, hogy Dombrádra, Beszterecre, Kékre az év nagy részében csak csónakkal juthattak el, hogy hányszor vitte el a víz a lekaszált szénát, hogyan hajtották el messzi legelőkre az igába, járomba I nem fogott jószágot, mert a szinte évente ismétlődő tavaszi ár csak június végén húzódott vissza. Kiss Lajos á „Régi Rét- ! köz” című könyvében erősíti meg bennem a gyermekkoromban hallott történeteket: a Kolbárd-tóban egy húzásra ötven mázsa halat fogtak, a Nagy-tóban pedig száz szánka potykát szintén egy húzásra. A Róka-kút laposából még 1916-ban is 150 mázsa halat hordtak ki, s a csikászat is jól jövedelmezett A beszterceiek talán valamikor még haragudtak érte, hogy azt mondták: otl van a világ vége, pedig nyilván azért mondták rájuk, mert az egykor egy utcából álló lápi községbe még nyáron is ritkán lehetett száraz lábbal bemenni. Ott is a rét „öntötte az élelmet, mint Tisza a vizet, s tavaiban annyi hal volt, hogy meríteni lehetett”. Varga Gyula, a vasmegyeri tsz elnöke mondta — ide tartozik Beszterec határa is —, ma van olyan nádas, ahol a hetvenes évek elején még káposzta terAz 1941-ben készült fényképen 75 kádár készítette a hordót a savanyúkáposztának.
