Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 5. O Száz éve született Á lázadó ember „Habozás nélkül, a tények ismerete nélkül a szegény ember mellé állni!” (Nagy Lajos) „Idehallgassatok, az anyátok úristenét!” — önéletrajzi regénye, a Lázadó ember szerint a fiatal Nagy Lajos legszívesebben így kezdte volna minden írását. Ezt a fogcsikorgató indulatot zabolázta írói tehetsége szuggesztív művészi formává. Az írást, mint a cselekvés lehetőségét először az orosz irodalom, elsősorban Gorkij művei mutatták számára. A Népszavában megjelent özvegy asszonyok című híres pályakezdő novellája két falusi öregasszony éhezéssel eltöltött egy délutánjának brutálisan tárgyilagos leírása. Számos novellájában a közvetlenül vagy közvetve áruvá vált nőt, a szerelmet megfizetni nem tudók érzelmi, szexuális nyomorát, a szegények és gazdagok életvitele közti éles kontrasztot, a megalázás és megaláztatás, az uralkodás és szolgaság számos formáját ábrázolta. A kor polgári lapjai, bár elismerték tehetségét, gyakran adták vissza „túl kemény” írásait, inkább „valami szépet” kérve tőle, mert „a társadalom arcába köpni nem művészet”. Nagy Lajos (1883—1954) A század első évtizedétől a negyvenes évek végéig ívelő pályája az árnyoldaláról megismert magyar világban szerzett élményeinek, tapasztalatainak novellák, karcolatok százaiban, regényekben való újra- és újrafogalmazása, céltudatos újramondása. A személyes sors elleni ösztönös lázadástól, a sorstársai iránti ösztönös rokon- szenvétől jut el a társadalom tudatos, marxista szemléletéig, az illegális kommunista párttal való kapcsolatig. 1919- ben a Tanácsköztársaság írói Választmányának tagja. A bukás után karcolatok tömegében leplezi le az ellenforradalmi rendszert. írói pályájának kétségtelen csúcsa az 1934-ben írt Kiskunhalom című irodalmi szociográfia, a műfaj egyik hazai remekműve. A filmkamera nyugodt objektivitásával pásztázza végig Kiskunhalomnak az általa ismert magyar társadalmat jelképező világát. S az is felsejlett benne, mi válthatja meg, ha visszaemlékezett, milyen gyanakvóan faggatta a boldogulást keresni induló vándormunkást a csendőr, tudja-e, merre van Oroszország, tudja-e, milyen világ van ott Nagy Lajos: Farkas és bárány A farkasok az erdőszélen csörtettek. Szomjúság gyötörte őket, káromkodtak, valamiféle zsivány népséget szidtak, amikor az egyik megpillantotta a fürge patakot. Odarohantak a patakhoz, fölébe hajoltak, és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével merítgette a tiszta vizet. Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a szeme kidülled, az orrcimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait, s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan fölegyenesedtek, a birka felé irányították tekintetüket, az arcuk fölragyogott. Az egyik farkas elkiáltotta magát: — Héj! Mint a nyíl süvítése, zúgott el a hangja a birka füle mellett. A nyavajás birka megremegett. Értette a szót, de nem mozdult, úgy tett, mintha nem hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is volt nehéz mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedtségtől egy percre megdermedt. — Héj! — süvített újra az éles hang. — Héj, te jómadár! A birka most gépies engedelmességgel, ahogy életében megszokta, fölegyenesedett, és a farkasok felé nézett. — Hozd csak közelebb az irhád! — Zu mir! A birka nemigen akart mozdulni. Bizony, jobb lenne szépen belefordulnia a patak Barátok, én még itt vagyok, s már ésszel is jölérem: e tájon élni, — is bárhol — sem büntetés, sem érdem. Felőletek ha hallok, már irigy sem vagyok, légyen az Isten lába, amit megfogtatok. Szülő-bozótom ez a táj, s körülfon annyi ág, ha rendre elmesélem, meghajnallik reánk. Emlékeztek a Sasra? A legszebb kocsma tán. Halk nóta dünnyög ott már kora délután. vizébe, és többé föl sem buknia. A szíve nagyon nehéz volt. Most Farkas szólt feléje megint, finoman, szinte barátsággal : — No, jöjjön csak ide! A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében, hiszen csaknem jóindulatú volt a hívó szó. Elindult és lassan ment a farkasok felé. A farkasok szeme szikrázott, és nyelték a nyálukat. Farkas, ahogy a birka elébe érkezett, és illedelmesen, ka- laplevéve megállt, mosolyogva kérdezte: — Miért zavarja ön a vizet, amikor mi iszunk? A birka bajról feledkezve, csaknem bátran felelt: — Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül, én pedig alul. — Ah, igen! Superior Sta- bat lupus. Nagyon helyes. És Farkas elnevette magát. Nevetését rekedt, röhögő kórus kísérte. — No, de ön tavaly rágalmazott bennünket. A birka szaporán védekezett: — Ó, dehogy..., isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök tavaly még nem is léteztek. Farkas újra nevetett, csengő, irgalmatlan nevetéssel: — Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát... üsse kő, ha nem tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-één! Ha pedig nem te, akkor az apád. Vagy az anyád vagy a testvéred, vagy akármelyik pereputtyod. Te vagy ti, a cinkostársaid, mindegy! „Hogy élek meg, ha nem lopok?” — Így dünnyög ott a nóta, s fokossal Angyal Bandi áll blokkért mögénk a sorba. S let régi Nyíri fészek? (Túl hangos mostanában.) Csipke nyílt, mint a hóvirág, a pincérnők hajában. Jaj, és a Három Rózsa ... nagyapám odajárt, most is látom a füstben világló homlokát, sört ivott, bort? — már nem tudom, csak azt, hogy messze van, mint a dal, mit itt hallok, az a határtalan. Farkas arca már sápadt volt, szeme villogott, csengő, szabályos hangja már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról, szeretett volna most fölsikoltani, és térdre rogyva, zokogva és jajveszékelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csak állt és hallgatott. A farkasok közelebb húzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrán- dultak, egyik a fogait csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöld fényű, kéngőzös lehelet lobbant ki. A birka dermedten hallgatott. Az egyik farkas rábő- dült: — Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk! „Majd mindjárt kinyitjuk!” — kopogtatta a birka agyát, s a könnyei megeredtek, és sűrűn potyogtak. Sírástól meg-megszakítva me- kegte: — Nincs is nekem ap-á-ám. Á-árva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a hááború-ban. — Elesett? — ismételte valaki vérfagyasztó gúnnyal. — Szóval: te nem zavartad a vizet, neked nincs apád, anyád sincsen, testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te olyan vagy, mint a ma született bárány. — Igenis, kezét csókolom — mekegte a birka föltámadó reménységgel. — Hm. Nincs. Te nem, és neked nincs. Te tagadsz. Tehát ... én hazudok! A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyú csapással sújtott az arcába. A birka bal szeme rögtön kifordult A farkas felüvöltött a gyönyörtől. — Hát ugye, hazudik a nagyságos úr? Az anyád keserves ... — Hazudik, vagy nem hazudik? Rettentő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok kórusban üvöltöttek. — Nem hazudik — lihegte a birka. — Nem hazudik? Hiszen akkor igazat mond! — üvöltött egy másik farkas, és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt. — Igazat mond. — Akkor hát te hazudsz! Ütés. Reped a koponya. — Hazudsz, vagy nem hazudsz? Ütés. Szakad a bőr, törik a csont. — Én hazudok. — Ű-úgy? Hazudsz, kutya? Hazudni mersz? Vágás. Csurgóit a vér. — Hát hazudtál, griffma- dár? Ugye, hogy van apád? Szúrás. — Van apám is. — Ugye, két apád is van? Rúgás. — Jaj, két apám van. Törés. — Ugye, három apád is van? Égetés. — Jaj, három apám van. Ütés. — Ugye, annyi apád van, ahányat akarunk? Reszelés. — Jajjaj, száz apám van! Ütés. — Ugye, gyilkoltál? — Igen, gyilkoltam. Rúgás. — Ugye, raboltál? Sok-sok ütés, törés. — Igen, raboltam. Szúrás. — No, ugye, hogy rágalmaztál bennünket? Égetés. — Igen. Törés. — No, ugye, hogy zavartad a vizet, amikor ittunk? Zuhogó ütések. — Zavartam. ■ ■ Ü tés, vágás, szúrás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén pihen. A farkasok kórusban üvöltenek. Farkas áll, és komor. Cigarettára gyújt, a keze fehér, a körmei ragyognak. Lábszárvédője tündöklik a napfényben. A farkasok körülállják és türelmetlen várakozásukban vonítanák. Int nekik. A farkasok elvitték a birkát az erdőbe. A szél zúgott, zúgatta, nyö- gette a fákat, és lóbálta erős ágaik sok-sok terhét. Mester Attila: Az a határtalan Berecz András rajzai TANULMÁNY CIGÄNYLANY SZERELMESPAR Győri László: Gyártelep Házak cigányai. Krumplik virágai. Szirmukon cementgyár, érdes, idegen nyár. A kő keserűi, a fény botfülűi. Fut a dróton a díszbab. Kicsi magvai híznak. Körülötte pedig vén por legyeskedik. összesúgnak a krumplik, s ő pírban elúszik.
