Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-05 / 30. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET

1983.február 5.

Tisztelt Nagy Elvtárs!

Restellem, hogy elfelejtettem a keresztnevét — pedig, emlékszik, kétszer is rákérdeztem a telefonban, akkor délután? Utolsó emberként távoztam a szerkesztőségből, már rajtam volt a kabát is, amikor csengett a telefon. Nem tagadom, első gondolatom az volt, hogy nem veszem fel a kagylót, mert fáradt vagyok és különben is várnak otthon, aztán mégiscsak beszóltam a készülékbe: „Halló, tessék, mit parancsol?” ön kissé zavartan szólt, többször is elnézést kérve a késői zavarásért, de hát a többiek biztatták fel, hogy szóljon már valaki az újságnak azért a nagy pazarlásért ön tárcsázott és bár érezni lehetett, hogy nem gyakorlott telefonáló, azért mindent elmondott szépen, sorjában.

Így tudtam meg, hogy ön, mint az 5- ös Volán dolgozója társai nevében is beszélt. „Mi minden nap, sötétedés után indulunk csak haza a vállalattól a vidéki busszal, addig itt várakozunk a telepünk közelében és látjuk, hogy milyen nagy fényárban úszik a közeli teniszpálya. Puszta kíváncsiságból megfigyeltük, miféle nagy verseny zajlik ott vajon, mire többször azt láttuk, hogy három-négy gyermek ütögeti ott csupán a fehér labdát, nekik világítanak a reflektorok Már bocsánatot kérünk, de amíg a munkahelyeken rászólnak a melósra, ha nem oltja el az égőt a mellékhelyiségben, akkor ki fizeti a teniszpálya villanyszámláját? De egyáltalán: miért pont villanyfénynél tud csak ütögetni néhány gyerek, miért nem teniszezik nappal?"

Ennyit mondott a telefonba, s én megköszöntem, hogy felhívta a figyelmünket a valóban elgondolkodtató gyakorlatra. Beszélgetésünk óta nem csak a pazarlás miatt bosszankodom, ha eszembe jut a jelzés, de jóféle öröm is erőt vesz rajtam azért, hogy ön a telefon után nyúlt. Most jut eszembe: akkor én azért is kérdeztem újra a nevét, hogy célozzak iá, vajon névvel is vállalja-e azt, amit mond. ön, tisztelt Nagy elvtárs, a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy amit mond, azt ön mondja, teljes felelősséggel, ha kell, bárhol, bárki előtt megismétli ugyanazt.

Jó volt hallani mindezt, mert higgye el, nagyon sokszor találkozni ennek az ellenkezőjével. Napi munkám része a postabontás is, s bizony mindig bosszús leszek, ha olyan közérdekű ügyben íródott levél alól is hiányzik a név, amikor pedig nem kell tartani se a főnöki bosszútól, se a szomszéd haragjától, a levélírót a köz megbecsülése venné körül felvetéséért, javaslatáért. Aztán találkozni olyan szerkesztőségi levelekkel is, melyek alatt ott a név és a pontos cím, de végül az illető kéri, hogy az ő kilétét ne fedjük fel, mert nem szeretne magának haragosokat szerezni.

Gondolom, sejti már, Nagy elvtárs, miért okozott nekem örömet az a telefonhívás. Mindenekelőtt azért, mert ön is egyike azoknak, akik nem tudnak közömbösen elmenni olyan jelenség mellett, amely a közérdek ellen való, amely bosszantja a becsületes emberek százait, ezreit. Szerencsére mind többen vannak az ilyenek, ha még távolról sem elegendően. Ma még ugyanis általánosabb, hogy az emberek a névtelenségbe burkolózva, csupán a hátsó folyosón mondják el háborgásukat egyesek visz- szás cselekedeteiről, de nem vállalják fel igazukat a nyilvánosság előtt. Beidegződés ez? Félelem a visszacsapástól, valamiféle bosszútól? Ritka esetben ok

I

" lehet az ilyen óvatosságra, de ez a személytelen álbátorság több, mint kényelmesség. Ha gyakorlattá, bevett szokás!

| sá válik ez a retorzió legcsekélyebb lehetőségének hiányakor is, akkor okkal ! bátorodik fel a modortalan kiszolgáló, a dölyfös hivatalnok, a hanyag, trehány szolgáltató vagy éppen az, aki a köz pénzén passziózza el a vakító reflekto- Ü rokkal a drága villanyáramot.

Meglehet, hogy azt, aki szót emel az életünket megkeserítő, nem törvényszerűen bekövetkező jelenségek ellen, arra egyesek — a megszóltak — ferde szemmel néznek. Mégis azt mondom: végül azokat övezi a közösség becsülete, akik következetesen felemelik szavukat a rossz ellen, mindannyiunk javára.

ön ezt tette, köszönet érte.

Tisztelője:

HÉTVÉGI

INTERJÚ

Értei László

pártvezetőségi titkárral

a korszerű pártmunkáról

A ön évek óta Nyíregyházán a BEAG w Universil Gyára pártvezetőségének titkára. Óhatatlan, hogy bizonyos idő után ne érezne fáradtságot. Mit gondol: tudják-e ezt elvtársai? Erzik-e a felelősséget azért, hogy segítsék munkájában?

— Négy esztendeje ellenjelöltként választott meg a párttagság erre a posztra. Előtte pártvezetői gyakorlatom egyáltalán nem volt, KISZ-alapszervezeti titkárként dolgoztam a gyárban. Ez hasznomra volt, hiszen a kollektíva több mint fele fiatal. Emlékszem azokra a napokra, amelyek választásomat megelőzték. Feszült volt a légkör. Amikor megkérdezte a jelölő bizottság, mi lesz, ha megválasztanak, időt kértem. Töprengtem, s arra jutottam: ha megbíznak, vállalom. Persze voltak szimpatizálók és ellendrukkerek is, akik a bukásom jósolgatták.

— Természetes, hogy az ember fárad, kopik, s az állandó bizonyítás energiát emészt fel. A párttitkár is ember, hibát véthet. Úrrá kell lenni ezeken, s a tenniakarásnak kell dominálnia. Nos, ebben lehet hallatlan nagy szerepe a párttagok inspirálásának. Nekem az arcomra van írva az öröm is, a gond is. Észreveszik az üzemben, ha gondterhelt vagyok. Sokat járok az emberek között, termelésirányító vagyok, művezetőként dolgozom. Jólesik, ha megkérdezik tőlem: mi baj van, Laci? Előfordult már, hogy felajánlották segítségüket. Ezer ember dolgozik az Universilben. Kilencven párttagot, négy alapszervezetet irányít pártvezetőségünk. Olyankor érzem igazán a segítséget, amikor neki kell gyürkőzni egy-egy jelentősebb feladatnak. Jóleső érzés, ha nem marad magára az ember.

A Sok hasznos javaslat hangzott el az év w végi beszámoló taggyűléseken. Mit tart ezekből megvalósíthatónak? Melyek a legrázósabbak, amelyek a párttitkárnak is gondot okoznak?

— Tizenöt javaslat, kezdeményezés jelzi, hogy a párttagság aktív volt e fórumokon. Bizonyították: nem közömbösek közös ügyeink iránt. Ez jó érzés. Csupán néhány javaslatot említek. Gencsi György a műhelyek jobb anyagellátását és a szereidében a takarékosabb energiagazdálkodás megoldását sürgette. Pankotai Barna a /tőkés export igényesebb előkészítésére hívta fel a figyelmet. Igaza van. A labortechnika gazdasági közösségének megszületésével egy új szervezet alakult a vállalaton belül. Ez sok ismeretlen feladat megoldását igényli. Dankó István kérte, hogy a szervezetben rejlő lehetőségeket hasznosítsuk, hisz egyértelműen a vállalat érdeke.

— Ezek az ötletek megvalósíthatók, tőlünk függnek, rajtunk múlnak. Vannak azonban valóban rázós, bár korántsem megvalósíthatatlan javaslatok is. Szinte már akut téma: hat esztendeje kéri pártvezetőségünk és a gazdasági vezetés, hogy a BEAG központja dolgozza végre ki gyáregységünkre is az önálló elszámolási és érdekeltségi rendszert. Ezt az 1977-es vállalati törvény is előírta. Ennek ellenére késik. Pedig sürgősen lépni kellene, mert az állandóan változó gazdasági körülmények és az érdekek érvényesítése szorítóan sürgető tényezők. Fohásszal nem lehet jobb munkára, hatékonyságra, minőségre ösztönözni.

„Beidegződésekkel kell megkiizde- niiek. Ez másképpen nem megy, csak úgy, ha bátran keressük az új módszereket, s ha valamit elhagyunk a pártmunka régi módszerei kézül, amit elavultnak ítélünk, helyette egy jobbat, hatékonyabbat kell találni! Ez állandó kísérletezést igényel. S feltételezi a tévedés lehetőségét és jogát is. Legfontosabb most hatékonyan segíteni a gazdasági feladatok minél jobb megol- dásáL”

ni. Beidegződésekkel kell megküzdenünk. Ez másképpen nem megy, csak úgy, ha bátran keressük az új módszereket, s ha valamit elhagyunk a pártmunka régi módszerei közül, amit elavultnak ítélünk, helyette egy jobbat, hatékonyabbat kell találni! Ez állandó kísérletezést igényel. S feltételezi a tévedés lehetőségét és jogát is. Legfontosabb most hatékonyan segíteni a gazdasági feladatok minél jobb megoldását.

— Elsősorban a pártvezetőségnek szükséges példát mutatni, nem szabad idegenkednünk, ha új jelenségekkel, kezdeményezéssel találkozunk. Az új iránti fogékonyságot kell kialakítani az egész párttagságban. Ezt csak igényes, rugalmas felfogású, dialektikusán gondolkozó pártvezetőség oldhatja meg. Elsősorban az első vonalban dolgozó párt- szervezetek megújulását kell segítenünk, mert erősítésüktől függ előrehaladásunk. A megújulás folyamat Kezdeményezni nekünk kell.

Sokszor éri mostanában vád egyik oldalról a pártvezetőséget azért, mert beavatkozik a gazdaságba. Ugyanakkor a másik oldalról azért marasztalják el, mert közömbös a gazdasági ügyekkel szemben. Ön szerint mi a helyes gyakorlat a pártvezetés részéről?

Hogyan viseli el, ha kritizálják önt és a pártvezetőséget?

— Ha a kritika jogos és helytálló, elfogadom, s igyekszem levonni belőle a tanulságokat. Mindenekelőtt arra ügyelek, hogy hasonló hibát újra ne vétsek. Ezt szoktam kérni elvtársaimtól, a pártvezetőség tagjaitól is. Nem félünk a „kényes” ügyek asztalra terítésétől sem. A pártvezetőség mindent megtárgyal. Ez a tisztességes. Fontos, hogy senkiben se maradjon tüske. Lényeges viszont, hogy tudjunk felejteni is, ha szükséges, elismerni, dicsérni is. Ezt is várják az emberek.

Mit gondol: szükség van-e a pártmunkában megújulásra?

— Feltétlenül szükség van. Elsősorban itt! Ha úgy tetszik, minden kérdést újra elő kell vennünk, megvizsgálnunk, s az élethez, az objektív valósághoz, s az állandóan változó körülményekhez és a növekvő követelményekhez kell igazítani.

€>

Miben látja a megújulás szükségességét? Mi a pártvezetőség és a kommunisták teendője ebben?

— Szakítani kell a sablonokkal, a rutinnak hadat üzenni. Ezt így nagyon könnyű kijelenteni, de annál nehezebb megvalósíta— Ez az egyik legfontosabb, talán legidőszerűbb, s egyben a legégetőbb kérdés is, amelyet újra kell vizsgálnunk. Valóban két oldalról ér „vád” bennünket. E kérdésről országos vita is folyik. Hogy mi a helyes? Véleményem szerint az, ha mindenki azt teszi, ami a dolga, amire jogosítványa van. Elmondom, mi hogyan csináljuk. A pártmunka ismeri a konkrétság és az operativitás fogalmát. Tudjuk, segítenünk kell. Hogyan? — ez a kérdés. Előfordul, hogy mi is „beavatkozunk” egyes gazdasági ügyekbe. Elmondok erre egy példát. Pártvezetőségünk vizsgálta a gyárban a munkafegyelem és gazdálkodási fegyelem helyzetét. Erre a tanácskozásra meghívtuk az érintett gazdasági vezetőket is. Mi történt? Ügy éreztem, mintha bojkottálták volna kezdeményezésünket. Ott voltak, de nem tárulkoztak ki, nem mondták el őszintén, amit vártunk. Félreértették szándékunkat! Ezzel azt akarom mondani, hogy a dolgok új módon való megközelítése nem csak a pártvezetőségtől várható el. Igény, követelmény a gazdasági vezetés részéről is. Ugyanis mi nem „beavatkozni” akartunk, amikor e kérdés vizsgálatát szorgalmaztuk, hanem jelzéseket, javaslatokat szerettünk volna adni. Erre pedig szükség van, ha a követelményeknek meg akarnak felelni. így valójában a pártvezetőségi ülés nem érte el célját. Nem kerültünk azonos platformra a jelenségek egyértelmű megítélésében. Mindenesetre számunkra ez sok tanulsággal szolgált.

Mit tart ön a pártszervezet vezető szerepének érvényesítéséről? Hogyan valósulhat meg ez az üzemben?

— Űj megközelítést igényel e kérdés is. Ugyanis a vezető szerep mindig konkrétan, itt helyben vetődik fel, s itt a gyárban szükséges érvényesíteni. Lényege: a nagy politika érvényesítése a helyi viszonyokra adaptálva. Ezt kell jól végezni, de úgy, hogy érzékelhető, tapintható legyen az emberek által. Érezzék az üzemben, hogy nem tétlenkedünk, ott vagyunk, ahol a politika érvényesítéséért tenni kell. Elmondok erre is egy példát. A városi pártbizottság kezdeményezte: tárgyaljuk meg a differenciált és a minőségi bérezéssel kapcsolatos teendőket. Felkértük a gazdasági vezetést, dolgozzon ki alternatív javaslatokat. Ezeket vitára bocsátottuk az alapszervezetekben. E fórumokon újabb javaslatok, észrevételek hangzottak el. Ezeket felhasználtuk. Így született meg pártvezetőségünk állásfoglalása. Ezt tettük le az asztalra. „Kénytelenek” voltak figyelembe venni, s ennek alapján kidolgozni elképzelésüket. Ezt hagyta jóvá a szakszervezet és bevezették. Ilyen bevált döntés még soha nem született. Csakhogy az élet változik és most azt kértük a gazdasági vezetéstől, ezt vegye figyelembe 1983-ban, s ennek alapján korrigáljon, módosítson.

Értékelik-e rendszeresen a párttagok munkáját?

— Sajnos nem, pedig igénylik. Szükséges is a megújulás szempontjából. Év végén a beszámoló taggyűlések előtt főleg a pártcsoportokban mérlegelik, ki hogyan teljesítette vagy hanyagolta el a pártmegbízatását. Erre a jövőben nagyobb gondot kell fordítanunk. Gondoltunk értékelő taggyűlésre is. Ez nem teljesen új, de mi még nem próbáltuk ki.

Érző-gondolkodó emberek a kommunisták is. Gyakran szóvá teszik, csak ünnepi alkalmakkor kérik a véleményüket. Meghallgatják-e olykor egyéni gondju- kat-bajukat? Segítenek-e ezek megoldásában?

— Bár munkaprogramunkban szerepel, de ez továbbra is fehér folt. Őszintén megvallom: nem foglalkoztunk eddig megfelelően a párttagok egyéni gondjaival. Nem vagyunk elég figyelmesek egymással szemben. Az elvtársiasság tartalma is megkopott. Ezt is helyre kell állítani. Valójában csak akkor foglalkozunk a párttagok egyéni gondjával, ha kopogtatnak. Nem kérdezzük meg: hogy élsz elvtárs? Van-e szükséged segítségre? Nem akarok moralizálni, akadnak párttagok is, akik nehéz körülmények között élnek, de erről nem beszélnek. Tavaly például 20, többségében kiváló szakember hagyta el a gyárat. Fájt, de nem tudtunk mit csinálni, nem a pártvezetőségen múlt, hogy itthagytak bennünket.

Milyennek ítéli meg a pártszervezetekben a légkört?

— Nálunk a légkör sokszor várakozó, sokszor nem elég tenniakaró. Ez a vezetőségtől függ. Ahol tapasztalható öntevékenység, ott van élénkülés. Többsége várja a felső instrukciókat. Pedig bőven lenne teendőjük. Nem élnek megfelelően az önállósággal. Hiányzik a megújulási készség is. Ebben kell segítenünk őket. Hiányoznak az alkotó viták is. S ezt tanulnunk és tanítanunk kell. Hozzátartozik a pártdemokrácia érvényesítéséhez, a pártmunka megújulásához.

M) Tapasztalja-e, hogy olykor egyes párt- w tagok több jogot vindikálnak maguknak?

— Sajnos megtörténik. Négyéves párttitkári gyakorlatom során előfordult, hogy egy- egy poszt, funkció betöltésére önjelöltek voltak a párttagok között. Egyeseknél felvillan a hatalomvágy, a cezarománia is, s ezek ellen küzdeni kell.

Ismeretes, hogy az alapszervezet legfelsőbb fóruma a taggyűlés. Hogyan lehetne ezt a politikai gyakorlatban jobban hasznosítani?

— A taggyűlésnek megvannak a jogosítványai, amelyeket nem használunk ki. Melyek ezek? Feltétlenül növelni kell a kezdeményező szerepét! E fórum tárgyalja meg a legfontosabb kérdéseket! Miért? Elsősorban azért, hogy a döntések előkészítésében aktívan vegyen részt a párttagság, itt beszélje ki magát mindenki! S ha szükséges: a taggyűlés adjon ki, jelöljön meg feladatokat egyes párttagoknak vagy csoportoknak is. Ez feltétlenül növeli a taggyűlés tekintélyét. Ügy érzem, nem tanultuk meg a politikai gyakorlatban, hogy a taggyűlés elé valóban a munkahelyet érintő legfontosabb kérdések kerüljenek. Igényelni szükséges az őszinte szót, a nyílt beszédet. Ha valakinek külön véleménye van, itt mondja el! De ne legyen belőle baja, hátránya! Érvényesíteni kell, amit a XII. kongresszus fogalmazott meg. A párttagnak nem csak joga, kötelessége is véleményt mondani, s részt venni a politika alakításában. E módszerek némelyikét érvényesítjük nálunk, de még nem általános. Ezekben szeretnénk előbbre lépni az idén.

Köszönöm a beszélgetést.

Farkas Kálmán