Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-26 / 48. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

■■■■■

WBBSBKHÍM

•

1983. február 26.

Ki a művelt ember?- Kérdések egy kérdés kapcsán Munkahelyi, baráti beszélgetések közben, főleg azért, mert az utóbbi időben oly sok cikk, állásfoglalás jelent meg az értelmiség fogalma, helye és feladata tárgykörben, egyre többet vetik fel a művelt ember fogalmát és érzik szükségét e fogalom tisztázásának.

Ki a művelt ember? — tette fel a kérdést legutóbb a Kelet-Magyarország vitaindító írása. Művelt ember az, aki jól ismeri szakmáját, a hozzá tartozó szakirodalmat, gyakorlati útmutatásokat: tehát otthon van abban, ami munkájához kell, éppen ezért már nincs ideje, energiája ahhoz, hogy mással is foglalkozzék. Ha ezt a mondatot állításnak fogjuk fel, akkor az a véleményünk, hogy a művelt ember eszménye a szakképzett ember; tehát akinek nincs valamilyen szak- képzettsége, az már nem lehet művelt ember? És ha így van, akkor hol a helye az ún. általános műveltségnek?

Nevezhetjük-e így azt, aki általánosan művelt: van bizonyos technikai érzéke, meg tudja javítani otthon a kicsapódott biztosítékot, érti, hogy a csepegő vízcsapon mit, hol kell megszorítani, hová kell a kócot csavarni és hogyan; olvasta a Háború és békét; ha találkozik az utcán egy külföldivel, valamilyen nyelven meg tudja magyarázni, merre van a szabadtéri múzeum vagy a pénzváltó hely; el-el- jár hangversenyre; ha munkatársai körében felvetődik valamilyen kulturális kérdés, akkor képes hozzászólni. Mondhatjuk tehát, hogy az a művelt ember, aki mindenhez ért valamelyest, van bizonyos szókészlete is, amelynek birtokában ki tudja magát fejezni egy ilyen beszélgetésben?

Mondhatjuk akkor, hogy a műveltség tulajdonképpen — a szakmai szókészlettől, a munkahelyi stílustól eltérő — valamilyen külön stílus kérdése: ha ugyanis valaki esz- tergályozottan tudja kifejezni magát és hatásos, érthető, elegáns a beszédmodora? Akkor talán elegendő csak egy rövidebb-hosszabb retorikai tanfolyamon részt venni, megtanulni egy-két „művelt” kifejezést (infrastruktúra; válasz a kihívásra; per pillanat; az ábrázolás mélysége — totalitása — képszerűsége; fejlődésünk jelenlegi szakaszán; megfelelés az elvárásoknak — stb.) — s máris jó benyomást kelt a felszólalásunk, beszédünk, érződik rajta a kulturáltság finomabb illata?

Vagy az a művelt ember, aki a Füles óriás keresztrejtvényét is meg tudja fejteni, mert kölényesen ismeri már azokat a rövid szavakat is, amelyek egy-egy máskor sohasem hallott fogalomra utalnak, s a közéletben sohasem találkozik velük az ember; vagy az, aki fejből tudja ismerőseinek, ügyfeleinek telefonszámát, lakcímét az irányítószámokkal együtt; vagy az, aki hajdan bebiflázott latin közmondásokat idézget — lehetőleg olyan környezetben, amelyikben senki sem tanult már latinul?

Vagy: ha valakinek van egy elkülönített területe, egy tudomány része vagy valamilyen extra mestersége, amelyet más nem művel, nem tud, tehát kiválik ezzel a többiek közül, akkor hát ez a művelt ember? És vajon az illető csakugyan ismerője, tudója annak, amit emleget, vagy csak mondja, hogy ezzel foglalkozik, s azért tudja elhitetni, mert mások nem értenek hozzá, tehát az ő állítólagos műveltsége inkább csak misztikus nimbusz, pontosabban kifejezve: blöff?

Művelt az az ember, aki tud nyelveket, többet is esetleg? Tehát egy nemzetiségi vidéken született ember már eleve műveltebb, mint egy homogén nyelvi környezetben felnőtt valaki. Így tehát

pl. a svájciak, akik legalább két, de inkább három nyelvet beszélnek valamilyen szinten (családon belül a meglehetősen nehezen megfejthető svitzet, munkahelyen, külföldiekkel: németül, franciául! — ők már művelt emberként születnek, nőnek fel? Vagy egy nemzetközi hotel portása már műveltebb, mint az, akihez a kultúra termékei csak fordításokban, anyanyelvén jutnak el, bár az illető, otthona csendjében, sok alkalmat megragad arra, hogy művelje magát, nyelvi korlátái ellenére is?

Lehet tehát a művelt embereszmény az, aki otthon ülve, nyugodt környezetben, a technika minden eszközével fölszerelve, szupermodern lehetőségek segítségével néz, lát, hall, s ezen túl még kedvére összeállított könyvtárában művelt emberhez méltóan tölti szabad idejét? És vajon szembeállítható-e vele az, aki kiállításról hangversenyre, onnan színházi előadásra siet, máskor az egyik ismeretterjesztő előadásról a másikra szalad és, pánikba esik, ha „elszalasztott” valamilyen nyilvános alkalmat a város kulturális életéből, vagyis: tehát mozog, nyüzsög, fárad a több kulturális hatás, a közösségi kultúra élése érdekében?

És szembeállítható-e az előbbi példával az, aki szabad idejét horgászással tölti, ahol aztán igazán nem csinál semmit, mint ahogy erről családja is nyilatkozik, esetleg éppenséggel meccsre jár és ott, egyébként soha nem használt bárdolatlan kifejezésekre ragadtatja magát, vagy másféle ellentétképpen: füstös kávéházban „dumcsizva” lopja a napot és növeli szervezetében a tüdőrák lehetőségét; vagy az, aki a kertjében elégedetten hiszi azt, hogy eredményes (= kulturált) ki- kapcsolódással üdíti fel magát?

Vagyis az a művelt ember, aki csinál valamit? Netán bélyeggyűjteményét rendezi át évenként más-más szempontok szerint; vagy gyufaszálakból felépíti a Kossuth téri kéttornyú templom kicsinyített mását — éppenséggel egy nagyobbacska üveg belsejében?

Vagy az, aki szintén otthon ül és mindent megnéz, meghallgat a tévében és másnap á hivatali, munkahelyi kávézás, beszélgetés kapcsán fölényben van azokkal szemben, akik éppenséggel nem látták az előző napi műsort, kiestek a sorozat követéséből, és még hangot is ad annak, hogy érthetetlen, egyesek miért nem művelődnek, miért nem élnek az alkalommal? Miért nem teszik? Any- nyira műveletlenek? így akarnak maradni?

És térjünk vissza a szakosodott érdeklődőhöz, akinek szakmai tanúsítványa van, aki diplomás, tehát igazoltan

művelt ember. Akinek tehát nincsen papírja, oklevele, diplomája valamilyen — lehetőleg minél magasabb fokú — oktatási intézménytől, Akadémiától, az már nem lehet művelt ember? Azaz: itt csak mennyiségi kérdésként tekintendő most vizsgált szempontunk, vagy kell-e esetleg más, éppenséggel minőségi szempont is az elbíráláshoz?

De vajon miféle elbíráláshoz? Milyen kategorizáláshoz? A legdifferenciáltabb személyi adatgyűjtőlapon is csak olyan rovatokat találunk, hogy „legmagasabb iskolai végzettsége”, „milyen nyelveken beszél, ír, olvas?” — de olyannal, hogy „műveltségi foka”, „műveltségének mélysége” — még nem találkoztam. Egyáltalában: lehet-e mérni, és kell-e mérni? Ha igen, hogyan? Ha nem — akkor miképpen valósítható meg az egykor Széchenyitől megfogalmazott elv, hogy a nemzet ereje á kiművelt emberfők sokaságával mérhető?

És még nem tettük szóvá a művelt és az intelligens ember viszonyát. Pedig ez elengedhetetlen, márcsak azért is, mert vannak azok az IQ-k, intelligencia-kvóciensek, -hányadosok, amelyek bizonyos mérések alapján születnek és valamilyen minősítést is adnak. Hasonlóképpen a pálya- választási tanácsadókhoz, ahol meghatározzák, hogy valaki milyen pályára alkalmatlan s így eligazítást adhatnak arra is, hogy ki melyik pályára alkalmasabb, megfelelőbb. És akkor már azt is mondhatnánk, hogy az alkalmasság, a műveltség, az intelligencia biztosan azonos kategóriába tartozó fogalmak?

A művelt ember fogalma mellett ismerős a félművelt minősítés is: hát ez hogyan határozható meg, ha az egész körül ennyi a bizonytalanság, a kérdőjel? És az is alighanem nyilvánvaló, hogy a mi most meghatározandó művelt embereszményünk aligha azonos nagyapáink műveltségi ideáljával. De hát akkor a műveltség korszerűsége már új szempont; és az vajon mitől függ, mivel áll kapcsolatban? Ki határozza meg, mi befolyásolja kialakulását, tartósságát? Milyen irányúak és erejűek az innen vagy onnan (honnan?) jövő hatások, befolyások ?

Vagyis: hát akkor milyen is ez a kiművelt emberfő? Ki is a művelt ember? Kíséreljük meg a választ, a megközelítést további kérdésfelvetéssel, definiáló szándékkal vagy anélkül, egy-egy részletre vagy az egészre vonatkozó hozzászólással, megjegyzéssel, vitatkozva vagy kiegészítve, ellentmondva egy-egy részletnek, megerősítve — esetleg példákkal — egyikmásik kivételt.

Margócsy József

Á juhászdoktor...

— Itt Szkita ... ! — ostorkondulásként csattan a hangja a telefonban, röviden, várakozóan. A beszélgetésben sem szaporítja feleslegesen a szót. Láttam a jegyzeteit, apró, gömbölyded betűk, akkurátusán teleírt oldalak. A tömör fogalmazásban benne az ember: Szkita József. Bozontos szemöldöke fölött erős, göndör hajából egy szál sem hiányzik, arcvonásaival együtt neve gondolatban máris szittyára változik. Eleink nézhettek ilyen szúrós szemmel.

Volt egy intézet Nyíregyházán, úgy hívták, Takarmányozási és Állattenyésztési Felügyelőség. Amíg fennállt, Szkita József volt az igazgatója. Január elseje óta átszervezték, azóta a felszámolási bizottságot vezeti, azt sem sokáig. Csak hetek vannak hátra, és nyugdíjba megy. A felügyelőség tágas irodájában gyakran ültünk ketten, vagy más megyei vezetőkkel, beszélgetve az állattenyésztés fejlesztésének lehetőségeiről. Legutóbb otthonában fogadott, barátságos melegben, egy pohár bor mellett A szép ódon bútorok mellett a hófehér báránybőrök keltették fel a figyelmemet. Nem tudtam eltitkolni vendéglátóm előtt ámulatomat.

— Mindig nagyon szerettem a juhokat — simított végig kezével a prémen. — Voltam juhász is életem elején — kezdi az emlékezést. — Apám, anyám korán elhaltak. Tizenhárom éves koromban árván maradtunk a bátyámmal. Én tíz anyajuhot örököltem anyám után, így aztán juhászkodni kezdtem. Lövőpetriben laktunk akkoriban. Cseperedtem és szaporodott az állomány is, közben kijártam az iskolát. Dicsért mindig a tanító, biztatott, folytassam. Hallottam, hogy Nagy- kállóban képeznek gazdászokat, oda adtam be a jelentkezésemet, de csak fél díjas szerettem volna lenni, mert kevés volt a pénzem. Egész díjra vettek fel. Ahogy múlt az idő, úgy fogyott a birkám. Éppenhogy eltartott az iskola végeztéig.

Nem volt nehéz elhelyezkednie a frissen végzett gazdásznak, mert végig példásan tanult. 1944-ben már Kisvárdán szolgált egy 550 hektáros birtokon. Csak nézték az idősebb cselédek, napszámosok, hogy az apró termetű fekete legény milyen magabiztosan mozog közöttük, össze is súgtak egymás között: vajon a kasza nyelét is megfogná? Ki is vette a gyengébb kaszás kezéből. De villával sem vallott szégyent, megmutatta, hogyan kell a szénásszekeret megrakni, amikor felborult. Ellátta a beteg állatot, amíg az orvos megérkezett, bebizonyította, hogy jó iskola a káliói. „Kétszáz pengő fix” volt a jövedelme, amivel még akkor is „könnyen viccelt” az ember. Nem sokáig irigyelhették érte, mert a háború végén elvitték katonának.

— Itt álltam egy jó bizonyítvánnyal a kezemben, de a földosztás után már nem voltak birtokok, amelyeket igazgatni kellett volna. A juhaim sem voltak már meg, nagyon bizonytalan voltam a jövőmet illetően. Mégis akkor dőlt el végleg az életpályám. Bejöttem gyalog Nyíregyházára, akkor még jobbára így közlekedtünk, és elmentem az állattenyésztők egyesületébe. Felvettek ellenőrnek, de az akkori divat szerint fizetés nélkül. A törzskönyveztető gazdák vagy megvendégeltek vagy nem.

Lett aztán szilárdabb pénz, és abból már ismét gyűjteni kezdett Szkita József. Tejellenőri tanfolyamra készült Keszthelyre, hogy biztosabb legyen a megélhetése. Minden munkát elvállalt. Metszett, birkát nyírt, és az ősz már Keszthelyen találta. Aztán gazdagabban tért vissza, mint amikor elment, mert a legjobb vizsgázónak kijáró 400 forint ösztöndíjat elnyerte. Végig felhívta magára a figyelmet előadásaival, amit az illető tárgyakból tartott. Akkor ez volt a tanítási módszer. Meglett a haszna, mert a tanfolyamot felügyelő országos szervek képviselői sem fe- ledkezek meg szorgalmáról, és amikor Nyíregyházán nem akarták visszavenni, közbejártak érdekében.

— Nem teljes sikerrel — emlékezik Szkita József. — Ketten kaptunk egy állást, és azt mondták, keressünk munkát, ha meg akarunk élni. Szerveznünk kellett magunknak törzskönyveztető gazdákat, hogy dolgozni tudjunk.. Balkányban kezdtem, elmentem a község gazdasági elöljárójához, az Kidobcl- tatta, hogy beszélni akarok a gazdákkal, de senki sem jött el. Véletlenül megtudtam, hogy a kisgazdapártiak gyűlést tartanak a vetőmagos szerződésekről, azonnal odarohantam. Már éppen végeztek, szedelőzködtek az emberek. Rögtön el kezdtem mondani a magamét a törzskönyvezés előnyeiről, ahogy elibük penderültem. Mindenki ott maradt, talán a meglepetéstől. Csak érdekesen ad- hantam. Már éppen végeztek, szedelőzködtek hogy egyikük kezében kialudt a cigaretta. Ettől bátorságra kaptam és a siker nem maradt el. Százhúsz tehén gazdája kötött szerződést törzskönyvezésre, ami már tíznapi munkát jelentett.

Aztán elment Szakolyba, ott azt leste ki, «mikor jönnek ki az emberek a templomból. A falu közepén tartóztatta fel az ünneplőbe öltözött gyülekezetei, hogy a pap után gyakorlatibb dolgokról tartson prédikációt.

Rátermettsége bebizonyosodott, ezért rábízták a sertéstörzskönyvezést. A mezőgazdasági igazgatóságok megalakulásáig végezte ezt a munkát, később a jogutódnál, az Állattenyésztési Állomáson találjuk. Űjabb átszervezés, és munkahelye cégtábláján már ez áll: Megyei Törzskönyvezési Felügyelőség. Énnek már helyettes vezetője.

Közben egy percig sem hagyta abba a tanulást. Bármilyen jó gyakorlati alapot adott a káliói iskola, a jó tenyésztői munkához szükség volt magasabb elméleti tudásra, ezért végezte el előbb a debreceni mezőgazdasági technikumot, rögtön utána az Akadémiát ugyanott. Könnyű így egy mondatban összefoglalni, de fáradságos lehetett végigcsinálni. Utána sem pihent, elkészítette és sikeresen megvédte doktori disszertációját, ami tulajdonképpen a munkáját foglalta össze: megyénk szarvasmarha-fajtapolitiká- ját.

— Mai országos jelentőségű állatállományunk alapjait raktuk le akkor — vesz ki egy régi megsárgult évkönyvet a vitrinből Szkita József. Kitűnik belőle, hogy nagyon messziről indultak. 1200 liter volt egy átlagos tehén termelése. A bikaállomány mindennek volt nevezhető, csak daliásnak nem. Akadt 72 pontos apaállat, holott a tenyészbikáktól inkább 90 körüli minősítést várnak. A napjainkig eltelt időben utolértük a dunántúli állattartási színvonalat, pedig az sem stagnált közben.

Könnyű ezt kimondani, hogy „utolértük”. Szkita József kollégáival minden, tavasszal bejárta az országöt, hogy megtalálja a legszebb formákat mutató, és a legjobb tulajdonságokat örökítő bikákat. Megszervezte az utódellenőrzést, hogy csak a legjobb apaállatok maradjanak tenyésztésben. Akkoriban vezették be a mesterséges megtermékenyítést, ami ismét lendített a szarvasmarhatartáson. A hatvanas évek elején még egész nyájak legelésztek a megyében a magyar szürke fajtából, de megindultak a keresztezések. A fajtaátalakítás stratégiájának megalkotásából oroszlánrészt vállalt Szkita József.

— Minden bikát ismertem, azt mondhatnám, „személyesen” és lehet, hogy hihetetlen, de még az utódokról első látásra tudtam, ki'az „apjuk”. Pedig akkoriban még kilenc venegyezer tehén volt a megyében. Jártuk a községeket, kiharcoltuk, hop^ bemutatókat szervezzünk a vásárokon, és pénzjutalmat kapjanak az értékesebb állatok tulajdonosai. Foggal, körömmel ragaszkodtunk célunk megvalósításáért, hogy ne csak hizlaljunk, hanem tenyésszünk. Selejtezzünk bátran. Cseréljük a fajtákat. A berkshire és a cornvall sertéseket, amiket előbb favorizáltunk, 1970-re kisepertük a megyéből, bármilyen szépek voltak. A fehér hússertés követelt helyet magának. Nagy teret szenteltünk a felvilágosító munkának. Tartottuk az előadásokat a községekben, és jöttek az emberek, érdekelte őket, amit mondtunk, és megfogadták. A tanyahelyeken még meg-meg- bújt egy-egy fekete zugkan, de magunk is meglepődtünk, milyen hamar eltűntek.

Növekedett munkájuk jelentősége a nagyüzemi állattartás megizmosodásával. A tenyésztési ellenőrzés után a takarmányozásra is kiterjesztették figyelmüket, és... És az idők szava új változtatást követelt. Ezt már új emberek végzik. Szkita József mellett tanulták a szakmát, ö megilletődötten fejezte be élettörténetét.

— Nyugdíjba megyek, de a szakmától bottal se verhetnek el. Meg fogom találni a módját, hogy dolgozhassak, ha nem is annyit, mint korábban. Aztán itthon is van egy farmom — fordítja derűsebbre a szót. — Tizenegy tyúkom tizet tojik naponta. Ez ám a hatékonyság — dicsekszik tréfásan. — Bár a feleségem nem nagyon értékeli. Aztán több időm jut majd olvasásra. Tudja, szerelmese voltam a verseknek. Még a lányoknak is szavalva udvaroltam.

Ésik Sándor