Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 19. O o z 1 S V LEI Keserű kenyér? Dicsérik a nyírbogdányi Mitró Jánost. Mintha retorikát tanult volna — mondják —, szép, okos szavakkal szólt a falugyűlésen. Többek között arról is beszélt, négyféle kenyeret sütnek, van miben válogatni. Illetve nem mindig lehet válogatni, mert délutánra már elfogy a boltokból a kenyér. Szervezetlen az ellátás, egyszer sok van valamiből, máskor meg semmi. Most arra gondolok, menynyire fontos és .alapvető étek számunkra a kenyér. Nem akarok botcsinálta nyelvész lenni, de eszembe jutnak azok a kenyérrel társított fogalmak, amelyek utalnak életünkre, kapcsolatainkra, meghatározzák létünket. Hallottam cselédembertől, hogy „kenyéradó gazdájának” nevezte az egykor volt birtokost, özvegyasszony viszont azért sírt, mert nincs már „kenyérkeresője”. Találkoztam olyan fiatalasszonnyal, aki „kenyértörésre” vitte férjével a dolgát. A száműzöt- tek, Rákóczi hívei „keserű kenyeret” ettek Rodostón. A kenyeret, ha volt egykor, a tejbe aprították. Boldog lehetett az, akinek volt mit a tejbe aprítani, mert az gazdag volt. Azt sokan irigyelték. Olvastam viszont a statisztikát. Búzából 1982-ben 25 százalékkal termett több, mint egy évvel korábban. Országosan az átlagtermés 4,39 tonna volt. Nincs kenyérgond. Inkább a termés tárolásával vannak bajaink, hiszen a metermett 14 és fél miUió tonna gabonának csak a 60 százalékát tudjuk rendes körülmények között raktározni. No de nem erről akarok szólni. Mitró János szavait gondolom tovább, azt az aggodalmat, amit Nyírbogdány- ban a mindennapi kenyerünk hozott felszínre. O A mi kenyerünk a munka. Ezt a Nyíregyházán élő és dolgozó szabó kisiparostól tudom, aki már nyugdíjas, de nincs olyan nap, hogy be ne menjen a műhelyébe. Vár ott rá mindig néhány zakó és nadrág, egyszerű és hasznos feladat. Mélabús önkritikával mondja: — Idős vagyok már ahhoz, hogy kész ruhákat varrják. A foltozást, egy nadrág be- szűkítését, a felhajtást szívesen csinálom. Aranyos gyerekek a kuncsaftjaim. Hozzák az újonnan vett farmert és mondják, ezt szűkíteni kéne. Ök persze azt mondják: „csöves náci”, én azt mondom: „igen kérem, egy szűkítést”. Van úgy, hogy azonnal megcsinálom, közben beszélgetünk. Tisztelettudóan és illedelmesen. — Az a munka, amit én csinálok, húsz, harminc forint. Legfeljebb ötven. Előfordult, hogy a gyerek, akinek megfoltoztam a nadrágját, 10 forint borravalót adott. Mondtam, nekem ne adjon borravalót. Azt válaszolta, nem azért adja, de irtó rendesnek tart, hogy elvállaltam a munkát. így van ez kérem, én meg arra gondolok, nem kellene már nekem dolgozni, hiszen van egy kis nyugdíjam, és nincs semmi káros szenvedélyem. Meg tudnék élni, de higgye el, munka nélkül nem esne jól a kenyér ... O Ritkán, de előfordul, hogy valaki nem akar a nagy nyilvánosság előtt szerepelni. Egy asszony kijelentette: van neki elég baja, mintsem ked- 1 ve legyen ahhoz, hogy nyilatkozzék. Ha nem, hát nem. Ettől függetlenül nyugtalanított a dolog és bár senki magánügyébe nincs joga az újságírónak beleavatkozni, kerestem az elzárkózás okát. — Most vált el — mondták meg mások —, bár, ki tudja, volt-e oka a kenyértörésre? Íme, ma is él még ez a szó- használat. Na és az ok, amiért váltak? A férj „felcsapott” vállalkozónak. — Nem ez az első esete — közölték —, volt már egy, amelybe belebukott így van ez, amikor valaki azt gondolja, hogy a nagy lehetőségek korát éljük, kockáztat és veszít. Szegény asszony ezt már nem bírta idegekkel. Nem az a típus, aki a biztost feláldozza a bizonytalanért. Különben is, arra az első ügyre nagyon ráfizettek. — Na és ha ez a próbálkozás most jobban sikerül? — Ugyan. Az a biztos, ami már megvan. Feleslegesen senki ne kockáztasson. Vitára ingerlő érv. Annál is inkább, mert az ember — amióta világ a világ — mindig vállalkozott és kockáztatott, csak éppen nem beszéltek róla annyit, mint manapság. Egyébként a kockázat- vállalás nem azonos a kisvállalkozással. A kisvállalat, kisszövetkezet, munkaközösség éppén úgy lehet biztos kenyér, -mint az, amit gyárban, hivatalban vagy másutt keres az ember. Mikor válik bizonytalanná vagy kockázatossá valami? Vegyük például a gomba módra szaporodó butikokat. Ha egy nagyvárosban tíztizenöt butik van, az talán még elmegy, bár már akkor is nagyon megoszlik a vevőkör, mérséklődik a forgalom, csökken a bevétel, a nyereség. Ha ezek után még tíz butik nyílik, ott már kockáztat az, aki a befektetett pénzének gyors megtérülését reméli. Ha tehát a szóban forgó házaspár között azért került sor a „kenyértörésre”, mert a férj olyan boltot akart nyitni, amiből már úgyis sok van, akkor a fiatalasszonynak igazat kell adni. O Maradjunk még mindig a kenyérnél, amelyről ki-ki tudja, hogy mekkora. Azt is tudjuk, van mit a tejbe aprítani, hiszen mindenki dolgozik, dolgozhat, kereshet. Természetesen vannak szélsőségek, vannak, akiknek jobb a dolguk, megint vannak, akik kénytelenek szerényebb jövedelemmel beért». (Ez egy másik írás témája lehet.) Most viszont néhány dühös emberről szeretnék szólni. Jó ismerősöm az, aki legutóbbi találkozásunkkor mondta: — Megértem, olyan időket élünk, hogy összébb kell húzni a nadrágszíjat. De engedjék meg, hogy én tegyem. — Valami történt? — Csak annyi, hogy az asz- szony bevásárolt. Vett dióbelet is és amikor kiöntötte a tányérra, akkor vette észre, hogy a dióbél egyharmada por, használhatatlan törmelék. Mondtam, ne nekem kiabáljon, vigye vissza oda, ahonnan vette. Azt mondta, restelli. Szégyelli, hogy így becsapták. Ez történt. Egyszerűen kiveszik a zsebemből a pénzt. Hát ezért mondom én, meghúzom én a nadrágszíjat, ha nagyon muszáj, de helyettem senki se tegye. Nem azért dolgozom, hogy az ügyeskedőknek több legyen. E beszélgetés után eszembe jutott a telefonhívás is. Papp Imre csak a véleményemre volt kíváncsi. Kérdezte, egyetértek-e azzal, hogy egyes árucikkek eltűnnek az áruházakból és azonmód megjelennek a butikokban, a magánkereskedőknél felárral. Lehet-e ezzel egyetérteni? Dadogtam a telefonba: — Vannak szabadáras és fixáras árucikkek ... — Azt én is tudom — torkollt le a telefonáló —, de vannak harácsolok is, akiknek a körmükre kellene nézni... Van, aki könnyen, van, aki nehezen keresi a kenyerét. Az áruval és árakkal való manipuláció azonban nem kenyérkereset. Ez bűn. Vétség az emberek ellen. Azok ellen, akik beosztással élnek, hogy mindenre teljék, akik komolyan veszik a takarékosságot munkahelyükön és a háztartásukban. A tisztesség azt diktálná, becsüljük egymást, tiszteljük mások pénzét, kenyerét. o Keserű kenyér — írtam a címben. Nem azért, mert eszembe jutott a rodostói száműzöttek keserű kenyere. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni, miután hallottam Mitró János felszólalásáról. A kenyér, amit eszünk, valójában ízes akkor is, ha barna, fehér vagy félfehér, akkor is, ha burgonyás, köménymagos. A kenyérnek mindig kellemesen jó íze van. Miért keserű hát? Megyünk az utcán és mondom, mit hallottam a nyír- bogdányi felszólalóról. Szavamba vágtak: — Ez itt is téma. Pénteken van olyan bolt, ahol délután nincs se kenyér, se péksütemény. Ellenben hétfőn száraz, háromnapos kenyeret kínálnak. Este hatig. Aztán nincs. Újra forog a kerék. Ismét témánál vagyunk, mert a kenyér ürügyén már munkáról, szervezésről, minőségről és selejtről beszélünk, meg arról, hogy mindenki dolgozzék meg becsületesen a fizetéséért, a kenyeréért. Ez keseríti meg a kenyerünket. Termelt az ország 14 és fél millió tonna gabonát. Hombárjaink tele vannak, malmaink őrölnek és kovászolják, sütik a kenyeret. Elégedettek, boldogok lehetnénk. Növelhetné jó közérzetünket az a tudat is, hogy az elmúlt őszön az előzőktől is nagyobb területen vetettünk, gabonatermelésünk kilátásai jók. Igazodjunk hát ehhez. Tudom, vannak dolgok, amelyeknek a megoldása, megszüntetése nem megy egyik napról a másikra. Ez az írás sem szünteti meg a mindennapi kenyerünket és életünket keserítő jelenségeket, hibákat, magatartásokat. De szólni és tenni kötelességünk. Seres Ernő ÉT É lénkülni látszik a | szabolcsi fotós- ! élet. Egyre gyakrabban kapunk hírt a nyíregyházi fotós klub háza tájáról, a vidéki művelődési központok jótékony támogatását élvező amatőrkörök munkájáról, ; és megszaporodtak azok az alkalmak is, amelyeken — olykor ha csak szárnypróbálgatásként is — nagyobb számú közönségnek bemutathatják alkotásaikat a fényképezés szerelmesei. A hazai pályán túl is előbb- utóbb érdemes „mérlegre” Ifpni. Ezt tette legutóbb Csutkái Csaba és felesége, Csutkainé Együd Klára, akiknek képei bekerültek az Országos Fotóművészeti Kiállítás anyagába. Az országos fotóművészeti kiállításokat kétévenként rendezik, mindig más városban a Népművelési Intézet támogatásával. Legutóbb a budapesti fotóklubot érte a megtiszteltetés. 1982. december 11-én nyílt meg a fotókiállítás, és 1983. január 9-ig adhatott otthont a fővárosi klub az impozáns anyagnak. Az országos bemutató mindig jó alkalom a fptográfia mindenkori helyzetének felmérésére is. Hetvenkilenc szerzőtől 114 fekete-fehér, huszonnégy fotóstól 38 színes papírképet állítottak ki. Ami számunkra öröm, hogy Csutkái Csaba anyaga jó visszhangot váltott ki a szakmai közvéleményből. A Fotó 1982. december havi számában megjelent kritika szerzője többek között ezt írta: „Csutkái Csaba négyrészes Emléksorozatában a hintázó baba ölében mindig az előző pillanat felvétele látható, hogy a végén egyetlen képen találkozzék valamennyi megragadásra méltatott pillanat. Itt érdemes volt feláldozni a kidolgozottságot egy koncepció kedvéért, talán mert a koncepció és következetes végrehajtása összhangban van a választott módszerrel.” Puskás László: Az első séta — Nyírségi tájakról a Nyír- touristnak készítek néhány felvételt. Július—augusztusban a Tokaji Galériában állítok ki legközelebb. Szeretném a kiállítótermet — témáját tekintve — sokszínű anyaggal megtölteni. Több, szabolcs-szatmári utamon készült képet ezen a nyári bemutatón láthat majd először a közönség. Reszler Gábor i r IÁ Csutkái Csaba: Vízparton Puskás László: Sárga rózsa házán, valamint Vásárosna- ményban. Két képpel szerepelt tavaly decemberben a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes tárlaton is, amit Tisztelet a szülőföldnek címmel a külföldön élő magyar származású művészek alkotásaiból állítottak össze. A kiállítás ideje alatt ismét ellátogatott Puskás László Szabolcs-Szatmárba. — Minden látogatásom egyben anyaggyűjtés is — mondta Puskás László. — A nyár végi nagy melegben az almaszedő diákokat fényképeztem Vásárosnamény környékén, néhány napja a téli hajnal bokáig sárban, vízben a székelyi víztározó lehalá- szói között talált. Egy jó felvételért nem sajnálom a fáradságot. Boldoggá tesz, ha sikerül elkapnom a természet és az ember kapcsolatát. Nem elégszem meg ennyivel, hanem igyekszem mindig visz- szavinni kész képeimet abba a közösségbe, ahol készültek. Az újratalálkozást, a beszélgetést lényegesnek tartom a további munkámhoz. Nem véletlen, hogy az írás mellett újra a Sárga rózsa és Az első séta című képeket közöljük. A nyíregyházi kiállításon a vendégkönyvi bejegyzések tanúsaga szerint mind a két felvétel sokaknak tetszett. A képek története azóta tovább íródott. — A Sárga rózsa hamarosan postai levelezőlapon a Képzőművészeti Alap Kiadó- vállalata útján magyarországi forgalomba kerül. Tervezik megjelentetését poszteren is. Sőt, várhatóan itt a megyében reklámszatyrokra nyomtatva szintén kapható lesz a „Sárga rózsa”. — Az idei tervek? A támogató értékelés nemcsak a nyíregyházi kiállító további munkájához jelenthet biztatást, hanem emlékeztet a szükségszerűségre: a továbbfejlődés érdekében elkerülhetetlenül neki kell futni az „országos lécnek”. Az élénkülő szabolcsi fotósélet pedig jó tréning lehet. Az olvasó többször találkozhatott már lapunkban Puskás László nevével. A baktalórántházi születésű, évek óta Londonban élő fotóművész 1982-ben két alkalommal is állított ki NyíregyMozaikok q szabolcsi fotósélctbol---------
