Kelet-Magyarország, 1983. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

4 1983. január 8. Kelet-Magyarország SZOVJET—AMERIKÁI TÁRGYALÁSOK GENFBEN SÁLÁRT-KÖRKÉP A SALT—2 szerződés aláírási aktusa 1979-ben. Az egyen­súlyi helyzetet akkoriban Washington sem vonta kétségbe. 1. A szovjet—amerikai kap­csolatok a Reagan-kormány- zat konfrontációé politikája miajtt jelenleg a mélyponton vannak. Mivel a két vezető nukleáris hatalom viseli a fő felelősséget a béke megőrzé­séért, az atomkonfliktus el­kerüléséért, a nemzetközi közvéleményt joggal aggaszt­ja, hogy a kétoldalú genfi tárgyalások még mindig nem mozdultak el a holtpontról. Az egyhelyben topogás oka "kizárólag az Egyesiüt Álla­mok magatartásában kere­sendő: egyoldalú katonai fö­lényre törekvésével, az egyenlőség és az egyenlő biz­tonság követelményeit figyel­men kívül hagyó ,kettős nul­la megoldás” erőltetésével mindeddig gyakorlatilag le­hetetlenné tette a másik fél számára is elfogadható komp­romisszum kidolgozását. Az 1982-es év végén, az új esztendő elején elhangzottak valamivel „hajlékonyabb”, a megegyezési készség látszatát keltő hivatalos amerikai nyi­latkozatok ugyan, de a sza­vak hitelét csakis a tettek alapján lehet majd megítél­ni. korlátozás és a csökkentés természetesen elsősorban a szovjet felet érintené, míg az USA részéről a SALART egy­általán nem' jelentené a meg­lévő hadászati rakéta-nukle­áris rendszerek mennyiségi és minőségi befagyasztását, fejlesztésük beszüntetését, az új típusú támadóeszközök nak jóval több nukleáris töl­tete van, mint a Szovjetunió­nak, s ez kiegyenlíti az utób­binak a rakéták számában mutatkozó fölényét. Washingtoniban azonban nem akarják tudomásul ven­ni ezt a tényt és változatla­nul az állítólagos „lemara­dásról”, az amerikai földrész fokozott „sebezhetőségéről” beszélnék. Teszik ezt azért, hogy szabad kezet biztosít­hassanak maguknak az MX interkontinentális balliszti­kus rakéták, az újabb B—1-es hadászati bombázók, a robot- repülőgépek és az atom- tengeralaittjárókra telepített Trident-rakétarendszer had­rendbe állításához. A Reagan-kormányzat hosz- szú távú fegyverkezési prog­ramjainak végrehajtásával a 80-as évek közepére, második felére ki akarja harcolni a katonai fölényt. Nos, hát ezért szegül szembe minden­féle befagyasztása javaslat­tal, ezért támaszt olyan elő­zetes feltételeket, amelyek a szovjet fél számára elfogad­hatatlanok. Az Egyesült Államok nem akarja befagyasztani hadászati rakéta-nukleáris fegyvereinek fejlesztését. szolgálatába állításának ti­A két genfi tárgyalási csa­torna egyikét 1981. november 30-án nyitották meg, ezen az európai közép-hatótávolságú atomharceszközök korláto­zásának problémáját tűzték napirendre. A hét hónappal később, 1982. június 29-én ugyancsak Gertiben megkez­dődött másik tanácskozás kö­zéppontjában a hadászati tá­madófegyverek és fegyver- rendszerek korlátozásának, csökkentésének kérdései áll­nak. Jóllehet a két, párhuza­mos fórumon nem egészen ugyanarról a dologról van szó, a témák összefüggnek, hiszen mindkét területen stra­tégiai jellegű megállapodá­soknak kellene születniük. Az úgynevezett eurorakéták — különösképpen a nyugat-eu­rópai telepítésre szánt Per­shing—2 - k és a robatrepülő- gépek *—ugyanis éppúgy ha­dászati rendeltetésűek, akár­csak az Egyesült Államok te­rületén elhelyezett interkon­tinentális ballisztikus raké­ták. Ezt a fegyvertechnikai „azonosságot” azért indokolt hangsúlyozni, mert az emlí­tett rakéta-nukleáris csapás­mérő eszközökkel a Szovjet­unió, s az egész szocialista közösség védelmi mélysége egyformán elérhető. A Var­sói Szerződés tagállamainak szempontjából ennélfogva a külső fenyegetettség — mond­hatni — kettős, ezért is lát­nak szoros összefüggést a két genfi tárgyalási csatorna kö­zött. A SALT-folyamat legújabb szakaszát a washingtoni ih­letésű START, illetve a SA­LART rövidítések fémjelzik. 'Fogalmilag ezek már nem­csak a hadászati fegyverek korlátozását, hanem „csök­kentésüket” is előirányozzák. Amerikai felfogás szerint a lalmát. Teljesen világos, hogy így csupán az Egyesült Államok számára lenne ked­vező. A Szovjetunió — ellentét­ben az USA-val — tárgyalá­si pozícióját arra építi, hogy a 70-es évek eleje óta a két hatalom között megközelítő hadászati egyensúly alakult ki. Éppen ez ad lehetőséget arra — bármelyik fél bizton­sági érdekeinek sérelme nél­kül —, hogy a katonai szem­benállást alacsonyabb szintre szállítsák. A SALT—2 szerződés alá­írását megelőzően a szakér­tők kimutatták, hogy a pil­lanatnyilag meglévő 2500 szovjet hadászati célba jutta­tó eszközzel szemben 2300 ugyanilyen rendeltetésű ame­rikai eszköz áll, de az VSA­A Reagan-féle kétszakaszos „megoldás” például olyan csökkentést indítványoz, amely szerint a szárazföldi telepítésű „nehéz” szovjet ra­kétáknak jóval több mint a felét le kellene szerelni, az atomrobbanófejeket pedig 50 —60 százalékkal csökkenteni. Eközben az USA-nak a hadá­szati bombázók fedélzetén te­lepített mintegy háromezer nukleáris töltete érintetlen maradna, sőt még arra is módja lenne, hogy a régebbi, elavult tengeralattjárók fo­kozatos kivonásával növelje a szárazföldi MX-ek robba­nótöltetednek számát. Ha a szovjet fél elfogadná az ame­rikai elnök ajánlotta „meg­oldást”, nukleáris arzenálja végül is alig érné el az Egye­sült Államok atompotenciál- jának az egyharmadát. Washington tehát nem kí­vánna sem többet, sem keve­sebbet, mint hogy a Szovjet­Jurij Andropov jelentős leszerelési javaslatokat ismertet a moszkvai ünnepségen. (Foto: TASZSZ — MTI — KS) unió fossza meg magát — és szocialista szövetségeseit — az önvédelem hadászati esz­közeitől, tegye kiszolgálta­tottá a Varsói Szerződés vé­delmi szervezetét. Ez tötík mánt\ képtelenség és hasonlít ahhoz a „nulla változathoz”, amit ugyancsak Reagan el­nök terjesztett elő az euroha- dászati fegyverek területén. A Szovjetunió megalakulá­sának 60. évfordulóján Moszkvában rendezett ünnep­ségen Junij Andropov, az SZKP KB főtitkára ezzel szemben azt az álláspontot képviselte, hogy a kötelezett- ségválMásoknak mindkét fél oldalon egyensúlyban kell lenniük egymással. „Mi ké­szek vagyunk saját hadászati fegyverzetünket több mint 25 százalékkal csökkenteni. Ez­zel összhangban kell az Egyesült Államok fegyverze­tét is csökkenteni, hogy a hadászati fegyverek hordozó­eszközeinek száma mindkét félnél azonos legyen.” Ez a felfogás és megközelítés sok­kal inkább megfelel a reali­tásszemléletnek, mint a je­A Reagan-féle „nulla meg­oldás” nem érintené az atom-tengeralattjárók fedél­zetén elhelyezett Polaris ra­kétákat ... lenlegi formájában teljesség­gel elfogadhatatlan Reagan- féle nulla megoldás.” Serfőző László alezredes Napi külpolitikai kommentár Puskaporos légkör Zimbabwébeu □ lig egy évvel ezelőtt, amikor Zimbabwe dél­nyugati részén fellán­goltak a harcok a hadsereg egységéi és a kormányellenes fegyveres csoportok között, a tekintélyes londoni lap, a The Times a következőket írta: ezt a viszályt a szomszédos Dél-Afrikai Köztársaság fe­hér lakossága köreiben kár- örvendően figyelik. Igazolt­nak látják az általuk sokat emlegetett tételt: egy fekete kormány mindig csak zűrza­vart okoz, a törzsi megosz­tottság pedig kiirthatatlan és mindig konfliktusokba tor­kollik. Az utóbbi napokban újra arról érkeztek hírek, hogy Zimbabwe délnyugati vidé­kén, a Matabeleföldön, a Robert Mugabe vezette fekete többségi kormány katonáinak és rendfenntartó erőinek haj­szát kellett indítani ugyan­csak fekete, banditákként élő lázadók ellen. Az üldözők a shona, a banditák a ndebele népből valók ugyan, csak­hogy messze nem pusztán tör­zsi jellegű konfliktus az, ami ma Zimbabwében történik. Az 1980-ban függetlenné vált, — az afrikai átlagnál jóval gazdagabb — országban épphogy megindult a nemzet­té válás folyamata, s ez még külön megnehezíti a többsé­gi kormányzat helyzetét, azt, hogy a hatalom stabilizálásá­nak gondjaival megküzdhes- sen. Ismeretes, hogy 1980-ban az elsöprő választási győzelem emelte a kormányfői székbe Robert Mugabét, az egyik fel- szabadítási mozgalom, a ZANU vezetőjét. A másik fel- szabadítási szervezet, a Jos­hua Nkomo vezette ZAPU gyengébb választási eredmé­nyei alapján eleve háttérbe szorítottan vált Mugabéék ko­alíciós partnerévé. Nkomo pártja nem tudott megbékél­ni választási vereségével, s ez is egyik oka volt annak, hogy a kormánykoalíció a múlt év elején gyakorlatilag felbomlott. Mugabe kormány­ellenes összesesküvéssel is megvádolta Nkomot. Miközben az ország más vi­dékein viszonylag nyugalom van, Matabeleföldet a kor­mányzat valóságos katonai megszállás alá helyezte. A szi­gorú biztonsági intézkedések persze nem tetszenek a he­lyi lakosságnak, a ndebelék népéhez tartozó törzseknek, és ezért előfordul, hogy cin­kosságot vállalnak a bandi­tákkal. A húsz—harminc fős csoportokban az erdők mé­lyén bujkáló banditák politi­kai jelleget próbálnak adni közönséges bűncselekménye­iknek, s azt a látszatot kel­teni, mintha Nkomo pártjá­nak fegyvereseiként cseleked­nének. Nkomo azonban, minden csalódottsága ellenére sem vállal közösséget velük. „Akik engem támogatnak, nem kö­vethetnek el ilyen őrült tet­teket, hiszen igazi híveim tudják, hogy az ilyesmit el­lenzem” — nyilatkozta nem­régiben. □ ugafoe kormányának, ne­héz a helyzete. Meg kell találnia az együtt­működés, s ami annál is több, az együttélés módját mind a gazdasági szempont­ból nélkülözhetetlen fehér ki­sebbséggel, mind Nkomo pártjával, és a mögötte álló tömegekkel. Nkomot Matabe­leföldön „királynak” neve­zik, és elég nagy a tekintélye ahhoz, hogy segítségével el lehessen kerülni a belviszá- lyok súlyos elmérgesedését. Mugabe politikai rugalmassá­gán és Nkomo realitásérzé­kén is múlik, hogy a kor­mány mikor fordíthatja vég­re egész erejét Zimbabwe gazdasági fejlesztésére, a sze­gényparaszti tömegek és a munkanélküli városlakók helyzetének javítására. Kurucz János Pintér István dokumentumriportja: Á veréb is akció A FOGADTATÁS 4. A két úr megállapodott ab­ban, hogy a VKF/2-től egy angolul jól beszélő tisztet rendelnek ki az amerikai fo­gadására. Ez gépkocsin majd felhozza Budapestre a kül­döttet. A Hadik-laktanyában (a kémelhárítók hírhedt központjában) kell megfelelő kényelmes helyiséget beren­dezni a hivatalosan fogoly­nak nyilvánítandó megbí­zott számára. Az előzetes „játékot” követően a Kül­ügyminisztérium is bekap­csolódik, és megkezdődik majd a tárgyalás. Szentmik- lóssy Andor abba is bele­egyezett, hogy előbb Kádár Gyula tájékoztassa elöljáró­ját, Szombathelyi Ferenc ve­zérkari főnököt. Annál is in­kább, mert a vezérezredes­nek majd részt kell vennie a további tárgyalásokon. Ar­ról, hogy Szentmiklóssy mi­ért nem közvetlenül fordult Szombathelyihez, nem esett szó. Viszont az óvatos Kádár Gyula , mielőtt tájékoztatta volna Szombathelyit, beszélt Ghyczy Jenő külügyminisz­terrel. ő is csatlakozott he­lyetteséhez. Kádár Gy.: „Ezután a Def. (Deffenzív osztály, a kém­elhárítás — a szerk.) veze­tőjével, Kern Károly vezér­kari őrnaggyal beszéltem meg a teendőket, őt azonban már csak a legszükségesebb mértékben tájékoztattam, in­kább olyan értelemben, hogy értesüléseim szerint egy amerikai tiszt fog érkezni, vele hogyan kell bánni, hogy kell fogadni stb. Kern a fogadásra Király Kornél Def.-hez beosztott alezredest ajánlotta, akit mindenben megfelelőnek jellemzett a feladatra. Én Király alezre­dest nem ismertem közelebb­ről. Kioktattam, de a valódi célokat vele sem közöltem. A leugrás helye térképen meghatározva, Csáktornyától északra egy szőlő területére esett. Király elindult gépko­csival várni az amerikai ér­kezését.” Egy amerikai helyett há­rom érkezett. Sőt, egy negye­diknek is kellett volna jön­nie. A misszió tagjai közé eredetileg besoroltak egy diplomatát, Howard K. Tra­vers külügyi osztályfőnököt is, aki 1936-tól 1941-ig — az amerikai magyar diplomáciai kapcsolatok megszakadásáig — a budapesti amerikai kö­vetségen szolgált. Travers azonban szerencséjére későn érkezett vissza mexikói sza­badságáról és lekéste a seb­tében útjára bocsátott akci­ót. Hogy miért volt olyan sür­gős, talán már soha nem de­rül ki. Arra Duke ezredes határozottan emlékezett, hogy február 29-én még el­intézte az utolsó aktákat washingtoni íróasztalánál, s még aznap útnak indult Eu­rópa felé. Észak-Afrikán át Nápolyba, onnét a csatlakozó két tiszttársával Bariba re­pült, az USA-légierők főha­diszállására, majd autón folytatták útjukat Brindisi- be, titkos missziójuk kiindu­ló pontjára. Vihar miatt há­rom napig tétlenkedtek, március 15-én este kilenckor szállt fel velük a Halifax- bombázó, amely rajtuk kívül egy ausztriai kommandót is vitt magával. Miután a Wehrmacht egyenruhájába öltözött fiatal osztrákokat rádiójukkal és fegyvereikkel a bécsi erdőnél ledobták, az angol bombázó éles fordulat­tal a Muraköznek vette az irányt. Három szempontra való tekintettel esett erre a területre a választás: közel volt Jugoszlávia és ők azzal fedezték magukat, minden eshetőségre készen, hogy Ti- tóhoz készültek, de eltévesz­tették az ugrást. A másik: lehetőleg sík, megművelt te­rületen érjenek földet, ahol a felszerelésüket eláshatják, (a rádión kívül nylonharis­nyákat, töltőtollakat, karórá­kat és konzervkülönlegessé- geket vittek magukkal). A harmadik szempont: legyen a közelben magyar helyőrség (Nagykanizsa), hogy megad­hassák magukat. Volt egy negyedik szempont is, amit humorosan emlegettek: Mu­raközben a parasztok hozzá­szoktak a szövetséges repü­lőkhöz (felettük szálltak el a Balatonhoz, ahol hadialak­zatot vettek fel), a motorzú­gásra csak átfordulnak a má­sik oldalukra és tovább al­szanak ... Azzal nem számoltak, hogy a fogadásukra kijelölt ma­gyar tiszt is békésen alszik. Elunta már a hosszú vára­kozást, és nincs az a magyar királyi tiszt, akinek két-há- rom átmulatott éjszaka után ne volna szüksége egy kiadós alvásra ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom