Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-11 / 291. szám

1982. december l}, EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR A földbe zárt múlt Nyolc gyöngyszemmel és egy hajfonatkarikával állí­tott be a minap a nyírbátori Báthori István Múzeumba Lőrincz Sándor Nyírgyulaj- ból. A hozzáértő szemek rög­tön megállapították, kora Árpád-ikori leletről van szó. A helyszínre siető régész szí­ve ugyancsak nagyot dob­bant, amikor a X—XI. száza­di női sír kétségtelenné tette a korábbi feltételezést: a ma­gyar méltóság- és személy­nevet őrző Nyírgyulajt az ál­lamalapítás táján már lak­ták magyarok. Sokszor ilyen apró véletle­neken múlik, hogy a letűnt idők sötétbe vesző apró da­rabkája megvilágosodjon a kései utódok előtt. A nagyha­lászi Árpád-kori templomra, vagy Tiszavasvári temetőjé­ben egy újkőkori ház nyo­maira is véletlenül akadtak rá. Tiszadobon Papp Gábort szomszédai hiába próbálták hosszasan lebeszélni a beje­lentésről, ennek ellenére be­utazott a Jósa András Múze­umba. Restelkedve bontotta ki az öt furcsa alakú edényt. Mentegette magát, hogy ha értéktelennek találná a szak­ember szeme, akkor a csere­peket kidobja a szemétbe... A páratlanul ritka áldozati edények azóta a restaurátor műhelyben kiegészítésre vár­nak, hogy azután egy kiállí­tás ékei lehessenek! Az idén történt az is, hogy Soltész János a vásárosna- ményi műút mentén Apagy határában parkoló-pihenő­hely talaj munkái közben markolójával csontokat for­dított ki a földből. Rögtön tudta, mi a teendő, hiszen né­hány héttel azelőtt Napkor mellett Árpád-kori köznépi temetőre bukkant munka közben. A második alkalom­mal sem késlekedett a tele­fonnal. A helyszínelő régész­től megtudta, hogy gépével VIII. századi avar lovassírt bolygatott meg. A leletbejelentést az állam­polgárok számára törvény írja elő. Az iménti esetek példázzák, a földben rejlő közös múltunk megmentését egyre többen természetesnek érzik. Ugyanakkor elgondol­koztató, hogy az utóbbi évek­ben tett bejelentések száma kisebb az ötven, száz évvel ezelőtti átlagnál. Pedig a mélyszántás, a nagy építke­zések, földmunkák során na­gyobb valószínűséggel kerül­hetnek felszínre régészeti le­letek. Az ekevas nyomán ki­forduló cserép, csont az át­lagembernek semmitmondó. A szakember kezében meg­szólalnak a néma emlékek. Ám ha a történeti korokat megvilágító részleletek elsik­kadnak, kézen-fcözön elkal­lódnak, akkor a nemtörő­dömség évszázadokon át földben szunnyadó történel­met hallgattat el örökre. De mi.mindent rejt a sza­bolcsi föld? Kincsekben gaz­dag-e a felszín alá költözött régmúlt? Nosza, képzeletben ragadjunk magunk is ásót, eredjünk a régész nyomába. A reggeli harmattól lucskos lesz cipőnk, rá se hederítünk. A felfedezés izgalmától ká- bultan azt sem vesszük ész­re, hogy az eke nem járta határban ilyenkor kevésbé szúr a szamártövis. Csákány a kézben. Lassan szétporlad­nak a kemény rögök. Hom­lokunkról legördül az első izzadságcsepp ... Munkagépek zajától lesz hangos 1983-ban a tiszalöki ártér. Az Észak-Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság új bel­ső gátat épít, a földet a kör­nyező halmokból hordják majd össze. Ezt megelőzően a megyei múzeumigazgató­ság tavaly leletmentő ásatás­ba kezdett, amit jövő tavasz- szal folytatnak. A krónikát mondja el Lőrinczy Gábor régész. Annál is inkább, mert neki már arannyal kedveske­dett a szabolcsi föld. — A terepbejárás nyomán kiderült, a leendő munkate­rületen egy szarmata telep, avarkori temető, Árpád-kori templom temetővel, vala­mint egy középkori falu ta­lálható. Eddig a két temetőt tártuk fel. A 314 sír emberta- nilag jól elemezhető. Sajnos, az avar temetőt' korabeli rab­lás érte. A szokatlanul nagy sírban pompával eltemetett nemzetségfő mellett ezért csak ezüst ivókürtjét és arany övveretének darabját leltük meg. A kirablás elle­nére megállapítható, hogy koporsósan temetkeztek, a sok disznócsont pedig meg­kérdőjelezi nomádságukat. A Kárpát-medencébe betele­pülő népek a természeti adottságok miatt kénytejen- kelletlen áttértek a földmű­velésre, állattenyésztésre. Mélyül a mérőszalagokkal, jelzőkarókkal kitűzött szel­vény. A második, harmadik ásónyom után tenyerünkön vérhólyag éktelenkedik. Ész­revétlen felkúszik a hori­zontról a Nap. A nyári ég alatt szinte elviselhetetlenné forrósodik a levegő ... Menjünk visszább az idő­ben. Közel egy évtizeddel ez­előtt a földnyeső gépek szen­zációs leleteket fordítottak ki, és egy csapásra bevonult a köztudatba a határ menti kis szatmári falu, Méhtelek neve. Az edénycserepek, kő­eszközök újkőkori lelőhelyre utaltak. Hat-hétezer évvel ez­előtt virágzó telep volt ott a Szamos völgyében. A föld­művelés szerszámai kétségte­lenné tették, a folyó közelé­ben megtelepedett nép átélte a termelés „forradalmát”, a gyűjtögetésről a növényter­mesztésre és az állattenyész­tésre tért. A méhteleki ásatások leg­kiemelkedőbb leletei az agyagból készült, nőket ábrá­zoló szobrocskák. Művészi re­meklések ezek a korai „Vé­nuszok”. A test egyes részei­nek fokozott hangsúlyozása a termékenységet jelképez­ték. Természetesen nem a méhtelek? volt az első me­gyei neolitikus lelet. Mintegy 6 ezer éve a nyírségi és a rétközi táj is sűrűn benépe­sült. Közel a halat adó víz­hez, az árral nem fenyegetett művelhető területen az ős­kor embere otthonra lelt. Az egykori telepek szemét­gödrei az újkőkor kutatójá­nak valóságos kincsesbánya. Kő- és csontszerszómok, ke­veredtek benne az étkezésből maradt csontokkal. Tulok-, vaddisznó-, juh-, kecske-, szarvas-, őzcsontok, mocsári teknőspáncél, halgerinc és kagylóhéj a vadászatra és a halászatra utalnak. Mert az élelem termelése ellenére to­vábbra is fontosak maradtak a táplálékszerzés eme forrá­sai, sőt az eszközök tökélete­sedésével ezek technikája is fejlődött. A földműveléssel tartalékot halmozhattak fel, az árpa' és a köles beéróséig azonban terített asztalként ott voltak az erdők, a me­zők, a vizek. Rengeteg az edénytöredék, ahol valamikor újkőkori te­lep állt. Egy-egy terepbejá­rásról zsáknyi törmelékkel tér meg a múzeumba a szak­ember. — Perdöntő az őskori nép­csoportok elkülönítésénél a kerámia. — mondta a Jósa András Múzeumban Pappné Kurucz Katalin. — A nyel­vüket nem ismerhetjük, a településforma nem jellem­ző. Egyedül az agyagműves- ségük beszédes. Az átvizsgált töredékekből nagy valószínű­séggel megállapítható, mii­lyen népesség hagyatékát ta­lálhatjuk az ásatás nyomán. Persze egészen biztosra nem mehet a régész. Néhány éve Balsa-Feoskeparton magam is telepet kerestem és helyet­te neolit temetőt találtam. A temetőt nem lehet mód­szeresen megkeresni, csak rábukkanni, mert nincsenek áruló felszíni jelek. A telep helye a szántáskor kiforga­tott cserepekből elméletileg könnyebben behatárolható. Hét esztendőn át faggatta a régész ásója hazánk egyik legszebb és legnagyobb föld- ből-fából épített erősségét, a szabolcsi földvárat. A há­romszög alaprajzú építmény megyénk névadó községének belterületén fekszik, északi és délnyugati sáncai hajdan a Tisza bal partján húzódtak. Anonymus a vár építését közvetlenül a honfoglalás utáni időre tette, amikor Sza­bolcs, a vezérek egyike „megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva vár­építésre való ... összegyűjt­ve ott a köznépet, nagy ár­kot ásatott, és igen erős vá­rat építtetett a földből.” Az 1969. nyarán kezdett nagyszabású ásatás azóta sok bizonytalan részletre fényt derített. A sáncátvágás iga­zolta, hogy a földvár két kü­lönböző időben épült, de nem az őskorban, ahogy Jósa András vélte, hanem a hon­foglalás után, és a sánc ma­gasítására talán az ezredfor­duló táján, vagy a XI. szá­zad második felében sűrűsö­dő kun betörések -nyomán került sor. S ki lehetett az építtető? Minden bizonnyal Szabolcs, a hét vezér egyike hordozhatta végig először a vár első uraként tekintetét az alant elterülő tájon. Az a Szabolcs, aki a korábbi felte­vésekkel szemben nem a me­gye első ispánja volt, hanem Árpád fejedelem közeli ro­konaként mint trónörökös birtokolta a keleti ország­részt. Ezt mesélte az avatott fül­nek a földbe zárt múlt. Majd négyezer éve köszön- itött be nagy népmozgások­kal a bronzkor. Keletről sztyeppéi törzsek hatoltak be megyénk területére. A társadalmi, vagyoni különb­ségekre utalnak az erődített települések nyomai, a gaz­dag sírmellékletek és az el­rejtett kincsek. A bizonytalan idők zivata­rában kerülhetett földbe az a díszes bronz fokos és egy bronz huzalból készült kö­nyökvédő tekercs, amit vá­lyogvető cigányok találtak 1956. őszén Kispalád határá­ban. A bronzkori mester re­mekelt. A harci fokos egész felületét elborítja a finom, vésett díszítés. Előkelő har­cos vagy talán főnök tulaj­dona volt, mert az óriási tü­relemmel és aprólékos művé­szi gonddal elkészített dara-» bokát csak gazdagok tudták megszerezni. Nemcsak fegy­verként használták, hanem rangjelző szerepe is volt. Jó­sa András jóvoltából a nyír­egyházi múzeum gazdag ké- sőbronzkori-koravaskori rak­tárleletei Európa-szerte is­mertek. Számolatlan ásónyom vá­laszt el a felszíntől. Leszáll­tunk a mélybe. Ásónk kőbe, fémbe, csontba ütközött. Dí­szes bronzbaltát, csillogó tarsolylemezt, domborított íhajfonatdíszt simogatott a finom ecset. Leltári számot kaptak a múlttöredékek. Év­ezredes Csipkerózsika-álmuk elillant, mint a pillanat, s múlt idők tanúiként újra élik velünk az elzúgott tör­ténelmet. Regélnek az egymás nyo­mába lépő népekről, a sza­bolcsi tájról, mely táplálta, védte őket. A földről, mely mindennapjainkat hordozza, és talpunk alatt őrzi a leper­gett időt. Reszler Gábor IIH HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom