Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
RM ÚJÉVI MELLÉKLET 1982. december 31. O Belépés csak olvasóinknak Börtönkrónika Rács, csíkos ruha, sötétzárka, marcona „smasszer”, furfangos, találékony rab. séta körben és csöndben a zárt udvaron. Azt hiszem, nem túlzás mondani: nagyjából ilyen képzeteket alakítotttak ki bennünk a krimifilmek a börtönről. Valóban ilyen körülmények között élnek az elítéltek? Lássuk a nyíregyházi büntetésvégrehajtási intézetet... A bejárati kapu természetesen csak engedélyre nyílik, mert ez csak a viccben igaz, hogy ide bejutni könnyű, csak szabadulni nehéz. Az első tágas szobát a látogatók számára alakították ki. Az évszázados falakon itt-ott már meglátszik az idő nyoma, ezért készítettek rá díszes burkolatot. Rács itt sincs, asztalok és székek vannak, hogy az elítélt kényelmesen fogyaszthassa el a „beszélőre” jött hozzátartozó által hozott élelmet. ★ A konyhában patikatisztaság. A szakács — szintén elítélt — levett sapkával köszön, s mutatja be a parancsnoknak az aznapi ebédet. Nem híg lötty, tartalmas zöldbableves és krumpliból sem hiányzik a hús. Utunk a műhelyekbe vezet. Varrógépek állnak katonás sorban, s mint korszerű üzemben, futószalagon készülnek a pizsamák, az ingek. — Az idén 18—20 fazonú Fékon-inget gyártottunk, s pizsamából is ez a negyedik fazon — mutatja a kész termékeket a szalagvezető. Aztán a munkásokról, az elítéltekről váltunk néhány szót, közöttük nem is egy akad, akinek havi négyezer forint a keresete. A műhelyben, s az egész börtönben kellemes meleg. A tágas kúltúrterem fala tele híres festők képeinek reprodukcióival, elöl tévékészülék, s ott a helye a fehér vászonnak, amit filmvetítéskor tesznek csak fel. A szabadidős szobában nyolcán vannak. Ketten közülük nagy sakkcsatát vívnak, a rádióban tánczene szól, a polcon könyvek, a szabadságukat töltők csészéjében tea, vagy kávé gőzölög. A tanterem felében iskolapadok, a tábla előtt a korszerű oktatáshoz szükséges ösz- szes elektromos felszerelés. A terem másik felét — hely híján — szintén klubnak rendezték be, rexasztalok, társasjátékok sorakoznak egymás mellett. A szomszédban kondicionáló terem, ahol a bordásfaltól a szobabicikliig minden található. Ehhez már csak kiegészítés az udvaron felállított kispályás focihoz készített kapu, s jövőre a röplabdapálya is kész lesz. A rövid látogatás tapasztalatairól az intézet parancsnokával és a nevelőtisztekkel beszélgetünk. Középpontban természetesen az elítélt, az ember van, hiszen — amint elmondják —: alapvető céljuk a büntetésüket töltők személyiségének formálása, hogy a büntetés letöltése után képesek legyenek beilleszkedni a társadalomba, s ne kerüljenek szembe törvényeinkkel. ★ Sikerélmények és kudarcok elevenednek fel a nevelőtisztek emlékeiben. — Nekem V. Sándor esete volt az egyik legemlékezetesebb, akire négy évet szabott ki a bíróság. Amikor ideérkezett egy másik börtönből, fejlődési lapja tele volt fegyelmi büntetésekkel. Itt meg‘ mondtam neki: új lappal indulhat. Rövid idő után példás viselkedése és munkája alapján javaslatomra feltételes szabadságra engedték. Azóta úgy tudom, becsületesen él. Ha nem így lenne, újabb ügyéhez elkérték volna itteni aktáit. — Nekem H. János esete a legemlékezetesebb — folytatja egy másik nevelőtiszt —. Ö nyolc évet kapott. Két évig olyan jól viselkedett és olyan szorgalmasan dolgozott, hogy javaslatomra hat nap szabadságot kapott, őszintén bevallom, nemigen aludtam míg a hat nap le nem telt. pedig mint utólag kiderült, nem volt miért aggódnom: pontosán visszaérkezett. Pedig az a hat-év, ami várt még rá, biztosan kísértésbe hozta, hogy visszajöjjön-e. — B. István fiatalkorúként került először börtönbe — hallom az újabb történetet —, aztán újabb bűncselekményeket követett el. Legutóbb három és fél évet töltött le, szereztünk neki munkahelyet, de úgy legbelül alig-alig bíztunk benne. A fiú sorsa szerencsésen alakult: munkahelyén befogadták, megnősült, s nemrég az utcán boldogan újságolta, hogy gyereket várnak. Aztán a kudarcok következnek. — K. Béla már a szabadulás napján újabb betörést követett el. Itt nálunk jól dolgozott, példásan viselkedett, de kint nem várta senki, s az első kocsmánál alaposan felöntött a garatra. Ahogy utólag kiderült, ráadásul összetalálkozott egy volt börtöntársával, s rövid idő múlva mindketten visszakerültek. Mondják az idős ember esetét, aki letöltötte életfogytig tartó büntetését, aztán mire szabadult, még a rokonságából sem élt senki. Lopott, hogy visszakerülhessen, s ha ismét szabadul, valószínű újból lopni fog. ★ Véget nem ér a példák sora, amelyek nem mindig állítanak ki hű képet az egytől egyig pedagógiai képzettségű nevelőtisztek munkájáról. Mert pontosan csak az értelmi, a kulturális nevelés eredménye mérhető. Bekerült analfabéták tanulnak írni-ol- vasni, most például 7. osztályban folyik a tanítás, de magánúton négyen végzik a nyolcadikat, s gimnáziumba is ketten járnak. (Akiket itt a kis létszám miatt nem képezhetnek, más intézetbe viszik, hogy tovább folytathassák a tanulást). Szinte állandó a szak- és betanított munkásképzés, hiszen ez elengedhetetlenül fontos a benti munkához, de a szakképzettséget szabadulás után is hasznosíthatják. — TIT-előadásokat szervezünk, de a televízió, a film, az ötezer kötetes könyvtár is segít a művelődésben, a tanulásban — mondja az intézet parancsnoka —, s ezek eredményét többek között abban is mérhetjük, hogy karácsony előtt 36 ezer forint értékű könyvet vásároltak az elítéltek, amelynek többségét ajándékként hazaküldték hozzátartozóiknak. Rendszeresen hallgathatnak rádiót, de a jól dolgozók és jól viselkedő zárkaközösségek külön televíziót kapnak, s kisebb közösségben nézhetik a műsorokat. Az erkölcsi, akarati nevelés adja a legtöbb gondot, de adhatja a legtöbb örömet is. ★ — Nagy és komoly feladat a szabadulás előkészítése — folytatja a parancsnok —, amely a családi kapcsolatoktól az új, vagy régi munkahely megkereséséig, cilykor a pártfogói felügyelet előkészítéséig terjed. És — ha lehet rangsorolni — talán ez a legnehezebb. Mert mi tagadás, a munkahelyek többsége. nem szívesen fogad börtönből szabadult embereket, sokukat a család sem fogadja vissza, s ilyenkor ott folytatódik a nagy szabadsággal élni nem tudó élete, ahol korábban abbahagyta. A gyökeres változáshoz a börtönben folyó nevelőmunka nem elegendő. A külső környezettől legalább ennyi függ. B. J. Szerencsekergetők A szerencsejátékok jelen voltak és jelen is vannak életünkben. Mert aki azt mondja valakire, hogy „kihúzta a lutrit”, az annak a valakinek a szerencséjére utal, hiszen az idősebb korosztályok minden bizonnyal tudják: a lutri a lottó elődje volt. De szüléink részt vettek még osztálysorsjátékon is, és tombolát pedig szinte mindnyájan vásároltunk már. A szerencsét tehát mindahányan kergetjük. Lutter Sándor az OTP megyei igazgatósága hálózati osztályának vezetője adatokkal szolgál. — Idén — mondja —, eddig 24 millió totó- és lottó- szelvény fogyott el csak a megyében, s a borítékos sorsjegyekből is egymillió-kétszázezer talált gazdára. Nyereményekben sem volt hiány, hiszen totón 12 és fél milliót, lottón pedig ennek majd a kétszeresét nyerték a megyében. Kinek nagyobb az esélye? Kik a játszók? Mondhatjuk: mindnyájan. Alkalmilag és rendszeresen szelvényt vásárlók, szisztémákkal variál- gatók és csukott szemmel szelvényt töltögetők. Egy biztos: nyerni véletlenül is lehet, hiszen szerencsejáték a totó és a lottó, de nagyobb esélyük van azoknak, akik kellő tőke birtokában, csoportosan, hetente öt-hatezer forintért Írogatják tippjeiket, ikszelgetik a számokat egytől, kilencvenig. — Ez az öt-, hatezer forint az, amit rendszeresen forgatva, már nem lehet ráfizetéses a játék — fejtegeti tapasztalatai birtokában az osztályvezető ... Olyan napszak nincs, hogy az OTP igazgatóság melletti totózóban ne zajlana az élet, habár a legnagyobb roham kétségtelenül a bedobási határidők előtti órákban, percekben van. Akad aki egyszerű lottóját csúsztatja a ládába, még utána is néz: bele esett-e? — más viszont szel- vénykötegeket csúsztat be a nyíláson. Mit tagadjam,' az egyszál szelvénnyel játszóknak drukkolok, ahogy elnézem őket, sokukra férne rá egy kis nyeremény. Éksieres hölgy és öregasszony Egy órácskát eltölteni egy totózóban, felér egy tanulmánnyal, egy társadalmi keresztmetszettel. A jól öltözött, felékszerezett hölgytől az apró öregasszonyig, az éppen csak beugró malteros ruhájú építőmunkástól a ráérő nyugdíjasig és a munkaidőben szerencsét alapozó szabadmozgású hivatalnokig, itt mindenki megtalálható. A szerencsére való apellálásban különbségek nem léteznek, ez aztán az igazán demokratikus fórum, ahol mindenki egyet akar: nyerni. Ha tagadja, akkor is. Gavallér Gábor kedd reggel tizenhat lottószelvényt töltögetett. — Állandó számokkal játszom legalább hat éve. Kettesem, hármasom már akadt... Nem iszom, nem kártyázom, ez nekem passzió, de volna helye a pénznek is. Öt unokám van... A MÁV-tól mentem nyugdíjba, 3400 forintot kapok. A szemüveges néni mellettem töltögeti a lottót. — összesen tíz havi szelvénnyel játszunk a fiammal és a szomszédasszonnyal. Nekem nem nagyon futja, általában csak két szelvénnyel játszom. Leszázalékolt téesz- tag vagyok, a nyugdíjkorhatárt még nem értem el, 1160 forint szociális segélyt kapok. Jakubcsák Józsefné özvegy. És nyerni szeretne. Szisztéma nélkül — Van egy ócska házam, a hátulja düledezik. így hagyta rám az uram, nekem kellene tatarozni, de nincs miből. Két lépéssel odább a szerencsésebbek és a pénzesebbek közé kerülök. A jobb oldali szomszédom, kucsmás, középkorú ember már kétszer is fülön fogta a szerencsét, ami telitalálatos totók képében jelentkezett nála. — Nincs is anyagi gondom — mondja —, egyébként szisztéma nélkül játszom, inkább az esélyeket latolgatom. Elégedetten hajol szelvényei fölé. A szemközt ülő könyvet böngész. Dénesi Zoltán a neve, és a Volán-nál dolgozik. — Minden ember nyerni akar — fogalmazza véleményét —, ez magától értetődik, még akkor is, ha a játék természetesen érdekes. Totó, lottó, minden érdekel. Most azokat a számokat keresem, amiket eddig még nem húztak ki... Variált lottóval játszom — fűzi még hozzá. — A legtöbb amit nyertem, 16 ezer forint volt. Asztalszomszédja Kondor Sándor. Ha szabad így mondani: ezekben a játékokban profi. Részletesen magyarázza, miként játszanak, mert többen is vannak, elmondja, hogy a totóban is állandóak a variációik, és mint kiderült, a hetente kettő és ötezer forint között ingadozó összeg nem rossz befektetés, még ha az éves mérleg csak tíz-, tizenötezer forint pluszt mutat ki. — Ez marad mindig karácsonyra ... Van mindenem, lakásom, kocsim, telkem és nyaralóm, de ha igazán nagyot nyernék, mondjuk milliót, akkor szakmát cserélnék, régiségkereskedő lennék, és csak a két gyerekemmel törődnék... Visszatérők... A kirendeltséget hosszú idők óta Szabó Pál vezeti. Hatan vannak a családban, hat lottóval játszanak, s néha még nyernek is. — Szeretem ezt a munkát. Szeretem a változó arcokat, persze szép számmal akadnak visszatérők is. Fizetésem 4150 forint, de nem irigylem a nyerteseket, mert veszteni is lehet... A nyereség reményében játszanak az emberek. Aki azt mondja, csak szórakozom, annak fejében is ott motoszkál a pénzhezjutás reménye. Azért senki sem játszik, hogy hetente ötven, száz forinttal szegényebb legyen ... Egy óra alatt füsttel telik meg a helyiség. Sor kígyózik az ablak előtt. A szerencsések a nyereményért jöttek, s újabb szelvényt vesznek, mert játék, minden héten van ... SpeidI Zoltán Galambos Lajos: Boszorkányok í. M entünk Nagy Miklós bátyámmal a templomba év végi Te Deumra. Egyik kezét a jelen, harmadik házasságából származó Ibolya fogta, a másikat én. Mi, két gyerek, lehettünk olyan hét-nyolc évesek, Miklós bátyám pedig igencsak túl lehetett már a hatvanon, hiszen az uraság leszámolt vele, kapott végkielégítésül négy hold földet s egy kicsi házacskát, természetesen azzal a szigorítással, hogy az uradalmi kondák fölött a felügyelői tisztet ellátja, a kis kani malacokat háromhetes korukban kiheréli, s a betegségektől az ő tudományával az állatokat megóvja. Na hisz nem is volt nálánál nagyobb disznóorvos a környéken. Hírlett, ha nála van a heré- lő penicillusa, még a boszorkányok is rettegnek tőle. — Hol vannak a boszorkányok, Miklós bátyám? — Vannak. — Én még nem láttam őket. Miklós bátyám a lányára nézett: — Hát te? Te láttál-e már? — Még én se. apóka. — Hajjajaj — mondottá az öreg —, megvan veletek a bajom. Na. csak nézzétek majd a vénasszonyokat. amikor megyünk befelé a templomba. A boszorkány mind megemeli hátul a szoknyáját, hogy azt a büdös seprüt, amelyen lovagolni szoktak, eldugják. Csak figyeljétek meg. — Lehet látni a seprűjüket? — Azt nemigen. De ahogyan megemelik hátul a szoknyájukat, azt nagyon igen! Gyönyörűen esett a hó, ahogy mentünk, lépteink nyomát szinte belepte azonnal. Amint aztán odaértünk, mi Ibolyával megálltunk szépen a lépcsőfeljáró mellett, úgyis a karzatra kellett majd mennünk, a másik lépcsőn, és csak figyeltük a hosszú szoknyás asszonyokat, ahogyan vonultak befelé. Egyszer a^tán, amikor Johanka néném, Ibolya édesanyja is elment előttünk, és ő is megemelte hátul a szoknyáját, az én szerelmetes barátnőm hangtalanul, de iszonytatóan sírni kezdett, tengeriszem nagyságú könnycseppek gurultak végig hamvas szép arcán. — Na, hát ne sírjál már Hát kétségbe ejtesz, ha ennyire sírsz. Most mi a jó eget csináljak veled? Menjünk csák fel a karzatra. — Most kinek higgyek? — hüppögte. — Én apókát igen szeretem. De édesanyámat nálánál is jobban. Jaj, édes istenem, mi lesz énvelem most már? — Csend! Mert én sírni kezdek mindjárt — dünnyög- tem. — Menjünk csak fölfelé a karzatra, mert bezárják az ajtót. Majd utánajárunk ennek a dolognak, csak ne bőgj már, a szakállas széntj it ennek a világnak. Letörölgettem hitvány kis zsebkendőmmel az arcát, az orrát is kifúvattam, s fellépkedtünk nehéz szívvel a karzatra. Jókor. Már a széphangú kántor énekelni kezdte: Te Deum laudamus ... 2. Oda se figyeltünk az egész szertartásra. Minek? Hisz mindennél fontosabb kétség munkálkodott bennünk. Az talán mégsem lehetséges, hogy minden asszony... hiszen ez borzasztó lenne, hiszen akkor ki kell múlni e világból, mert hiszen akkor mi értelme van ennek az egész életnek?! Nem is a templom hidegétől reszkettünk. A szívünk remegett. Megkékült ajkunkat összezárni nem tudtuk. Élet, ember, mire vagy? Minek vagyunk? S még a búcsú harangszó alig kondult, már leszaladtunk a karzatról, oda. a nagy bejárat elé, várván a tömegben fel-feltűnő Miklós bátyámat. Derűsnek tűnt az öreg mindjárt, ahogy meglátott bennünket, és fejére csapta a göndörkés kucsmáját. — Na, megvagytok? Mért vagytok annyira összefagyva, mi? Te meg tán sírtál is, mi? — nézett a lányára. — Ilyen szép estén mi a hétbajnak sírni, mi? Na, igyekezzünk hazafelé a jó kis vacsorára. Miért sírtál, he? — Mert Johanka néni is ... — mondottam. — Mi van vele? — Ibolya édesanyja is megemelte a szoknyáját. És az, már ne tessék haragudni, mégse lehet. — Hogy ő is boszorkány. — Hát mi? — Az mégsem lehet. — Nagyon is lehet. Ez is az lesz, ez az én drága kis Ibo- lyácskám, csak nőjön meg! Meglátod. <3 is eldugja majd a borodat, ki- porciózza még a dohányodat is! Mert például, a saját boromból mennyit kaptam én ma eddig? Egy litert! Hány tömet dohánjd a pipámba? Hat adagot. így kibabrálni a férfiemberrel csakis a boszorkányok tudnak. Elhagytam Miklós bátyám kezét, s átszaladtam a másik oldalra az Ibolya ujjaiért. — Ugye, — suttogtam neki — te nem leszel boszorkány, ha megnősz? — Ha így áll a dolog — mondotta ő magabiztosan —. csak azért is az leszek. Erős, nagy boszorkány. Én akkor azt se bántam. Az volt a fontos csupán, hogy vidáman caplathassunk hazafelé a friss, tiszta, nagy hóban.
