Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
1982. december 31. Kelet-Magyarország 3 Nem ajándék E zekben a napokban dugig teltek a hűtőszekrények, a lakások, a családi házak titkos zugaiban ajándékok rejtőztek, a zsebek, a pénztárcák jó pár ötszázassal könnyebbek lettek. Mint az utóbbi időben mindig. Szokásainkról nem mondunk le; a karácsony a családé, senki ne szenvedjen hiányt semmiben, kapja meg mindenki, amire egész évben vágyott, erre kell lennie pénznek. És kellett lennie pénznek a nyári hétvégekre, amikor magasabb benzinárak ide, vagy oda, autókígyók csörtettek a fürdő- és kirándulóhelyek felé, és kellett lennie pénznek a többi hétvégékre, amikor minden odakerült a család asztalára, ami szem szájnak kellemes. Pedig emelkedtek az árak, egy ötszázas immár alig elég, ha az ABC-áruházban szombat-vasárnapra meg akarja valaki tölteni a kosarát. Kollégák, barátok egyre gyakrabban kérdezik egymástól: ti hogyan osztjátok be a pénzt? A tőkés világgazdaság válsága immár korántsem elvont szakkifejezés, hiszen hatása a mi hétköznapi életünkben is érezhető. Itthon, nálunk is egyre többen kényszerülnek szigorú számvetésre, takarékosabb, feszesebb háztartásvezetésre. S ez így van még akkor is, ha sokan változatlanul nem vesznek, nem akarnak tudomást venni a realitásokról, s úgy élnek, úgy költenek, mintha semmi sem változott volna. Ám az utóbbi időszakban helyzetünk alapvetően megváltozott. Jóllehet egészen egyszerű, a leghétköznapibb háztartási tapasztalatokban is immár tettenérhető, amiről hosszú ideje beszélünk. Aki arról panaszkodik, hogy egyre többet dolgozik, és bár többet is keres, mint. néhány éve, a pénze mégis mind kevesebbre elég, az tulajdonképpen közös gondjainkról is beszél. Mert az utóbbi időben, miközben idehaza széles körben bontakoznak ki kedvező gazdasági folyamatok, miközben az ipar, és különösen a mezőgazdaság teljesítőképessége jelentősen javul, addig munkánk eredménye a világpiacon egyre kevesebbet ér. Versenyt futunk a piaci árakkal, szervezünk, takarékoskodunk, okosan újítunk, próbálkozunk a termelési ráfordítások mérséklésével, de termékeink ára is gyorsan csökken, gyorsabban mint a mi ráfordításaink. S ezt ellensúlyozni csak úgy tudjuk, ha minden eddiginél több árut szállítunk exportra. Erre szükség van, hogy fönntartsuk az államháztartás egyensúlyát, hogy megőrizzük fizetőképességünket. S ez egyben azt is jelenti: most és a közeljövőben itthoni fölhasználásra kevesebb jut, jövőnk érdekében a családi háztartásokkal együtt, az államháztartás is szigorúbb számvetésre, feszesebb gazdálkodásra kényszerül. Ha szűkös idők járnak, beosztóbban kell élnünk, többet kell dolgoznunk. A kétszer kettő négy logikája ez, legföljebb a fiatalabb, az utóbbi két évtizedben felnőtté vált generáció számára érthető nehezen. Mert az utolsó húsz év az egyértelmű fejlődés, az életkörülmények töretlen javulásának időszaka volt. Évről évre javult a gazdasági helyzet, az életszínvonal, s ilyenkor ki gondol biblikus jóslatokra, a hét szűk esztendő eljövetelére. Utólag könnyű okosnak lenni. Beszélnünk inkább arról kell, hogy a mai és a holnapi helyzetben mi a teendőnk. Az bizonyos — és a lehető legszélesebb körben kell ennek tudatosulnia —, hogy a lustálkodás, a dúskálás és különösen a pazarlás kora elmúlt. Nem lehet kibékült önmagával senki, aki a napi laza nyolcórai munkaimitáció után lustán végignyúlik kedvenc otthoni foteljében, s álmos újságolvasás közben azon meditál: mennyire tehetetlen, milyen reménytelen, hogy ő maga fordítson, javítson saját és családja helyzetén. Mert ez a legtöbb ember számára korántsem reménytelen. Munkaalkalom, jó munkaalkalom változatlanul és mindinkább akad ebben az országban. A magyar gazdaság, ellentétben a világ számos más országával, nem veszítette el működőképességét. Nemzeti jövedelmünk, ha kismértékben is, de ebben az évben növekedett, nincs munkanélküliség, exportunk bővült, és megőriztük fizető- képességünket. Olyan eredmény ez a mai helyzetben, amelyet még a közepesen fejlett és a fejlett országok közül is csak kevesen könyvelhetnek el maguknak. H a így marad! — fohászkodnak most sokan, bár tudják, a fohász nem segít. Ez csak erőfeszítések, mi több, lemondás árán sikerülhet. Le kell mondanunk — társadalmi méretekben — a kényelmes életről. Felül kell vizsgálnunk korábbi igényeinket. S eközben türelmesnek, belátónak kell lennünk. Be kell például látnunk azt, hogy az eddiginél lényegesen nagyobb különbség lesz azok jövedelme között, akik gazdaságos export- termékeket gyártva jelentősen hozzájárulnak a népgazdaság stabilizálásához és azoké között, akik éppencsak eldolgozgatnak, vagy termékeik eladhatatlanok. Aztán le kell szoknunk arról, hogy saját eredménytelenségünkért mindig másokat tegyünk felelőssé. A most elmúlt napokban — csakúgy, mint évek óta mindig — jó ételek és jó italok kerültek az asztalokra, ajándékokkal halmoztuk el egymást, örülünk annak, hogy egyelőre mindezt megtehettük. S annak is, hogy idén már kevesebben érezték ezt magától értetődőnek. S remélhetőleg mind többen vannak, lesznek olyanok, akik azt is tudják: hogy ez jövőre is így legyen, az egyre inkább személy szerint rajtunk is múlik. V ______________________________________________/ „AZ ÉLETSZÍNVONAL VÁRHATÓ ALAKULÁSÁVAL KAPCSOLATBAN A KÖZVÉLEMÉNYBEN EGYARÁNT JELEN VAN A BIZAKODÁS ÉS AZ AGGODALOM” — HANGZOTT EL AZ ORSZÁGGYŰLÉS LEGUTÓBBI ÜLÉSSZAKÁN ... Mérlegen a kilátások Aligha van, aki túlzottan meglepődött volna azon a bejelentésen, amely a jövő esztendőre további gondokat ígér. Megszoktuk, hogy nyílt politikánk van, s lényegében egy nagy, össznépi párbeszéd keretében latolgatjuk életünket. Néha kétségtelenül túlzásokkal is tarkítva, de végeredményként azért mégis közös nevezőre jutva. Különösebb célzatosság nélkül gyűjtöttem jegyzeteimben az elmúlt hetekben mindazt, amit éppen a jövőt, a következő esztendőt mérlegelve mondtak. A kép ösz- szeállt. S nem véletlen, de bizakodás és agogdalom egyaránt jelen van. De ennél talán valamivel több is ... Nemet is mondani... — Nézze — magyarázta Fehérgyarmaton Korponai Ferenené tanácsi adminisztrátor — egy biztos: csak kínos pontosságú gazdálkodással tudunk megélni otthon is. öten vagyunk, az összes jövedelem hatezer forint körül mozog. Gyermekeim növekednek, képzeli, egy hat- és egy tízesztendős pulyára sokminden kell. Egy melegítő 390 forint, egy csizma a na- gyobbiknak ötszáz fölött van, a pizsama is 200 forint. A férjem gépkocsivezető, se neki, se nekem nincs mellékesem. Ahhoz viszont, hogy „nemet” mondjunk a gyereknek, nem nagyon szoktunk hozzá az utóbbi években. Talán ezt is meg kell tanulni... Igen, ezek a bizonyos nem-ek. Az a nemzedék, amely a hatvanas évek végétől nőtt fel, pontosan a felfutás nagy ivén szokta meg a „vant”, a bőséget, a köny- nyebb életet, most nehezebb helyzetben van, mint a korosabbak. Sokan tárják szét a kezüket, mintegy csodál- kozón: hát ez hogyan lehet? Lehetséges, hogy pontatlan volt politikai munkánk, mely szinte kizárta azt, hogy a mi gazdaságunknak is lehetnek, mi több törvényszerűen vannak is hullámhegyei és -völgyei. Ez nem kímél senkit, egy ország sincs védve tőle. — Nincs nagy nyugdíjam, — mondja Batta Mihály vasutas — úgynevezet utazószemélyzet voltam. A feleségemmel élek, úgy négyezer forintból. Könnyű a következő év sem lesz, de én mindig azt mondom, mi ez ahhoz képest, ami volt valamikor. Tudom, ez nem vigasztalja a fiatalokat, a fiam is leint, ha erről beszélek. Okosabban fogok termelni a kiskertemben, s jobban megnézzük majd azt is, mit dobunk ki. Csak a gyógyszer ne legyen sokkal drágább, a feleségem ugyanis beteg, s így se olcsó havonta a patikaáru. Reagálni a szokásokra! Ha nem is soroltam tételesen, de Korponainé, Batta bácsi egyaránt emlegette a húst. Drága, s aligha vásárol nagyvonalúan, aki fix béréből gazdálkodik. Erről beszél Zemlényi Gyula, a tangazdaság üzletházárrak vezetője Mátészalkán: — Azt a boltosnak is meg kellett tanulnia, főleg a drága húsnál és a szárazárunál, hogy a „lehet 10 dekával több?” ideje lejárt. A vevő pontosan kér, előre kiszámított költségvetésből gazdálkodik, s nem nagyon viseli el a 8—10 forintos pluszokat. De bajban van a boltos más téren is. Mi fél sertéseket kapunk, s az üzletszabályzatnak megfelelően a bontás után azonnal ki kell adni az árut. Mi következik ebből? Aki délelőtt jön, az még kap az olcsóbb részekből, aki délután, műszak után vásárol, karaj és comb között válogathat. Jó lenne, ha a húsipar reagálna a követelményekre, s részekre bontva szállítana, mégpedig a mi rendelésünk alapján. így tudnánk biztosítani, hogy az olcsóbb részekből is legyen, hiszen ezek rendkívül keresettek. Figyelem a vevőket. Van, aki két szeletet, más hatvan dekát kér. Okosan, hiszen sok helyen napokig állt, vándorolt hűtőből asztalra otthon az étel. Ma már nem szégyen kiló alatt venni valamit. De hiába nézem, sokfelé nincs a „fehér áru”, ami talán nem olyan szép, de jó minőségű, nem minden boltban alakult ki az olcsó és drága áruk helyes aránya. — Pedig a gyors reagálásban van a kereskedelem segítője is — mondja Zemlényi —, amire példa, hogy büfénket II. osztályúról III. osztályúra változtattuk. A korábbi mérsékelt forgalom megduplázódott, hiszen egy-egy ételnél ez 6 forintot is jelent. A naponta rendszeresen itt étkezőnek ez bizony nem kis pénz. Az érték tisztelete Szinte mindenütt a kis. apró takarékosságok összeadásától várják, hogy segít kivédeni a bajt. A felnőtt nemzedék érti, miről van szó, s ha nem is örül, de belátja: a korábban túlzottan is elszabadult nagyvonalúságunkat kell először megfaragni. De valahogy nem érezni, hogy a fiatal, a gyermek is tudná, miről van szó. — Nem, s ezt szomorúan látjuk — kezdi Dani Endre, a vajai iskola igazgatója —, de nemcsak látjuk, hanem valamit próbálunk is tenni. A felismerés se, a törekvés se mai, de igazi súlya mára lett. Elkeserítő látni, mint hevernek félig kirágott tízóraik az iskolaudvaron, az utcán. Ijesztő, hogy gyerekek több száz forint zsebpénzt herdálnak el. Megmagyarázhatatlan néha, milyen alacsony fokon áll általában az érték tisztelete. Pedig a vajai gyermekek szülei keményen megdolgoztak azért ami van. Mint más falvakban, tsz-ekben. Ök még filléres gondokkal küzdöttek, s talán azért is valami általuk sosem megéli könnyelműség hiánya miatt engednek meg többet gyermekeiknek. Furcsa, de a gond azonos Vaján és Nyíregyházán, Ömbölyön és Tiszabecsen. A felnövekvő nemzedék egyszerűen nem érzi, nem érti, hogy az ember által létrehozott érték negligálása magának a munkának a lebecsülését jelenti. — Nincsen tanítási óra, kirándulás, szülői értekezlet, úttörőfoglalkozás, ahol szóba ne hoznánk ezt. Nagyon is tudatosan! Az eredmény eléggé csekély. Valahogy nincs összhang a nagylelkűen adakozó szülő és nagyszülő, a pazarlást eltűrő jómódú család és a társadalmi követelmény között. Lehet — így az igazgató —, hogy furcsa. de azok a tanyasiak, akik kollégiumban vannak, vagy azok a gyermekek, akik szegényebb körülmények között élnek, sokkal beosztóbbak. Az ö tányérjukon sosem marad délben ételmaradék. Mert az iskolai moslékon bizony mi is évente 10 disznót hizlalunk kövérre ... Gazdálkodni — minden szinten Úgy tűnik, mindenki köz- és magánvilágában egyre többet kerül előtérbe: gazdálkodni kell, s közben változtatni az eddigi magatartáson, gondolkodáson. Végső soron a gazdag mindig attól lett az, hogy megbecsülte azt, ami van. Áll ez országra, emberre egyaránt. Beszélgetek a minap a SZAVICSAV néhány fiataljával. Harminc körüliek. Egymást követően vetik fel a kérdéseket: — Ki kezdje a takarékoskodást? A köz, vagy az egyén? Vajon jól van-e, hogy a teherviselés nem egyforma? A magas jövedelműnek alig valamiről kell lemondani, a kezdő fiatal családnak, a sok- gyermekesnek pedig sokról. Azonos-e, ha valaki egy olasz túráról mond le, s az, ha valaki otthon a vacsorán spórol? Beszélhetünk-e arról, hogy hét végén szabadba járjanak a családok!, amikor a költség már Tiszátokig is szép summa? Az elmondottakban sok igazság van. Mert tény: Kor- ponainénak a pizsama megvétele jelenthet gondot, Zemlényi boltjában pedig van, akinek o két kiló karaj is semmiség. Batta bácsi ugyan szabadjeggyel utazik, de a szomszédom a három gyermekével meggondolja, hogy hét végén hazavonatozzék-c Naményba a nagymamához. Vaján '— s de sók helyen még! — a disznónak is marad az ebédből, sok tanács pedig beleszakad, hogy a szociálpolitikai pénzeket okosan ossza el. Van, ahol egy elhúzódó építkezésen milliós pluszköltség termelődik, más az albérletével küzd évek óta. Tény: a teherviselés nem arányos, s a helyzet ettől válik nagyon bonyodalmassá. Ám nem vitatható, hogy a beosztó, takarékoskodó életmódot meg kell tanulnunk. Bizakodás és aggodalom Váltakozik hát bizakodás és aggodalom. Odáig eljutottunk, legtöbben már értik: elosztani csak a megtermeltet lehet. Beosztani pedig a megkeresettet. Az összefüggés logikája nem mindenkinek a sajátja. Aki tudja, abban a bizakodás éppen ebből fakad. Aki nem, abban az aggodalom a több. 1983-tól csodát senki nem vár A beszélgetések során többen is mondták viszont: — Az lenne a jó, ha a kényszer szülte okosabb gazdálkodás, takarékosság, az értékek jobb megbecsülése nemcsak addig tartanának, amíg nehéz a helyzet! És ez talán a kulcsmondat. Nem öröm, ami időnként meg- meglegyinti a köz- és magánélet, — -gazdálkodás világát. De nagyon tanulságos. Bürget Lajos mjmeQáll a busz a be- ÍWn tonkolosszusok tövében, rajzik le róla a nép. Köztük ilyenkor, az esztendő utolsó napjaiban mind több ünneplőruhás ember, kosárral, butykossal a kezében. Elhúz a busz, ők tétován állnak, hogy jaj istenem, most merre kell menni! Mégis elindulnak, ki jobbra, ki balra, ki meg előre, aztán kérdezősködnek ettől is, attól is, míg rá nem lelnek a sok egyforma lakás közül arra, ahol a városi rokon él. Jönnek izgalommal, a viszontlátás örömteli reményével, aztán bekopognak, lepakolnak, s mondják, már ne is haragudjatok, csak levágtuk volna azt a két és fél mázsás malackát, de falat nem Hazai menne le a torkunkon, ha ti meg nem ízlelnétek. Hoztunk hát egy kis kóstolót, tudjuk, hogy hegyre homok, de hát ez nem olyan, mint a többi, ez igazi hazai. Bomlik a kendő, csur- ran a házi bor, zajosak a gyerekek, nevet a háziasszony és mondja, nagyon köszönjük, de hát minek kellett ennyit hozni, kevesebb is elég lett volna! Persze, ezt nem veszi senki komolyan, leg- kiváltképp a háziasszony, mert tudja ö, hogy a hazainak minden dekája kincset ér. Dicséri a ca- rosi rokonság a finom hurkát, a jól megfűszerezett kolbászt, meg a kis gyenge disznóbőrt, amit megsózva szoktak enni, s ilyenkor úgy érzik, hogy ott állnak o tűznél, miközben perzselik a disznót. Mondja a nagybácsi a bortól jókedvűen, bizony sokkal finomabb is lehetett volna ez a hurka, ha Sára nénitek nem spórol a majoránnával, de már hiába beszélek neki! Mondom is a múltkor, na te Sára, lecseréllek én téged két harmincévesre! f\ól a városi disznóMM tor társasága. Olyan a hangulat, mintha csak éppen ott lobogott volna a tűz a betonóriások tövében..'. (a) ____________________/
