Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

1982. december 24. 6 HA ÖN DÖNTENE...? Kedvet teremteni a munkához Válaszol a tanárnő, a nyugdíjas, a mérnök, a népművelő, a tsz-tag, az állatorvos Ki nem gondolt még arra, ha az élet ki­sebb és nagyobb dolgaiban ő dönthetne, ta­lán sok minden másképp alakul. Törvényt, rendeletet hozna, megtiltana vagy megen­gedne valamit, ami éppen- őt foglalkoztat­ja. A döntés mindig felelősséggel, kocká­zatvállalással jár, érdekek ütközhetnek, fe­szültségek gyűrűzhetnek, olykor mégsem lehet elodázni. .,Ha ön dönthetne, min vál­toztatna?’’ — ezt kérdeztük néhány szabol­csitól, akiket találomra választottunk ki.- ■ < Szigorúbban a randalírozókkal — Ér« nem lennék olyan elnező a fegyel­mezetlen, randalírozó fiatalokkal — kezdte Sohajda Sándorné középiskolai tanárnő. — Itt volt például a mar kicsit lerágott csont, a Bank ban előadásán történt botrány, amiről azóta annyian szóltak és a vegén úgy tűnik, az ujságírónő, aki megírta a diá­kok botrányos viselkedését, majdhogy nem ő a hibás. Mert le merte írni, hogy netán büntetés is járhatna a randalírozásért, mondjuk az iskolából is ki kellene csapni az ilyen diákokat... — Ha rám lenne bízva, ha én döntenek, megengedném az iskola igazgatójának, hogy rövid úton kicsapja az ilyen gyereket. De az az igazság, hogy ezt a szülők és a közvélemény miatt nem meri megtenni, mert ő lenne a szigorú, az igazságtalan . Gulyás István nyugdíjas tsz-tag Nagy- kállóban azzal kezdte, hogy ő a kezdet kez­detén, a tsz szervezésekor „mezítlábas” ve­zetőségi tag, párttitkár volt. Ügy érzi, ké- sőbb egy jyicsit megfeledkeznek azokról, akiit sokat tettek a közös gazdálkodás még- '.,T 4möp2?ásáéfr^a>c|ásul, amikor még szegé­nyék yólták a tsz-ék. Magukra maradnák es a kis nyugdíj, a járadék is épphogy elég a megélhetéshez. Rájuk fér az emelés. — Azt is gondolnám, hogy az utcai ga­rázdákkal keményebben kellene elbánni — vált egy másik gondra. — Épp, ahogy ma­guk idejöttek, .az utcán ütöttek te fényes nappal ^llgf^tt^z^muligány.k, Én, ha síért meánn líov morf — ■ • a bírói szekoe ülnék, szigoruoDan Büntet­ném az lyeneket, nem pedig a sok mentő, enyhítő körülményt keresném. Felvételi, lépcsőzetesen? Ballai János műszaki mernök-tanar a fő­iskolai-egyetemi felvételik lebonyolításá­nak rendjén változtatna. Saját példáját em­líti . — Én négy évig készültem az orvosi egyetemre, közben dolgoztam, majd a mű­szaki pályával kezdtem barátkozni. Mér­nök, később pedig úgy alakult, hogy peda­gógus lettem. Munka mellett végeztem el a műszaki egyetemen a műszaki tanári sza­kot. Ügy vélem, ha a főiskolai, egyetemi felvételik sorrendjét úgy bonyolítanák le, mint a szakmunkásképzőkben, hogy még abban a. tanévben átválthatna az emb.er egy másik főiskolára, egyetemre, nem es­nének ki évek, hamarabb megoldhatnák a pályakorrekcióját Ha én döntenek, lehető­vé tennem, hogy lépcsőzetesen tartsák a felvételi vizsgákat, ne egyszerre, s így aki meggondolja magát, változtatni akar, kap­ja is meg a lehetőséget a tanuláshoz. Ne kelljen éveket elpazarolnia Hamvas László nagykállói népművelő meghökkentő, „eretnek” döntést hozna a művelődési házak ügyében. Megengedné, hogy kis vállalkozásban, vagy az üzletek­hez, éttermekhez hasonlóan szerződéses alapon egy szakképzett népművelő kive- hesse „üzemelésre’ . — Jeienleg teljesen mindegy, hogyan dolgozik egy-egy művelődési ház, az ott dolgozók nem érdekeltek abban, hogy anya­gilag es tartalmilag is rugalmasabban, me­részebben haladjanak. Én a menedzser tí­pusú szervező-irányító népművelés híve vagyok. Meggyőződésem, hogy nem menne a tartalom, a műsorpolitika kárára, de job­ban eltartanánk magunkat és komoly jöve­delmet is hoznánk az államnak, a tanács­nak Hogy manapság hány ezer, tíz-, százezer forint bevételt hoz egy-egy műve­lődési ház évente, szinte teljesen a népmű­velők lelkiismeretén, igyekezetén, hozzáér­tésen múlik. Nem arról van szó, hogy ke­reskedelemmé, bolttá kellene átalakulnia a művelődési házaknak, de én a kulturális szolgáltatásokban látom a fő feladatokat, amit viszont jól össze lehetne kötni a jö­vedelmezőséggel, a rugalmas alkalmazko­dással. Megmenteni félmilliót H orvát Béla tiszabecsi tsz-tag a beruhá­zások jobb összhangja ügyében intézkedne, ha erre módja és lehetősége lenne. Helyi példával is szolgál: — örülünk, hogy a községünkben új isko­la épül, igaz, a nyolctantermes helyett öt­tantermes lesz. De így is sokat enyhít. A tervek szerint 84 szeptemberében készül el, rá egy évre pedig a-községünket is bekap­csolják a vízműhálózatba, ami szintén újabb öröm. Csakhogy azon lennénk, a két^ létesítmény időpontja közelítsen egymás­hoz, mert ha az iskolához szükséges derítőt és egyéb berendezést is megépítjük, utana pedig úgyis bekapcsolják a vízműhálózatba, legalább egy félmillió forint megy veszen­dőbe. Tudom, nem mindig egyszerű egyez­tetni a beruházásokat, mert más-más pénz­ből mennek, de bízom benne, a felsőbb szer­vek megtalálják a módját, hogy a két léte­sítmény ne „üsse” egymást... Dr. Pásztor Benjamin kemecsei állator­vos a döntések helyi előkészítését szorgal­mazná leginkább, mert tapasztalatai sze­rint a felettes szervek egyik-másik képvi­selője szereti érvényesíteni a saját elképze­lését, a helyi szervek több helyütt eleve kész tényeket tárnak a helyi bizottságok, fórumok elé, amin vitának nincs helye. — A látszatdemokratizmus egyes helye­ken nem segíti a közös ügyet — érvel. — Ez kedvét szegi az embereknek, közömbös­séget szül... Folytathatnánk még a közvéleménykuta­tást, s meglehet, sokféle érdekes, hasznos javaslattal gazdagodnánk. Minden ember külön egyéniség, ugyanazt másképp látjuk, másképp döntenénk. Egy azonban éppen napjainkban válik mind sürgetőbbé: nem nélkülözhetjük az egyéni véleményeket, amelyek apró építőkövei a kollektív dön­téseknek. Kár lenne az építőköveket nagy blokkokkal, előre gyártott építőelemekkel felcserélni, mert a házat úgy érezzük sajá­tunknak, ha ki-ki oda tette a saját téglá­ját. Páll Géza K ülönös ünnep a kará­csony. Bárkit kérde­zel, vátí mesélni való | ‘története -emléke, 'amit évekig; évtizedekig Hordoz. Ezek áz emlékek aztán, ahogy idősödnek, megernek, mint a nemes • bor. amelyben ízzé, zamat­tá lesz’ az egykor volt fény, meleg, embert koptató mun­ka, szüret remenye, tájak varázsa. És különös Ünnep a karácsony, mert minden­kinek van ilyenkor megfo­galmazódó jó szándéka, ter­ve,-várása, máskor eltitkolt reménye. Olyan a kará- 'csóny, mintha ilyenkorra összegyűjtenénk ’ magunk­ban, megerősítenénk ma­gunkban mindent, ami az emberben nemes. Karácsonyokról beszél­gettem napokon át. Régiek­ről, amelyeken szépít az idő, és arról, amely most készülődött már hetek óta itt bennünk és körülöttünk.^ ★ A központi füléses, két­szobás, emeleti lakásban mái otthonos az öregasz szony Udvara, kertje az er­kély nincs gondja fára. szénre. Hetvenéves. — öten voltunk testverek Apám az kemény ember Volt nagyon, de igazságos Földünk alig volt, de bérelt földet. Lovunk volt, tehe­nünk meg volt borunk is. Amikor bejött a tél, amikor más pihent, ő szekerezett. Fuvart vállalt, akar száz ki­lométernél messzebbre is. Mindig azt mondta, hogy mindőnkre hagyni akar va­lamit. Nagyocska lány vol­tam mai, de harmadik, hoz­zám udvarié nem jöhetett, mert a két néném volt az első. Nekik hozott szalagot, kendőt, meg hát, amit jár­V _____________________ tában látott, nagylányoknak valót. Egy volt az én dol­gomé Amikor télbe megjött valahonnan, nekem kellett kimenni borért. Nem sokkal karácsony előtt aztán egy­szer fellázadtam. Délutánra vártuk, késő este jött haza. Anyám vagy tízszer kiment már elé. Bejött Végre az apám. Nem szólt, csak kezd­te kirakni a zsebéből, amit a nénéimnek, meg a két öcsémnek hozott. Addig, amíg kicsi voltam, én is kaptam. Csak álltam ott, és nem mentem a butéliá- ért. Rámszólt: — Mii .állsz itt? Mondtam: — Hozzon bort magúnak ha akar ... — Nem szólt a? egy szót se nekem, csal - nagyon megnézeti. És azon túl nem szólt hozzám kél nétig, de még annyit se nogy állj odább. Így lett karácsony Nálunk nem volt szokás az ajándék. Nem telt olyan sok hogy dugdosni lehetett volna a meglepe tést. Fenyőt azt mi loptunk gyerekek, zsákba dugtuk, hogy ne lássák. Mi is öltöz­tettük. Ami színes papíi összegyűlt, abba kockacuk­rot tettünk. Az volt a dísz, meg dió. Anyám begyújtott, kenyeret is sütött olyankor, meg babájkát, az olyan mákkal, dióval beszór) sü­temény volt. Az ajtótól le­szedtük a pokrócot, mert télbe azzal takartuk el,” hogy ne fújja át a réseket a szél. A szobát fellicseltük, hogy rend legyen, mire a kán- tálók, a betlehemesek jön­nek. Akkor az se úgy volt, mint mostan, felnőtt legé­nyek, de még családosok is tártak a betlehemesekkel. Kínálás volt a jussuk, dió­val szórt babájka, meg bor a nagyobbaknak. Mi, gyere­kek, kivált a gyereknél nagyobb lányok vártuk őket, de azon a karácsonyon nem kellett nekem senki vendég. Rídogáltam még délután is, fenyőt lopni sem mentem. Apám nem szólt hozzám, csak láttam, hogy egyre néz. Aztán, hogy be­mentünk a fához, mert ott mindig elénekeltünk néhány szent, éneket apám az ének után kiment És a fp mel­lett ott állt egy varrógép. Most is varrók még rajta. Egy tehén ára volt de mert a nénéimet nem látta elég komolynak egy ilyen gép­csodához apám hát nekem hozta, még akkor, azon az ósszeveszős esten. Hát azt hiszem, hogy akkor lett ben­nem úgy, hogy a magam gyerekeinek is eldugok azó­ta valamilyen örömöt... * Régvolt karácsonyok nyo­mait gyűj ívén találkoztam olyan „vénemberrel”, aki a gyerekkorában kapott bics­ka förtenetét tudja. Mások mesélték:“ úgy osztotta be a falu, hogy az első hidegkor leszúrt disznók húsából ma­radjon az ünnepekig, még a kóstolókat is megkímélték, mert — ha volt — a saját malacot addig etették, amíg evett. Zsír mutatta annak az értékét, meg a szalonna, nem a hús. A színes papíro­kat meg vízkeresztkor ki­simították, eltették későbbi, egy évvel öregebb örömnek. Szegénység? A világ leg­kényelmesebb dolga lenne arról írni, hogy milyen sze­gények voltak egykor a ka­rácsonyok, pedig gazdag volt ott belül akkor is az ember. Gazdag a világ el­len is, ha másként nem le­hetett Azt a szigorú pa­rasztembert 1941-ben vitték el katonának. Sohase jött haza többet. Ötvenéves, aki mesél: „Karácsony? Minket gye­rekeket elküldték sétálni olyankor. A lánnyal, aki ná­lunk dolgozott. Szánkóra ül­tünk. ő meg húzott. Ma már tudom, hogy akkor öltöztet­ték a fát otthon. Akkor csak azt tudtam, hogy Anna sza­ladva húzza a szánkót. És ez jó volt. Az is, hogy ki­mentünk Nagydobos szélé­ig. Ott befordultunk egy kis utcába, ahol Annáék laktak. És bementünk a házba. Má­ig is emlékszem, a konyhá­ban nem égett lámpa, a spór világított, de fehér ab­rosszal volt letakarva az asztal es olyan csodálatos tiszta illata volt mindennek, mintha a frissen tapasztott padlójú konyhákban szület­ne meg az ünnep. Anna gyorsan kipakolta, amit hozott. Volt abban fil­léres ajándék, de süte­ményvég is. Meg egy gyér tya, nekünk azt mondták, azért, hogy világítson majd a jézuskának, ha örömében az is erre téved. Nem tu­dom, miért ez a kép maradt meg bennem legerősebben, de egy biztos: azóta tudom, hogy nem az ajándékok nagysága az ünnep, hanem az, ahogyan azt adják, aho­gyan azt elfogadják egy­mástól az emberek ... ★ A történetek persze szé­pülnek az idővel. Simára csiszolódnak, mint folyók­ban a messziről jött kavics. És szépek, ha fájnak is: — Én 1945 karácsonyát tudom. Pest ostromakor a Rózsadombról a Lukács für dő forrásához jártunk le vízért. Gyerek voltam, ki­lencéves. de nekünk is men­ni kellett, mert a mi szülé ­ink nem voltak ott, és ár­váknak számítottunk. Eg\ mérnök vezetett minket, ő ment elöl. Tűzcsend volt, d<= amikor ő már befordult a Zárda és a Zivatar utca sár kán, a lába előtt robbant fel egy akna. A fai mellé fek­tettük, és mentünk a vízért tovább. Visszafelé már őt szegényt is vittük magunk­kal. És nem a halál volt a legiszonyatosabb, hanem az, hogy sűrű, óriás pelyhekben hullt a hó, és teljesen feles­legessé lett a kannákban a víz. Értelmetlenné, mert a véletlen nalál... Szeretem a karácsonyt, még akkor is, ha észembe jut az a dél­után, az a kora este, mert körülöttem az öröm a fel­oldás és a tiltakozás, véde­kezés minden iszonyat el­len ... Ár Állok az ünnepi forgatag- j nan. Szánom a fáradt ke- : reskedőt. Elképzelem a gye- > reket, aki az óriás mackót, j a karfás szánkót kapja j majd. És együtt izgulok a : gyerekkel, aki kicsi pénzét i a markában számolgatva j ajándékot válogat. Bosszankodom is, mert néha az ajándékadás és ajándékelfogadás szépségét : féltem az árak, értékek ver- í senyétől, mert olykor úgy tű- j nik, hogy az ünnep külsősé­gei túlnövik olykor az ün­nepet, de ámuldozom is a világ sokféleségén. Segítek lerakni Nagyecse- den Laczkóéknál egy Modul 7-es kazánt, ami kará­csonykor már az egész la­kást fűti majd, megértem Nagy Károly gondját, aki „szegény” karácsonyt mesél boldogan, mert Mátészalkán a Rácz-kertben költözik al­bérletből új lakásba kiszá­mítom a hetvenéves öreg­asszonnyal, hogy a nyugdi- ’ jából mit vesz a 16 unoká­nak. S odródom a tömeggel, utazom a fölém növő csomagok rengetegé­ben, szörnyülködöm, hogy minden milyen drága, de összeadom, hogy mi minden * van, amire telik. Hordom magamban a karácsonyt, a megélteket, az újat, és az eljövendőket. A mát és a holnapot, amelyről talán engem is megkérdez valaki. Egy másik karácsonyon, a nolnapok után. Bartha Gábor | I _________________> KARÁCSONY, KARÁCSONY... Annával, tiszta szobában KM KARÁCSONYI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom