Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. november 13. A Jósa András Múzeum Szatmár és Szabolcs megyék között 1793—94-ben Kevesen tudják e szűkebb hazában, hogy a magyar színjátszás hajnalán, a Nemzeti Színház megalapítása előtt évtizedekkel, Szatmár és Szabolcs megyék szép és jó szándékú kezdeményezéssel igyekeztek hozzájárulni egy magyar nyelven játszó színtársulat megalakításához és a társulat részére állandó színház megépítéséhez. A megyék ugyan nem sajáit kezdeményezésiként tettek pénzbeli felajánlást a színtársulat és a színház — amint akkor mondották, Nemzeti Játékszín vagy Magyar Theat- rom megépítésére és megszervezésére, hanem országos ösztönzésre. Magatartásuk, készségük és írásban reánk maradt nyilatkozataik azonban emlékezetünkre érdemesek ma is. Szatmár vámegye 1793. Kisasszony havi (augusztus) 27. napján kezdődő közgyűlésén ismeri meg azt a levelet, amelyet a Helytartótanács intézett a megyékhez, közölvén, hogy a magyar színjátszás szervezésével, fejlesztésével is megbízta a pesti és budai német színház igazgatóját, Busch Eugenius mestert. Nem tűnik ki a levélből, hogy a megyéket felszólították-e egyúttal valamiféle adakozásra is a hazai színjátszás céljára. Szatmár megye azonban határozatot hozott, a megyére eső hadi segedelem egyévi összegének 1/10-ét megajánlja „a magyar nemzet méltóságához illendő játékháznak építésére”. Azt is elhatározták, hogy minden magyarországi megyét felszólítanak körlevélben, hogy hasonló ajánlatot tegyenek a nemes célra. Íme néhány részlet a levél eredeti szövegéből, mai olvasásban. „Alig vagyon egy népesebb város is, melybe bé nem férkezett volna az idegen játékszín, ebbe járogatnak hazánkfiai, s idegen erkölcsöket ruháznak magokra, úgy, hogy már többé nem arról lehet a kérdés, légye- nek-e játékszínek, hanem, anyai nyelvünkön legyenek e inkább, mintsem idegenen?. .. Ezen hasznos, s nemes tárgyra törekedvén, azon elmélkedtünk sok ideig, mi módon lehetne a nemzeti játékszínt jó, s állandó lábra állítani? Hogy önként majd itt, majd amott nyújtott ajándékokkal ezen célt el nem érhetjük, azt ez ideig való tapasztalás eléggi megmutatta. Mert ami apródonként összegyűlt, a társaság apródonként el is költöget- te. Más módot kellene tehát ítéletünk szerint e dologban találni. Ügy gondolkozunk, ha a nemes vármegyéknek földesúrai — abban megegyezvén — annak, amit a hadi segedelmekbe adtak, bizonyos részét, amint mi vélekedünk huszad részét ezen nemes célra feláldozzák, s lefizetnék, ebből egy ékes, és a magyar nemzet dicsőségéhez alkalmazott játékszínt lehetne Pesten felállítani, és ami ettől elmaradna, a társaság állandóságára fordítani...” Most ne kezdjünk hozzá a levél aprólékos elemzéséhez. Nézzük inkább, hogyan fogadta Szabolcs megye a testvér és szomszéd Szatmár levelét, milyen álláspontra helyezkedett? A szabolcsi nemesi közgyűlés elé 1794. Böjtelő hava (február) 24-én került a levél. A közgyűlés hangsúlyozta, hogy a megye már korábban sem mulasztotta el a nemzeti játékszín ügyének felkarolását, most sem kívánja azt tenni. Meg van ugyan győződve arról a közgyűlés, hogy a nemzeti játékszín ügye győzelemre nem juthat az országgyűlés, a törvényihozás nélkül, de Szatmár megye példáján felbuzdulva kész a maga részéről is felajánlani, hogy a legközelebbi országgyűlésig fizetni fogja egy lozsi (páholy) esztendei bérét a magyar színházban, s ezen kívül a szolgabírók útján felkéri a megyei nemeseket, hogy kiki „maga értékéhez képest, szabad akarattya szerint” segítse a nemzet színházát. Külön érdekessége Szabolcs állásfoglalásának, hogy levélben kéri a pesti színházigazgatót, hogy azokból a darabokból, melyeket színre tűzni terveznek, s kinyomatnak, küldjön néhány darabot a megyébe, hogy azok körében is szerezzenek ismeretetséget, akik ilyen messzeségből nem járhatnak színházba. Végezetül, ahogyan illik, álláspontjukat megírják a szabolcsiak a szomszédba, Szatmár- ba, jelezvén, hogy ugyanezt a levelüket elküldik ők is a többi magyarországi vármegyének, íme a szabolcsiak leveléből néhány részlet: „Dicséretes példát láttatnak nekünk ebben mutatni nemes Szatmár vármegyének rendei, a mi szomszéd atyánkfiái azon gondoskodásokkal, melyet a múlt esztendőbeli Kisasz- szony hold 27. napjáról el eresztett levelekben a nemzeti játékszínnek felsegéllésével a nemzet oltalmára szánt áldozattyok iránt vélünk közöltek. Kiknek példájokat annál inkább, hogy ezen nemzeti játékszínt amaz csemete egyik nevezetes éltető gyökerének tartjuk, kész szívvel követni és ezen készségünket nagyságtoknak, kegyelmeteknek is tudtára adni eltökéllettük ... Kérjük e mellett nagyságtokat, kegyelmeteket is, hogy ezen nyelvünk virágzására és az által következendő boldogságnak előmozdítására törekedő szándékunkat a jövő ország gyűlésén elő segélleni méltóztassanak. A kik egyébiránt... Költ Nagykállóban, Böjtelő havának 24. napján 794. esztendőben tartott közgyűléséből.” Lejjebb: „Minden vármegyének”. Nos, itt sem időzhetünk annak leírásával, Szabolcsban milyen eredménnyel járt a gyűjtési akció. Még azt se sikerült kellő tájékozódás hiányában — eddig megállapítanunk, mennyi is lehetett ekkor egy színházi páholy. („lózsd”) évi bérlete. Itt és most a két levéllel csak megyéink nemes szándékát, a nemzeti kultúra iránt, a színjátszás iránt mutatott áldozatkészségét kívántuk érzékeltetni. Azt azonban hozzátehetjük ehhez az eddigi színháztörténeti kutatások alapján, hogy a megyék a szabolcsi, szatmári kezdeményezés során 400 000 forint tőkét szerettek volna összehozni, de a Helytartótanács nem engedélyezte a gyűjtést. Ezt írja Pukánszkyné Kádár Jolán. Hont Ferenctől pedig arról értesülhetünk, hogy a gyűjtés megindult ugyan, de hamarosan abba is maradt, mert a nádornak az a gyanúja támadt, hogy az ösz- szeg titokban valami nagy politikai összeesküvés célját kívánja szolgálni. Ne feledjük: a francia forradalom csúcspontján volt ekkor, nálunk pedig Martino- vicsék szervezkedtek. Hársfalvi Péter azok nélkülem is mindent. Nem, nem, én szeretek dó- gozni. Nekem nem nyűg a tehén. Ember is csak a tehénnel vagyok én. Vetés írod, Mareja Oszipovna, hogy nálatok hamarosan kezdik a vetést. Én már tegnap elveteményeztem. Elvetettem, elültettem mindent: a rozsnokot is, a répát is, a káposztát is, s egyúttal a lent is elszórtam. Két ablak- párkányt teleraktam befőt- tes üvegekkel, vedrecskékkel — a gyerekek hagyogatták itt őket. A jányom veszekszik: megint nem lehet, azt mondja, egész nyáron odamenni az ablakhoz, megint megőrjítesz, nagymama. En meg azt mondom neki: jányom, neked nem fáj a szíved, te új felfogású ember vagy, ha van főd, ha nincs, neked mindegy, de én, mondom, nekem ennyi örömöm van. Járni nem tudok, a tűzhelytől a tornácig tart az egész járásom mostanában, hát legalább otthon lássam, hogy nő, hogy virágzik minden, hogy kéklik a len. Ránézek, sírdogálok egy kicsit, visszagondolok az életemre... Válasz a bizalomra Galasevéknál Szludában három vadkacsafészek van a tóban, az ablak alatt. Micsoda öröm! Reggel, ha felkél az ember, első gondolata, merre vannak? Tavaly Vászjka Málij agyonütött egy kacsát — az emberek majd kinyújtóztatták érte. — Hogy tudtál hozzányúlni ahhoz a védtelen teremtményhez! Az a szegény madár megbízott benned, te pedig így válaszolsz a bizalmára?! A falak segítettek Varvara Szidorovnát, a kövér, de még fiatalos öregasz- szonyt késő ősszel szélütés érte. A telet még úgy-ahogy átvészelte a lányáéknál, (azok a falu másik végén laktak), de márciusban, ahogy kezdett egy kis ereje lenni a napnak, folyton hazafelé kívánkozott. — Setét van a vömnél, csupa ócska hodály van körül rajta (így titulálta Var- vara Szidorovna a szomszéd házakat), az én házam viszont dombon van — belátni a fél világot. Vigyetek, vigyetek haza, mondom, ha kedves az anyátok. „Ugyan, mama, elment az eszed? Hogy fogsz ott egyedül élni? Várd meg legalább, amíg melegszik egy kicsit az idő.” Hogy lennnék már egyedül, mondom, a jó istennel leszek, ott van nekem az ikonládám, ami az anyámról meg a nagyanyámról maradt rám, meg aztán, hébe-hóba te is elszaladsz majd, jányom, ha nem akarod, hogy meghaljon az anyád. így oszt hazahoztak. Behoztak a házba, leültettek a lócára (azóta is ott szoktam üldögélni): üljél itt, mama, elmegyünk a holmidért. Jól van, menjetek. Hazakerültem a házamba, nem kell nekem semmi több. Ülök. A padlóm felmosva, csak úgy ragyog — hát, mintha újjászülettem vóna, úgy örültem, hogy ki se tudom mondani. Ugyan, miért gondolod te, hogy beteg vagy? — mondom magamban. Ki mondta, hogy kezed-lábad megbénult? Hátha csak álmodtad? Na, mondom, odamegyek a kályhához. A kályha egy méternyire van hozzám, hát csuda történt: lábra álltam. Állok. Na, mondom, teszek egy lépést. Tettem egy lépést, oszt megint csak nem estem el. Na, mondom, most végigsétálok a házamon. Mint egy gazdaasszony. Végig is sétáltam. Megjön Szányka, kinyitja az ajtót, én meg ott állok az ajtó előtt. „Mama, mama, miféle csuda történt itt? Ki segített neked?” Hát, mondom, a jó isten segített, meg ezek az áldott falak. Attól fogva aztán el is kezdtem én javulni, úgyhogy most már, hálistennek, a ház körül is járkálgatok egy kicsit. Antal Miklós fordítása képzőművészeti gyűjteményéből Mi indíthat egy festőművészt, vagy egy szobrászt arra, hogy írói életműveket, jól ismert regényalakokat, írókat — a portréábrázolás kötelezettségein túl — újrateremtsen a képzőművészet kifejező eszközeivel? Elemi erejű hatás, szuggesztió, azonosulás? A sokféle válaszban mindig marad valami megmagyarázhatatlan, valami titokzatosság. Megfejthetetlen- ség. Ennek jegyében vallatjuk újra, s újra a műveket — ezúttal néhányat a Jósa András Múzeum új képzőművészeti vásárlásaiból. Pallagi Erzsébet képmását szemlélve felidéződik bennünk Móricz Zsigmond vallomása: „Széles fehér homlokán ... nagy hajtömeg alatt fehér árnyék borongott, ösz- szenéző két szeme a végtelenbe dermedezett, és érdekes, muzikális hangján egy kevés vallomás kezdődött, s ölében összetette két kezét a varráson, s meggörnyedt háttal, mint az élet súlya alatt terhelve nézett s nézett.” Végezetül Fritz Mihály Jósa Andrásról készült munkáit mutatjuk be. Fritz Mihály 1969-ben fejezte be a főiskolát Pátzay Pál vezetésével. A magyar szobrászat realista hagyományait követő művészetét élményszerűség, az ábrázolás összefogott módszere jellemzi. Külső hasonlóság mögött a jellem mély rétegeit keresi. Érzékeny, finom vonalakkal teremti meg bronz plakettjén Jósa András fényképekről jól ismert, karakteres portréját, felfedve intellektusát, szelíd bölcsességét. A kerek érmen Jósa sokszínű egyéniségének másfajta jellemvonását emeli ki. Itt inkább a múzeumalapító régész — „csodadoktor” — mivolta lép az ábrázolás erőterébe. Garabnczy Ágnes: Szlndbád (olaj) Muraközi Ágota Krúdy Gyula alakját, műveinek hangulatát idézik Szabó Iván (Krúdy és Szind- bád) bronz plakettjei, Ráto- nyi József Alomlovas c. kör- plasztikája, Garabuczy Agnes Szindbád c. olajfestménye. A Munkácsy-díjas szobrász Szabó Iván jól ismert a megye művészetszerető közönsége előtt, hiszen a Jósa András Múzeumban múlt évi nagy gyűjteményes kiállításán mintegy 200 szobrát, illetve bronzérmét láthattuk a sóstói nemzetközi művésztelepnek pedig rendszeres résztvevője. Szabó Iván a Krúdy-legen- dákból a megfáradt, önmagába — álmainak, látomásainak szindbádi világába — forduló író képmását formálta meg biztos kézzel, néhány finom jelképi leleménnyel egyetemben (óbudai kapu, boltív, gázlámpa, postakocsi). Kaffka Margit Színek és évek c. regényének hősnőjét idézi meg egy fegyelmezett szerkesztésű, érzékeny vonalSzabó Iván: Krúdy (bronzérem) kultúráról tanúskodó Szabó Iván-érem. A fiatal Munkácsy-díjas Rátonyi József: Alomlovasa mese, álom, mítosz megvalósult plasztikai képe. Magasba szökő függőlegesek, végtelenbe úszó vízszintesek egysége, alig jelzett harmadik dimenzióban. Ä múzeum állandó kiállításának is kiemelkedő darabja, tartalom és forma magasrendű összhangzata. Garabuczy Ágnes, aki Pór Bertalan növendékeként 1960-ban fejezte be a Képző- művészeti Főiskolát, számos érzelmi szállal kötődik a Nyírséghez, Krúdy világához. Kiforrott egyéni jelképrendszerébe kitűnően illeszkedik a Szindbád-vízíó. A festmény előterében lebegő figura, a háttér végtelenbe nyíló ajtósoraival az emlékezés, az álom-valóság illúzióját kelti a nézőben. Ezt segítik a szürkék, kékeslilák szűrt színei is. A múzeum képzőművészeti gyűjteménye Móricz Zsig- mondhoz kapcsolódó művekkel is gyarapodott: egy grafit rajzzal — az írót halálos ágyán ábrázolja — valamint egy bronz relieffel (dombor- - mű), amely az író édesanyjáról Pallagi Erzsébetről készült. A domborművet Móricz Zsigmond húga, a Bécsben élő — szobrász-keramikus — Móricz Ida készítette, s ajánlotta fel a megyei múzeumnak. Papp Márió: Birtalan Ferenc: Nehéz szerelemben Vándorének testem nyomát ha megtalálod kerted végén a fák alatt Nehéz szerelemben boríts el végleg sovány batyummal messze járok véres születésben igazad átkával viszem a kihűlt álmokat taníts hűségre gyönyörű nagy télben ökölben mosdatott nem fejtheted meg merre mentem késben fürösztött helyem pihenni lesz-e súlyos szirmokkal vértiszta holnapu űz a hajnal kérlelhetetlen fáradság virággal emelj magadhoz sovány batyummal messze 1 I LEVÉLVÁLTÁS SZÍNHÁZÜGYBEN
