Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
1982. november 13. A nevelőtestületi értekezletek elé | _________________i_______________________ •________________________I E TeÉ Központi Bizottság 1982. április 7-i állásiéi foglalásának feldolgozása lesz az őszi nevelőtestületi értekezletek napirendje. Akik érdeklődnek az iskola ügyei iránt (szerencsére ezek tábora nálunk igen nagy), tudják, hogy ez a pártdokumentum annak a 10 évnek az eredményeit és gondjait tekinti át, amely az 1972-es július 15-i központi bizottsági határozat megjelenésével veszi kezdetét. A magyar közoktatásnak e ma is érvényes alapdokumentuma azt a feladatot vállalta, hogy jobb összhangba hozza az iskolát azokkal a nagy gazdasági, társadalmi változásokkal, melyek napjainkat jellemzik. E program egyszerre vetette fel az iskolák tárgyi, dologi feltételeinek javítását, a nevelés és oktatás tartalmi és módszertani megújítását, az iskola- rendszer továbbfejlesztésének szükségességét. A végrehajtás menete nem volt ellentmondásmentes, egy-egy részkérdést, a korszerűsítés jól, vagy kevésbé jól sikerült lépését nagy érdeklődés kísérte, és jelentős nyilvánosságot is kapott. Szenvedélyes viták tárgya volt pl: a tananyagcsökkentés végrehajtása, az új érettségi szabályzat, a középiskola strukturális továbbfejlesztése, a 11 napos, majd a 10 napos ciklus bevezetése, a házi feladat és az értékelés kérdései, továbbá a történelem tantárgy helye, a gimnáziumi magyar nyelv és irodalom tankönyv, az alsós környezet- ismeret stb. A korszerűsítéshez szükséges feltételek sem mindenütt alakultak úgy, ahogyan szerettük volna, esetenként nem is nagy dolgok, egy-egy tankönyv késői megjelenése, munkafüzet hiánya, az ígért taneszközök elmaradása okozott elégedetlenséget, táplált bizalmatlanságot, kételyeket az iskolával szemben. Az áprilisi állásfoglalásban ezért is vált szükségessé leszögezni, hogy „a tíz év mérlegének fontos eleme ..., hogy a végrehajtás egészében véve előbbre vitte az oktatásügyet: jelentős a számszerű, meny- nyiségi fejlődés: a bevezetés álatt álló új tantervek és tankönyvek többsége jobb, mint a régi: fejlődtek az oktatás módszerei, és a nehezedő gazdasági feltételek között is megkülönböztetett fejlesztést élvezett az általános iskola." Megyénk oktatásügyének elmúlt 10 éves mérlege e sorok minden gondolatát beszédes tényekkel igazolják visz- sza. Adataink ezért is figyelemre méltóak, mert az oktatási rendszerünknek 10 évvel ezelőtti állapota, relatív elmaradottsága okaival és valóságos arculatával együtt közismert volt. Tudjuk, hogy 1972-ben alig volt olyan iskolai mutató, melyben a megyék rangsorában ne az utolsó helyen álltunk volna. Bárki felütheti a mai statisztikai adatsorokat és meggyőződhet róla, hogy adataink többsége alapján a középmezőnybe emelkedtünk. Mindezt egy olyan időszakban értük el — a nehezedő gazdasági helyzet ellenére — amikor mások is gyorsan iparkodtak javítani helyzetükön. Az oktatás feltételei javításáért hozott áldozatok nagyságára jellemző, hogy tíz év alatt fejlesztésekre és felújításokra közel 2,9 milliárd forintot fordítottunk. A megvalósult 74 korszerű objektum és helyiségeik (10 235 óvodai hely, 831 általános iskolai és 123 középfokú intézményi tanterem, 2381 kollégiumi, 407 tanműhelyi férőhely) a ma igényei mellett a jövő feladatai magas szintű ellátására is alkalmasak, mintául szolgálnak a további fejlesztéseknek, bázisai'az intézményrendszer korszerűsítésének. Az új létesítmények közismerten korszerű és jó színvonalú felszereltsége mellett nagy gondot fordítottunk a régi intézmények korszerűsítésére, felszereltségük, bútorzatuk javítására, pl: 10 év alatt 5 általános iskolai taneszközprogramra 180 millió forintot költöttünk, örömmel mondhatjuk, hogy ma nem lehet a megyében olyan általános iskola, melyből az új tantervi követelmények alapvető taneszközei hiányozzanak. Ha ilyen mégis előfordulna, az csak valamilyen szintű mulasztás számlájára írható. A megnövekedett társadalmi ráfordítások hatására közoktatásunk összességében a közismert feszültségek (városok, lakótelepek ellátási gondjai) ellenére is a korábbi éveknél lényegesen kedvezőbb helyzetbe került. Az iskola jó funkcionálásához — mindenki által közismert — megfelelő képzettségű és összetételű tantestületekre van szükség. E feladat megoldása soha sem volt könnyű és zavartalan. Ma sem az. A gondjaink azonban ma merőben mások, mint pár évtizeddel korábban voltak. A ma nehézségei döntően minőségi gondok, a differenciált és speciális intézményi szükségletek kielégítése jelent fejtörést. Mindez azért vált lehetővé, mert napjainkra a képesítés nélküli alkalmazás óvónőknél 24 százalékról 3,4 százalékra, általános iskolai tanároknál 8,6 százalékról 1,8 százalékra csökkent. Tudjuk, hogy e reformfolyamat még ilyen mértékű társadalmi segítség mellett is mennyire gyötrelmesen nehéz. Milyen plusz terheket ró az iskolára, a pedagógusra, a tartalmi-módszertani megújulás, a demográfiai hullám népes gyerekserege, az 5 napos munkahét bevezetése. De az iskola gondjainak önmagában külön fejezetei lehetnének a tankötelezettség teljesítése, a tanulmányi munkában jelentkező kedvezőtlen tendenciák, az iskolai rend és fegyelem szaporodó gyengeségei, a pályaválasztás torzulásai, az iskolán kívüli foglalkoztatások erőtlenségei stb. A nevelőtestületi értekezletek eredményes munkájához azonban a dolog mindkét oldalának feltárására szükség van. Minden pedagógusnak látni és érezni kell, hogy a társadalom milyen nagy áldozatok árán iparkodik az iskolák feltételeit javítani, hogy a ma iskolájának gondja — a magas tanulólétszámok ellenére is — döntően minőségi gondokként foghatók fel. Ennek ellenére bölcsen kell látni és megláttatni azt is, hogy nincs varázspálcánk, nem tudunk ■ egyszerre mindenütt optimális feltételeket biztosítani, hogy az iskolai életben sem az örömök, sem a gondok nem jelentkeznek egyformán. Vannak, ahol az előbbiből jut több, máshol az utóbbi teszi nehézzé, sőt esetenként alig elviselhetővé az iskolai életet. Az állásfoglalás azzal, hogy a ma iskoláinak valamennyi gondját sorba veszi, hogy részben ösztönöz ezek feltárására, meghatározza az iskola alapfunkcióját, és határozottan leszögezi, hogy például stabilizálni és konszolidálni kell az iskola belső életét, vagy „A folyamatos tartalmi korszerűsítést és megújítást, valamint az iskolai élet belső stabilitását egyidejűleg, egymással párhuzamosan, a jelenlegi iskolastruktúra megőrzésével, a történelmileg kialakult iskolaszer- kezet keretei között kell megoldani.” „Az iskoláztatás javuló számaival nincs mindig arányban a tanulók ismeretszintjének emelkedése...”, hogy „a tankönyvek egy része túlméretezett, illetve nehezen tanulható, nem veszi figyelembe a tanulók életkori sajátosságát” stb. (idézhetnénk a gondolatok sokaságát) olyan eszközt ad a pedagógus kezébe, mellyel ösztönöz saját gondjai feltárásában, segíti azok helyes értékelésében. □ z iskola megmérheti magát, biztosabban eldöntheti, hogy mit kell tennie, hol, miben kell másként cselekedni, s saját törekvéseit bátrabban helyezheti el iskolapolitikánk fő célkitűzéseinek a rendszerében. Ennek azonban feltétele, hogy minden tantestület iparkodjon saját portáján maradni, az állásfoglalás gondolatait saját iskolájában felkutatni, az adott konkrét iskolai valóság napi és távlati tényei alapján következtetéseket levonni. Nem nagy szavakra, az állásfoglalás szövegének mechanikus idéz- getéseire van szükség, hanem az abban foglalt mondanivalók, gondolatok konkrét tartalommal, élettel való megtöltésére. Dr. Kuknyó János Hegedűs László festóművész értékes festményeket, grafikákat ajándékozott a nyírbátori Báthori István Múzeumnak. A gazdag anyagból egy balatoni tájkép látható felvételünkön. (Elek Emil felvétele) Nagy István Attila: Vallatóra fogom Vallatóra fogom a villámfényes tájat, arcod hűvösét, jóillatú hajad, rejtőzködő örömöd, kezed mozdulását, gondolataid finom gázlóit. Alkudozom a settenkedő elmúlással, Elhaladsz előttem: vallatom a tájat, remegő falevelek mesélnek rólad, zivatarok eső susogása árulkodik, s te állsz az ablak előtt védtelenül, érzed, hogy nem engedelmeskedik a szíved, botlik ebben a hiábavaló időben. Elhagysz, de megaláz a hiány, térdedhez, látod, nem menekülhetek. Volt bennem Volt bennem egy kert, késő június várakozott a gyümölcsfák alatt, a levelek nem mozdultak: riadtan vigyázták az idegent. Gazdátlan kerítés téblábolt a túlsó végén, ablak négyszögéből végképp láthatatlanul. Eltűnődtem (tudom ma már ez korszerűtlen), régi pázsitok futottak a talpam alá, zöldben fürdött minden pillanat, suttogtak a délutáni árnyékok, és harmónia íze volt a csöndnek is. Betelt az emlékek csöppnyi pohara, elmúlt a kerti otthonosság. Talán a nyár is, az is elmarad. Fjodor Abramov: Zsenge pázsit A leggazdagabb menyasszony A leggazdagabb menyasz- szony voltam, bizony isten! Mikor elhoztak az uram házához — összeszaladt az egész falu. Elnyűtt, ócska rongyokban mindenki — ó, istenem, a szíve facsaro- dott bele az embernek. Negyvenhatot írtunk, tudod, milyen volt a helyzet a háború után. Én meg úgy fel voltam öltöztetve, mint egy cárleány. Selyemruha, csipkés fehér ing, az ujja szalagokkal átkötve, borostyánok, ezüst láncok a nyakamban, csikorgós, magas sarkú, rövid szárú csizma a lábamon. Jé, nézzed már, álmélkodik mindenki, ezt a lányt elkerülte a háború! És mekkora násznép kísért! Hoztak egy hosszú asztalt, hozták a másikat — csak kevés. Szegény anyósomnak, nyugodjon, fennakadt a szeme — mivel is tudja megkínálni őket? A rokonságom azonban kitett magáért — egyik egy fél kenyeret húz elő, a másik egy félliteres üveg vodkát, a harmadik egy szütyő krumplit... Ismerték a szólásmondást: ha j osztok — lesztek, ha hoztok — esztek. Na, mire véget ért a lakoma, én is pucéron maradtam. Ügy, ahogy mondom. Abban az egy szál szoknyában, amelyikben munkába is jártam, meg ünnepeltem is. Nem érted? Nem találtad ki? Engem a falumban közön-akaraton öltöztettek fel. Ki mit tudott, azt hozott. Tudod, milyen idők jártak akkor. Egy évvel a háború után. Elég az hozzá, hogy a lakoma után úgy leöltöztettek, mint ünnepek után a karácsonyfát. Az emberek újból csak ál- mélkodnak, csodálkoznak, mire a Ványka Pavlov Okul- jája, sose felejtem el, azt mondja az én uramnak: „Sebaj Páska, legalább nem fogsz belegabalyodni a sok göncbe”. A pópa bosszúja Natalja Judovnának a nagyapja egyszer nagyon berúgott és istentelenül összerúgta a patkót a pópával, s ez még nem elég, szabadjára engedte a kezét is: beverte a pópa ablakát. A pópa nem hurcolta bíróság elé a szomszédját, nem rótt ki rá vezeklést. A sérelmét azonban nem felejtette el. S amikor az öregnek fia született — Júdásnak keresztelte. Rimánkodott az öreg, térden csúszott a pópa előtt, ígért neki fűt-fát, hasztalan. A pópa hajthatatlan volt. Kétségbeesésében, rémületében, hogy a fia a földkerekség legmegvetettebb nevét fogja viselni, ivásnak adta a fejét, s hamarosan meghalt, a fia pedig — Júdás —, amint felcseperedett, otthagyta a szülőfaluját, elment a bányába. A győzelem íze A kenyeret én sokáig, nyolcéves koromig győzelemnek hívtam. Ügy emlékszem rá, mintha ma történt volna. Futkáro- zunk, játszogatunk a kislányokkal a házunk mellett, egyszer csak halljuk: „Szánkó, megjött Szánkó!”. Szánkó Mánykának, a szomszéd házban lakó barátnőmnek a bátyja. Már trappoltunk is Mánykához. Egy katona. A gimnasz- tyorkáján alig fér a sok kitüntetés. Mindegyikünkkel kezet fog, mindegyikünktől megkérdi, hogy hívják, min- dőnknek megsimogatja a fejét. Majd így szól: „Én, kislányok, elhoztam nektek a Győzelmet.” De hát mit értünk mi ebből? Bámultunk rá, mint borjú az új kapura. Ha a ben- dőnkbe tömnék a győzelmet, akkor jutna el a tudatunkig. Szerencsére Szánkó kitalálta, mi jár az eszünkben. Előhúzott a hátizsákjából egy kenyeret. „Na, kislányok, azt mondja, így néz ki az a Győzelem.” Azzal felszeletelte nekünk a kenyeret. Ezután sokáig szeszélyes- kedtem. Ha asztalhoz ültünk, s a mama adott egy darab mohából és krumpliból dagasztott kenyeret, pityeregni kezdtem: „Győzelmet akarok ...” Családi fészek Sztyepán Grigorjevics utolsónak költözött át Sz.-ből a nagy faluba — nem tudott többé a tanyán élni: hisz télen Sz.-ből kimozdulni is csak sítalpakon lehetett. A fiai — nem utolsó emberek a járásban — a falu kellős közepén építettek egy házat neki. Jó hely, minden ott van mellette: az üzlet, a posta, a községi tanács, a segélyhely. Az első két hétben az öreg nem győzött eleget dicsekedni az új életével. De aztán kezdték észrevenni: Sztyepán Grigorjevicsnek minden nap egyfelé visz az útja — a falu felső végébe. Kimegy a meredek lejtőre, odaáll az öreg vörösfenyő mellé, s órák hosszat néz könnyes szemmel a folyón túlra, az elvadult zöld par- tocskára, ahol nemrég még a szülőháza állt, ahol az a tűzhely füstölgőit, amit még az apja rakott. A szerencse Dolgozni kell, a munka a szülőanyja mindennek. De azért kell egy kis szerencse is. Ez volt a mamánk szava járása. A polgárháború idején az éhség miatt elmenekültünk Pétervárról. , Hét száj, egyik kisebb, mint a másik. Bolyongtunk, bolyongtunk, míg a szarato- vi kormányzóságban végre megállapodtunk. Mitévők legyünk? A megélhetést magunknak kell megszerezni a földtől. De föld nincs, eke, borona nincs, s a mama kezében soha az életben nem volt ásó. És itt szólt közbe a szerencse. Egy odavalósi gazda a munkánkért fizetség fejében adott egy jerkét. Hány éve ■nem ellett a gazdánál ez a jerke, nálunk meg nyomban megellett, méghozzá kettőt. Ugyanez a gazda adott télire egy vén tehenet. „Nesztek, fejjétek, csak takarmányoz- zátok. Ha pedig megellik majd, tiétek lesz a borjú.” Egész télen egyetlen remény, egyetlen gondolat éltetett bennünket. S lám, a tehén megellett. Mit mondjak még? Ebben a háborúban a blokád idején szétbombázták a házunkat, de én reggel elmentem a gyárba, s a kislányom meg a kisfiam is magammal vittem — hát mi ez, ha nem szerencse? Paraszti sorban A csendes esti utcán — meg-megnyikordulva és im- bolyogva — úszik egy friss szénával tetejesen megrakott óriási vesszőkosár, a kosár lábán elnyűtt, széttaposott lábbeli, de hol az ember? Az ember csak akkor bukkant elő, amikor a kosár bekúszott a Zavarzinék zugolyába, s nem volt más, mint Nasztaszja Sztyepanovna, egy kék szemű anyóka. Teljesen kimerült, kifulladt — alig áll a lábán. — Mit töröd magad? Szénával vesződni a te korodban! Hát elnézik a gyerekeid? — Híjtak azok. Artyem is híjt. Olesa is híjt. Nem lökik el azok az anyjokat, az isten is megverne, ha panaszkodnék. Nem szűkölködök — pénzt is küldözgetnek. — Hát akkor mért haj- bolsz? — Dógozni akarok. — Dolgozni a fiaidnál is lehet. — Á, nem olyan a’. Egyiknek sincs tehene. Én meg paraszti sorban nőttem fel, nekem a tehén az istenem. Ha van az embernek egy tehénkéje, az élet sem olyan unalmas. Van mivel törődni, annak a gondjával fekszik, annak a gondjával kél az ember. Ha éjjel felébredek, akkor is az az első gondolatom: hát az én Cifrám? De náluk, a gyerekeknél mire gondoljak? Elgondolnak, elterveinek KM HÉTVÉGI melléklet
