Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLETI 1982. november 13. O VÁLTOZÓ ÉLETŰNK A vakolástól a csábításig vai A nyíregyházi dohánygyárban dolgozó javakorabeli ismerősöm mesélte nem rég, hogy még az ötvenes évek elején is tolongtak a gyárkapuban felvételért. Pár hete meg szárnyra kapott a hír, hogy januárban munkaközvetítő irodát nyitnak Nyíregyházán. A munkába állás, a munkahely mindig is élénken foglalkoztatta az embereket. Nem csoda, hiszen életszínvonalunk függ tőle és munkahelyünkön töltjük életünk egyharmadát. Közismert, sőt közhely már, hogy Szabolcsban mindig is foglalkoztatási goondökkal küzdöttek. Mégsem árt egy kicsit feleleveníteni a múltat, főleg azok miatt, akik manapság nem szeretik, nem becsülik eléggé munkahelyüket. Évtizedekig milyen nehéz volt szőkébb hazánkban munkát és kenyeret találni. Ipar a Bónit és a Vulkánt kivéve szinte nem létezett. Mező- gazdasági munkát, kubik- munkát is roppant nehéz volt találni. Az Ecsedi-láp lecsa- polása, a Kraszna mélyítése csak pár évig adott munkalehetőséget. De milyet! Kegyetlen nehezet, „dögnehezet”. A munkaadó nem törődött a szállással, meleg ebédre sem volt gondja. Sőt az alapvető szerszámról sem gondoskodott. A munkavállalók mesz- szebb vidékekről is maguk előtt tolták talicskájukat, ásójukat, lapátjukat. Egy-egy faluban a kisbíró első dobszavára százan és százan jelentkeztek kubikolni. Aztán ha beköszöntött a tél, szélnek eresztették ezeket a munkátokat. Amikor megyénk vasúthálózatának szárnyvonalai épültek, szintén nagy volt a tolongás. Pályamestereknek, előmunkásoknak libát, demi- zson borokat kellett fizetni, hogy valaki felvehesse a csákányt, a nehéz krampácsot. És fegyelem volt, szinte kegyetlen fegyelem a vasútépítéseken. Aki csak egyszer is mulasztott, kirúgták, sőt a beteges, gyengébb fizikumú emberektől is megváltak egyik napról a másikra. Mert a piac alaptörvénye érvényesült a munkaerőpiacon is. Nagy volt a kínálat, kicsi a kérésiét, a munkaadók könnyen beszéltek. Az elmúlt nyáron a sza- bolcsveresmarti idős néni emlékezett fiatalságára, amikor is cselédeskedett. „Nyár elején a Tisza másik oldaláról üzent a gróf, hogy mikor mehetünk aratni, csépelni. A bandagazda összeszedett bennünket és mentünk. Akiire haragudott, azt nem hívta. Szinte egész nyáron odaát voltunk. Többnyire kazlak tövében, fasorok enyhében aludtunk.” Biztosra senki sem •tervezhette be, hogy a következő nyáron hívja-e a gróf, vagy a bandagazda. Létbizonytalanságban éltek ezrek és tízezrek. A felszabadulás után is ne- \héz volt itthon munkát találni. A közelmúltban a nyíregyházi állomáson nyugdíjastalálkozót rendeztek, ahol az egyik nyugdíjas mozdonyvezető elmondta, hogy a negyvenes évek végén többször felvették és többször elbocsátották a vasúton. Nehezen ment az emberek véglegesítése. Egy elbocsátás és egy újbóli felvétel között több hónap is eltelt. Szinte hihetetlennek tűnik a már említett dohánygyári ismerősöm története: „A negyvenes évek végén reggelente húszán, harmincain álltunk a gyárkapu előtt. Kijött a művezető, végigmért bennünket, aztán az ujjúval mutatott és ezt mondta: »-Maga, meg maga jöjjön be, a többiek mehetnek haza«. Hazamentünk és másnap reggel újra próbálkoztunk.” Vajon hogy aludtak másnap reggelig ezek az emberek? Az ötvenes években aztán a kordélyos vállalat, az építő vállalat „nyelte” a munkaerőt. A vasútvonalak felújításához a szomszédos Hajdú megyéből is száz meg száz pályamunkást toboroztak. Üzemek, gyárak kezdtek épülni a homokon. Hirdetések is megjelentek a lapokban, de a hirdetők csupán a munkaalkalom puszta tényét fogalmazták meg. Munkás- szálló kevés embernek jutott. S milyenek voltak ezek a szállók? Csupasz villanykörte függött a mennyezetről, lavórban mosdottak, dobkályhában tüzeltek az emberek. Az építő vállalat lapunkban adta fel a hirdetést 1960. augusztus 26-án, s kőműves munkavezetőket keresett. A munkavezetők a brigádvezetők és a művezetők közti űrt töltötték ki. Persze ekkor már segédmunkásokat is keresett a szóban forgó vállalat. De idézzük szó szerint a lapunk 1960. november 13-án megjelent hirdetését: „Felveszünk gyakorlattal rendelkező brigádvezetőket juhászati, tehenészeti és növénytermesztési szakmákba. Fizetés megegyezés szerint”. Hát igen. A munkavállaló ekkor már alkudhatott, egyezkedhetett. Tiz nappal később e hirdetés megjelenése után egyik nyíregyházi vasas üzem hirdetés útján normást és időelemzőt keresett. Vagyis olyan embert, aki méri, elemzi a munkások teljesítményét. Mi tagadás, népszerűtlen volt e foglalkozás. A vasas üzem talán azért is kereste a megfelelő embert... Mekkorát változott a világ! A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején valósággal udvaroltak, könyörögtek a szabolcs-szatmári munkásnak, hogy vállaljon munkát a fővárosban, vagy valahol a Duna másik oldalán. A pesti vállalatok megbizottai legálisan csábíthattak megyénkben. Hogy is zajlott le ez a csábítás ? Nagyjából úgy, hogy a pesti megbízottak lejöttek a falvakba és felkutatták a szabad munkaerőt, sőt az üzemek munkásai közül is többeket megkerestek. Jó fizetést, szállást, útiköltség-megtérítést ígértek, ígéreteiket többnyire meg is tartották. S ezek a munkaerő- szervezők vállalatuktól prémiumot kaptak. Mégpedig a „felvitt”, vagyis elcsábított munkások számának nagyságától függően. A munkaerőszerzésnek ez a formája ma már tilos, sőt büntetendő cselekmény. A vállalatok a hirdetésüket sem akárhogy fogalmazhatják meg, elvtelen hirdetést nem adhatnak fel. Nyissuk ki azonban a napilapok akármelyik számát. A munkalehetőségek százai között válogathatnak a szakmunkások, még a segédmunkások is. Utóbbiaknak több hirdetés tanulási lehetőségeket kínál. Az egyik nem elvtelen, ám valóban csábos hirdetés így jelent meg lapunkban a minap: „Munkahely, munkásszálló, étkezés egy helyen”. A hirdetés nem tartalmazta, véletlenül tudom, hogy e hirdetett munkásszállón színes tévé van és az üzemi étkezdében többnyire három fogásos az ebéd. A párt XII. kongresszusának határozataiban egyebeik között ez áll: „Az előttünk álló feladatok megoldásának fontos feltétele a munkaerőnek a jelenleginél hatéko- -nyabb foglalkoztatása. Kormányzati és helyi intézkedésekkel nagyobb összhangot kell teremteni a munkahelyek száma és a rendelkezésre álló munkaerő között”. Nemrég adtuk hírül lapunkban, hogy a dohánygyár karbantartó kőművesei segítik a KEMÉV iskolaépítését. A nemzetközi munkamegosztásban is részt vesznek immár a szabolcs-szatmári emberek. így épült a szovjet gázvezeték. A húsipari vállalat szakemberei húskombinát építését segítették Mongóliában. Az ÉPSZER kenyérgyárat épített Csehszlovákiában. Pakson az atomerőmű építésén szovjet és csehszlovák szakemberek társaságában szabolcsi munkások is szorgoskodnak. A megyei tanács vb munkaügyi osztályának közreműködésével több száz szabolcs-szatmári fiatal tanult szakmát és nyelvet az NDK-ban. Ugyancsak a munkaügyi osztály folyosóján kapott helyet az a tájékoztatási iroda, amely a mostanában „divatos” kisvállalkozásokkal kapcsolatban ad tájékoztatást. A munkaügyi osztályon kaptuk azt a tájékoztatást, mi szerint tervezik, hogy januártól Nyíregyházán megnyitják a Munkaerő-szolgálati és Szervező Irodát. Idézet egy jelentésből, amely az iroda szükségességére utal: „A gazdálkodás és foglalkozás feltételeiben bekövetkezett változások hatására felgyorsult a vállalatok és területek közti munkaerőmobilitás. Ez újszerű követelményeket támaszt a munkaerő-gazdálkodással szemben. A munkaerő-szolgálat különös jelentőséggel bír megyénkben, mivel még jelentős munkaerő-tartalék van, s az elhelyezkedési lehetőségek az utóbbi években beszűkültek”. A leendő iroda nemcsak tájékoztatást ad munkaadóknak és munkavállalóknak. Sokrétű tevékenységei közé tartozik majd a pályakezdők elhelyezésének segítése, segíti a diákok nyári foglalkoztatását, kapcsolatot tart a városi tanácsok illetékeseivel. Sőt a két szomszéd megye: Hajdú és Borsod- munkaügyi osztályával is. Az iroda várhatóan egyfajta közvetítő szerepet tölt be, amikor nyugdíjasoknak alkalmi, esetleg néhány napig tartó munkát kínál. Az átcsoportosítások, az átképzések lebonyolítását is segítheti. Nábrádi Lajos Garibaldi Szicíliájának testvéri szívében Kutatás Palermóban elhuayt első világháborús magyar katonák hozzátartozói után A palermói emlékmű olasz felirata. A másik három oldalon a volt hadifoglyok nevei. Szicília fővárosa, Palermo legnagyobb temetőjében, közel a főbejárathoz, mondhatni díszhelyen, egy magas emlékmű áll. A talapzat fölött a márványoszlop egyik oldalán ez az — olasz nyelvű — felirat olvasható: „A nagy háború magyar harcosainak emlékére, akik e szent helyen nyugosznak s akiknek élete nem kemény fogságban hunyt ki itt, Garibaldi Szicíliájának testvéri szívében s akik sóvár gó szeretettel gondoltak innen szeretteikre, a távoli szabad hazáról álmodozva. Palermo népének évszázadokra visszanyúló szilárd testvéri együttérzése jeléül, 1933. május 27.” Amikor elvitt az emlékműhöz Nino Santamarina, a Magyar—Olasz Szicíliai Kulturális Társaság elnöke, friss virág volt az emlékművön. „Ne csodálkozz rajta” — mondta — „így van ez mindig”. Hogy kik helyezik el a virágot? Ezt ő sem tudta megmondani. Pedig milyen régen porladnak már szicíliai földben azok az első világháborús ideszakadt hadifoglyok, akiknek nevét és életkorát bevésték a márványtömb három oldalára! S hogy fogságuk nem volt igazi hadifogság, arra a felirat „nem kemény fogságban” kitétele is utal. Nino Santamarina szerint ez a kitétel nem a Mussolini rezsim hízelkedése akart lenni Horthy rendszere iránt, jóllehet az emlékművet 1933-ban állították fel. Tény, hogy a magyar hadifoglyok Szicílián különleges elbánásban részesültek. A szicíliaiakban ott élt Tüköry, Türr és magyar katonáik emlékezete, a Garibaldinak nyújtott segítségük. Apáról fiúra szállt a hagyomány Garibaldiról, és vele összefonódva Tüköry, Türr neve. És hogyne tudták volna a magyar hadifoglyokkal bánó, a palermói Tüköry sugár- utat járó szicíliai katonák, hogy évszázadokra visszanyúló a két nép barátsága? És hogyne éreztek volna szimpátiát a fogságba került magyar katona iránt, aki éppúgy munkás, paraszt volt mint ők s akikét egy értelmetlen, a dolgozókra csak szenvedést zúdító háborúban állítottak szembe, az uralkodó osztályok érdekeinek védelmében. Ilyen gondolatok, felismerések, érzések játszhattak közre abban, hogy a magyar hadifoglyok Szicílián különleges, „nem kemény” fogságiban éltek. Hogy sebesülésükben, vagy más betegségben hunytak el a márványtáblába vésett nevek tulajdonosai, ezt ma már nehéz lenne kideríteni. Nino Santamarina azonban többet szeretne, mint a magyar közvéleménnyel megismertetni, tudatni vele, hogy Palermóban létezik ilyen emlékmű. Szeretné felkutatni az elhunytak hozzátartozóit, meghívni őket vendégül Pa- lermóba. Eredménnyel járhat a kutatás ennyi évtized után? Ki tudja? Ezért is közöljük az emlékművön szereplő valamennyi nevet és életéveik számát: Kelemen Imre 39, Babos Ferenc 28, Molnár Imre 24, Geisz János 34, Furák István 38, Balogh István 21, Répás Imre 44, Szabó György 27, Varga Péter 26, Kovács János 38, Orbán Árpád 21, Ba- rakonyi István 32, Igmándi Antal 27, Suba Emil 29, Richter János 25, Fóris Lajos 34, Beck Péter 32, Koltán István 32, Kovács István 32, Balázs József 26, Stiller Péter 27, Koppondi János 31, Bartalis Ferenc 36, Kessler Sándor 35, Szabó Sándor 37, Németh József 23, Bereczky János 35, Lencsés Géza 24, Ridey János 34, Bacs István 38. Talán akadnak az otthoni emlékek között sárguló levélpapírok, képeslapok, amelyek az emlékműbe vésett nevek tulajdonosainak küldeményei voltak, s amelyek nyomra- vezethetnek. Kérjük, akinek valamilyen bizonyító dokumentum, levél, képeslap van a tulajdonában, értesítse erről a szerkesztőségünket. Faragó Jenő Bodnár István: Hűvös az este Pislog a csillag hűvös az este halász a hálót te még ne tedd le Figyel a Hold is utadra vigyáz hamvadzó vízben ezüst hal cikáz Levél-ladikon vízililiom alszik a komp már fodros vánkoson Csak a csönd Sehol a tenger. Sátramban csak a csönd suhog. Ijesztő sivatagi táj ami fogva tart; homok, homok, homok. 'Távolba igyekvő barátok itt ne hagyjatok! Berecz András: ABLAK De nem érdekvédelmi, jótékonysági intézmény lesz az iroda. Közreműködésével is majd egyre inkább csak a megbízható, fegyelmezett munkaerő iránt lesz kereslet. Tömörebben fogalmazva elmondható, hogy a társadalmi, a vállalati és az egyéni érdekek összehangolásában működik közre az iroda, amelyet a megváltozott körülményeink hatása- _ ra hoznak majd létre.
