Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-16 / 243. szám
Szabó Tündével a Hőhullámban Holl István Jó félesztendei pihenés után végre újból színpadon köszöntheti a közönség Holl Istvánt. De én most mégsem a mostani bemutatóval, a Hőhullámmal kezdeném. Inkább azt szeretném, ha odaérkeznénk meg a beszélgetés végén ... Mikor és honnan indult a pályád? — Az életemmel. Az életemmel, ami már nagyon messzire nyúlik vissza, mégpedig Kőbányára. Ezalatt a Mária-Valéria telepet értem, hiszen ezzel szemben állt az a ház, ahol születtem. Ez a Ceglédi út 5—7. volt. Igazi nyomorúságos környezet, két nagy telep egymással szemben a Ceglédi út kétoldalún. Híres, hírhedt negyed volt ez. Itt nevelkedtem. Nyolcán voltunk testvérek, és anyám egyedül nevelt minket. Amire ebből az időszakból emlékszem, az a pénztelenség és az, hogy nincs mit ennünk. Viszont nagyon sok cigányzenész lakott ezen a vidéken, így megtanultunk muzsikálni. Prim bendzsón, tenor bend- zsón, brácsán, gitáron... Ezekkel a hangszerekkel jártunk — iskola mellett — házakba, udvarokba zenélni... ma már ki merem mondani, koldulni. Akkor nagyon nehezen viseltük el a papírba becsomagolt kis filléreket. Ebből éltünk. — Ebből a környezetből kikapaszkodni nagy dolog lehetett. Itt a művészetnek helye nemigen volt. — ... persze, hogy nem. Ott ilyenről hallani sem lehetett. Az iskolában örültek, ha megtanultunk írni, olvasni. De szerencsém volt. 1948-ban, ekkor én tízéves voltam — már nem v házakban muzsikáltunk, hanem este a magyar Brodway-n, ez a Nagymező utca és az Andrássy út presszóit ölelte egybe — ott egyik alkalommal a Békés András, akkor végzős főiskolás megszólított, hogy nem mennénk-e el ketten gyermekszereplőnek egy darabba, egy színházba. Az Ifjú Gárda igen híres előadásában játszottunk. Ez vizsgaelőadás volt, de neves színészek is részt vettek benne, az akkori Magyar Színházban került bemutatásra, a mostani Nemzeti helyén működött. Aztán a Vidám Színházban kellett gyerekszereplő a Révai utcában, majd jött 1952- ben a híres-nevezetes Cyrano-előadás Szabó Sándorral ... — Nemrégiben mi is megkönnyezhettük, amikor újrajátszották a tv-kamera előtt a lemez megjelenése alkalmából ... — — hát abban mi voltunk a lantosok. Azt hiszem, innentől akartam én színész lenni. Ez egy óriási élmény volt. Abban a már meglehetősen rossz politikai légkörben jön egy Cyrano, kardot ránt és igazságod*, tesz. De még az, ki is mondja az igazságot! A rossz ízű „tsz-dara- bok” között egy lélegzetvételnyi romantika. Aztán ott, az akkori Néphadsereg színházában — ez a mai Víg Színház — játszottam a Harag napjában. Az Ifjúsági Színházban dolgoztam, amikor 1953- ban gyerekszínészként leszerződtem. — Mi volt, ami miatt leszerződtettek? Szép kisfiú voltál? Férfinak inkább karakter vagy, mint egy férfiszépség ... — Azt hiszem, gyereknek is elég ronda lehettem — hátradőlve jót mulat magán. Talán most mosolyodik el először beszélgetésünk alatt. — Talán kellett a szép fiúk mellé egy csúnya. Ez voltam én. Egyáltalán nem zavart. Ekkor az Ifjúsági Színház rendezője Apáthi Imre volt. ö a tudtom nélkül beadta a felvételi kérelmemet a Színművészeti Főiskolára. No, én egy verset seni tudtam kívülről. A felvételire tanultam meg egyet, és a rostavizsgákra aztán a többit. Korengedéllyel vettek föl, hiszen még tizenhét éves is alig voltam . .. Hat-hétezren jelentkeztek ekkor a főiskolára. — A lehető legzúrösebb időszakban lettél főiskolás. 1955- ben., Másodéves voltál 1956- ban, az ellenforradalom alatt. — Mi tehát az október 23-i tüntetés után hazamentünk, és csak annyit tudtunk, hogy baj van. Minekünk abban a pillanatban az volt a fontos, hogy vigyázzunk a főiskolára. Valami keresztény egylet akarta visszavenni, mert az övék volt a felszabadulás előtt. Ügyhogy nekünk a főiskola megóvását jelentette ötvenhat. Aztán pedig a dolgok rendeződésével nekünk csodálatos évek jöttek. Gellért Endre tanított a főiskolán. Madaras Jóskával, Dé- gi Pistával, Polgár Gézával, Pásztor Erzsivel, Magda Ga- bival, Király Leventével, aki Szegeden dolgozik ... Nem szeretnék kihagyni senkit, mert egy csodálatos csapat volt... Gellért Endre pedig egy „szuperember”. Kitűnő tanár és nagyon rendes ember. És közben a filmezések, a játék ..., harmadévtől mi már a Nemzetiben játszottunk. Szinetár Miklós pedig az osztályfőnökünk volt. — De engem ekkor már a prózai játék vonzott, így aztán a feledhetetlen Szendrő József hívására Debrecenbe jöttem. Itt aztán az atyai gondoskodás mellett főszerepek, együtt Dégi Pistával, Pásztor Erzsivel. Rengeteg főszerep és rengeteg beugrás. Nem félt szerepeket adni nekünk Szendrő Jóska bácsi. Nagyszerű iskola volt. — Ezek után következett ismét Pest. Szinetárnak ugyanis két év alatt sikerült összehozni a musicalszínházat, és fölszerződtem. — Ezek szerint otthagytad Deprecent és a főszerepeket. Nem szorultál-e Pesten a színpad peremére? — Én azonnal a mélyvízbe kerültem, mégpedig Mándi Iván Mélyvíz című darabjában Dómján Edittel, aztán az Üvegcipőkben szintén Domjánnal..., szóval nem voltam szerepek híján. Aztán kilátástalanná vált a színház helyzete. Sokan rossz szemmel nézték a műfajt, így aztán a második év végén, amikor beindult volna a színház, addigra meg is buktatták, megszűnt. Ezután én egy évadra Szolnokra mentem, aztán pedig tizenhárom évre Pécsre kötött a szerződés és a szerelem, hiszen ott igen jól éreztem magam. Ekkor elhatároztam, hogy többé zenés darabban nem játszom. Meg- csömörlöttem. Én akkor különben fiatalítási szándékkal kerültem oda, azért hívtak. Kifejezetten csak prózai darabokat vállaltam. Ekkor következett az a nagy Illyés- korszak, amikor minden évben Illyés Gyula egy-egy drámáját mutattuk be. Ez nagyon nagy élmény volt. Csodálatos volt találkozni Illyés Gyulával, és jó volt játszani. Siker volt. És ott volt a balett. A Pécsi Balettel együtt dolgoztam nyolc évet. — Tanult mesterséged volt ez? — A főiskolán egy nagyon kicsit, nagyon alapfokon csináltam, de csak ennyi. Ezt ott Pécsen nagyon komolyan vettem, hiszen fizikailag sokat adott, és megtanított mint színészt szavak nélkül mozdulatokkal beszélni. Aztán koreografálhattam zenés darabokat. Ez töltötte ki az életemet, ezért maradtam talán olyan sokáig Pécsen. Eck Imre mellett öröm volt dolgozni. És aztán visszajöttek a zenés-táncos szerepek. Megcsináltuk a West Side Story-t. Űjból zenés darab ... — Es a filmek? Téged nagyon sokszor lehet a filmvásznon látni. — Ezt én mindig csak kiegészítőnek tartottam. Kevés volt a filmbéli önállóság. A rendező kiadja, hogy így állj, ezt mondd, oda menj stb ... A színházban megcsinálom. Azért játszottam vagy száz filmben, és persze voltak kivételek. A Légy jó mindhalá- ligban hagytak játszani, aztán Jancsó első filmjében. Bácskai Lauró filmjeiben mindig rossz embereket, és aztán eljött az életemben egy találkozás, ami művészi életem igazi kezdete. Ez pedig Huszárik Zoltán volt, aki megcsinálta a CSODÁT! A Csontváry-csodát, a Csontvá- ry-filmjét. Ebben dolgozhattam, vagy inkább gondolkozhattam együtt vele. Én rengeteget kaptam tőle és reménykedem ..., hogy talán ő is kapott valamit. Latino- vitssal szerette volna ő ezt megcsinálni, de mire oda jutottunk, Zoli már nem volt... — Hogyan döntöttél úgy, hogy végül is otthagyod a balettet, Pécset, a színházat? — Kezdtem kételkedni az örökös sikerben. Talán megártott nekem, talán már csak azért fogadnak el, mert ismernek, szóval mozdulni kellett, aztán Dürrenmatt V. Frankját Pesten Bozóky István rendezte. Ebben találkoztunk először, így amikor arra gondoltam, hogy de jó lenne a színházalapítók között lenni, másnap elért telefonon Bozóky. És jöttem. Az elmúlt évad nagyon szerencsétlenül, betegséggel telt, de most végre játszom! Én itt a színház stabilitásán kívánok dolgozni, és most már végre a Maróti-darabban — ha nem hangzik szerénytelenségnek — már tehetek is valamit. Antal István / 1982. október 16. Agatha Christie magánélete Kezdő olvasók is tudják, hogy Agatha Christie a de- tektívregény-írás „nagyasz- szonya” volt, aki megszámlálhatatlanul sok rejtélyes históriát vetett papírra. A filmesek is áldják a rendkívüli fantáziával megáfdott hölgy emlékét, mivel életében és holta után egyaránt rendületlenül szállítja írók és rendezők számára a krimi- muníciót. Az már aztán más kérdés, .hogy ' sikerül-e a vásznon feltámasztani Agatha Christie titkokkal, fantomokkal, gyilkosokkal benépesített világát? Magánvéleményem szerint ritka a toll nagy művészének tehetségéhez méltó filmes átültetés (talán csak A vád tanúja nevezhető igazán nagyszerű adaptációnak). Michael Apted gondolt egy merészet és megpróbált újítani. Nem a bűnügyi regényekből merített ihletet, hanem Agatha életének egyik különös eseményéből. Nyájas olvasó, hadd magyarázzam meg, miért merészeltem a világirodalom kiemelkedő alkotóját keresztnevén aposztrofálni. A film eredeti címe bátorított erre. Ha nekik szabad közvetlennek lenni — az ilyesmi egyébként a szeretet jele —, mi is követhetjük a példát. Mielőtt a vállalkozást minősíteném néhány piros és sok-sok fekete ponttal, arról szeretnék meditálni, hogy tulajdonképpen mi is az érdekes a politika, a művészet, a tudomány stb. nagyságainak sorsában? Hát nem az intimitások, ahogyan sokan gondolják. Inkább az: hogyan függ össze személyes élmény és közérdekű mondanivaló, magánindíttatás és nyilvánosság előtti szereplés, intim szféra és sokakat érintő cselekvés (tekintsük a verset, a képet, a zeneművet is annak). Agatha Christie témájában igazán nagy lehetőségek a következők: Miért vonzódott a tehetséges írónő ilyen makacs következetességgel a bűn világához? Volt-e valamilyen komplexusa, mely könyvei témáját, hangszerelését, gondolatiságát döntő mértékben alakította? Teljesen ép és egészséges maradt-e az Agatha Ohristie-művek lapjait elöntő szörnyűségek, a kissé morbid és beteges mikroklíma sáncai mögött? Honnan vette az ötleteket? Hogyan teremtette meg figuráit? Milyen volt a kapcsolata kora társadalmával? Michael Aptedet — fájdalom — a szóban forgó kérdések egyáltalán nem érdekelték. A nagy Agatha Christie- sztpri lehetőségét másban vélte felfedezni. Nevezetesen abban az életrajzi kuriozitásban, hogy a tömegek bálványa házassági válsága elől vidékre menekült, azaz eltűnt a társaságból (meg egy kicsit a társadalomból is). Tettének előre kiszámítható a következménye. Ilyen, amikor a hóhért akasztják. Nagy találgatások kezdődnek arról, hogy mi is történhetett. Bűneset? öngyilkosság? Gyilkosság? Baleset? A film azt az időszakot mutatja be, amikor Agatha a nagy kivonulásra készül, azt végrehajtja, majd visszatér megszokott környezetébe. Közben persze történik vele egy és más. A legfontosabb az, hogy unja az életét és ezért — csalafinta módon, annyi szent — meg akar válni tőle. Férje szeretőjét, saját vetélytársát szemeli ki az ítéletvégrehajtói szerepre. Nem meséljük el az ördögi praktikát, hadd izguljon a néző, csupán rövid kommentárt fűzünk a végső soron meghiúsult tervhez. Ha igaz lehetett, akkor is ócska és színpadias Christie fekete geg-je. Ráadásul valószínűtlen (legalábbis úgy, ahogyan az angol filmes megrendezi). Felbukkan továbbá a Hová tűnt Agatha Christie? című thriller-ben — nem előkelő szó ez a műfaj megjelölésére? — egy amerikai újságíró, akinek az a funkciója, hogy mindent megfigyeljen a háttérből — s megakadályozza a tragédia bekövetkeztét. Wally Stanton (így hívják a roppant ambiciózus zsurnalisztát) visszaadja hősnőnk elveszett hitét. Agatha hazamegy, de csak azért, hogy majdan — nem is olyan sokára — faképnél hagyja a férjét. Remek a film indítása. Néhány snitt és markáns vonásokkal felrajzolódik előttünk az alapszituáció. Agatha Christie hátországa romokban. A férj fiatal titkárnőjébe szerelmes s ezt feleségének nyíltan tudtára adja. Ráadásul durva és hajthatatlan, felesége hiába kérleli elhatározása megváltoztatására. Ezért az asszony „rendkívüli szabadságot” vesz ki magának. Ezzel körülbelül minden jót el is mondtunk Michael Apted dolgozatáról, pedig csak a körülbelül tíz percig tartó expozíciót ismertettük. Miután Agatha megérkezik az üdülőhelyre, a filmre fokozatosan rátelepszik az unalom. Érdektelenné válik a bonyodalom (ha ugyan annak lehet nevezni a „lelkizést”) ; spekulatívvá a cselekmény ; eröltetetté minden fordulat. Az emberi sorsok — az eltűnté éppúgy, mint a körülötte, érte és miatta kó- válygóké — egyszerűen átél- hetetlenek. S míg a székben darvadoz- va nézzük szegény krimiszerző odüsszeáját, kétszeresen sajnáljuk, hogy a nem mindennapi személyiség teljesen becsukódott előttünk, újjáteremtői semmit sem árultak el róla. Agatha Christie szerelmi csalódás idején — e? körülbelül olyasmi, mintha Dosztojevszkijt kártyázás közben vagy Freu- dot lepkegyűjtéskor leshetnénk meg. Amit látunk: nem jellemző. Érdektelen. Semmi köze ahhoz, amit „Agatha Christie-szindrómának” (mondhatnánk. Hogy hová tűnt Agatha Christie, a filmből megtudhatjuk. Azt viszont homály borítja, hogy ennyi tehetséges közreműködő ellenére hová tűnt maga a film? Veress József Ma már nem kell vitatkozni a szociológia (és a szociológusok) „hasznáról”, de nem is lelkesedünk érte (ük). Elismerem suta ez a mondat, de éppen Hankiss Elemér tanulmánykötetének a címéről jutott eszembe. A diagnózisról mindannyian tudjuk, hogy szükséges, mert feltétele a gyógyításnak, mégis ria- dozunk tőle. Az „ész”, illetve helyesebben szólva éppen a tudatlanság „csele” ez, amely úgy kíván kibújni a felelősség alól, hogy nem vesz tudomást a dolgokról. A mindennapi életben gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel, ki-ki számos példát tud felsorolni. Hogy miért veszedelmes ez a magatartás? Nos, erre (is) válaszol Hankiss Elemér kötete. Első két tanulmánya: a Viselkedéskultúránk torzulásai és a Közösségek válsága és hiánya a két alapvető fogalmat elemzi, járja körül. A dolgok szervesen összefüggenek. Viselkedéskultúránk azért betegesen torz, mert hiányoznak azok az eleven, megtartó közösségek, ameHankiss Elemér: lyek a maguk normáival, kereteivel, feltétel- és intézményrendszereivel „beszabályoznák” az egyén viselkedését, egyszersmind védelmet, garanciákat is biztosítanak neki. Ha ezek hiányoznak — bizonyítja Hankiss —, akkor a társadalom atomjaira hullik szét, az egyéni érdekek, törekvések nem tudnak érdek- képviseletté szerveződni, végső következményükben az egyén ellen hatnak. Mindenesetre égetően nagy szükségünk van arra, hogy ezekről a kérdésekről, mint például viselkedéskultúra, közösség, értéktudat, információhiány, bűntudat, az in- fantilizmus, egyáltalán beszéljünk. Nem vitás, hogy Hankiss írásaiban felfedezhető a szó pozitív értelmében némi didaktikus él és szándék is. írásai azért üdítő olvasmányok, mert noha egy percig sem titkolja,,hogy társadalmilag, erkölcsileg, politikailag is elkötelezett, az „érted haragszom, nem ellened” aspektusából beszél, mégsem moralizál. Szellemes és meggyőző, amit az információhiányról, az ebből eredő „rémhírképződésről” ír Hankiss. Kezdhetné azzal is, hogy minden állampolgárnak elemi joga, a demokrácia egyik feltétele a nyilvánosság, a szakszerű, pontos, határozott információk szolgáltatása. Nem ezt Diagaízisok teszi — helyesen —, hanem elemzi az Intercontinentál- ban 1980-ban kiütött tűz s>aj- tóvisszhangját, illetve azokat a valóban megdöbbentő infantilizmusra valló rémhíreket, amelyek (értelmiségi körökben!) elterjedtek az eset után. Hiszem, hogy a tanulmányt olvasva másként, más igénnyel vesszük kézbe a lapokat, s talán más szellemben írunk híreket, tudósításokat is... összegzésként Hankiss bevezető tanulmányára hivatkozhatunk : (Gyengélkedhetik-e egy társadalom?): a társadalomnak jól felfogott érdeke, hogy megbízható ismeretei legyenek önmagáról. Ezek a feltárt bajok viszont — minthogy maguk is a történelem „produktumai” — nem szüntethetők meg egyik napról a másikra. A heurisztikus .^holnapra megforgatjuk az egész világot” optimizmusa, naivitása is ilyen krónikus tünet volt, de legalább akkora hiba az ellenkező véglet, a determinizmus abszolutizálása is. Azt hiszem, a szerző szándéka szerint is jó lenne, ha a megfogalmazott gondolatok „továbbgyűrűznének”, a felnőtt „okos gyülekezet” úgy venné birtokába, hogy vitatkozna róluk. Nos, Hankiss letette a maga obulusát. Horpácsi Sándor mx rr- ;j ■ gmXyf, * v fii yik* 'Ä , >- . V # ^ Igk £*$Pm I """ mMi- jPP|y^ ifikiIÍ ■*' P jjjy'Ijfof'm||L ft —KM HÉTVÉGI melléklet |gf ? JMi y',' JX _r24*
