Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-30 / 255. szám

1982. október 30 Q Kedves Bódi Éva! Lehet, meglepi, hogy e helyütt írok le­velet magának és brigádtagjainak, Voj- ka Ágnesnek, Huttmann Erzsébetnek és Kiss Erzsébetnek, de valójában — és ezt el kell ismernem — nem maguknak, in­kább csak magukról szól ez a levél. A történetet magát johban ismerik nálam, élményeik melegebbek, emberibbek ar­ról, semmint azt egy kívülálló megért­hetné. A történet azonban önmagáért beszél és a világunkról vall valamikép­pen. Él Nyíregyházán, a Guszevban, az Asztalos János utca 6-os ház egyik föld­szinti lakásában egy magányos, idős, százszázalékosan rokkant ember. Maga, aki a közelben lakik, egy alkalommal megkereste őt. Beleznay Sándor rokkant nyugdíjas leveléből tudom, beszélgettek és maga megígérte, hogy a brigádjával együtt új­ra megkeresik. És néhány nap múlva meg is keresték. Heten. Virágot vittek, de ami ennél fontosabb, vitték a jóked­vüket, a fiatalságukat, segítő szándéku­kat. Nem tudom, tudták-e akkor, hogy az örömök egyik legnemesebbikét, a vá­rás örömét vitték el akkor abba a lakás­ba, hogy annak a magára hagyott, rokkant, amputált lábú öregembernek mit jelentett az, hogy emberek, fiatalok voltak körülötte? Valamikor, maguk még meg sem szü­lettek akkor, úgy hittük, lesz majd egy társadalom, amelyben nem lesznek egyé­ni tragédiák. Buta ábránd volt, hiszen ilyen társadalom sohasem lesz, nem is lehet, de az, hogy a magány és a rok­kantság, egy tevékeny, 36 évig párttag, e világot hittel szolgáló embernek a tragé­diája minőségében más, hogy élete örö­met is tartogató élet, maguknak, a bri­gádjuknak köszönhető. Tudom, néhány nap múlva elmentek újra, és amíg Beleznay Sándor a kórház­ban volt, kitakarítottak, rendbe tették a lakást, virágot, ajándékot vittek, ebédet főztek ... Otthont építettek az öreg em­ber köré, és otthont őbenne magában is. A brigádnaplójukban — gondolom — egy vagy két mondat szól a látogatásuk­ról, mert nemcsak mondták, hanem hi­szik is, hogy amit tettek, az kötelessé­gük. Igaz, de lám, Beleznay Sándornak elégtétel az életéért, hogy bár nincs tra­gédiák nélküli világ, mert nem is lehet, abban a világban, amelyről ő álmodott, amelyért lelkesedett, dolgozott, olyan fiatalok nőnek fel, mint maguk, ö a munkaadójukhoz, a háziipari szövetke­zet igazgatónőjének írt köszönő levelet. Ebben írja: „...mind jobban érzem és hiszem, hogy van értelme az életnek így is, ha ilyen fiataljaink vannak...” Tudom én, Éva, hogy maga, maguk most legfeljebb felemásan örülnek en­nek s levélnek. Ügy gondolják, hogy el­vállaltak, végeznek valamit becsülettel, de minek erről sokat beszélni? A fiata­lok nem szeretik, ha az idősebbek meg­hatódnak, nem szeretik a nagy szavakat, és a nagy érzéseket is inkább megélik, mintsem beszéljenek róla. Magúid azt mondják, amit tettek, az természetes, én azt, hogy amit tettek, példát érően emberséges. A brigád talán önmaga elől is eldugja a meghatottságát, én viszont tudom, hogy Beleznay Sándor levele nem Bódi Évát és brigádját, nemcsak munkaadójukat, a háziipari szövetkeze­tét, hanem azt a világot dicséri, amely­ben élünk. Lényegében ezzel a levéllel én nem akartam mást, mint tolmácsolni egy idős ember köszönetét. Néhány fiatalnak és a világnak, amely őket ilyen emberekké nevelte. Szeretném hinni, hogy ez a kö­szönet minden ismerősüknek jólesik. Történetüket csupán példának érzem, ősz van. Szerte e hazában ilyenkor ren­dezik a nyugdíjas-találkozókat, ilyenkor irányul a közfigyelem idős emberek sor­sára. Egy napig, két napig, hogy azután a reflektorok kialudjanak, és kihúnyjon a társadalmi figyelem java része. Én nem fellobbanó és kialvó fényekről, ha­nem az emberség meleg parazsáról ír­tam levelet. dr. Kemény Lajos pulmonolégus főorvossal a tüdőgyógyászatról * Túlzás nélkül mondhatom, hogy van ^ Kemény-jelenség, önt mindenki isme­ri, derűs, sietős alakját a nyíregyházi piactól a megye legmesszibb sarkáig felfedezni; nyers, pattogó modorát el­fogadják. Neve hallatán az emberek azonnal a tbc-gyógyitásra asszociálnak. • — Ha így van, annak örülök, s mit tagad­jam, magam is érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik, hiszen én is ember, mitöbb, mun­kámra hiú ember vagyok, aki mindig sze­rette a sikert, ez éltetett és éltet ma is. Tu­dom, én már hatvanegy éves koromban nem fogok megváltozni, stílusom, modorom bár­mily kemény is, de talán még kibírható. Egy biztos, hogy mindig vallottam, hogy az or­voslásnak csak akkor van értelme, ha az em­ber a beteggel kapcsolatban van, szereti a beteget, van türelme hozzá. Az emberhez való viszonyt apámtól tanultam, aki 83 évet élt meg, tanyasi tanító volt, s mindenkin se­gített, akin tudott. Ezt vállaltam én is, ami­kor orvosnak mentem. Eszemben sem volt, hogy tüdőgyógyász legyek. Belgyógyásznak tanultam, így is dolgoztam hét évig. Aztán a kényszer hozta úgy, hogy meg kellett tanul­nom a morbus hungaricus, a magyar halál­kor elleni küzdelmet. Az életemet tettem er­re 31 évvel ezelőtt, s nem bántam meg. ügy érzem, hogy azon megszámlálhatatlanokkal együtt, akikkel ezt a harcot vívtam, nem dolgoztunk hiába. A tbc mint népbetegség megszűnt, jóllehet teljesen nem, és sajnos ma is találunk újabb, friss megbetegedése­ket. Amikor a szakmát tanultuk egykoron, saját bőrünket vittük a vásárra. Nem volt pénzes szakma, itt nem lehetett keresni. Mégis voltunk bőven, akkor fiatalok, akik szívesen vállaltuk. A Megyénk, mint köztndott, az egyik leg- ^ fertőzöttebb terület volt egykor. Ha jól tudom, 1951-ben indult meg a szervezett felderítés, gyógyítás és gondozás. Ez ma történelem már. Hogyan emlékezik erre az időre? — Négy tüdőgondozó, a baktaí és a ko- csordi szanatórium — mindkettő kastélyból alakult — jelentette az alapot. Lényegében minden szervezési előzmény nélkül kellett létrehozni egy ütőképes hálózatot, amely fel­derít, gyógyít, gondoz. Mondhatom, hősi kor­szak volt ez, tapasztalataink és eredménye­ink országos modellként szolgáltak. Egymás után szerveztük az új gondozókat, fekvőosz­tályokat alakítottunk ki, létrehoztuk a szűré­sek rendszerét és menetrendjét, kidolgoztuk a védőoltások rendjét a gyermekeknél — hogy csak futólag említsek néhány állomást. Amikor mindez kezdődött, harmincegy éves voltam. Lelkes, de nálam idősebb kollégákat kellett meggyőzni a módszerről, a fiatalokat tanítani a népbetegség elleni küzdelemre. Oktatni kellett a szakszolgálathoz kerülteket. Csodálatosnak látom ma, jóllehet emberfe­letti volt a munka. Voltak heves viták, de ezek mindig a célért folytak. Elképzelhető, milyen munka lehetett csak Nyíregyházán napi 4—600 ember szűrése, a megyében több ezer ember gondozásba vétele, másutt ké­szült a felvétel, Pesten végezték a bakterioló­giai tenyésztést, szűk helyiségekben, mos­toha körülmények között fogadtuk a betege­ket. Csak az áldozatos, fáradhatatlan embe­rek csapata volt képes arra, hogy gátat ál­lítson a népbetegség elé. M Mindig csapatmunkáról beszél. Ez sze- W rénység, vagy valóban erre volt szük­ség? Sokan azt mondják, hogy az ön személyes megszállottsága felért egy- egy egész csapattal. — Csapatmunka volt, ebben hiszek. De ne higgyen álszerénynek, tudom, hogy igen nagy részem volt abban, hogy sikerült jó szerve­zetet kiépíteni, fellelkesíteni munkatársai­mat. Mint mondtam: harmincéves vol­taip, hirtelen jött a bizalom, nagyon akar­tam magam is, és ma is lelkes vagyok. Talán nem annyira, hiszen csak múlik az idő, de a hitem a munkában a régi. Ezért volt mindig jellemző, hogy sosem nyugodtam bele abba, amit elértünk. Győzelem volt, amikor elju­tottunk oda, hogy a megyében minden évben meg tudtunk szűrni minden embert. Nem maradt fehér folt. Az egész tüdőgondozói hálózat úgy élt, mint egy organizmus. Ki­válóan képzett orvosok, jól működő intézetek sora. Kialakult a nagyszerű együttműködés az egészségügy más területeivel. M Közben, ha jól emlékszem, ön tett egy kirándulást a közigazgatás területére is. A megyei egészségügyi osztály vezetője lett. Nem jelentette ez a hűtlen ember kis kalandját? vozni, s nem tűnök el a betegek szeme elől, akik tudom, minden nyerseségem ellenére is szeretnek. A Olyan ez, mint a tüdőgyógyász szép bú­csúja. Talán nincsen is már szükség a pulmonológusra. Nincsen ilyen hátsó gondolata, ami könnyíti z nyugdíjba vonulást? — Ilyen butaságot már mondott magán kí­vül más is. Mi az, hogy nincsen szükség a pulmonológusra? öt évvel ezelőtt hivatalos körök is hirdettek ilyen őrültséget. S mi lett belőle? Az, hogy senki nem ment erre a pá­lyára. Pedig kellenének a középkorúak. Mert vannak a velemkorú .öregek, meg az éppen kezdők, a középkorúak sehol. Hogy miért kellenek? Mert tbc is van. Nem annyi, mint régen, de a megyében évente 173 új beteg mindig előkerül. És itt vannak a légúti és légzőszervi megbetegedések. De mennyi! Üj népbetegség! A megyében most hétezret tar­tunk nyilván. Hozzánk küldi a belgyógyász, a körzeti orvos. így helyes. Nálunk a szaktu­dás, a gyógyszer, az utógondozás lehetősége. De kell az ember, hiszen nem elég a hozzánk kerülő beteget látni. Fel kell deríteni, me­lyek az okok. Mert ha valami népbetegség jellegű, annak társadalmi oka van. Orvos, szociológus együttműködése kell, hogy meg­előzhessük a kórt. Most végzünk egy vizs­gálatot 12 ezer építőmunkáson. Mert ott a legtöbb légzőszervi beteg. — Kiderült: alacsony kulturáltság, ostoba életmód, alkoholizmus, káros munkakörül­mények egyszerre vannak jelen. Ebben a vizsgálatban társunk a KÖJÁL. De nekünk mindig az volt a munkamódszerünk, hogy a feltárásban mindenkire támaszkodtunk, aki segíteni tudott. Tanácsok, a Vöröskereszt, a népfront, az egészségügy más területei mind támogatnak. Arról tehát szó nincs, hogy ma­napság lejárt a pulmonológusok ideje. Sajnos nem. Kellenek a sokrétűen képzettek, a más szakterületen is járatosak. Egyszerűen osto­baság arról beszélni, hogy valami szép bú­csú kedvéért belemegyek egy ilyen elmé­letbe. — Rám is szükség van és lesz jó ideig, ezért ismétlem: nyugdíjam nem lesz tétlen­ség. Nem árt, ha leírja: ma Szabolcs-Szat- márban tizenhárom gondozó, négyszázötven kórházi ágy, 50 gyermekágy és 20 tüdőn kí­vüli ágy áll a megyei gondozó rendelkezésé­re. Érthetetlen, de a régi létszámnormákkal. Tudomásul kell venni, hogy a tbc elleni harc­ban megnyertük az első csatát, de még nem győztünk, a légzőszervi betegségekkel kezde­ti harcok folynak. Ember kell ide, kiváló és megszállott emberek sokasága. Olyanok, akiknek hisz a beteg. A Manapság egy egészségügyi intézet rangját azon is mérik, milyen tudomá­nyos eredményekkel dicsekszik. — Szégyellnivalónk nincsen, bár úgy hi­szem, csalódni fog ön is, az olvasó is. Két­ségtelen, van orvosaink között kandidátus, publikációk százait sorolhatnám hazai és külföldi szaklapokban. De valahogy az igazi tudományos munkára nekünk sohasem ma­radt időnk. Nem is baj, minket nem kutató­nak hívtak ide. A legbüszkébbek arra va­gyunk, hogy szervezeti modellünk országossá vált. Nem tagadom, sosem számoltam, mennyit publikáltunk, a megjelenési ,index nem izgatott, s lehet, hogy igénytelennek mond majd, annál sokkal jobban foglalkoz­tat a folyosón most is lent álló hatvan be­teg sorsa, egészsége. Egyszer már tudomásul kell venni: az orvos csak akkor lehet becsü­letes, ha nem a számoknak, hanem az embe­reknek él, ha nem látszateredményekért, ha­nem a rábízottak egészségéért él. Ezt kelle­ne mindig kitüntetni, jutalmazni, megbe­csülni. M A köztünk meglevő sok éves jó kapcso- w lat megengedi, hogy személyes kérdést is feltegyek. Az egyik, hogy tulajdon­képpen elégedett ember-e, a másik, hogy nem sajnálja-e itthagyni azokat, akikkel dolgozott, akiket tanított? Nem tagadható, megyénkben még nagyon sokáig a tüdőgyógyászat egyet jelent Kemény doktorral. — Ügy van azzal az ember, hogy mindig akkor kell visszavonulni, amikor még min­den szép. Persze hogy sajnálok mindent és mindenkit. Kicsit úgy érzem, hogy a megyei tüdőgyógyintézet története és az én életem utóbbi harminc éve egy. Ha a megyében élők jó emlékezetükben őriznek, az nekem öröm. Arra büszke vagyok, hogy sosem ígér­gettem, se fejlődést, se betegnek gyógyulást. Így megőriztem hitelemet. Arra büszke va­gyok, hogy jó szakemberek tucatjait nevel­tem, bennük folytatódhat az én munkám. Tanítani ezután is fogok, az egészségügyi szakiskolában, mint ahogy teszem ezt 12 éve. Meggyőződésem, hogy a mi hivatásunk terü­letén a legnagyobb tanítás az emberszeretet és -tisztelet, az az etika, mely rangot ad or­vosnak, ápolónőnek, műtősnek, írnoknak. Nem szeretem a mítoszt, amiről beszél. Eb­ben a megyében ott voltak a nagy orvosok: Moskovits, Fekésházy, Horváth, Hága, Kiss József, Romhányi, Herman Anna, Galánta, Sarvay — csak hogy néhányat említsek a sorban. Külön-külön is nagy nevek, mégis, folyamatos soruk alkotta a megye egészség­ügyének nagyszerű csapatát. Boldog leszek, ha bekerülhetek ebbe a sorba. Köszönöm az interjút. Bürget Lajos fHÉTVÉGI1 1 INTERJÚJ KM HÉTVÉGI MELLÉKLET „...Ha Égy tetszik: a társadalom tilismerése sesem maradt el, mendhatom magam sikeres em­bernek. Egy tény, nem a hátsó aj­tón fogok távozni, s nem tűnSk el a betegek szeme elül, akik tudom, minden nyerseségem ellenére is szeretnek.” — Nem hiszem. Lényegében akkor sem adtam fel a tüdőgondozói munka irányítását. Sosem voltam jó közigazgatási ember, főleg akkor bosszankodtam, ha kicsinyes dolgok kerültek elém, ha végrehajthatatlan határo­zatokat kellett volna megoldani, vagy ha személyzeti kérdésekkel bajlódtam. Szeren­csére jó helyettesem volt, akit hagytam is dolgozni, s amint lehetett, visszatértem ere­deti munkámhoz, amit ott sem hagytam. Tisztelem a közigazgatást, ha jól csinálják, nélkülözhetetlen. De én mindig gyakorló or­vos voltam, számomra az orvoslás ember, beteg nélkül nem ért semmit. Legyen ma is íármily sok munkám, ha a beteg keres, mon­dandója van, hallgatom. Mert nincsen olyan gyógyítás, mely nélkülözhetné a beteg-orvos kapcsolatot; amely személytelen. Csak akkor tudjuk ismerni a valóságot, egy terület valós egészségügyi helyzetét, ha ismerjük benne az embert. És hadd térjek itt vissza az előbb beszélt témához. Rájöttünk, hogy bővíteni kell a vizsgálatok körét. Rá kellett jönnünk. Mert a tbc-gondozói csapat észrevette, hogy a röntgenfelvételeken jól látható, ha a szív llakja más, mint a normális. Mert kiderült, bogy mind több daganatos beteg bukkan fel. Mert a körzeti kollégák is jelezték, melyek az ő legfőbb napi problémáik. És lassan ki­alakult a komplex vizsgálati módszer. Azért mondom így, mert ez nagyon szépen hang­zik. Lényegében egy összetett vizsgálatról van szó. a Ha hallgatom, nem is hiszem el, hogy ® pár hónap múlva nyugdíjba megy. Di­namizmusa nem kopott, türelmetlensé­ge a régi, s izgalma a fiatalokéval ve­tekszik. Nem érzi úgy, hogy félbema­rad az életműve? — Lehet, hogy nyugdíjas leszek, de nyu­godt sosem, amíg élek. Ha igaz, várnak még munkára, s éppen ezt az összetett vizsgálati szolgálatot kellene szolgálnom tanácsaimmal. Hogy mi van életművel? Az integráció bizo­nyos jelenségeivel kapcsolatban vannak fenntartásaim, de ezt hagyjuk, ne keserítsek ezzel mást, de magamat sem. Ez a szervezés sorra vette a tüdőgondozót is. Úgy érzem, ebben a keretben nem lenne meg a számom­ra kellemes hely, így jobb, ha szép emléke­immel és el nem vitatható sikereimmel vo­nulok nyugállományba. Nem tagadom, har­colok azért, hogy a jól kialakított szervezet ne menjen tönkre, s minden, ami a betegnek jó, az éljen tovább. Számomra az egészből csak a beteg az érdekes, minden szervezet, integráció másodlagos. A munka azért ma­rad. Nem akarok csak szemlélődő lenni, er­re kötelez a betegek bizalma, s amint mond­tam, a siker, mely éltet, a gyógyítás, ami élethivatásom marad örökre. Én az életben igen sok mindent elértem. Kaptam kitünteté­seket, érdemes és kiváló orvosi címet, Sza- bolcs-Szatmárért érmet, Korányi-érmet, Nyíregyháza díszpolgára vagyok. Ha úgy tet­szik: a társadalom megbecsülése sosem ma­radt el, mondhatom magam sikeres ember­nek. Egy tény: nem a hátsó ajtón fogok tá­

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom