Kelet-Magyarország, 1982. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-16 / 243. szám
KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. október 16. Múzeumi hónap A nyírbátori Krucsay-illár rí íJTi ■ i E)3 Lába 9*Éli WmI Im^Í UBm ‘.tÜJ ^ŰtcaeJa InSbal LÁJ Formailag és tartalmilag a volt minorita templom többi oltárától sokban különbözik a Passió-oltár, melyet Kru- csay János szabolcsi földesúr, táblabíró és neje,-Pogány Borbála 1731-ben építtetett. Krucsay első hitvesét, Tolvay Borbálát hűtlenség gyanúja miatt kivégeztette, Magyar- országon utolsóként élve a pallosjoggal. Miután teljes bizonyossággal kiderült a kivégzett asszony ártatlansága, tévedését, ezt a halált akarta jóvá tenni az oltár építtetésével. „... látván el-közelgetni halálának napiát; el-rende- lé hova temettessék teste, tudni illik azon szegény szerzeteseknek Templomába, kiknek Atyafiságos Társaságába Confraternitási levél által már régen bé irattatott vala; ottis nem más helyre, hanem a’ Kris- tus JESUS keserves kín- szenvedéseit példázó, és jelentő Oltár elejbe, kit maga kölcsségén épített vala .. (Részlet Krucsay János halotti búcsúztatójából.) Az engesztelő magasztos szándékot hirdeti a lenyűgözően szép, drámai erejű műalkotás. Mestere valószínűleg a keleti Felvidékről, Eperjesről származott. Az oltáron még nyomot hagytak a gótikus kor kései utórezgései. Szinte a gótikus jelenetciklusok módjára illeszkedik Krisztus szenvedéseinek ábrázolása a kissé szögletes, esetlen, arányhibákkal teli, de egészében mégis rendkívül eredeti barokk architek- tonikus keretbe (Krisztus az olajfák hegyén, Ostorozás, Töviskoszorúzás, Ecce Homo, Kigúnyolás, Keresztvitel, Ke- resztrefeszítés, Kálvária, Krisztus a sírban; az oltár menzáján, lenn: Krisztus a pokol tornácán, az oltár csúcsán: a Feltámadt Krisztus). A kezdő és befejező jelenet kivételével az összes jelenet három alakos, a teltek nyújtottak (aszkéta alakok), szinte a késő gótikus realizmus jegyében fogantak. Feltűnő a Krisztust kínzó szolgák és katonák robusztus népiessége. A szobrokat népies-magyaros, római, török (turbá- nos) és labanc (vasas német) viseletekbe öltöztették. A Passió-oltáron Krisztus szenvedése szokatlanul, szinte örvénylő szenvedélyességgel játszódik le szemünk előtt. Építménye hatalmas színpadként görnyedve hordja az egymás mellett tornyosuló jeleneteket. A cselekménysorozat, a középkori misztériumjátékok komor hangulatát idézve, az Olajfák hegye jelenetével indul. Balról lent az oltárfal földszinti sarkában van az első stáció, amint a térdelő Krisztus az Olajfák hegyén imádkozik. Krisztus magáraha.- gyatottsága, szomorúsága, lelki harca a természet éjszakai csendjébe mélyül. Előtte lebeg a feléje hajló, kelyhet tartó kis puttó, mely az egyik öblös konzolhoz van rögzítve. A középkori ciklusokban a Passió rendszerint ezzel a jelenettel kezdődik. Akik bizonyos összefüggést kerestek a Krucsay-oltár és a középkori passiójátékok ún. „szimultán” színpadi felfogása közt, ebben a mozgalmas előadásban utalásokat véltek felfedezni a passiójár tékok kezdeti korszakára. A középkori passiójáték a későbbi századokban, kiváltképp a XVII. és XVIII. században újjáéledt. (A bajorországi Oberam- mergau, az 1634-i pestis idején tett fogadalom értelmében, a tízévenként ‘megrendezett passiójátékairól világhírű.) Nyírbátori viszonylatban is vannak hagyományai. Kelemen Didák, a kolostor- rendház főnöke, akiben a nyírbátori oltár eszméje megfogant, a Székely-földön született és behatóan ismerté a csíksomlyói passiódrámái- kát. Sőt, élt a nyírbátori kolostorban egy teológiai tanári Juhász Máté, aki 1761-beii Nyírbátor: minorita templom, a Passió-oltár résslete passiójáték-szöveget írt, amelyet itteni évei alatt gyakorta előadtak a Krucsay-oltár lelőtt. A Krucsay-oltárt készítő eperjesi mester szobormegformálása nagyban elüt a templom többi oltárának alkotóiétól. Aszkéta típusú, nyúlánk, csontos, vézna alakjainak kissé merev gesztusai felolvadnak a barokk művészetben fogant, mozgékony, nyugtalanságot kifejező koncepciójában, és meglepően bensőséges, tartózkodó felfogásban tolmácsolja a megrázó drámát. Az emberi tulajdonságokat igen finom módszerekkel ábrázolja a rendkívülien méltóságteljes és nem szánalmas Krisztus minden megfogalmazásában. Pilátust, a főpapokat és a többi alakokat a nekik megfelelő kifejezés jellemzi: lelkifurdalás, gyötrődés, gonoszság, önteltség, káröröm és így tovább. Az arcredők igen markánsan és találóan fejezik ki az emberi fájdalmakat. A Krucsay-oltárt szemlélő joggal töprenghet el azon, vajon egy barokk oltár előtt áll-e vagy egy középkori előtt, esetleg egy átalakított alkotásról van szó? Voltaképpen a Krucsay-oltár, ha nem is a szokásos barokk tolmácsolásban született meg, de kizárólag eredeti barokk alkotás, mely kétségtelenül középkorias, gótizáló szellemben fogant munka. A gótika reminiscenciája, a gótika újravillanása barokk köntösben. A keleti részek már ismert konzervatív vonása most is jellemző marad. Korabarokk, XVII. századi vonások élnek még sokáig a XVIII. században. A számadások világosan igazolják, hogy a Krucsay- oltárt egy eperjesi (talán Temperovics Zakariás mester) szobrász készítette. Az oltárt 1731-ben szállították Tokajon át Nyírbátorba és ez évben a helyén állt. A Krucsay-oltár Ecce Homo jelenete alatt helyezték el az alapítók címerét. A rajta látható 1737-es évszám tehát csak e körülményre vonatkoztatható. Dr. Szalontai Barnabás Hajnal Gábor : A lábadozó első útvci indul Saját versével köszöntjük a hetvenéves költőt és műfordítót. ősz hajjal szemüveggel ott a szomszéd erkélyen áll Zsofka néni hinnéd harciasán. A bérház kapuja nyílik és botjával kilép az utcára Sándor bácsi körülnéz s elindul az úttesten át most már a másik oldalon a járdán lépeget. Zsofka néni figyeli az akkurátusán öltözött divatos nyakkendős kalapos lábadozó öregurat ki nagy buzgalommal igyekszik hátában érzi felesége tekintetét. S ahogy az erkélyen a nő a távolodó férfit követi szemével s fordul utána hetven éve mintha olvadni kezdene . s ifjan arcán oldódik a feszültség fellélegzik. Mondjátok meg mi az ami szemében ragyog — ha nem szerelem? Koncert Komoron Az udvaron fenyőfák, lucfenyők. Szép, egészséges ágaikkal az ég felé törnek, csak rájuk kell nézni, látni, jól érzik magukat e sovány, fekete földben. Senki sem mondaná meg róluk, hogy nem itt születtek, pedig Végh Attila, a kömörői tanító hozta őket valahonnan messziről. De ki hinné el Végh Attiláról is, hogy tősgyökeres pesti? Oly édesen ejti már az „é”-t, ahogy csak az itt születtek ejthetik, s oly szépen beszél a kömörői emberekről, mintha itt mindenki rokona lenne. — Ne bolondozzon, hogy beszélnék róluk? — néz rám az iskolaajtóban állva. — Egy híján már húsz éve élek köztük. A csontos, aszkéta arcú tanító hajába túr, messze néz, túl a falun, s azt rpondja: — Szegény anyám, azt sein tudta talán, merre van Szatmár, mikor vittem neki a hírt, Fehérgyarmatra helyeztek, túl a Tiszán, de még a Szamoson is. ötvenhat nyarát írtuk, Pesten, a tanítóképzőben voltam utolsó előtti éves. Az volt akkor még a szokás, hogy képesítés előtt tanítani kellett egy évet. S oda mentünk, ahova helyeztek. Boldog isten — mondtam magamban, mikor Nyíregyházán átszálltam a szálkái vonatra: mikor kerülök én innen vissza Pestre! S ment-ment a vonat át a nyírségi dombokon, egyre messzebb a gondtalan ifjúság városától. Mátészalka — kiáltotta a kalauz, átszállás. Ma még talán Zajtába is érnek! Mi járt akkor a siheder tanító eszében? Gondolhatjuk. Az aszfalton termett, Pestről hozott „biztató” szavak hada: jó sok levegőt vegyél, hogy ne süllyedj el a sárban ... — Le kellett szállnom Gyarmaton is, hiszen ott mondták meg végleg, merre is kell mennem a járásban. Hallom, Kisnamény. Jól van, gondoltam, teljesen mindegy, hiszen úgysem ismerek én senkit ezen a tájon. Elmagyarázták aztán, hogy mi lesz a teendőm, s a lelkemre kötötték, Jánkmajtison szálljak majd le a vonatról, mert ha elvisz a végállomásig, gyalogolhatok vissza vagy húsz kilométert. No, elérjük Jánkmajtist, leszállók, s állok ott egyedül tízegynéhány éves fejjel a vágányok között. Látom ám egyszer, hogy egy idősebb ember járja a kocsik ablakait, s kérdezgeti: nem láttak egy tanítóféle embert? „Tudják, olyan tanítóforma.” Én vagyok, bátyám, mondom neki nagy boldogan, de látom ám, hogy gyanús neki ez az egész. Végigmér, csóválja a fejét, s azt mondja: hát ha maga az, üljön fel. Ott a szekér az állomás hátánál. Hát... Nem sokat beszélgettünk. A két ló szépen poroszkált, mi meg csak nézegettük egymást. így vonultam én be Kisnaményba, hogy végleg itt maradjak ezen a tájon. — Hogy fogadták a naményi gazdák? — Hogy fogadtak volna. Mint az idegent szokás. A drága jó Szokolai Laci bácsi volt akkor ott az iskola igazgatója, megvacsoráz- tatott, megkínált egy pohár borral, s azt mondta: no, fiam, neked van itt a legfrissebb tudásod, a felsőben fogsz tanítani! Felejtsd el Pestet, s úgy dobogjon a szíved, mint az itteni embereké. Most pedig induljunk, nézz körül, hova jöttél! Este volt már, korom sötét, az orrukig sem láttak. Ment a két tanító, az öreg haladt elől, magyarázott: itt laknak Kotvász Lajo- sék, amott meg* Vásárhelyiék, no most vigyázz, mert itt gödör jön, érzed már a ber- bencei szilva illatát? ... — Bukdácsoltunk, dülöngéltünk jobbra- balra, hiszen nem volt még akkor villany a faluban, s nem beton, fapalló volt a járda. Szóval így kezdődtek az én naményi éveim. S majdnem sírtam, mikor elköltöztünk onnan. — Miért nem maradt? . — Megnősültem. Már az első hetekben észrevettem én egy csinos kis lánykát a faluban, messze Nyíregyházán tanult a mező- gazdasági technikumban, de csak sikerült megismerkednem vele. Ö, nagyon hamar beilleszkedtem én a falusi életbe. Jártam a fonóba, farsangozni, színdarabokat tanultunk ... S egy tündéri dolog még: Namény- ban élnek katolikusok is, az iskolában tartották a miséiket. Az egyik falon voltak a képek, a táblák, a jelmondatok, hátunk mögött a spanyolfalon meg az oltár. Vasárnap megfordították a padokat, s aki akarta, hallgathatta az igét. No, még egy történetet hadd mondjak el! Hármónkat helyeztek ide a környékre annak idején Pestről, az egyik osztálytársamat, Csehi Pistát Csaholcra. Az első vasárnap felkerekedtem, gondoltam, megnézem a fiút. Elhagytam már a falut, kint jártam a határban, gyalog mentem persze, mikor látom ám, hogy jön velem szembe egy csorda. A falu bikái voltak. Több se kellett nekem, nyakam közé kaptam a lábam, s illő mars, hazafelé. Mármint Na- ményba. Elmúlt aztán az év, megyek Pestre képesítőzni, s kérdezik a fiúk, hogy telt az esztendő? Megvan-e már az új helyem? Üj hely? — néztem rájuk. Alig várom, hogy mehessek vissza a faluba. Akkor már jegyben jártunk, én visszamentem Naményba, a menyasszonyom meg beiratkozott a szarvasi óvónőképzőbe, s mikor végzett, Gyarmatra helyezték. Akkor költöztünk mi be oda, de csak három évet húztunk le, 64-ben eljöttünk ide, Kömörőbe. A feleségem akkor már VÉGH ATTILA járási felügyelő volt, a lakás az gyatra, én meg vágytam a falusi emberek közé. Itt meg gyönyörű lakást kaptunk, az emberek is szépen fogadtak, rögtön láttuk, hazaérkeztünk. Ki tudja, hányadszor kerüljük már meg csendesen beszélgetve a cseppnyi kis iskolát, mikor újból csak a lépcsőkön állapodunk meg. Nézzük a falut, a szép őszi napsütést, mikor Végh Attila újabb történetbe kezdene. Ám gyerekek szaladnak hozzá, kérdeznek, majd a szemközti útról beköszön valaki: Jó napot tanító bácsi! A tanítót köszöntő öreg kömörői a kalapját is biccenti, majd miután nem jön válasz, feljebb emeli a hangját: Tanító bácsi! Hát jó napot! Végh Attila felkapja a fejét, s visszakiált: Jó napot János bátyám! Akkor ma este próba! A gazda a szekérrel elzörög, s a tanító szégyenkezve fordul hozzám: — örök életre megsértem, ha nem köszönök vissza. Elém jár az unokája, s játszik a zenekarban. A szomszédjuk meg a pávakörünk tagja. Helyben vagyunk hát, mosolygok magamban, csak igazuk lett azoknak, akik mondták: meglásd, előbb-utóbb a zenénél lyukadtok ki. Mert Végh Attila csodát tett Komoron. Parányi falu, tenyerünkben elfér, de a kömörőiek ... ! Van itt iskolazenekar, tánccsoport, pávakör, s mindent egyedül Attila vezet. Hallottam már persze én is énekelni őket, Nyírbélteken voltunk a nagy seregszemlén. Már a második napja nótáztak a jobbnál jobb pávakörök, mikor megjelentek a kömörőiek, lentről a Tiszahátról. Elkezdték dalolni a torokszorító nótát, hogy „Én is egyszer kedvemre éltem ...”, hát még a fellegek is megálltak tán az égen, úgy gyönyörködtek a régi szép dalban. Ott voltam most augusztus 20-án a megyei ünnepségen is, láttam, milyen nagyon-nagyon boldog Végh Attila, hogy a kömörői népdalkor megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést. De sajnos ott már nem voltam, amikor megmutatták a falunak a jelvényt, az oklevelet. Hírét azonban hallottam. Koncertet adott a népdalkor, ott volt a falu apraja- nagyja. Felcsendült a nóta, s ott belül, énekelt talán minden kömörői. Szépen, tisztán, mint az egész életük. — Tudja, kinek köszönhetjük mi a legtöbbet? — kérdezi váratlanul a tanító. — Az elődömnek, Nyeste Zoltánnak, meg a tanárképző főiskolán Danes Lajos bácsinak. Amikor idekerültem, már nagy hagyománya volt itt a színjátszásnak. Nyeste Zoltán vezetésével például még a Kőszívű ember fiait is bemutatták, három felvonásban, Debrecenből hozták a jelmezeket. Aztán valahogy abbamaradt az egész. Közben szépen cseperedett a lányunk, vettem neki egy metodika nevű hangszert. Esténként kiült a lócára ... egy éven belül majd minden pulyának volt melodikája, harmonikája, furulyája. Zenekart kéne alakítani, gondoltam. Igen ám, de én nem játszottam «emmilyen hangszeren, elmentem hát Debrecenbe tanulni. Egy idő után már sorra nyertük a versenyeket, mikor jó tíz éve jöttek a szülők, hogy ők énekkart akarnak. Persze, hogy elvállaltam a vezetésüket. Talán nem túlzók, ha azt mondom, ma már büszke lehet az, aki- közénk tartozik. Most meg a kitüntetés ... ! Nem is tudom, mi lett volna énvelem az itteni emberek nélkül. Lehet, hogy jó tanító lettem volna Pesten is, de hát elégedjen meg az ember ennyivel ! ? A gyerekek már rég hazamentek, ketten állunk az udvaron. Meg persze a fenyőfák, akik úgy virulnak ezen a földön, mintha mindig itt éltek volna. Akárcsak gazdájuk, Végh Attila. Balogh Géza
