Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
1982. szeptember 11. Q Kiss József és Mátészalka Mester és tanítvány Magyar testvéreink művészete Nevével összefüggésben csak a Knyáz Potyemkin és általa teremtett A Hét című irodalmi hetilap jut eszébe az irodalomban kissé jártas olvasónak. Az előbbiről valaki megírta, hogy a „korabeli forradalmi mozgolódás legszebb magyar verses inkarnációja”, talán mondanunk sem kell, hogy az 1905-ös orosz forradalomról van szó; A Hétről •pedig óhatatlanul Ady Endrére vált a figyelem. Még a szép literaturában pallérozot- tabbak is vakarják a fejüket a további faggatásra és ha elhangzik a bűvös név, Simon Judit, akkor csapnak a homlokukra, hogy hát persze, persze ... Valahogy így vagyunk az egész századvég irodalmával. ★ Egy majdan készülő megyei irodalmi összefoglaló, részletes gyűjteményben (irodalmi útikönyv?) remélhetőleg helyet kap néhány sor erejéig Kiss József személye is. Mert minden adatot össze kell gyűjteni és regisztrálni, ami az irodalmi élettel, a helyismerettel kapcsolatos. Ennek hasznosságát talán nem szükséges külön hangsúlyoznunk. Elég legyen csak annyi, hogy a feltárás, összegyűjtés és népszerűsítés munkája elodázhatatlan. Éppen ezért kell kiásnunk a múltból — többek között — Kiss József megyei vonatkozásait is. Az irodalomtörténet úgy tudja, hogy keserves ifjúsága volt. Komlós Aladár írja' róla: „Tizenkilenc éves korában, 1862- ben teljesen árván marad, nincs senki, aki fenntartásáról gondoskodna, s így tanulmányait pénz híján nem folytathatja többé. Útrakerekedik, hátán kis batyuval faluról falura jár, s kocsmárosok gyermekeit oktatgatja. De az országutakat rovó, rongyos kis vándortanító titkokban verseket ír. öt évig bolyong így az ország különböző vidékein. Sehol sincs maradása. A szegénység és könnyelmű csavargás évei ezek, de ezalatt ismeri meg az életet, a magyar népet és népköltészetet.” Azt már kevesebben tudják, hogy többek között Mátészalkán is megfordult és még ismeretlenebb az az adat, hogy a Szalkay-család- nál vendégeskedett. . Szalkay Margit, a későbbi Vázsonyi Vilmosné, a miniszter felesége, így ír emlékezéseiben : Az „egyetlen" becézőnevem később „száraz fiskálisára változott. Ezt a nem éppen ízléses és még kevésbé po- étikus nevet csodálatosképpen egy finomszavú költő, Kiss József adta nekem. Kiss József fiatal éveiben Mátészalkán nevelősködött és később is lejárt oda nyaranta látogatóba, 6 mondta, hogy az „egyetlen” nem jó elnevezés, hanem 6 majd „száraz fiskális”-nak fog engem hívni. Ha már itt tartunk, nem érdektelen elmondanunk azt, hogy a Szalkay-család igen jelentős szerepet vitt a korabeli kisváros, de a megye életében is. Nem életbevágóan fontos, de kevesen tudják, hogy Schwartz Jakab volt az első tíz közötti zsidó ember az országban, aki nemességet kapott, de annál fontosabb, hogy ő alapította Mátészalkán a kórházat (mely később megszűnt), az ő pénzén létesült az első iskola és a mátészalkai villanyvilágítás is az ő nevéhez fűződik ... ★ A nyíregyházi Kossuth gimnázium önképzőköre 1914-ben Kiss Józsefet jubileuma alkalmából üdvözölte. Erre az üdvözlésre a költő a következő levelet írta: „Fiúk! Benső meghatottsággal olvastam az üzenetet, fiatal leikeitek megnyilatkozását, melyet hozzám küldtetek a nyíri homokból, a sóstó közeléből, az izzó napsütés országából. Külön és egyenként megszorítom kezeteket, hazám reménye, magyarság virága! Én ismerlek benneteket. Sok év előtt egyszer láttalak. A millenáris esztendőben volt, egy tornaverseny alkalmával, mikor felvonult az ország fiatalsága és meghajtott lobogóval léptetett el a király sátora előtt. Ti nyári ég alatt barnított, meztelen bronzkarokkal, markotokban vasbuzogánnyal, daliás magatartással vonultatok fel, amikor a király meglátott benneteket, ott hagyta sátorát, lement közzétek és úgy gyönyörködött fiatal erőtökben, szépségetekben... ... Nőjetek és gyarapodjatok! Hadúr isten óvjon és viselje gondotokat, mert a csillagok járása azt mutatja, hogy nagyobb szükség lesz rátok a jövőben, mint volt valaha! Fiúk! Köszönöm, hogy írtatok! Budapest, 1914. januárius hó 20. Kiss József” A fiúkra valóban szükség volt rövidesen. Kitört a háború. Nyéki Károly Több mint három hétig tartott Ungváron a szabadtéri néprajzi múzeumban az a kiállítás, amelyen két magyar szobrászművész, Tóth Sándor és Sebestyén Sándor — mester és tanívány — műveit mutatták be. Azokét, akik jelentős szerepet játszanak országunk képzőművészetében. A kiállítás nagy látogatottságnak örvendett, a tárlatot körülbelül 20 ezren tekintették meg. A város lakosai, valamint a Szovjetunió legkülönböző köztársaságaiból és területeiről érkezett turisták. A két szomszédos ország — a Kárpátontúli terület és Sza- bolcs-Szatmár megye — közötti cserekiállítások között ez nem az első volt. Az ilyen cserék már szép hagyomány- nyá váltak, s mint Angyal Gabriella, a múzeum propagandaosztályának vezetője megelégedéssel mondta: sok érdekes tömegrendezvény, meleg hangulatú művész találkozó és barátsági est zajlott le az elmúlt aránylag rövid idő alatt, erősítvén népeink barátságát. Tóth Sándor Munkácsy- díjas szobrász művészetét a kárpátontúliak már régebbről ismerik. A mai Magyarország más mestereinek munkái között már korábban is szerepeltek alkotásai a Kárpáton- túlon. Az Ungváron rendezett kiállításon pedig alkalmunk volt részletesebben megismerkedni sokrétű, eredeti és elmélyült művészetével. A határozott vonalú formákban, a szobrászat nyelvén szabatosan és kifejezően megalkotott megkapó emberfigurákban tárulnak elénk a bronz mellszobrok, portrék. Az e sorozathoz tartozó művek mélységesen emberiek és gazdag lelkületet sugároznak: a portrészobrászat klasszikus példái. („Anya portréja”, „Női portré”, „Férfifej” stb.) Monumentálisak és plasztikusak a domborművű alkotások. Konstrukciójuk egyszerűnek tetszik, de ebben a látszólagos egyszerűségben benne van az alkotói elgondolás fennköltsége, kifejező ereje és anyagszerű megtestesülése. És mindez elsősorban az alkotóművész életfelfogásával függ össze, aki domborműveiben elmélyült és fontos témákat jelenít meg. Ezek lehetnek líraiak és hétköznapiak egyaránt, mint ahogy ezt a „Szerelmesek”, a „Várakozás”, a „Leendő anya”, az „Anya gyermekével”, a „Család” című szobrain látható. Más alkotásai heroikusak, mint a „Béke” domborművön, ahol a boldog anya karján gyermekével, gondolatainkat rokonítja az anyaság örök művészeti témájával, a nyugodt békés élet gondolataival. A művésznek a dolgozó ember, s az életben betöltött szerepe iránti érdeklődését figyelhetjük meg a Hengerész című plasztikájában, amely kitűnik szűkszavúságával és ha úgy tetszik a mintázás „fes- tőiségével”, valamint a találó fény-árnyék megoldással. Az alkotó sokoldalúságát és életismeretét, az élettel való közvetlen viszonyt bizonyítja a Kisvárda számára készült „Tavasz” című monumentális szoborterve. Tóth Sándor rajzai a kiállításon tovább erősítették a róla alkotott képünket, mely egy avatott, örökké kereső, dinamikus mestert ábrázol. Tóth Sándor a kisplasztika kitűnő mestere, de nem kevésbé jelentős az éremművészetben sem. A szobrászok igazi tehetsége ugyanis talán éppen az érmekben, ezekben a kisméretű szobrászati alkotásokban nyilvánul meg leginkább, minthogy ezek különösen szilárd ismereteket, bőséges tapasztalatokat, pontos rajztudást és kifinomult ízlést követelnek meg. Ilyenek Tóth Sándor plakettjei: dinamikusak, s gazdag változataikban nagyon kifejezőek, jelképesek. A kiállítás díszéül szolgáló néhány száz plakett érzékelteti elmélyült, életigenlő alkotójuk látókörének tágasságát. Ilyennek mutatkozott be nekünk Tóth Sándor, a mester és az ember. Sebestyén Sándor méltó ta- hítványa, művészetében lendületesnek, leleményesnek és zabolázhatatlannak tetszett számunkra. Imponálóan bánik a formákkal, a gondolatokkal és érzésekkel. A fiatal, de a művészetben nagyon is - otthonosan mozgó művészt az alkotások mély hitelessége jellemzi, vonzza őt a harc hősiessége és mozgalmassága, a mozgás és emberi szenvedélyek ereje, mindaz, ami szembeszáll a gonosszal. A lovakat ábrázoló kisméretű, de bonyolult kompozíciójából mintegy kiérezzük a szerzőt, meglátjuk magát az alkotót, aki a harci hévtől hajtva vágtat szembe az ellenséggel. Szokatlan expresz- szív hatással és szerencsésen megtalált kompozíciós megoldással, valamint a formák plasztikus kifejező erejével tűnik ki ez a munka, amely méltón forró visszhangra talált a látogatók körében. A jelenlegi szobrászati megoldások kifejező ereje látható az „Ejtőernyős” című művében. De a bátor sportolónak szentelt alkotás, többről szól. Ügy tűnik, hogy az embernek a boldogság és az ismeretlen felé való örök törekvését jelképezi. Az sem véletlen, hogy sokan azok közül, akik látták Sebestyén Sándor „Ejtőernyős” figuráját, párhuzamot vonnak a legendás hírű Ikarussal. Sebestyén Sándor művészetében nemcsak a bátor újító és kísérletező fedezhető fel. Jellemzőek rá az igazi művész számára szükséges alkotói jellemvonások, mint a kutatások széles skálája és a széles emberi gondolatok. Természetes, hogy egy egész életpályán át sem lehet mindent felölelni, de ennek a felvetése és az erre való törekvés az alkotói sikerek záloga. Sebestyén számos alkotásán tükröződik a humor, a fantázia, vagyis, mint ahogy már efről szóltunk, jellemző rá a leleményesség, kezdve az elképzelésen és végezve az eljövendő szobor anyagának kiválasztásán. Éremművészetében megnyilvánul a filozófiai gondolatok mélysége és a szoborkompozíciók formájának szigorúsága. Rendkívül nagyértékű az az érem, amelyen egy erektől duzzadó emberi kezet látunk, amely fét ültet a felszántott és határtalan földbe. A kis mű himnusz az élethez, himnusz azoknak, akik fákat nevelnek, gabonát termesztenek és megvédik a békét. Ezekben az elgondolásokban, Tóth Sándor és Sebestyén Sándor szobrászok alkotásainak szellemiségében, noha egyéniségük különbözik egymástól, fellelhetőek a hasonló vonások is. Épp ezért tette a nézőre a harmonikus egység benyomását a kiállítás: A két nagyszerű magyar szobrász műveiben láttuk az útkeresés szintézisét, de egyúttal a magyar- és a világszobrászat, Kisfaludy-Stróbl Zsigmond, Pátzay Pál és a nagy művészet más mesterei legjobb hagyományainak folytatását. Csernega-Balla Jelena dr. művészettörténész, a képző- művészeti múzeum igazgatójának helyettese Kiriózim volt Egyiptomban V életlenül találkoztam Dr. Touni Ali Hus- seinné-vel. Ugyanazzal a vonattal utaztunk Debrecenbe. Feltűnt a mellettem ülő fiatalasszony, aki egy londoni kiadású angol—arab nyelvkönyvbe mélyedt és játsznyi könnyedséggel rajzolta tele arab betűkkel jegyzetfüzetét. Egy ideig szótlanul, érdeklődve néztem, s azon tűnődtem, hogy vajon kicsoda lehet utitársam. Külkereskedő talán avagy az arab rtyelv hazai kevés tanárainak egyike? Valószínű egyik sem, gondoltam. Egyre inkább érdekelni kezdett úti- társam személye és az, hogy miért tanul arabul. Megszólítottam. Lassan, döcögve indult társalgásunk. Először a nyelvről kérdeztem, aztán már csak a személye, sorsa érdekelt. Szabadkozott, hogy nincs semmi különleges az életében, nem érdemes írni róla. Én úgy gondoltam, hogy mégiscsak megírom. — Kisvárdán érettségiztem, majd Martonvásárra kerültem az Akadémia kutató- intézetébe. Ott ismerkedtem meg Alival, későbbi férjemmel, aki Egyiptomból érkezett hozzánk aspirantúrára. Kétéves ismerettség után összeházasodtunk. Itt szeretett volna maradni, ez azonban akkor nem volt lehetséges. Így 1969-ben, 22 éves fejjel kimentem a férjemmel Egyiptomba. Ügy gondoltam, hogy rövid időn belül mindketten visszatérünk. Ali egy Kairótól délre fekvő városka, El-Minda egyetemén tanított, ma ugyanott egyetemi tanár. Konzuli útlevelem volt, így munkát nem vállalhattam. Mind férjem családja és ismerősei, mind pedig a szomszédok nagy szeretettel fogadtak. Sokat segítettek, kikérték tanácsaimat. Nyugodtan mondhatom, hogy kuriózum voltam számukra. Itthon nem is foglalkoztam az arab nyelvvel, hiszen nem készültem én Egyiptomba. Kint egy év alatt megtanultam írni és olvasni, s csak aztán beszélni. Otthon, a családban csak magyarul beszéltünk. Kislányunk, Azzá Egyiptomban született 1970-ben. Fiunk, Ali két évvel később, de már itthon, Kisvárdán. Abban az évben látogattunk haza először azóta, hogy kimentem. Első itthontartózkodásunk- után nem bírtam hosszabb időt kint tölteni, mint egy-egy év. Közben mindig hazajöttünk. Elhallgat, töprengve néz maga elé, majd lassan folytatja. — Tudja, a gyerekek itthon jobban érezték magukat és bevallom őszintén, hogy én talán még náluk is jobban vágytam haza. Nagyon nehéz volt megszoknom az ottani életet. Szinte elviselhetetlen volt a forróság és a szokások is merőben mások. Bár amennyire lehetett, átvettem őket és igyekeztem mindenben alkalmazkodni. De tétlenségre voltam ítélve. Egyiptomban egy bizonyos társadalmi rang után bejárónőt kell tartani. Nekünk is volt, ő csinált mindent. Nekem nem volt más dolgom, mint a főzés és a gyerekekkel való foglalkozás. Először magyarosan próbáltam főzni. Aztán rájöttem, hogy hiába teszem ugyanazokat a nyersanyagokat pl. a húslevesbe, az íze teljesen más lesz. így kénytelen voltam áttérni az arab konyhára. A szomszédasszonyoktól tanultam meg főzni. Hétfőn és kedden szárnyas- húst ettünk, szerda volt a halnap, míg a hét többi napján megint csak hús volt. Nyáron a nagy hőség miatt szinte kizárólag csak gyümölcsöket és joghurtot fogyasztottunk. Azzá még nem volt ötéves, amikor magániskolába adtuk, ahol angolul és arabul tanult. 1976-ban hosz- szabb időre hazalátogattunk. Kislányom, AzA itt elvégezte az első osztályt. A magyar nyelvvel nem volt problémája, mert mint említettem, otthon magyarul beszéltünk. Szüleim folyamatosan küldtek magyar nyelvű újságokat és könyveket. Amikor ezek megérkeztek, otthagytunk •mindent, s ezeket bújtuk. Sokszor éjfélig fennmaradtam, sikerült befognom a Kossuth Rádiót. Meghallgattam az éjféli híreket, utána a Himnuszt. ' — Tudja, állandóan úgy éreztem magamat, mintha tranzit szállóban élnék, holott az emberek kedvesek voltak hozzám, nagy társasági életet éltünk. De mégis — valami megfoghatatlan erővel húzott haza. — 1977 őszén férjem kétéves ösztöndíjat kapott Magyarországra, s mindnyájan hazaköltöztünk. Ez az időszak döntötte el bennem végleg, hogy gyermekeimmel együtt ittmaradok. 1979 szeptemberében még együtt mentünk vissza Egyiptomba, de nagyon keserves másfél év telt el addig, amíg gyermekeimmel végképp hazajöttem. Pedig abban az évben már munkát is kaptam az ottani egyetemtől. Magyarországra készülő aspiránsjelölteket tanítottam a magyar nyelvre. Akkor már jól tudtam arabul, vagyis egyiptomiul, hiszen ez annak egyik — mondjuk úgy — tájszólása. De az irodalmi arabot bizony nem nagyon ismertem. Dr. Touni Ali Husseinné, alias Bereczki Erzsébet gyermekeivel együtt végképp hazajött. Budapesten adminisztrátorként dolgozik a Centrum Nagykernél. Gyermekeit, akiket a nagyszülők nevelnek Petneházán, egy Kisvárda melletti faluban, most csak kéthetenként látja. Minden vágya az, hogy valahogy lakáshoz jusson Pesten, s magához vehesse gyerme- keit.A fiú már elfelejtett arabul, Azzá, a kislány azonban kétnyelvű, s édesanyja nem szeretné, ha elfelejtené apja, szülőhazája nyelvét. Arabul tanulni viszont csak Pesten lehetséges. — Azért is tanulom most intenzíven, napi 4—5 órában munkaidő után az irodalmi arab nyelvet, hogy jövőre kislányomat is megtaníthassam rá. Vendéghallgató vagyok az ELTE orientalisztikai tanszékén. Szerencsém volt, mert az esti időpontban voltak az órák, így én is bejárhattam az egyetemre. Eleinte csaknem 40-en voltunk vendéghallgatók, év végére hatan-heten maradtunk. Egyik tanárunk azt mondta, hogy aki napi 8 órát nem tud foglalkozni az arabbal, az el se kezdje. Persze, nekem szerencsém van, hiszen közel 10 évet arab nyelvű környezetben éltem. Ha már egyszer az élet úgy hozta, hogy megtanultam az egyiptomi arabot, megpróbálom megtanulni az irodalmi nyelvet is. Ha sikerül, szeretnék államvizsgázni belőle. Úgy érzem, nagy elégtétel lenne, hiszen megszenvedtem érte. Bereczki Erzsébet nemcsak abban reménykedik, hogy sikerül gyermekeit maga mellé vennie, hanem abban is, hogy hátha el tud majd helyezkedni arab nyelvtudásával fordítóként, tolmácsként vagy akár külkereskedelmi levelezőként. Mert bármenynyire is kezd népszerű lenni e nyelv nálunk, kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy tudnak arabul. S gazdasági kapcsolataink révén egyre több arabul tudó szakemberre van szükség. A nyitott vonatablakon keresztül beáramlik a vonatfülkébe a tavasz üzenete. Ali Husseinné talán most moso- lyodik el először, amióta beszélgetünk. Nevetve mondja: — Nincs a tavasznak annyiféle illata másutt, mint itthon, nálunk. Ács Zoltán KM IhÉTVÉGI melléklet
