Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
KM HÉTVÉGI melléklet 1982:- szeptember o I gen rég láttam Vad Miskát, van annak már harminc esztendeje, ha nem több. Ilyenformán semmi meglepő nincs abban, hogy most, az első pillantásra nem ismertem meg. Autóval érkezett, és mondotta: — Lefogadnám, hogy nem ismersz meg. — Nyertél — mondottam. ö elegánsan a zsebébe nyúlt, és átnyújtotta névjegykártyáját, amelyen ez állt: „Dipl. Ing. MIHÁLY VAD, Wissenschaftlicher Mitarbeiter Forschungsinstitut für Fernmeldetechnik.” — Ez abszolúte világos — mondottam —, bár engem Losányi tanár úr a hetedik gimnáziumban, félévkor, elhúzott németből, akkora ágyút kaptam tőle, hogy a csöve kilógott a noteszából. — Létezhetetlen. Ügy tudom sokat fordítottál németből. — Sokat nem. — De én úgy tudom, kérlek. — Rosszul tudod. Annyit fordítottam csupán, ameny- nyiből kiderülhet, hogy nem adhatnak el a svábok. Losányi tanár úr egyébként év végére megbocsájtott, épp egy Rilke vers kapcsán. Akkor fordítottam a Párducot. Ismered? Akkoriban az antológiák ezt a fordítást közölték: mindig csak körbe körbe és vasrácsok szüntelen a vadon gyűrűit gyűrve nem lennék ily védtelen. Egy kis csend volt. — Á, de nem ezért jöttél te, nos? — Kérlek — mondotta —, Imola üzent. A kis sógornőm. Nem szóltam én semmit, csak ültem. Annyit csalódtam már a nőkben, hogy az öt embernek is sok lenne. Holott megvan máig minden testi-lelki adottságom hozzájuk. Tán több is, mint ami szükséges lenne, csupán a lelkem lágy, kitárulkozom mindjárt; könnyű tehát utólag kihasználni. Annyi pénzt, amennyit akár törvényes kötelékben, akár aki- vül elszedtek tőlem, számlálni nem is igen lehet. 0, előbb mindig csak a testem kellett nekik, aztán mindenem, különbül kihasználtak, semmint egy cédulás kurvát a fiúja. De hát nagyvonalúnak teremtett isten, „ de inkább a természet. — Imola üzent. Sokszor leírtad, hogy ő volt életed legnagyobb szerelme, hogy ő volt a mindenség a számodra. — Ha írtam, nyilván úgy is van. Már csak a hitelesség hiúsága miatt is vállalnom kell, Meodacem oportet, esse memorem, ahogyan Arany János mondja. Ha pedig hazudtam volna, vállalnom kell a hazugság igazságát. — Az erdőre, arra emlékezned kell. — Melyikre? Eddig több nő az erdőben feküdt le velem először. Valamelyik erdőben, Magyarország valamelyik erdejében. — Imola csak szerette volna, de te gyáva kisfiú voltál még akkor. Ó, istenem, voltam én valaha gyáva kisfiú is? Ez az erdő, ez a sóstói erdő sok mindenben ludas. Miféle emberi életeket rontott ez el! Tanúsíthatja Krúdy, Kolozsvári-Grandpier Emil, Móricz, hogy hirtelenjében csak őket említsem. De hált itt Ady Endre is egy bolond éjszakán: itt bújkált másfél napig Zalka Máté, Szamuely a románok elől itt menekült, akkor még csak Budapestre, Corvin Ottónak is tanyát adott valamennyi ideig, bár ő a sóstói szállóban szállt meg, hiszen az apjának hatalmas fűrészüzeme volt innen nem Galambos Lajos: Nyugalmas nap messze, pénzzel tehát el volt látva bőven, csak a hátán a hatalmas púpot nem tudta eltakarni se ruhával, se pénzzel, menekülnie kellett mielőbb, tovább, egész a pesti haláláig. Nekem csak beteljesületlen szerelmeket adott, Szathmáry Katit, Csatári Irénkét, másokat, de leginkább Imolát, ez a fájdalom tartott legtovább. Már maga az erdő is rontásból született, hallottam és a Bujszky-nevű boszorkányokat beszélni erről; dicsőség legyen ama úr nevén, aki Bécsből azt írta volna az ispánjának: vetesse be eme földet mákkal, mivelhogy Bécsben nagy keletje volt akkoriban a máknak, de nem tudott ama úr magyarul tisztességesen, a mák helyet „mak”- ot írt, ilyenformán lett volna hát itt ez a nagy makkos erdő, tanyája nagy, ördögi tudású boszorkányoknak, akik meg tudták gyújtani az asztagot anélkül, hogy az megégett volna, felgyújtották a nádfedeles házakat anélkül, hogy azok leégtek volna, csupán tehát ijesztgetésből, félelemkeltésből, játékból, az ördögökkel való incselkedésből. Nagy titkokat rejt ez az erdő! Titkokat és szégyeneket. Így az enyémet is. Lehettünk már akkor tizenöt-tizenhat évesek, vonat, ha egyáltalán ment innen Nyíregyházára, csakis tehervonat volt, néhány üres kis I-kocsival, vagyis fedél nélküli vagonocskák- kal, amelyek akkoriban még átmentek a városon, sőt a város főutcáján cammogott végig, akkor ugrott le róla az ember, amikor akart, akkor ugrott fel rá, amikor csak tehette, de mi még ezt a madzagvonatot is lekéstük, iskolába men- vén. Imola, akit mindig megvártam pitvaruk ajtajában, addig készülődgetett, addig pucolgatta magát, míg végre gyaloglásra kényszerültünk. — Mit fogunk mondani az osztályfőnök úrnak? — Késett a vonat. — Ennél nagyobb butaságot el sem lehet képzelni. Ugyan, ki nem hallja, mikor cammog át a városon a vonat? Ki nem látja azt? — Hát akkor? Találj ki mást. — Megmondjuk tisztességesen, hogy lekéstük. — Kapunk egy intőt. Kaptál már intőt ebben az évben ? — Még nem, de nem is igen szeretnék kapni. Anyám úgy elverne, mint a kétfenekű dobot. Mendegéltünk lassan, elhagytuk Nyírszőllőst, már integetett az erdő. óra, ugyan, honnan lett volna nálunk? Ha ilyen tempóban haladunk, tíz óra tájban, a nagyszünetre csak- csak beérünk, gondoltam. Tudtam jó gyalogutat, amelyek a nagy kanyarokat levágták. S már a nagyvas- útón is átjutottunk, amikor egy tisztásnál Imola azt mondotta: — Elfáradtam. Leülhetnénk egy kicsit pihenni. — Akkor tízre se érünk be. — Nagy baj? Beérünk tizenegyre. — Na, akkor te csak üljél. — Nem úgy van az. Leülsz te is, megesszük a tízórainkat. Tudtam én, hogy ő nagyon jó tízóraikat szokott vinni az iskolába és láttam most is, mit készített néki az édesanyja: kacsazsíros kenyeret májszeletkékkel, finom selyemszalvétába csomagolva. Az én fekete kenyeremet az ujjnyi szalonnával, apám kubikosbicskájával márcsak szégyenből sem vettem volna elő. — Gyere — mondotta ő —, ülj le, megetetlek az enyémből. Ennek nem lehetett ellenállni semmiképp, a nyál összeszaladt a számba, ahogyan azt a kis csomagot kibontotta. Es megetetett valóban. Aztán hátradűlt, a nap elől félig lehunyva szemét. Láttam a halántékán a kicsi kék ér lüktetését. Láttam süllyedni, emelkedni kicsiny melle halmát. Legalább meg merném csókolni, gondoltam. De semmi. Míg aztán egyszer ő hirtelen felpattant és mondotta: — Hát akkor menjünk. Menjünk, siessünk már. Nem szólt az úton többé egy szót se. I mola üzent — mondotta most eme Mihály Vad Wissenschaftlicher Mitarbeiter Freschungsinatitut für Fernmeldetechnik. — Meglátogatna, ha várnád. Nem szóltam egy szót se. Most se. Töltöttem egy pohárka bort. — Egészségünkre — mondtam. — Nem — mondotta ő. — Köszönöm. Látod, kocsival vagyok. — Látom. — Hát akkor, isten áldjon. — Viszontlátásra — mondottam és elkísértem a kocsijáig. Indított, ment. Néztem utána, míg el nem fordult a sarkon. Lehet, hogy megint elrontottam valamit ? Gellért Oszkár munka közben A nyolcvanöt évet élt Gellért Oszkár hatvanöt éven keresztül aktív résztvevője volt a magyar szellemi életnek: költészetével és irodalomszervező munkájával a Nyugat-mozgalom előkészítője, résztvevője, a felszabadulás után pedig hagyományainak őrzője. Emellett — újságíróként írt több ezer cikkével — a magyar publicisztika figyelemre méltó képviselője. A húszadik életéve felé közeledő diákot — 1902-ben — Osvát Ernő vezeti be az irodalmi életbe: maga mellé veszi a Magyar Géniusz társszerkesztőjéül, majd rövid idő után rábízza a szerkesztői munkát. Amikor pedig — 1908-ban — megalakítják a Nyugat című folyóiratot, Gellért munkatársa, majd fő- munkatársa lesz a lapnak; 1920-tól 1941-ig szerkesztőként szerepel. A váltakozó főszerkesztők: Osvát Ernő, Móricz Zsigmond, Babits Mihály mellett ő jelenti az állandóságot és folytonosságot. Gazdája volt 1933 és 1945 között a Nyugat-könyvek kiadásának. Az általa megjelentetett több száz kötetet a hazai és a külföldi progresszív írók műveiből válogatta össze, s ezzel jelentős kulturmissziót töltött be az ellenforradalom viszonyai között. 1945 után újjászervezte a Nyugat Könyvkiadót, s az államosításig tíz művet jelentetett meg: Kosztolányi két posztumusz kötetét, Osvát Ernő összegyűjtött írásait, Babits „Jónás könyvé”-nek hasonmás kiadását, továbbá egy-egy Illyés- és Németh László-kö- tetet, valamint Nagy István két regényét. Kordokumentum értékű a Gellért Oszkár által összeállított és 1918-ban kiadott „A diadalmas forradalom könyve” című kiadvány. Gellért a Károlyi-kormány sajtófőnöke lett, s a Tanácsköztársaság idején a Forradalmi Kormányzótanács sajtóosztályának vezetője, s egyben a Sajtódirektórium tagja. Áz ellenforradalom hatalomra jutása után letartóztatták, és pert indítottak ellene. A költő Gellért Oszkár szerelmi lírájával hívta fel magára a figyelmet, mely szakítást jelentett a hagyományos és prűd szemlélettel. A világ felé forduló költőt a filozofál- gatás, az örök humánum értékeinek óvása jellemezte. Az első világháború alatt a pacifista tiltakozás jellemezte munkásságát, majd a két világháború között az embertelenség erkölcsi elítélése álláspontjáról eljutott az erőszak elleni aktív harc igenléséig. A felszabadulás után újjászületve, fiatalos lendülettel kapcsolódott be a demokratikus, majd szocialista átalakításáért folyó küzdelembe, még ahhoz is volt ereje, hogy az 1956-os ellenforradalmi felkelés leverése után aktív szerepet vállaljon a szellemi és irodalmi élet konszolidálásában — publicisztikai írásaival. Gellért Oszkár életművének jelentős darabjai az emlékezéskötetek. A Kortársaim, Levelezésem a kortársaimmal, Egy író élete címmel megjelent kötetek századunk irodalmi életének megismeréséhez járulnak hozzá, addig ismeretlen ' dokumentumokkal és a résztvevő emlékezéseivel. Gellért Oszkár — lírikusként és prózaíróként — részese volt a magyar társadalmi haladásért vívott küzdelemnek. A félfeudális viszonyok elleni ösztönös lázadástól — a polgári demokratikus eszmék elfogadásán keresztül — eljutott a szocialista társadalom igenléséig. Életműve megbecsült örökségeink közé tartozik. M. P. J. Zelk Zoltán: DAL özlábú, csöppnyi szél szalad, olykor megáll s liheg. Nem táncol már, aludni kész a zöldszoknyás liget. Bezzeg, déltájt, mutatta még nagy vaskos lábait, szájtátva nézték a szelek szerelmes táncait. Aludjon hát! Borulj reá te ég! s ti jellegek! Tudok is néki altatót, egy régi éneket. Egy régi-régi éneket, kurta kis dal csupán s bolondos is: egy szép legény meghalt egy lány után... Három másik siratta őt három nap — három éj. Kalapja a parton maradt, vitte vad téli szél... Aludj, liget! A dal megül fáidnak ágbogán — egy kora-csillag bú elő az alkony hajlatán... (1936) * A költő kötetben még meg nem jelent verse Konczek József: Búcsú A tavasszal ásott hegyoldalban a vízszintes felületen sötétzölden virít valami cserje, zöldebben. Ez itt az ősz délideje. A nap hidegen ragyog, s olyan közelről, mint a bevallott arc, .várakozik. Mindenki hazafelé készül. Csak olyan volt ez is, mint a fogadkozások. Am a mohából kibúvó kövek olyan konkrétan feketék, mint hasaló, figyelmes kutya mancsai.
