Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
m HÉTVÉGI melléklet 1982. szeptember 25. Á népdal utazó követe... Balogh Márton, az énekes-táncos A televízió előtt ülő milliók számára a teljes ismeretlenségből bukkant elő, de a szakmabéliek — a hivatásos néptáncosok — is meglepődve fedezték fel a képernyőn. A tavalyi esztendő egyik sikerembere volt. Nevét szinte az egész ország megismerte, hiszen a rádiós elődöntőben, majd a televíziós középdöntőben és a döntőben is fölényesen vezetve nyerte a „Repülj páva” nagydiját — Balogh Márton. Nyakában most is — mint akkor — vékony lánc, rajta kettős „talizmán”. Az egyik egy dél-amerikai kis figura, a másik: ezüst pitykegomb, alföldi öregjuhásztól kapott, szeretve őrzött ajándék. E kettős nyakdísz akár jelkép is lehetne. Az előbbi a világjárás szimbóluma, hisz gazdája sokfelé megfordult idegen országok színpadain; az utóbbi pedig arról vall: személyes sorsa, hivatása ösz- szefonódott a honi népművészettel. Ez az összekapcsolódás — alighanem itt keresendő Balogh Márton sikereinek egyik nyitja — nem a kívülről „rácsodálkozó” kíváncsiság, hanem valami más. Ö maga erről ennyit mond: „Olyan közegben nevelkedtem, ahol nemcsak láttam, de éltem is a népművészetet”. A túrkevei parasztfiú ugyanis odahaza sok szép nótát l.'.llott „énekmondó” nagyanyjától, s maga is gyakran dalolgatott. Eleinte önnön kedvére, aztán bekerült az iskolai énekkarba, ahol — miként most derülve meséli — vékonyka hangjával a lányok közé állították, a szoprán szólamba. Meglehet, ezt a „szégyent” akarva feledtetni, rövidesen elszegődött néptáncosnak: az ugyancsak Túrkevéről indult neves nótaénekesnő, Madarász Katalin édesanyja alakított tánccsoportot, s a tízéves Marci itt kezdte első igazi „folklór-tanulmányait”. Később Szolnokra került, lakatostanulónak, s közben — mert a néptánctól már nem szakadhatott el — a neves Tisza Táncegyüttesben folytatta induló pályáját. Aztán gondolt egy nagyot, fel- kerekedett, s Budapestre jőve bekopogtatott a Néphadsereg Művészegyütteséhez azzal, hogy hivatásos táncos szeretne lenni. Itt jól megnézték a vidékről szerencsét próbálni akaró ismeretlen fiút, s kemény felvételi vizsgának vetették alá. Ö pedig derekasan állta a sarat, s végül — megfelelt: hivatásos táncos lett. Ennek csaknem húsz esztendeje ... — Két évet töltöttem a „Honvédnél” — idézi a régi emlékeket —, s rengeteget tanultam. Balogh Márton, az énekes táncos (Márkus András felvétele — KS) Később, amint tarsolya tö- möttebb lett, útja az Állami Népi Együtteshez vezetett, ahol tizennégy esztendőn át ropta a táncot, bejárva a fél világot. Közben egy vargabetű is adódott: kétévnyi katonáskodás, amit egyebek között arra használt, hogy egyik alapítója legyen a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola „Ki mit tud?”-okon sok díjat nyert tánccsoportjának. Teltek az évek, Balogh Márton egyre csak táncolt, de a nóta még mindig nem szólalt meg. Felvidékre, Erdélybe is táncot gyűjteni indult — magánszorgalomból — néhány „államis” cimborájával: képmagnóra, filmre rögzítették az idős emberek hagyományőrző mozdulatait. S ahogy egy-egy ilyen gyűj- tőútról hazafelé jöttek — autóban, vonaton —, folyvást a tánchoz kíséretként felVett zenét, nótaszót hallgatták. És eközben történt valami __ — Engem mindig izgatott — magyarázza —, hogy többféleképpen felyezzem ki magam ... Ezeken a hazatérő utakon egyre jobban kezdett érdekelni az ének; együtt daloltam a magnóval. Így lettek az idős adatközlők az én énektanáraim. Ez a találkozás, no meg az önálló gyűjtésű szép dalok, a kitűnő hangi adottság, a táncos múltból származó színpadi biztonság, a vonzó egyéniség-tehetség hozta meg végül a sikert, a nagy kiug-Szikszói Károly: Amikor nincs már semmi Amikor nincs már semmi, csak ez a végtelen eső, mintha kegyelmet osztana, amnesztiát néhány napnak, mert tavaly is virágoztak a nők, ruhájuk alatt boldog pillanatokkal, most mégis rád gondolok, meztelenségünkre, ami sosem volt meztelen, csak valami hasonló, akár a pornográf képeken, egy tanult mosoly, egy tanult póz, másvalakihez tartozó gyakorlat, szavak, mondatok, ruhátlanul is hazudott testünk, most mégis rád gondolok, amikor nincs már semmi, csak ez a végtelen hosszú eső, mintha kegyelmet osztana lassú fejbólintással, amnesztiát néhány napnak, néhány távolodó fényképnek rást — a „Repülj páva” tavalyi nagydíját.. A nagydíj, a pompás tűzzománc páva Túrkevére került — amint elnyerte nyomban vitte haza édesanyjának. Ö pedig visszakanyarodott oda, ahonnan egykor, Budapestre érkezve elindult: jó esztendeje a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének énekes szólistája. Bárhol is forduljon meg az együttes táncosaival vagy népi zenekarával — laktanyákban, vidéki művelődési házakban —, mindenütt vastaps fogadja, s ismétlés nélkül sehol nem engedik le a színpadról. — Az együttessel járom az országot — mondja —, őszszel pedig kéthetes csehszlovákiai vendégszereplésre indulunk. Sokfelé megfordultam már a világban, most mégis izgatottan készülődöm: énekesként most először leszek a magyar népdal ’’utazó követe”... Mészöly Gábor Nagyon találó cím, hiszen Magyarország a múlt század közepén nemcsak helyét kereste a Habsburg-birodalom- ban, de sorsát is. Azt a sorsot, amely oly sok küzdelem . és belső nyugtalanság után a feudalizmusból kiutat kereső nemzet számára a megújulást jelentené. Magyarország a XIX. század harmincas éveiben azonban nem önálló ország, és a történelmi Magyarország területét más ajkú népek is lakják. Ilyen körülmények között a polgári haladásért küzdő reformellenzéknek kettős szo- rítottságban kellett megvívnia harcát. Ez a reformellenzék azonban maga is osztott volt. Noha a konzervatívok maguk is kikerülhetetlennek tartottak bizonyos reformokat, de valójában a mozdulatlanságot tartották ideális állapotnak. De a reformmozgalmat elindító Széchenyi is, sajátos poVissza a fekete-fehérhez ? A kérdés egyáltalán nem költői. Azért tettem fel — másokkal egyetemben —, mert a világ stúdióiban szaporodnak a fekete-fehér nyersanyagra fotografált filmek, annak el- elnére, hogy néhány esztendeje úgy látszott: elérhető közelségbe került a színes film kizárólagosságának időszaka. Ahhoz, hogy tárgyilagosan ítéljük meg a jelenséget, mindenképpen történeti visszapillantásra van szükség. Elevenítsük fel röviden: mióta hódít á vásznon a szín, s melyek főbb fázisai diadalának, illetve megrendült tekintélyének ? A mozi bölcsője — mint köztudomású — fekete-fehérben ringott. Csak a harmincas évek végétől fedezhették fel nagy örömmel a nézők egyes filmekben a világ szi- nességét (ugyanennek az évtizednek az elejétől funkcionál a másik nagy találmány, a hang). Kezdetben tnég nincs sió tudatosan alkalmazott szín-dramaturgiáról, az esztétikai kézikönyvekben — nem is alaptalanul — az áll, hogy az operatőrök csak meghatározott témák és mesék, arra alkalmas műfajok stb. esetében éljenek az új lehetőséggel. Érdekes magyar adalék: az első — részben színes — magyar filmet Radványi Géza készítette (A beszélő köntös), majd a felszabadulás után a Lúdas Matyi Nádasdy Kálmán és Ranódy László rendezte változata nyitott új fejezetet színes filmjeink krónikájában. Aztán egyre szaporodtak a mind tökéletesebb -technikával forgatott csillogó-villogó produktumok. Kiderült, hogy a szín nemcsak látványteremtő eszköz, hanem belső — lélektani folyamatok — megjelenítésére is kiválóan alkalmas lehetőség. Antonioni a Vörös sivatagban (ezt a filmet egyébként nem szeretem) narancs árnyalattal, halványzölddel, élénkpirossal stb. juttatja kifejezésre az érzelmek hullámverését. A hetvenes évek elejére-közepére normává vált, hogy valamennyi mester elfogadta a kihívást és operatőrjét a világ színesben való megörökítésére késztette (Godard-tól Jancsóig, Wajdától Kurosawáig terjed a lista: akadt olyan esztendő is, amikor a számottevő alkotások között egetlen feketefehér filmet sem találtunk). Tegyük a kezünket a szívünkre: a „váltásnak” az esztétikai megfontolásokon túl prózai — anyagi — okai is voltak. A színes televízió elterjedésére a filmesek azzal válaszoltak, hogy igyekeztek a látványt meghatványozni, s ebbe a programba az említett robbanás — mert annak minősíthetjük — beletartozott. Nem kell különösebben indokolni, miért részesíti előnyben a néző — mondjuk — a színes western, musical vagy akár a legkomolyabb műfaj produktumainak hangulatát a szürke mozi termékeivel szemben. (Szakmai jellegű gond, mégis megemlítem: előfordul, hogy bizonyos előadások munkakópiáit nem színesben, hanem fekete-fehér variációban látom. Semmiképpen sem teljes értékű a szórakozás. Ahhoz hasonlatos, mintha festményeket filléres fényképezőgépek megörökítésében vennék szemügyre. Ilyenkor „első olvasatnak” tekintem az élményt és mindaddig az ismeretlen filmek közé sorolom a vásznon megelevenedő művet, amíg eredeti színvilágát nem tanulmányozhatom.) Mostanában újra felbillennek a korábban elfogadott arányok, s nálunk is, másutt is egyik napról a másikra felszökött a fekete-fehér filmek száma. A mi körülményeink közepette talán meg lehet magyarázni a fokozott takarékoskodással a hirtelen korrekciót (a színes filmek gyártási költségei sokszorosára rúgnak a fekete-fehérekének), az már azonban valószínűtlen, hogy a nemzetközi siker csúcsain sütkérezők — például az amerikai vagy kanadai rendezők egy része — emiatt vagy puszta szeszélyből döntenek e megoldás mellett. A dokumentumok és híradók — vagyis a korabeli felvételek — természetesen kivételek. Ezeket csak eredeti formájukban lehet felhasználni, noha ismerünk kísérleteket, melyek — játékfilmbe iktatva — a megkopott kockák felfrissítésére, tupírozására, színesítésére irányulnak. Hitler színesben — brrr... De nem tipikus az ilyesmi (szerencsére). Egészen más a helyzet, amikor valamilyen kor — hangulat — pontos rekonstruálása érdekében szűkül a skála feketére és fehérre. Például Bogdanich varázslatos drámájában, Az utolsó mozielőadás-ban. Vagy Larisza Sepityko megrendítő háborús krónikájában, a Kálváriá-ban. Valamivel hamarabb — a csehszlovák Milos Forman tündérjátékaiban (főleg a Fekete Péter-ben). Valamivel később Kosa Ferenc Küldetésé-ben. A korszerűségnek nem feltétele a szín — mint kifejező eszköz, látványteremtő komponens — alkalmazása. Persze nem is akadálya. Minden helyzetre érvényes szabályt ne fogalmazzunk tneg, a tendenciát azonban észre kell vennünk: A fejlődés mindig előre mutat, akkor is, ha nem töretlen és egyenes ívű. A némafilm már soha nem jön vissza, noha egyesek olykorolykor készítenek dialógus nélküli alkotásokat (ki merné A kopár sziget-et régimódinak nevezni?). Ugyanígy értelmetlennek érzem a kérdés sarkítását a színes és fekete-fehér filmek arányát illetően. Nyilvánvalóan értelmetlenség a színes film fokozatos visszaszorulásáról beszélni, azt azonban perspektívának elfogadhatjuk, hogy az operatőrök időnként a régi technikával idézik elénk a világ jelenségeinek gazdag látványát. Veress József =Jdnos: Helyét kereső Magyarország litikai utat és programtervezetet tartott megvalósíthatónak a negyvenes években. Varga János kitűnő könyve ezeknek az eltérő politikai felfogásoknak és gyakorlati kiútkereséseknek az elemzését tartalmazza. A múlt század negyvenes éveinek küszöbére már konkrét alakzatokat öltöttek azok az elképzelések, amelyek Magyarországot akarták kiemelni a feudalizmusból. De nemcsak a politikai elképzelések kaptak végleges formákat, hanem az egymásnak nekifeszülő társadalmi csoportok is élesen elkülönültek egymástól. Valójában négy jól elkülöníthető csoport polarizálódott. A Habsburg-hatalom a negyvenes évekre taktikát változtat és elfogadja, hogy a magyarokkal szemben a birodalomban megértőbb politikát kell alkalmazni, mint a korábbi évtizedekben. Ez volt az egyik politikai erőcsoportosulás. A másik, vele ellentétes póluson, a magyar reformellenzék állt, élén Kossuthtal, mely mozgalom az ország alkotmányos keretek között való átépítését, a feudalizmus gyökeres reformját tekintette feladatának. A harmadik irányt Széchenyi jelentette, aki a konzervatívok és a radikálisok között a középutasság — reformokkal is megvalósítható — megoldását szorgalmazta. S végül a konzervatívok, akik csupán az elkerülhetetlenül megvalósítandó reformok minimumát óhajtják. Természetesen a negyvenes években kiéleződő politikai harcoknak is voltak olyan elemei, amelyekhez a korszak politikai erői szinte következetesen tartották magukat. Itt két problémára kívánjuk csupán a figyelmet felhívni. Az egyik kérdést a Habsburg-birodalomhoz való visszanyúlás jelentette, amelyet még a legradikálisabb politikai erők sem akartak elmérgesíteni. A másik problémát a polgári átalakulásért megnyerhető társadalmi erőknek a kiszélesítése és együtt tartása jelentette. Varga János könyve a reformkorszaknak ezt a szakaszát, mondhatni mikroszkopikus pontossággal viágítja meg. Finom és árnyalt elemzéssel kimutatja azt a folyamatot, ahogyan a magyar liberális reformmozgalom társadalmi reformprogramját, a nacionalizmusról alkotott véleményét, a nemzetiségi kérdéshez való viszonyulását, s Magyarországnak az összbi- rodalomban elfoglalt helyét megfogalmazta és átértelmezte. A szerző kimutatja ennek a reformnacionalizmusnak és a liberalizmusra alapozott politikai eszméknek a belső önellentmondásait és azokat az egyéni értelmezési kísérleteket, amelyeket a korszak vezető politikai személyiségei a társadalmi problémáinak megoldására kidolgoztak. Az ideológiának ez a társadalmi szembesítése nemcsak azt bizonyítja, hogy a liberalizmus maga is súlyos belső ellentmondásokkal rendelkezett, hanem azt is, ahogyan ezt az eszmerendszert a korszak elkülönült érdekű társadalmi csoportjai, egyéni érdekeinek megfelelően átértelmeztek. Varga János könyve, a korábban megjelent jobbágyfelszabadításról írott munkáival együtt, olyan eredményeket felmutató vállalkozások, amelyek nélkül a reformkorszak fő kérdései és további kutatásokat igénylő, még meg nem oldott problémái nem kutathatóak! (Akadémiai Kiad. 82.) Szőke Domonkos
