Kelet-Magyarország, 1982. szeptember (42. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-25 / 225. szám

1982. szeptember 25. Képzőművészeti világhét, 1982. Művészet a társadalomért ▲ z idén szeptember 28-án kezdődik a képzőmű­vészeti világhét, mely­nek szerepe abban van, hogy a festészet, szobrászat, grafi­ka, iparművészet törekvései­vel és tevékenységével párhu­zamosan mozgósítja az em­bereket a vizuális értékek felismerésében, közkinccsé avatásában. Elősegíti a kap­csolatot a mű és a közönség között, végső soron hozzájá­rul ahhoz, hogy a világ óhaj­tott átalakulása felgyorsuljon a humánum és a minőség je­gyében. Minél gyorsabban válik a társadalmi tudat részévé a művészi érték, annál nagyobb a hatása. Nem hagyatkozha­tunk csupán a jövőre. Ezért indokolt minél több mara­dandó érték létrehozása, s meggyökereztetése a köztu­datban. Ez a művészet és tár­sadalom lényegi kapcsolatai­hoz tartozik. A képzőművészeti világhét eszméje 1975-ben valósult meg, s mottójának megfelelő­en az ember és környezete formálását tűzte ki célul. Azóta évente megrendezték öt kontinensen, bizonyos vál­tozó témakörökben. Volt olyan év,'amikor az utcák és terek esztétikáját elemezték, máskor a gyermekek világa került előtérbe, tavaly annak jegyében szervezték a kiállí­tásokat, hogy világunknak mennyiben tükre a művészet. Az idén generális kérdést vizsgálnak szerte a világban: mit tehet a művészet a társa­dalomért, az ember boldogsá­gáért, a békéért, a holnapért. A művészet Stendhal meg­állapítása szerint Ígéri és ad­ja a boldogságot egyénnek és közösségnek, a tartalmas élet egyik forrása és biztosítéka. Igen, sokat tehet napjainkban is a művészet a társadalo­mért. Színes környezetet te­remthet a közösségi tér fóru­main és az otthonokban, a szép ruhától, ékszertől az emlékműig minden műfaj és ágazat az ő terepe. A művé­szet hivatása napjainkban az, hogyaz idő minden egységét, a tér minden pontját eszteti- zálja, s avassa a béke, a har­mónia, az alkotás, az emberi jószándék állomásává. Az idei képzőművészeti vi­lághét hazánkban is nemzet­közi esemény. Nemcsak azért, mert jóformán minden or­szágban megrendezik, hanem mivel a hajdúböszörményi, sóstói, nagyatádi, siklósi mű­vésztelepen a hazai alkotók külföldiekkel — szobrászok­kal, érmészekkel, festőkkel, A két vödör húzta a vállát. Először nem töltötte őket te­le egészen. Aztán a kert kö­zepe táján pihenőállomást ik­tatott be. Itt letette a terhet, kiegyenesedett, mélyeket lé­legzett. Még nem fájt a dere­ka, de a fájdalom már hal­ványan jelentkezett, testébe készülődött. Lassította iramát, többet pihent. A lenti szénkupac csak nem akart fogyni. A la­pát hersegve szaladt az ér­des darabok közé, a vödrök fölött finom por lebegett. A kutya messziről nézte, nem jött közelebb. Neki a szén idegen volt, rossz szagú, nem idevaló. Egyharmadát felvitte az öreg, aztán leheveredett a padra. A deszkák ismerősen nyomták az oldalát. Melle zi­hált, sokáig. Közben a nap feljebb kapaszkodott. A domboldalon asszonyok men­tek, idehallatszott a neveté­sük. Lehet, hogy látták is az öreget — bár akkor köszöntek volna, kiáltva. Öt mindenki ismeri errefelé. Megint fordult vagy ötször, aztán bement megnézni, hány óra. Ügy igazán szólva telje­sen mindegy volt, de keresett valamit, hogy abbahagyhassa a szénhordást. Még tíz óra sem volt. Lassan elrágott egy darab kenyeret, rápillantott a faliképre, hangosan is szólt heki: iparművészekkel — együtt dolgoztak, cserélték ki ta­pasztalataikat. Ezen együtt­működés jegyében árnyaló- dott, fejlődött képzőművésze­tünk minősége. Vajon a magyar képzőmű­vészet mit tehet a világ vizu­ális megújhodásáért? Sokat, egyre többet, éppen azzal, ha ajánlásai az érték kivívott szintjét érik el, mint például Varga Imre Bartók­ja, amely Párizs egyik terét díszíti. De elsősorban nem is csupán ezzel. Az is jelentős lépés, hogy a Képző- és Ipar- művészeti Főiskolán egyre nagyobb szerepet szánnak a murális műfajoknak, amivel a művészet valóban megje­lenhet a közösségi tér fóru­main. Nagy szerepe van an­nak is, hogy a gobelin a be­tonból épült belső tereket színekkel puhítja, hogy az ötvösség nagyobb méretre növekedve értelmezi sok he­lyen az üres aulákat, a sgraf­fito vagy az üvegablak feltá­mad évtizedes szendereiből, s a mozaik, seccó, freskó társa­ságában meghatározza a kie­melt építészeti tér szerepét. Elhanyagolt nálunk a kert­művészet, pedig szerepe elő­térbe került a lakótelepek lé­tesítésével, sokat lendithetne az egyes, már-már egyhangú­ságot jelző, városrészek vizu­ális megújulásában. A képzőművészeti világhét október 5-ig tartó eseménye­ihez tartozik a minikerámia- tárlat megnyitása a Budapest Galériában, a kecskeméti ke- rámiastúdió kiállítótermének felavatása, és az ugyancsak Kecskeméten rendezett II. szilikátipari formatervezési triennálé, Villányban a szob­rász szimpozion. E hazánk­ban rendezett nemzetközi kongresszusra közel száz külföldi vendég érkezik min­den földrészről. Ez a találko­zó olyan eszmecserét, tapasz­talatszerzést eredményezhet, mely jótékony energiákkal hat ki a képzőművészet fejlő­désére az egész világon. •• Ö nismeretre is tanít és ösztönöz ez a világhét, erőink és teendőink felmérésére. Ünnepi esemé­nyei közé tartozik Dimitar Kirov bolgár festőművész retrospektív kiállítása a Mű­csarnokban, Barcsay Jenő műveinek és Nicolas Schöffer Párizsban élő világhíres hon­— Látod, asszony? Most meg cipelhetem a szenet. Pe­dig az már nem nekem való Imunka... A kép hallgatott. Az asz- szony tizenegy éve halt meg. A szakajtóban talált egy szilvát is, jól elömlött szájá­ban az íze. A bőrét kiköpte. Erre a kutya is odasündör- gött, azt hitte megint esznek Valamit. Felhő nem jött, könyörte­len-forró lett az ég, a föld. Az öreg ledobta ingét, ősz szőrszálak meredeztek a mel­lén. Megint felment néhány­szor, a lenti kupac felére tör- pült. A térdei remegtek, egy­re tovább pihent a pinceaj­tónál. Jólesett a hűvös ár-- nyék. Forró ez az augusztus, olyan, mint azok a régi nya­rak ... Mikor megkondult a ha­rang, örült. Igaz, alig hallat­szott el, de ő azért hallotta. Messze a város, de sebaj. He­tente egyszer megy csak be. Kenyérért, gyufáért, ezért, azért. Néha a borbélyt is megtiszteli látogatásával, élő újság az a műhely, egy haj­nyírás árán megtudható, mi történt a kornyéken az utol­só fél évben. A diófa alá telepedett. A nagy kék-fehér tányérban kolbászdarab, vászonban ke­nyér. Majszolva nézett le az útra. Furcsa: innen nézve nem is olyan meredek a kert, fitársunk új alkotásainak tár­saságában. Érdekességnek ígérkezik, hogy a Lucas Hil­debrandt tervezte ráckevei Savoyai-kastély teljes felújí­tása utáni első képzőművé­szeti tárlatot ugyancsak a vi­lághét jegyében rendezik. Ki­állítói Bazsonyi Arany, Pa- tay László és Vecsési Sándor, mindhárman a szófiai szoci­alista triennálé díjazottjai. A művészet egyre többet tehet és tesz is a társadalo­mért. Azáltal is, hogy az új képző- és iparművészeti alko­tások gazdagítják a köztere­ket, az iskolák, a kórházak, a várótermek, a közösségi tartózkodás számos térségét. A társadalmat, az emberek békéjét és harmóniáját szol­gálja, amiről József Attila álmodott: „A költő-ajkán csörömpöl a szó, / de ő (az adott világ varázsainak mér­nöke) tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint a harmóniát”. A költő ezúttal nem sze­mély csupán, hanem a világ képzőművészete, mely a ron­tó és építő erők heroikus küzdelmében az embert, a társadalmat, a holnapot se­gíti. L. M. Orsóval Emil: Enteriőr Térképforgatásos csendirány. Távmagány, órakonduló, csuklódon gondketyegésseL Szoba. Zsugorodik a tér. Belefér két világból egy, az ébredéses. Hallgatod a gondolt hangokat. Magad. De nem adsz jelt magadnak, arra nincs szavad. Nézed, nem látod a képet. Véget, fényévet, csukódott pillantásutánt. Távmagány. Gondketyegéssel. tisztán látni a szénkupacot is. De amikor két vödörrel iramodna felfelé, hát még a föld is visszalökdösi a lába­it az emelkedőn ... Evés után a dombokat néz­te. Ha hirtelen eső kereked­ne, abbahagyhatná a hordást. De a szén is megázna, az pe­dig nem lenne jó. Bár a fia legutóbb ithagyott egy nagy nájlondarabot, fóliát akart csinálni, de abbahagyta. Az­zal le lehetne takarni a ku­pacot, négy szép követ a sar­kokra, akkurátusán. Nem tör­ténne semmi baja a szénnek. Elálmosodott. A pádhoz ballagott. Még látta, hogy a kutya is odatelepedett a kö­zeibe. Aztán madárrá lett, ri­koltva vágódott a magasba, zöld hegyek fölé. Álmodott. Néha felhorkant a csöndben; a kutya ilyenkor fejét emel­te, majd orra ismét mellső lá­bai közé csusszant. Az öreg arra ébredt, hogy egy dongó köröz a pad körül. Fekete-acélkék bogár volt, bátor és tiszteletlen; alig tudta elhessegetni. Nagyot ásított, szemét dörgölte. A szén vár, jutott eszébe, a fe­nébe is, nem hagyhatom oda­lenn. A háta is megroppant, mi­kor felemelte a két vödröt. Combjában ólmot érzett, inak sajdultak, és sűrűbben kellett a levegőt kapkodnia. Hosszú MESSZE LENNE? •Napjainkban már nincs tá­volság. A világ túlsó fele is csak néhány óra repülővel. Pesten reggelizhetek és New Yorkban vacsorázhatok, ha kedvem és pénztárcám enge­di. És mégis gyakran bosz- szankodhatunk, mert távolsá­gok keletkeznek, mégpedig hamis távolságok az orszá­gon, hazánkon belül. Jeles embereket vidékre invitálva hallhatja az ember a kifo­gást: „... olyan messze van ...” Ilyenkor aztán meg­keseredik a szülőföldhöz ra­gaszkodó, vidéket szerető ember szájaíze. Olyan nagy távolság lenne Magyarorszá­gon belül? Messzebb lenne talán Nyíregyháza Budapest­hez, mint megfordítva? Fábián Zoltán az író, és Fábián Zoltán a közéleti ember úgy látszik, nem so­kallja az utat Legalábbis, ba Szabolcsba kell jönnie. — Messze van a nyíregyhá­zi kaszárnya, mondja a régi katonanóta, de nekem úgy tűnik, hogy az embernek az van távol, amit távol akar tartani magától, vagy amit nem kíván — lustaságból vagy más miatt — megis­merni. Nekem Nyíregyháza soha nem volt messze. És en­nek a közelségnek belső okai vannak. Engem olyan élő emlékek kötnek ide, amelyek minden mai problémát, min­den itt történt eseményt kö­zel hoznak. Több novellát írtam én már itt történt dolgokról, az első kötetemben is volt vagy kettő ezekből — legjobb emlékezetem szerint. — A későbiekben is előjöttek itteni motívumok. De — hoz­zá kell tennem — igazából, teljesen még nem írtam meg mindent Nyíregyházához fű­ződő emlékeimből. — Méregettük itt a távol­ságot Nyíregyháza és a vi­lág között. Véleménye sze­rint ez a szellemi' távolság mennyire változott meg az elmúlt évtizedekben? — Vannak akiknek ez messze van, és akiknek ide­utazni kényelmetlen. De azoknak kényelmetlen Nagy- káta, vagy Tápióbicske is. Ez nem a távolságon múlik, ha­nem valamifajta légkörök kü­lönbségén. Egyre több olyan embert ismerek, akit új fel­szüneteket tartott. Nagy né­ha letépett egy szilvát, ki­szívta a levét és hordta to­vább a vödröket, most már elöntötte a makacs akarat, „megmutatom én, a fenébe is, mi ez nekem, ez a pár má­zsa ...” De árgus szemmel fi­gyelte a kupacot, fogy-e már. Délutánba hajlott a nap, mi­kor végre látta: még négy forduló. Még három ... Meg- vidámodott volna, de alig maradt ereje. A végén össze­szedte a fűben szétszóródott darabokat is, de alig tudott kiegyenesedni. Lassan balla­gott fel a lapáttal. A pince előtt letette a vöd­röket. A nap nyugaton állt, vörösleni kezdett a dombok fölött. A ház falán a repkény alig mozdult, aprócska szellő lopakodott fel a kerten át. Az öreg beszívta az illatot, aztán tétova kézzel csukta be a pinceajtót. Nagyot sóhajtott. A kutya megbillentette a far­kát. — Hát itt a szén — mond­ta neki az öreg. — Meglátod, meleg lesz a télen. Te is a kályha előtt heversz majd, pajtás. Sokáig ült aztán a pádon, nézte a kertet. Itt a szén — gondolta megint —, egész tél­re elég lesz. Kitart tavaszig. Csak én is kitartsak addig — tette hozzá, és behunyta a szemét. FABIAN ZOLTÁN fedezésként vonz a vidék. Sokan éppen a Felső-Tisza- vidék népművészetéért, építé­szetéért, tájaiért járnak ide. Ez a világ semmi esetre sem olyan zárványos ma már, mint akár tíz esztendővel ezelőtt volt. Be kell látnunk, hogy — minden kára mellett — hasznára is volt némileg a vidéknek ez a zártság. Itt régen is, most is szűkös kö­rülmények között kellett ta­lálékonyan, okosan megélni. Igaz, sokan elmentek, igaz sokan magukra vették az in­gázók ismeretlen életmódját, de sok ember itt maradt, és sokan vissza is tértek már. — Legyünk tárgyilagosak: olyan fenyőültetési progra­mot mint Tarpán, olyan hir­telen felcseperedett üyegggi- szolót, hirtelen beletanult parasztasszonyokkal és tehet­séges emberekkel én még az országban nem találkoztam, mint Naményban. Ügy csiszol­ják ott néhány hónapi tanulás után az üveget, hogy az em­ber elhűl. Egy elfojtott látás­kultúra, felszínre nem került ízlés és tehetség kapott itt szót! És persze a „röpülj pá­va” bölcsője is történetesen ez a vidék volt. Annak ide­jén Vass Lajos is felfedezte a maga számára Szabolcs-Szat- márt... — Térjünk vissza Nyír­egyházára. Szóltunk koráb­ban az ön kapcsolódásáról, gyökereiről. — Nekem nagyon érdekes a Nyíregyházával való talál­kozásom. Én itt születtem, de szüleim Hajdúdorogon él­tek, s csak annyi időre jött ide az édesanyám, amíg meg­szült engem. Az egyik Hon­véd utcai házban láttam meg a napvilágot, mert mi Doro­gon egy tanyán éltünk és azért is jött be anyám szülni, nehogy baj érje odakünn. Dehát még mielőtt látni kezdtem volna, vagy föl tud­tam volna fogni a világot, el­költöztünk Álmosdra, Bihar megyébe. Kisgyerekkoromban pedig állandóan izgatott en­gem, hogy hol is van, milyen is lehet az a Nyíregyháza. Szüléimét állandóan nyaggat- tam, hogy jöjjünk el ide. Amikor aztán úgy tízéves ko­romban megláthattam volna, akkor pontosan este érkez­tünk ide — még állt az állo­mással szemben a szálloda —, és reggel már csak a vo­nat ablakából mutatta meg apám a várost. — A háború sodort engem aztán ide vissza, mégpedig nagyon tartósan, hiszen itt ismerkedtem meg a felesé­gemmel, innen vittek el ha­difogságba, és ide jöttem vissza, vagy ha úgy tetszik haza, hogy megnősüljek. Te­hát egy ilyen második újra­kezdés szálai kötnek ide. An­nak idején — bármilyen meg­lepő — én muzsikusnak ké­szültem, a zeneakadémiára jártam — és közvetlenül a háború, után az állandó oda- vissza, Pest—Nyíregyháza vonatozás közben komponál- gattam. Tehát ami ideköt, az a reménytelenül rossz közle­kedés — még akkor —, az óriási késések és a zene. — A város akkori életé­ből, a város szellemi éleié­ből, vagy esetleg a hétköz­napjaiból érzékelt valamit? — Abból az időből nekem csak a hétköznapok jutottak, öt évig ingáztam én ide, így aztán csakis egy bizonyos vi­lágot ismerhettem meg. A fe­leségem az állomás közelé­ben lakott, illetve akkor még a jövendőbelim volt, vasutas família az övé, így aztán ezt a bombáktól szaggatott kis­városi környéket ismertem meg leghamarabb. Aztán az állomás, ahol rengeteg ember verődött össze. A legkülönfé­lébbek. Olyan volt ez, mint egy Cháron ladikja. Ültünk egymás mellett, a hátizsáko­kon, bőröndökön, sokszor na­gyon reményvesztetten, és beszélgettünk, vagy csak egy­szerűen hallgattuk, amit má­sok beszélnek. Itt olyan em­beri sorsokkal lehetett talál­kozni, hogy több volt az bár­milyen élménygyűjtő írói kalandozásnál. — Nagyon messze voltam én akkor ahhoz, hogy Nyír­egyháza bontakozó szellemi életéről egyáltalán tudhat­tam volna valamit. — ... És ez a kisvárosi, félig polgári, félig munkás­környezet mennyire nyílt meg ön előtt? — Én nem éreztem ezt zárkózott világnak. Igaz az apósom egy .nagy köztiszte­letben álló vasúti pályames­ter volt, akinek rengeteg em­berrel volt dolga. Sok barát­ja, munkatársa volt, az ak­kori szakik pedig tartották a kollégiális kapcsolatokat mun­kaidő után is. Én akkor már úgy félig-meddi? beletartoz­tam a családba. így a je­gyességem időszakában nem voltak zárkózottak ezek az emberek, sőt a messziről jött ember, a Pestről érkezett, „világlátott” fiatal inkább közlési kényszert váltott ki az ott élőkből. Ügy hitték, hogy tudok a gondjaikon se­gíteni, vagy ha mást nem, hát tanácsot adok. — De például olyan öreg munkásmozgalmi emberrel is megismerkedhettem, mint a Somogyi Jolikának, a mos­tani nyugdíjas könyvtáros­nak az édesapjával. Ök egy illegalitásban létező szociál­demokrata csoportot tartot­tak fenn. Kőműves ember volt. Amíg a front át nem ment fölöttünk, addig a kap­csolatairól mit sem sejtettem. Addig egy szótlan embernek ismertem. Aztán a háború után, mikor idejártam — hi­szen a feleségem családja az ő házukban lakott — akkor teljesen kitárult előttem. Akkor ismertem meg a bará­tait és csak néztem! Meg­tudtam, hogy az orosi szőlő­ben hol gyülekeztek, hol vi­tatkoztak, egyáltalán az ille­galitásban hogyan gondol­kodtak a világról. Egy-két írásom talán őrzi is ezeket az emlékeket. — Eltűnő, talányos, újra­kezdő, újjászülető, az embe­rekben is és az egész város hangulatában is, ez nekem Nyíregyháza. Antal István KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom