Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

1982. augusztus 7. Brazil eposz V ...nem lehet szavakkal elmondani” Jorge Ámado hetvenéves Most — 1982. augusztus 10-én — Jorge Amado bra­zil író 70. születésnapját köszöntjük. Egyike ő a Ma­gyarországon legismertebb dél-amerikai íróknak, szá­mos regényét lefordították nyelvünkre; színes, olvas­mányos, egyszerű, de sodró lendületű cselekmény jel­lemzi; .a magyar olvasót is elbűvöli. Szegények, gazda­gok, elesettek és feltörek­vők közt játszódnak regé­nyei, s Jorge Amado min­dig a szegények, az eleset­tek oldalán áll. Brazil író, de Brazília, a Brazíliai Egyesült Államok („A jövő országa” — Stefan Zweig szavaival) nagy or­szág, s egyáltalán nem el­hanyagolható, hogy Jorge Amado észak-brazil író, ba- hiai. Ezen a vidéken-Ama- do gyerekkorában fejezték be a nagy kávé- és kakaó­ültetvények telepítését, s ő testközelből látta, tapasztal­ta a munkások nehéz küz­delmét a földdel, a parasz­tokét az ültetvényesekkel, amelyet később több re­gényben is ábrázol. „Ke­gyetlen, eposzba illő, feudá­lis harc volt.” — emléke­zett ezekre az időkre. Gim­náziumban tanul, s már gimnazistaként rendszere­sen cikkeket ír — valódi újságíró. Tizenkilenc éves korában jelenik meg első regénye, a Karnevál orszá­ga, szülőföldjének, Bahia munkásainak, halászainak bemutatója. Ettől fogva: író. Jogi egyetemre jár, s derekasan részt vesz a baloldal poli­tikai küzdelmeiben: a kom­munista vezetésű Nemzeti Felszabadítási Szövetség tagja. 1936-ban emigrálni kényszerül, s csak a II. vi­lágháború után térhet ha­za. Ekkor belép a kommu­nista pártba, képviselő lesz, de a pártot törvényen kívül helyezik, s Jorge Amadé­nak újra emigrálnia kell: Párizsban, s közelünkben, Prágában él. 1951-ben nem­zetközi Lenin-békedíjjal tüntetik ki, tagja lesz a Bé- ke-világtanácsnak. Amikor hazájában, Brazí­liában, kedvezőbbre fordul számára a politikai helyzet — pontosan ötvenéves ko­rában —, 1962-ben véglege­sen visszatér. Azóta fölvált­va Rio de Janeiróban és Bahiában él: a Brazil Iro­dalmi Akadémia tagja, az írószövetség elnöke, sőt egy időben nagykövet is. Regényeinek állandó szín­tere szülőföldje, a brazil északkelet, Bahia; hősei mindmáig az egyszerű ba- hiaiak: munkások, parasz­tok, csavargók, munkanél­küliek. Amado — különö­sen végső visszatéréséig, az ötvenes évek végéig — rendkívül progresszív, ha­ladó szemléletű. Már első jelentős regénye, a Jubiabá (1931), a brazil társadalom éles kritikája lágy, lírai mozzanatokkal, színes, gaz­dagon áradó folklorisztikus motívumokkal. A regény­nek nemzetközi sikere volt, utána sorban fordították le műveit a világ nyelveire: a Holt tengert, a Szenvedé­lyek földjét, a Végtelen föl­deket, a Vörös vetést, a Gabriela, szegfű és fahéjt, s ezzel csak egy részét sorol­tuk fel életművének, mert Amado termékeny alkotó, mint például a mi Jókaink. 1962-es hazatérése után kissé visszafogottabb a szemlélete: egyik interjújá­ban elítéli néhány korábbi regényét, mondván, túl egy­szerűen, sematikusan nézte a világot, alakjai vagy csak sötétek, vagy csak világo­sak. Magyarországon — túl­zás nélkül mondhatjuk — népszerű író. (Magyarul csaknem minden könyve olvasható.) Munkásságá­nak egésze mélyen emberi, joggal ünnepelhetjük ismét — ezúttal születésének 70. évfordulóján — a már klasszikus brazil írót, Jorge Amadót. Egyik interjújában így vallott: „Brazíliában az em­berek boldogtalanok, de so­hasem szomorúak, különö­sen északkeleten nem. Fé­lelmetes vidámság van ben­nük, és ez teszi lehetővé számukra, hogy az éhség és az igazságtalanság ellenére előrehaladjanak. (...) Ha mágikus elemeket alkalma­zok regényeimben, éppen azért teszem, hogy kifeje­zésre juttassam Bahia né­pének költői képzeletvilá­gát. Mert ez a nép képes megteremteni egy olyan nagy erejű mitológiát, amelynek segítségével meg­őrizheti méltóságát. Egy olyan országban, mint Bra­zília, ahol a néprétegek a legnyomorúságosabb felté­telek közé kényszerültek, és ahol már önmagában az a tény is, hogy élnek, győze­lem, a nép az életben mara­dás puszta tényével is nagy tettet visz végbe.” (Gy. L.) Mester Attila: Ágak és csillagok Hát így vagyunk Épp hogy hogy megvagyunk megérdemelhető van hely szerelmünk hol meghúzzuk magunk ami még ragyog fejünk fölött fák tartják fölé egy csöpp tető kezüket — éppen hogy s körülülik megfizethető. a csillagok. Látogatóban Aczél Ilonánál és Óvári Lászlónál övári László: Mozaik (Kecskemét.) Fotó: Markovics Ferenc Egy képzőművészeti kis­lexikon a következőket írja: Óvári László (Nyíregyháza, 1926) festő. A Képzőművé­szeti Főiskolán 1949—54 kö­zött Főnyi Géza és Szőnyi István növendéke volt. 1956- ban a Fényes Adolf-terem- ben, 1962-ben az Ernst Mú­zeumban mutatkozott be je­lentősebb anyaggal, 1963-ban Keszthelyen, Veszprémben és Hódmezővásárhelyen rende­zett bemutatókat. Munkái szerepeltek a magyar festé­szet számos külföldi kiállítá­sán. 1957—60 között Derko- vits-ösztöndíjban részesült, 1972-ben a Debreceni Nyári Tárlaton nagydíjat és Med- gyessy-plakettet kapott... Ki­váló művelője a murális mű­fajoknak (mozaik, intarzia, pannó stb.). A főváros legnagyobb mun­káskerületében, Angyalföl­dön, a Láng Gépgyár közelé­ben, a Rákos patak mellett találjuk a Máglya közi mű­vésztelepet. Itt él és dolgozik Óvári László. — Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Érett­ségi után, ifjú fejjel többször megfordultam a nyíregyházi szabadiskolán, bár tagja so­sem voltam. 1949 tavaszán felvettek a Derkovits Kollé­giumba, aztán ősszel újra fel­vételiztem, de már a főisko­lára, ahol aztán Főnyi Géza és Szőnyi István tanársegéd­je lettem. Szőnyi kivételes művészpedagógiai munkás­sága azt hiszem minden ta­nítványára, így reám is nagy hatást gyakorolt. Nekem de­dikált rézkarcait mai napig féltve őrzöm. A főiskolán be­lekerültünk a naturalizmus örvényébe. Két évig ceruzá­val rajzoltunk gipszmodellek után. Ez lélekölő volt, ami el­len fellázadtam. Bortnyik Sándor rektor később enge­délyezte, hogy technikát vá­lasszunk. Diplomamunkámon a nyíregyháza-sóstói csóna­kázótó akkori világa eleve­nedik fel, ezt a munkámat a Művészet is közölte. Negyed­éves koromban Patay László­val, aki most anatómiát ta­nít a főiskolán, részt vettem a bukaresti VIT-en rendezett képzőművészeti kiállításon. Tágas, galériás, az egyik oldalán csupa üveg műterem­ben folytatjuk a beszélgetést, diákat nézünk: a műterem gazdáinak munkáit, színes reprodukciókat. Az első Óvá­ri-kép az Utca I., amelyen a tömeg kulisszái és a dinami­kus fényeffektusok metszik fel a teret. Ezt a képet a len­gyel Nemzeti Múzeum őrzi. Aztán a nagyszerű kiskőrösi pannó következik, majd a gyulai SZOT-szálló faintar­ziája, 70-ből. A kecskeméti kereskedelmi szakközépisko­la mozaikját 76—78 között készítette. — A mozaik felrakásának módja már eleve meghatá­rozza a faktúrát, ahol jelen­tős szerepet kapnak a fény­viszonyok, de meghatározza az egész mozaik plasztikus­ságát is. Munkáimhoz velen­cei üvegmozaikot használok, ami nagyon drága, viszont to­vább tart, mint maga az épü­let. Ez meg itt a Három busó című festményem reprója — az eredeti a helsinki magyar nagykövetségen van. Első ál­lomása volt dekoratívabb ké­peimnek. A felsoroltakon kívül lát­hatók még murális munkái Budapesten és Oroszlányban —sgrafittók Hatvanban, sec- cók, és Esztergomban egy mo­zaik. Alkotó módszerére jel­lemző: egy „ülésre” csak raj­zokat, akvarelleket készít, nagyobb képein évekig dol­gozik, sokáig érleli, így fej­leszti. — Nem kísérletezem, vég­zem a magam dolgát. Szelle­mi rokonainknak Légért és Mirót tartjuk, ezt nem is ta­gadtuk soha. — De mindenekelőtt Leo- nardót szeretjük! — vág közbe a feleség, Aczél Ilona festőművész. — Laci elismertette festé­szetünket a Képcsarnokkal — folytatja a beszélgetést Aczél Hona. — Ezekben a képek­ben fogódzókat kell adni az érdeklődőknek, hogy megért­sék a művészetet. Hiszen ha kockákat festek, akkor is a valóságot festem. — A festményeket nem le­het szavakkal elmondani — veszi át a szót Óvári László. — Ha lehetne, nem kellene megfesteni. A képen ma már felesleges történetet elmon­dani. Ellenkezőleg: olyan ér­zést kell kifejezni, amely sza­vakkal elmondhatatlan. A formai szépségek, színhar­móniák magukért beszélnek. A zenész és a képzőművész alkotását nem lehet verbális nyelven elmondani. A zenét már befogadták az emberek. A néző viszont mindig olyat vár, ami felismerhető, felte­szi a rakéták korában már felesleges kérdést: ez a kép mit ábrázol? Az ilyenfajta beidegződés abból fakad, hogy a festő kénytelen volt évszázadokon keresztül a fo­tót helyettesíteni. Kénytelen volt az akkor még analfabé­ta tömegeknek „elmesélni” a bibliát, történelmi eseménye­ket illusztrálni. Ide kívánkozik egy, a sző­kébb hazát érintő kérdés: Kiállítás a sóstói kultúrparkban A sóstói kultúrpark ad otthont a nyíregyházi nemzet­közi éremművészeti táborban készített és a művészek által adományozott érmeknek, kisplasztikáknak. Az értékes anya­got reprezeritatív környezetben, a volt irodaépületben állí­tották ki és mutatják be a művészetet kedvelőknek. Első képünkön Hadik Magda: Évszakok című érmei láthatók. szülővárosában, Nyíregyhá­zán miért nem rendezett ed­dig egyéni kiállítást? — Felvetődött évekkel ez­előtt egy gyűjteményes tárlat gondolata, de a Jósa András Múzeum nem tudta vállalni képeim összegyűjtését és szál­lítását. 1980 márciusától a Képzőművészeti Szövetség festő szakosztályának vagyok a titkára, ami sok munkával, lemondással jár, a festésre is kevesebb idő jut most. Aczél Ilona és Óvári László a tér és a forma új össze­függéseinek kutatásával egy szuverén festői világ felépí­tésén fáradoznak. Tudják, hogy a fotó és a film térhó­dításával a „vizuális realiz­mus” elveszti státuszát. Túl­lépnek az általuk konzerva­tívnak tartott leíró jellegen, festői szintézisre törekednek. Műveiken hiába keressük a klasszikus értelemben vett témát és a perspektívát, he­lyettük a színek, a vonalak és a tömegek alkotnak új valóságot: színekkel felruhá­zott sajátos, rájuk jellemző formavilágot. A „második természet”, a technikai civi­lizáció által létrehozott kör­nyezet bonyolultabbá teszi a világhoz, elsősorban ember­társainkhoz fűződő viszonya­inkat. Epikus, természetelvű művekkel ma már szinte le­hetetlen — az önismétlés ve­szélye nélkül — e sokrétegű viszonylatokat felfejteni. Az Aczél—Óvári házaspár jövőbe mutató művészete ko­runk színvonalán szólal meg, a festészet nyelvén. Jitka Trockova csehszlovák művész munkája és Wolf-EIke Peter Georgijev bolgár mí- Kunntsche (NDK) érme. (Elek Emil felvételei) vész kisplasztikája (Tarczy Péter) KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom