Kelet-Magyarország, 1982. augusztus (42. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-20 / 195. szám
Éljen augusztus 20., alkotmányunk ünnepe! Enyém, tiéd, miénk H tthonom ajtaját, jól záró, biztos retesz, magam után becsukom. Tárgyaim, könyveim, s a ház jó szellemének biztos-puha párnái közé elbástyázom magam. Véd a béke, óv a csend, kikötőben ily’ nyugodt a hajó. A falon,' fakult fotókon ferde tatárszemű, meg bumfordi burgund ősök nézik rosszallva, hogy ernyed az izom. Jogaimról mitsem tudnak semmit — tenni sose mertek. Zord arcuknak visszaintek. JOGOM A VILÁGHOZ. Ha úgy tetszik, enyém az Eiffel-torony, nekem üt a Kreml órája. Ha akarom, nekem üt a Big Ben. Ja, s hogy ne feledjem, az Akropoliszon úgy ülök, mint fiók-bölcs. És ha akarom, bekapcsolom a rádióm, bejön rajta az egész világ. Kinyitom a tv-t, s ablakában ott beszél nekem, ha úgy akarom csak nekem, az indiai főminiszter, az ENSZ-főtitkár, az amerikai elnök, az orosz kommentátor. Meglobogtatom útlevelem, s ... elmegyek a Shatt al Arab partjára. Meg Beirutba. S majd elmondom, hogy ott pontosan olyan emberek élnek, mint mi. Azaz sokan ismerőseim közül már nem élnek. És meghalnak, ma is, holnap is. Elmondom, mert ők is azt hitték, joguk van a világhoz. Elmondom, kiordítom azok nevét, akik már nem élnek, az utcák neveit, melyeket már nem találok. Szeretném üvölteni: csak nekem van jogom a világhoz? JOGOM EURÓPÁHOZ. Betévedtünk egykor ide. Görög szellem, római jog, keresztény éthosz — ez fogadott. Mint tengerben a meleg áram, úgy fut itt a hír, költő szava, tudós szava, író szava, pénz szava, fegyver szava, népek szava. Bőrruhánkat gyolcsra váltja, nyílvesz- szőnkből ekeszarvát, sátrainkból katedrálist varázsol. Hol nagyok, hol csöppek vagyunk a közepén. Hol simogat, hol megpofoz, felemel és megdicsér. Nincs tán pontja, hol halottunknak sír ne jutna, ki hősként, ki menekülve, fjordok közt, vagy déli csücskén. Ha távol is, de itthon van. Kicsiny földrész, épp tenyérnyi, a földgömbön rátalálni is nehéz. Mint Európában kis hazánkra. E kis helyen megbújni oly jó lenne. Meg is férnénk, békességben. Mégis: mikor ideérek, félek. Másodpercnyi távolságra fegyver fegyverrel szemez. Jogom van Európához! És joga van Miguelnek, Ivánnak, Josephinnek! Integetünk egymásnak, de álcázottak bozótjaink. Kiabálunk is egymásnak, de hangunk elvész a gépdörejben ... JOGOM A HAZÁMHOZ. Tenyérnyi folt Európában. Benne búvik a Zselic, meg itt, nem is messze, Szatmár. Van homokja, hegye, vize. Volt hozzám jó, de rossz is. Földje megtermett búzát és tüdőbajt, hegye háznakvalót és bitót, városa-falva hőst és bitangot. A menekülőt befogadta, a menekülni akarót kiengedtél Nagysága, alakja, ereje, hitele koronként változott. Volt, amikor egy vár, máskor egy láp volt a haza. Rá hivatkozott a költő, ha hűséget követelt. Öt emlegette a hadba küldő, halálba készülők előtt. Falra írták nevét „Isten, haza, király”-t egységbe hozók. Ami volt, volt. Ami ma van — a hazám. Színesen szépülő, gazdagodó. Ember által pusztított. Tarka géptől nyüzsgő határ, füstfelhő alatt nyögő város. Termővé kényszerített homok, terméketlenné tett vidék. Gyökérrel ültetett fa, kettétört suháng. Egével-esőjével életre mentő, vi- harral-j egével verő. Jogom van a hazámhoz. JOGOM A NÉPEMHEZ. Keveredtünk e kis hazában, magyar, tatár, török, jász, kun, sváb, román, szlovák, rác mind itt hagyta nevét, jegyét, hitét, szavát. Lettünk, mi vagyunk. Kiszolgáltunk s kiszolgáltattunk, győztünk és buktunk, hírhedtek voltunk s híresek, de leváltani e népet nem sikerült. Születtek hősök, árulók, alkalmazko- dók s rebellisek, de ha vész volt, kéznél a kasza s a zászló. Hajtotta hősi hév, s hajtották rossz célért, elvérzett de újra megszületett. Az országból ő csinált hazát, emberekből így lett nép. Üjra s újra hont foglalt. Közben teremtett dalt és hőskölteményt, szép szavú igric hirdette történelmet. Legjobbjai európai szellemekké lettek, nevelt Tibor- cot, Dózsát, Petőfit. Befogadta a jót, mit Európa kínált, cserébe adta maga-termelte kincseit. Bűnte- len nem volt, de bűnössé mások tették. Ok zabolázták meg a siligó homokot, fordították termőre a vadalanyt. A nép épített jáki templomot, egri várat, betonból várost, bontott vörös zászlót, s vállalta mindazt, ami történelem. Jogom van népemhez — mondom és kérdem immár. Mérlegre kell állnom, s mert bár az esendőnek is van joga, de hogy mennyi, a kor ítéletétől függ. JOGOM A TÖRTÉNELMÜNKHÖZ. Ahhoz, mely a muhi pusztán zajlott, Mohácshoz, Isonzóhoz, Isaszeghez, Ozorához, a zsibói csatához. Jogom a Tripartitumhoz, mint ahogy tőlem senki el nem veheti az első alkotmányt. Nem válogathatok, mert választási lehetőség nem volt, amikor históriánk egy-egy eseménye zajlott. Jogom van tisztelni a nyírturai sortűz áldozatát, jogom van siratni a Voro- nyezsnél meghaltakat. Kötelességem tisztelegni a 19-es szolnoki csata hősei előtt, jogom van keseregni Dózsa fölött, és sajnos nem térhetek ki Horthy Miklós elől sem. Fájó jog az üldözöttek és mártírok számbavétele, s 1956-tal is szembe kell néznem. Egy történelmünk van, s hiába válogatjuk belőle hol a szépet, hol a tragikust, — külön-külön mind becsap. Mert ez így, együtt népem történelme. Minden korban és időben a nép volt a tét, a cél, az eszköz. Ünnepelhettünk nagy királyt, hatalmas hadvezért, okos politikust, — se hont alapítani, se csatát nyerni, se nemzetet építeni e nép nélkül sosem lehetett. Ha válogatunk, őket hagyjuk ki a históriából. Pergetem az évek sorát, az elmúltakét. Érzem: valahol a grammatikába hiba csúszott. Nem jogom, jogunk van a történelmünkhöz. JOGOM AZ ANYANYELVHEZ. A mindent pontosan kifejezőhöz. Pápai-Páriz, Illyés, Sütő, Arany, Juhász nyelvéhez. Ahhoz, melyet Zalában, Gömörben, Szatmárban beszélnek. A tiszta nyelvhez, mely gondosan fogalmaz, ha enyém-ti- édről van szó, nem téved, ha a hazáról beszél, egy szóval mondja: szeretlek. Hangjainak gyöngyfüzérével akkor is muzsikál, ha csak prózát recitál. Beszéljük itthon, a hazában, s így szólnak milliók a határokon kívül. Névelő és igekötő, egyszerű főnév és tájat jelentő így válik híddá. Igazi mondandóját csak mi értjük, játékait mi érezzük. Felnőtté akkor váltunk, amikor költő is így fogalmazott, s a századokon át a nép által őrzött szónak csillogó becset kölcsönzött próza és rím. Nyelvünkben tudat és öntudat, nemzeti önbecsülés és -ismeret rejlik, szent szépségének őrzése hasonló az egykori jelző tüzek vigyá- zásához. E nyelven fogalmazódott az első magyar ima, s ezen a ma törvénye is. Jogom van anyanyelvemhez, melyen beszélek, gondolkodom, írok, szeretek és gyűlölök, becézek és átkozok. Kit elhajtott innen a végzet, mindent megtanulhatott a világon, s a világban. De gondolkodni és álmodni csak úgy tud, ahogy anyjától tanulta. Jogom van anyanyelvemhez, melyet ha beszélek, visszavisz ősi sztyeppekre, felvillantja nagy keveredésünk ezernyi pillanatát, melynek hangjai és szavai történelmünk megannyi mérföldköve. Jó hangosan szeretném mondani: beszélve magunkat vigyázzuk ... 3 og, megannyi jog. Enyém, tiéd, miénk. Jó sorolni, hisz’ öröm, mit az ember birtokol. De kérdem magamtól: hogyan lett jog a vágyból? A történelem magától, s általában nem szolgáltat igazságot. Csak a tett az, ami jogot szerez, s csak a kötelesség, mit teljesítünk tartja azt meg. Jó merengeni rajta, de csak akkor, ha a gondolat tettet szül. Otthonom ajtaját, jól záró, biztos retesz, .magam előtt kinyitom. Tárgyaim, könyveim, s a ház jó szellemének biztos puha párnáiból készült bástyám elhagyom. Már nem véd a béke, s nem óv a csend, a kikötőben nem nyugodt a hajó. Semmit tenni ma nem lehet. Már nem néz rosszallva tatárszemű és bumfordi ős. Hogy jogom őrizzem, el kell mondanom: mindenkinek joga van a világhoz! Kiabálnom kell, hogy áthallják Európán. Hazám fáját ültetnem, s művelnem kell! Népemmel engem is megítélnek egykor! (Buráét Jlaj&i XXXIX. évfolyam, 195. szám AHA: 1,80 lOKINl 1982. augusztus 20., pernek • (Elek Emil felvétele)
