Kelet-Magyarország, 1982. július (42. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-31 / 178. szám

1982. július 31. ® Mindig műfajt kell váltani a rádióból szerződött át a Beszélgetés Zsurzs Éra rendezővel televízióhoz akkor, amikor a születő műfajhoz toboroztak bábáskodókat; 1957-ben. Ment, mert élt benne a szín­pad iránti vágy, amely azóta sem teljesedett be, de ma már nem is vonzza. Zsurzs Éva munkáival több milliós nézősereghez szól. Ügy is mondhatnánk, az ő rendezé­sében készült produkciókat — emlékezzünk csak A feke­te városra vagy az Abigélre — telt házak előtt játsszák. Ez pedig megközelítően há­rommillió családot jelent. — Rendezői tervekkel lép­tem be a televízióba, de itt más feladattal vártak. Meg­bíztak, találjunk ki és dolgoz­zunk ki Mátai László kollé­gámmal egy műsorrendszert, hiszen akkoriban már heten­te három estén sugározta adását a Magyar Televízió — emlékezik Zsurzs Éva. — A terveket elkészítettük, fel­adatunkat megoldottuk, s közben engem egyre inkább izgatott, hogy mikor rendez­hetek már. Aztán egyszer így fogadott egyik munkatárs­nőm: „Éva, te most már csak közönséges rendező leszel?” Hogyan is magyarázhattam volna meg neki; hogy úgy kellett volna mondania; „Éva, elérkezett az idő, hogy te végre rendező leszel, csi­nálhatod, amire vágysz, ami érdekel. Végre búcsút mond­hatsz az adminisztratív mun­kának”. — Hogyan élnek emlékeze­tében első rendezői munkái? — Vegyes érzelmekkel gon­dolok ezekre vissza. Van egy lidérces emlékem. Irodalmi összeállítást csináltam az „Egy gondolat bánt engemet” című Petőfi-versből. Minden szó alá egy filmsnittet vág­tam be. Szörnyű volt. Remé­lem, a televízió akkori 5000 előfizetője el tudta felejteni. Ha jó a memóriám, első mű­sorom verses összeállítás volt a Váci útról. Kezdetben sok mindent csináltam. Rendez­tem az „Élő Űjság”-ot, falu­si műsorokat, készítettem portrékat például Neményi Liliről és Latabár Kálmán­ról, különböző irodalmi ösz- szeállításokat, vezettem hely­színi közvetítést, a többi kö­zött a nemzetközi vásárról, s rendeztem kabarét. Ezt soha nem felejtem el. A Madách Kamaraszínházban állítot­tunk színpadra a televízió részére egy vidám jelenetek­ből összeállított műsort. A felvétel előtt megjelent egy bizottság. Mereven, kimérten helyet foglaltak, én állandó­an kérdezgettem, jó lesz-e így, vagy úgy, ők felsőbb- rendően bólintottak. Aztán kiderült, hogy ezt a műfajt ők is csak most tanulják, és később bevallották, hogy azért nem mertek szólni, csak bólogatni, mert nekik sem volt fogalmuk arról, ho­gyan is kell csinálni. A bi­zottság egyébként: Mihályti Imre rendező és Mestyán Ti­bor operatőr volt. * — Hány esztendeig tartott a tanulóidő? — 1958—59-ben vegyesen dolgoztam. Sok mindent pró­báltam, csináltam. A szükség hozta így, de ezért nagyon hálás vagyok. Valamit örök­re megtanultam: mindig mű­fajt kell váltani, mert meg­csontosodik az ember. Ma is, ha drámát rendezek, utána vidám darabot keresek. Egy Zsurzs Éva Ráday Mihály operatőrrel romantikus történet után mo­dern írást. Egy kosztümöst követően mai tárgyú forga­tókönyvet. Amikor befejez­tem például Jókai regényé­nek, A névtelen várnak hat­részes változatát, megrendez­tem Bertha Bulcsu Fehér rozsda című írásának televí­ziós változatát. — Közel száz tévéjátékot, tévéfilmet rendezett 1958 óta. Melyek a kedvenc munkái? — Sok van, amit szeretek. Első munkámat, amelyet 1958-ban Várkonyi Zoltánnal rendeztem közösen, Gyárfás Miklós: Papucs című írásá­ból, az első igazi nagy si­kert, az 1959-ben bemutatott Vitézek és hősöket, amelyet még élőben sugározott a té­vé, de volt már egy felvevő­gépünk, és az adást megörö­kítette. Szívesen emlékszem vissza az 1961-ben vetített Nő a barakkban című tévéjáték­ra, amely már külföldön is sikert aratott, több díjat nyert. Vagy A helység kala­pácsára, és természetesen a sorozatokra, A fekete város, a Felelet, az Abigél és a most bemutatott A névtelen vár című több részes filmek­re. — Volt-e olyan álma, amit nem sikerült megvalósítania? — Nagyon szerettem volna megrendezni O’Neill Ameri- kai Elektráját, de nem kap­tuk meg a televízióra vitel jogát, aztán Szabó Magda öz című kisregényének televízi­ós változatát, amelyhez az írónő nem járult hozzá, és volt egy nagy vágyam, Mó­ricz Zsigmond Erdélyének feldolgozása. De ez utóbbi már egy más nemzedékre vár. Ehhez már nincs erőm. Életem utolsó sorozatát ta­vasszal kezdem, Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényéből forgatok négyrészes televíziós filmet. Ez 110 napos kemény mun­kát jelent, külső helyszíne­ken, szerte az országban. Egy ilyen feladat már fáraszt. Ezt még egyszer nem vállalom. — Érdekli a közönség vé­leménye? — Egy-egy filmnek a be­mutatása után napokig re­megő lábakkal megyek ki az utcára, és hallgatózom az autóbuszon. Megtanultam már, ha valami tetszik, arról az emberek utazás közben beszélnek. — Nő létére színészekkel vagy színésznőkkel szeret-e jobban dolgozni? Bede Anna: Petró Kanyarog a metró. Rajta ül a Petró. A Petró az matróz, de azért ő metróz. Megzöttyent a metró, hasra esett Petró. így jár minden matróz, ki szárazon metróz! — Hosszú évek tapasztala­ta: akkor a legnehezebb a munka, amikor vagy csupa nő, vagy csupa férfi szere­pel. Mert akkor a férfiak ha magukban vannak, legalább olyan érzékenyek, sértődéke- nyek, mint a nők. Egyébként nagyon szeretem és tisztelem a színészt. Tudom, a filmké­szítés elsősorban a rendezőn múlik. De ha a színész nem adja bele a munkába tehet­ségét, szegényebb lesz a pro­dukció. Vannak színészek, akikkel szemben lelkiismeret- furdalásom van. Ketyeg fe­lettük az óra, és mi nem ke­resünk számukra igazán nagy szerepet. Vétek, ha nem épí­tünk produkciókat például Gobbi Hildára, Sulyok Mári­ára, Dayka Margitra, Kovács Károlyra, Kálmán Györgyre, vagy Mensáros Lászlóra. — Gyűjti-e munkáinak do­kumentumait, fotókat, cikke­ket, emlékeket? — Amíg élt Marika lá­nyom, ő albumokba ragasz­totta a rólam vagy munká­imról megjelent írásokat, fo­tókat. Azóta nincs aki ezt gondozza. Másik lányom, a színésznő, Kati, nagyon el­foglalt. De van valami em­lék. Első kutyámat, Bikficet, Fekete Istvántól kaptam, amikor A koppányi aga tes­tamentuma című regényét filmesítettem meg. Mostani kutyám, Abigél pedig akkor született, amikor a Szabó Magda írásából készített film­sorozatot vetítette a televízió. — Sikeres embernek tart­ja-e magát? — Ez nem tévés sajátosság. Ma ünnepelhetnek, holnap megbukhatok. Nem volt könnyű az életem. Időnként belém rúgtak. De szerettem, amit csinálhattam, s boldog vagyok, hogy ily sok éven át hódolhattam szenvedélyem­nek, a rendezésnek. S. E. A munkásmozgalom ese­ménytörténetének feldolgo­zása mind a nemzeti össz- történetben, mind a helyi vo­natkozású honismereti ku­tatásoknál, talán a legtöbbet vizsgált történeti problémák egyikét jelenti. Ez a sokrétű és terjedelmében is nagy mennyiségű feldolgozás azonban nagyon is eltérő, s színvonalát tekintve is válto­zó minőségű művek sokasá­gát hozta létre. Hiba lenne az általánosítás, de azt talán mégis megfogalmazhatjuk, a munkásmozgalom-történeti feldolgozások egyik legáltalá­nosabb hiányossága az volt, hogy kiszakították történeti közegéből, és olyan önálló szeleteként dolgozták fel a történelemnek, amelynek nincs szervesebb kapcsolata a nemzeti történelem fő vo­Hogyan csináljunk svájcit? Közhelyszámba megy, ha arra hivatkozunk, hogy egy nemzeti filmgyártás jelentő­ségét nem az ország lélek- számának nagysága határoz­za meg. Tudunk nagyon sok milliós lélekszámú nációkról, ahol a filmművészet gyerek­cipőben jár, s megfordítva: parányi területen élő kis né­pek néhányszor már virágzó filmkultúrát teremtettek. Hivatkozzunk a magunk példájára? Akad itt Európában másfé­le recept is: a svájciaké. Mielőtt a Hogyan csinál­junk svájcit? méltatására rá­térnénk, emlékeztetni szeret­nénk arra, hogy a többnyire órájukról meg teheneikről — továbbá kiegyensúlyozott gazdagságukról — híres sváj­ciak a közelmúltban értékes alkotások egész sorával hív­ták fel magukra a figyelmet. Ilyen volt a Kis kiruccanások, Yves Yersin hangulatokban gazdag története egy öreg­emberről, vagy Claude Go- retta megrendítő drámája, A csipkeverőnő. A felsorolást sokáig folytathatnám: az 1980 őszén megrendezésre ke­rült svájci filmhéten sokan és gyakran ámuldoztak a kí­nálat gazdagsága láttán. Két­ség sem férhet hozzá, hogy a felnőtté válás folyamatának lehettünk — s továbbra is lehetünk — tanúi. Bevezető kommentárként hadd soroljam fel a kiemel­kedően jó új svájci filmek erényeit. Valóságos problé­mákról szólnak. Analitiku­sak. Érzelemgazdagok. Nem fukarkodnak a derű színei­vel. Mesterségbeli megfor­málásuk dicséretes színvona­lú. Ami az 1978-ban forgatott Rolf Lyssy-szatírát illeti, a felsorolt sajátosságok mel­lett egy olyan pluszt is fel­vonultat, ami eléggé ritka a filmművészetben — s ha ta­lálkozunk vele, a legnagyobb erő bizonyítékának tekinthet­jük. Másokon könnyű gúnyo­lódni, önmagunkon annál ne­hezebb. Ez a svájci film azo­kat a tisztségviselőket veszi célba, akik afféle minta­állampolgárokként védik az ország meg a lakosság érde­keit. A rendező nevetségessé teszi — tehát belülről kriti­zálja — a vaskalapos vak­buzgóságot, s mivel ő is sváj­ci, gesztusát következetesen vállalt öniróniának tekinthet­jük. De nézzük csak meg köze­lebbről az alaphelyzetet, a „svájci-csinálás” furcsa szer­tartását. A kifejezés azt jelenti, hogy az idegeneknek külön­féle ismeretekkel kell felvér­tezniük magukat a befoga­dáshoz (a befogadtatáshoz). Ez a „svájci-csinálás”. Szigo­rú követelmények, nehéz vizsgák biztosítják a kellő eredményt. S akkor még nem is említettük a rendőrség kü­lönleges csoportját, melynek az a funkciója, hogy nyo­mozzon a külföldiek után, s minden elképzelhető eszköz­zel akadályozza meg sima célhoz érésüket. Róluk — és a szituáció miatti bonyodalmakról — szól a Hogyan csináljunk svájcit? példázata. Max Bodmer vezeti azt a részleget, melynek az állam- polgárságért folyamodók utá­ni szimatolás a feladata. Ezt a munkát természetesen könnyed eleganciával, tessék - lássék nagyvonalúsággal is lehetne végezni, de hát ennek a tisztviselőnek mások az el­vei. Ö nem segíteni akar a svájcijelölteknek, hanem minden áron el szeretné tán­torítani valamennyit az óhaj­tott cél megvalósításától. Ez a Bodmer tipikus kopó, min­taszerű fogdmeg. Elbújik, hogy csapdát állíthasson sze­gény pácienseinek (akiket el­lenfeleknek tekint). Kutatja a magánélet titkait. Az az óhaj vezérli, hogy bebizonyít­sa az idegenek alkalmatlan­ságát a svájcivá válásra. A komikumnak részben az a forrása, hogy az egziszten­ciális előrehaladásért min­denre kész bevándorlók nem nagyon hagyják magukat fél­revezetni és becsapni, más­részt az is, hogy Max Bod­mer ifjú beosztottja, Moritz Fischer az istennek sem kö­veti a mestert az instrukci­ókban. A beosztott koránt­sem könyörtelen, amikor a kérelmezők múltjában és je­lenében kutat. Számára a természetes emberi kapcsola­tok fontosabbak, mint a pa­ragrafusok tisztelete és a skrupulózus gyanakvás. És hát észreveszi a nőt is a kül­földiben, amikor véletlenül egy jugoszláv lánnyal sodor­ja össze a sors. Még van egy dicséretes erénye Rolf Lyssy rendezé­sének. ötletei nem öncélúak, hanem a kifigurázott jellem lényegével függenek össze. Ezek a gégék a magatartás fonákságait nevettetik ki. Két példa. Bodmer nem tűri el, hogy szolgálati fogasán má­sok ruhája legyen. Mintha státuszszimbólum lenne, úgy őrzi a főnök a bútordarabot. Dr. Helmut Starke, a kiváló elmegyógyász, akinek létkér­dés a svájci engedély, regge­lente vigyázzba vágja magát, s így vonja fel-a nemzeti lo­bogót. Mindkét eset annak a bizonyítéka, hogy a butaság­nak nincs határa... A Hogyan csináljunk sváj­cit? — kellemes szórakozás Szigorú szemmel persze né­hány hibát felfedezhetünk benne, de pozitív ítéletünket döntően egyetlen negatívum sem befolyásolja. A tárgyila­gosság kedvéért tegyünk em­lítést a Lyssy-mű sebezhető pontjairól. A film közepe tá­ján feltűnően lassú a rit­mus; az elbeszélés csak cam­mogva halad. Az akadályver­seny — mely Bodmer menta­litásából és viselkedéséből következik — mintha túlsá­gosan sokszor alakulna ugyanannak a koreográfiá­nak az előírásai szerint. Ma­gyarán szólva: a téma érde­kes, a megvalósítás ugyan­csak, de a cselekményvariá­ciók száma lehetne több is. Kitűnőek a svájci film szí­nészei. Mindenekelőtt a fur­csa nevű Walo Lüönd (csak nem idegenből érkezett ő is?): noha svájci figurát sze­mélyesít meg, az az érzé­sem, a világon — sajnos — mindenütt fellelhető betonfe­jek általános karakteréhez is ad jó néhány jellemvonást. Veress József Schlett István: Á szociáldemokrácia és a magyar társadalom 1944-ig nulatával. A közelmúltban megjelenő nagy szintetizáló történelmi munkák, a továb­bi kutatások számára is mintegy irányt szabva, kije­lölték azt a keretet, amely­ben a munkásmozgalom tör­ténetének feldolgozásai he­lyesen elvégezhetőek. Schlett István Magyar His­tória sorozatában közzétett kötete a magyar munkás- mozgalom múlt századi szüle­tési körülményeinek történeti jellemzőivel ismerteti meg az olvasót. A kötet a feldolgo­zásnál olyan értékszemponto­kat érvényesít, amelyek a munkásmozgalom esemény- történeti összetevőin túlme­nően az osztállyá szerveződés szervezeti, ideológiai jellem­zőit is megmutatják. A szer­ző a magyar munkásmozgal­mat az össznemzeti fejlődés szerves részeként ábrázolja. Beágyazza abba a történeti közegbe, amely a múlt szá­zad utolsó harmadában való­jában a magyar kapitalizmus kiteljesedését jelentette. Ez a viharos erejű fejlődés gyárak százait telepítette, kiépítette a tömegközlekedést, létrehoz­ta a modern nagyvárost. A századforduló az ezeréves Ma­gyarországot ünnepelte fé­nyes pompával. S a társada­lom alsó perifériáin földnél­küliek milliói, az ipari ne­gyedek szomszédságában pe­dig a proletariátus tömegei nyomorognak. Igaz, a századfordulón a politika fő problémáit még nem a munkáskérdés és a szocializmus eszméjének megállíthatatlan terjedése je­lenti, hanem sokkal inkább a mesterségesen is túlfeszített nemzeti problematika, de a századelő élesedő harcaiban a munkásprobléma már az uralkodó osztályokat is köz­vetlenül érintő kérdés lesz. A szerző nyomon kíséri azt a bonyolult kapcsolatot, amely a szociáldemokrata párt és a korabeli uralkodó osztály pártjai között a szá­zadforduló után létrejött. Nemcsak történeti tényeiben elemzi a szociáldemokrata párt létrejöttének körülmé­nyeit, hanem programja ki­alakulásának, taktikai elvei­nek és stratégiai célkitűzései­nek átfogóbb bemutatását is elvégzi. Ábrázolja a szerző azt a politikai és szociális érzékenységet is, ahogyan a szociáldemokrata párt a szá­zadforduló utáni magyar tár­sadalom fő kérdéseihez hoz­zányúl. Elemzi a választójogi harcok idején alkalmazott taktikát, s azt a hosszabb távú pártprogramot, amit „minimális” és „maximális” programként tart nyilván a párttörténet. A kötetet kezébe vevő ol­vasó elsősorban a probléma szakszerű kifejtését és a fel­dolgozás színvonalát méltá­nyolhatja. Nem egy „szokvá­nyos” összegzést olvashat, ha­nem egy történeti probléma érzékletes és a kényes kérdé­seket is felvillantó ábrázolá­sát. A képanyag a puszta illusztráción túlmenően, a megírás stílusához és a prob­léma lényegéhez is jól érvé­nyesül. (Gondolat, 82.) Szőke Domonkos KU HÉTVÉGI MELLÉKLET mm

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom