Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-12 / 136. szám

KM HÉTVÉGI melléklet 1982. június 12. ISKOLAI ÉLETÜNK NAGY ESEMÉNYÉNEK a következő tanévben az ötna­pos munkahétre való áttérés ígérkezik. E nagy feladattal a változások lendületében élő iskola, hogy hogyan tud megbirkózni az az egész tár­sadalom érdeklődését felkel­tette. Ez érthető is, hiszen az elmúlt hónapokban az élet különböző területén az átál­lás nehézségei, szervezési gondjaival már megismer­kedtünk. Bizonyítást nyert, hogy ott, ahol az előkészítés gondos volt, a feltételeket megfelelően biztosították az átállás zavartalanul ment végbe. A lakosság lassan hozzászokik az életünknek új ritmust adó új munka­rendhez: Szinte már furcsá­nak tűnik, hogy szombaton­ként csak a gyerekek állnak az autóbusz váróhelyeken, ők népesítik be a korai ut­cákat. A jövő tanévtől az is­kolában is megszűnik a szombati munka — ez köztu­dott — de pedagógus körök­ben az is ismert, hogy az ok­tatásirányításnak és az isko­lának is viszonylag rövid idő alatt kellett e nagy feladatra felkészülni. E munkához azonban már szerény tapasz­talatot is szereztünk. Az áttérés megfelelő elő­készítése érdekében 13 in­tézményben (4 középfokú, 7 általános iskolai, 1 kisegítő és 1 óvoda) már kipróbál­tuk, hogy hogyan lehet meg­birkózni 5 nap alatt az isko­lai feladatokkal. Ezeknek az iskoláknak a tapasztalatai összességében biztatóak és reménytkeltőek. Legtöbb ponton a kísérlet az e témá­ban vitatkozó „optimisták” táborát igazolta vissza. Mert vita volt a témában, nem is kevés. Sok százan mondták el véleményüket különböző folyóiratokban, napilapokban és az éter hul­lámain. Volt, kit a tanítás, mást a nevelés jövőbeni ala­kulása izgatta; népes volt azok tábora, akik a két sza­badnap ezer veszélyétől fél­tették a gyerekeket, megint mások valami iszonyatos túlterhelés rémét idézték elő. Szerencsére a kísérletek és más országok több éves ta­pasztalata semminemű szél­sőséget nem igazolt. Viszont vetett fel kérdéseket, ame­lyeket még most az indulás előtt tisztázni kellett és még kell a jövőben is. Egyik ilyen: amely inkább elvi, po­litikai jelentőségű, hogy mi­ért éppen most az iskola megújításának, a gondok torlódásának sűrűjében kell az iskolának még az 5 na­pos munkahét bajait is fel­vállalni. Erre éppen itt Nyír­egyházán a közelmúltban Pozsgay Imre miniszter elv­társ azt válaszolta, hogy az ötnapos munkarendre való áttérés nem istencsapás, vak véletlen, hanem életszínvo­nal-politikánk szerves része, bevezetésének előkészítése hosszú évek óta tart és min­den részletében többször is átgondolt politikai lépés. Az ötnapos munkahét az iskola életét is jelentősen át­alakítja. E feladatban az a nagy és izgalmas, hogy rövi- debb idő alatt kell azonos, esetenként több munkát elvé­gezni, mint korábban. A kér­dés, hogy hogyan tud ezzel az iskola megbirkózni, mi­lyen tartalékai vannak, és milyen területeken kell meg­újulnia? Ami a tartalékokat illeti, mindnyájan tudjuk — de ebben az ifjúsági parla­mentek is megerősítettek —, hogy iskoláinkban viszonylag sok a holtidő, az elmaradt óra, a céltalan csellengés. Hogy a tanítási órák védel­mében — a sok jó szándékú kezdeményezések ellenére is — alig léptünk valamelyest előrébb. Ennek veszélyei a műi ,:aíegy elemre, az egész isko.ai életre ismertek. 1 urológusok állítják, hogy .. . iskolai fáradtság oka ve n. is annyira a tanóra per­cei ben mért hosszúsága, ha­nem a sok üresjárat, az unat­kozás, a munka nélkül töl­tött idő.” Az ötnapos iskola ezt már nem engedheti meg magának, itt már jobban utána kell nézni az óráknak, a perceknek. Az iskola ve­zetésének, párt-, szakszerve­zeti és ifjúsági szerveinek együttesen kötelessége fel­lépni minden olyan jó szán­dékúnak is tűnő törekvés el­len, amelynek eredménye­ként tanár vagy diák az órá­ról távolmarad, vagy az óra elmarad. AZ ELMÚLT ÉVEKBEN az iskolai élet megújítása érdekében hozott változtatá­sok a pedagógus számára ne­hezebb helyzetet teremtettek. A megújuló tantervek, mód­szerek már önmagukban is jelentős többletmunkát és sok bizonytalanságot is ered­ményeztek. A különböző do­kumentumok és segédletek hiánya kétségtelenül rontot­ták egyes tanítási órák haté­konyságát is. A tantervek bevezetésének a többségén túljutottunk. Pedagógusaink tapasztala­ta tovább gazdagodott, ezek birtokában várhatóan mun­kájuk könnyebbé válik, ener­giájuk egyrészt felszabadul, amit döntően a tanítási órák színvonala növelésére, a gye­rek tanulmányi munkájának könnyítésére fordíthatnak. Erre nagy szükség is lesz, hi­szen az eddigi tapasztalatok azt is bizonyítják, hogy a ta­nulók napi terhelése is nö­vekszik, így fáradékonyab­bak, egy részük a hét végére dekoncentrált lesz és teljesí­tőképessége csökken. AZ ÖTNAPOS MUNKA­HÉT szervezésénél egy kö­vetkező belső tartalékként kell kezelni a házi felada­tok, az otthoni munka jelen­tőségének növekedését. Amióta iskola van, a tanu­lásban mindig volt egy mun­kamegosztás az iskola és a szü­lői ház (kollégium) között. Ennek megítélése és gyakor­lata sokat változott. A 70-es évek közepén az ifjúság túl­terhelésének mérséklése ér­dekében a házi feladatok je­lentőségét megpróbáltuk visszaszorítani. Megtiltottuk, illetve szabályoztuk, hogy hétvégére terheljék, illetve mivel terheljék a diákokat. E szabályozást azóta sem vonta vissza senki, az is igaz, hogy előírásait egyre kevesebben tartották be. Ép­pen ezért alapvető felada­tunk a házi feladatok körüli bizonytalanságokat megszün­tetni, és tudatosítani kell, hogy hétvégére nemcsak sza­bad, hanem szükségszerű is házi feladatot adni. Ellenke­ző esetben a hét többi nap­jainak terhelése tovább nő — ami lehetetlen helyzetet teremtene az iskolákban — miközben a hétfő pedig csak fél értékű tanítási napként jön számításba. Márpedig a tanításra for­dítható idő rövidülése pa­rancsként írja elő, hogy na­gyobb rendet kell tartanunk tanulóink terhelésének napi­heti ritmusában is, hogy minden tanítási napnak tel­jes értékűvé kell válni. Az ötnapos munkahéttel kapcsolatban sokat vitatott téma, hogy mi történik a gyerekkel a hét végén. Kié legyen a gyerek? Mennyit vállaljon a család és meny­nyit az iskola? Anélkül, hogy a családok helyzetét ideali­zálnánk, annak jelentőségét sem tudjuk eléggé hangsú­lyozni. Úgy tűnik, hogy a nö­vekvő szabad idő korszaká­ban a családok nevelő funk­ciói felértékelődnek. A semmi mással nem pó­tolható családi felelősség, me­lyet az MSZMP 1982-es állás- foglalása is megfogalmaz — csak a családoknak nyújtott sokirányú segítséggel mű­ködhet megfelelően. Az iskola döntően pedagó­giai, pszichológiai, konkrét nevelési segítséget adhat, azon kell, hogy munkálkod­jon, hogy a gyermek és szülő között a kapcsolat erősöd­jön, hogy a hét végén a gye­rek a szülőé legyen, a szülői ház hasznos programja tölt­se ki a gyerekek szabad ide­jét. Az iskola mindettől igen sokat kaphat vissza, válhat könnyebbé heti munkája, eredményesebbé nevelői te­vékenysége. AZ ISKOLÁNAK A KISZ-SZEL és úttörőszer­vezettel együttműködve kell ezt a munkát tervezni és vé­gezni. Ellenkező esetben kapkodás, zűrzavar lesz az ügy körül. Másrészt a műve­lődési intézményekkel, TIT- tel, sportkörökkel, utazási irodákkal olyan együttmű­ködést kell kialakítani, melynek eredményeként ezek az intézmények diák­programjai gazdagodnak. Az iskola pedig ezeket a prog­ramokat hirdeti, népszerűsí­ti az ifjúság között, eseten­ként szervezi azokon a rész­vételt. Intézményeink saját léte­sítményeinek (klubok, tor-. natermek, sportudvarok, uszodák stb.) hét végi haszná­latát, igénybevételét is dön­tően a szervekkel történő együttműködésben biztosít­ják. Arra kell törekedni — és ebben a Hazafias Nép­front szervei adhatnak jelen­tős segítséget —, hogy e fog­lalkozásokat és létesítménye­ket a szülök, a család a gye­rekkel együtt vegye igénybe. Tudjuk, hogy ez az iskolá­tól sok munkát kíván, az is ismert, hogy senkit, egyetlen pedagógust sem szabad arra kötelezni, hogy az őt is jo­gosan megillető szabad Ide­jére tervezett munkát ellen­szolgáltatás nélkül lássa el. A pedagógusok ebben csak arra kötelezhetők, hogy a gyereket arra nevelje, hogy a hétvégeket ne üres sem­mittevéssel töltsék el, olyan feladatokat, megbízatásokat adjon, és a jelzett programo­kát úgy ajánlja, propagálja tanítványai között, hogy azok iránt az érdeklődést felkelt­se, vonzókká és látogatottak­ká váljanak. Iskolavezetőink alapvető feladata, hogy munkáltatójá­val közösen előteremtse az ötnapos munkahét többletki­adásainak tervezett költsé­geit. A minisztérium e költ­ségek várható alakulását a közelmúltban felmérte, e ki­adások egy részét központi­lag lefedezik. A kiadások másik része tanácsi források­ból és egyéb gazdálkodó szervek támogatásából (pl. tornatermek bérbe adásával) teremthető elő. Vezetőink éberen őrködje­nek afelett is, hogy tantestü­letük tagjai személyes jöve­delme ne csökkenjen. A tan­tárgyfelosztás, a túlórák igazságos elosztásával, és az új készülő minisztériumi jogszabályi lehetőségek he­lyes értelmezésével (általá­nos iskolában korrekciós le­hetőségek kiépítése) a jöve­delemcsökkenés elkerülhető. Ezt azért szükséges hangsú­lyozni, mert az ötnapos mun­kahét körül torlódó gondok végül is csak a pedagógus tettrekészségével oldható meg. E tettrekészséget, a tanári jó viszonyulást, ha nem is kizárólagosan, de mégis dön­tően befolyásolja, hogy az átállás számára sem jelent anyagi hátrányt. KÖRÜLTEKINTŐ, gondos előkészítést igényel az ötna­pos munkahét. Jól megoldani az iskola csak a helyi szer­vekkel, a szülői társadalom­mal történő okos együttmű­ködéssel képes. Ám, ha ez megtörténik, az átállás zava­rai várhatóan gyorsan és nyomtalanul tűnnek el. Egy­két év múlva már emlékezni is alig fogunk arra, hogy va­lamikor a hét mind a hat napján iskolába jártunk Kuknyó János KÖZELKÉPBEN Egy kísérlet Mátészalkán Közönséget szervez, igé­nyeket térképez, korszerű művelődési formákat keres Mátészalkán a városi-járási művelődési központ. A felú­jítás során felújított klub­övezet — amelyhez hasonló Mátészalkán korábban nem volt — lehetővé is teszi e kí­sérletezést. Hétfői vitaestek Kedvetlen glosszát írtunk arról, hogy a város sportéle­téről rendezett minifórumra jószerével csak a meghívott válaszadók voltak kíváncsi­ak. Hírben közöltük egy ke- rekasztal-beszélgetés sikerét, amikor orvos—filozófus és jogász beszélgetett a „kegyes halál” problematikájáról, emberi, etikai vonatkozásai­ról. Egy vitafórum ez, amely a napjaink televíziós, rádiós és sajtóvitáihoz kötődik. So­rozatok ezek, amelyeket más és más témákban további előadások, hétfői vitaesték követnek. Kezdődött májusban egy másik sorozat is. Szervezői vagy megálmodói inkább, nem kisebb feladatra vállal­koztak, mint arra, hogy kö­zelképben mutatják be azo­kat a városban élő, a művé­szetek valamely ágával fog­lalkozó embereket, akiket naponta látnak talán a vá­roslakók, de munkájukról, művészi gondjaikról, terveik­ről és rangos eredményeikről keveset, vagy éppen semmit sem tudnak. Értékeinkről szólna ez a sorozat, amely­nek első összejövetelén a vá­rosban elő két „Aranysar­kantyú” és „A népművészet kiváló mestere” díjjal kitün­tetett táncművész, Szalavári Anna és Gaál András mutat­kozott be. A művészházas­pár a Szatmár táncegyüttes vezetőjeként dolgozik, alkot a városban. Ha egy „üzlet" megindul... Tetszett a telt ház. Tetszett a közönség. A műsor késve kezdődött, a műsor vendége­ként fellépő Délibáb együt­tes megérkeztéig a Szatmár táncegyüttes jóvoltából tánc­házzá alakult a klub. Tet­szett, hogy Réti János — műsorvezetőként — szólt a sorozat céljáról, és hogy nemcsak a táncosokat, ha­nem a művészeti ágat akar­ta bemutatni. Pontosabban bemutattatni azokkal, akik ezt a teremben legjobban ér­tették. Szólás, és itt alkalmazha­tó: „Ha egy üzlet megin­dul ...” Nos, bármilyen nép­szerűtlen manapság tetszi- kekkel írni valamiről kriti­kát, tetszett az, ahogyan Gaál András és Szalavári Anna „ráérzett” a műsor lé­nyegére. Sok vendéget hív­ták. Tánchoz értőket, volt ta­nárukat, a néptáncot nem tanult, de örökösként tudó •táncosokat a „Fekete Sze­mek” együttesből. A Délibáb együttest és a Szatmár tánc- együttes tagjait. És ők sem magukat akarták bemutatni, hanem a művészeti ág buk­tatóit és szépségét, munka­igényét és alkotói lehetősége­it. Tették ezt úgy, hogy tud­ták: a javarészben nem szak­értő közönségnek alapfogal­makat is el kell mondaniuk. Elmondták táncmondatokkal, az együttesük segítségével, a vendégek közreműködésével úgy, hogy majd három óra elteltével sem volt unalmas ez a nem szakértőknek ide­gen nyelvtanulás. Egy bizonyos: aki ott volt ezen az estén, az elmegy legközelebb is, mert nem ítésznek, hanem élvezőnek mehet el a nem tudás miatti minden kisebbségi érzés nél­kül. A művészeti ág jellegéből való, hogy egy másféle tar­talma is lehetett a bemutat­kozásnak vagy inkább a mű­vészeti ág bemutatásának. Nevezetesen az, hogy a nép­tánc nemzetközi nyelv, de nemzeti nyelvünk is. Fenn­maradása, a magyarság tán­cainak mentése, hagyomá­nyainak őrzése, az emberi műveltség szükséges része. Ennek az elmondásához szenvedély kell. Földhöz, néphez, tájhoz", gondolathoz való kötődés. Mi lesz a folytatás? Mátészalkán sikere volt a bemutatkozásnak, és úgy gondolom, hogy jottányit sem változtatva, sikere len­ne bárhol. Kíváncsian várjuk, hogyan lehet folytatni egy ilyen so­rozatot. Félő, hogy azonos izzású estéken nehezen, de ha nem kellene sorozatról írni, hanem egy este lett volna a témám, azt gondo­lom, itt van a legvégső iga­zuk a szervezőknek, akkor most azt kérdezném: mi lesz a folytatás? Bartha Gábor P elbárt és Kicsi János szabómester megis­merkedése a követke­zőképpen történt: Pel­bárt az Akácfa utcai kocsmá­ban ült tisztelői körében, és bort ivott. Ott volt: Gezemi- ce, az iparos, akinek beosz­tott kőművesei azért dolgoz­tak szerte a városban, hogy a főnök „Pelbi”-re költhesse a pénzét; G. Maja, egy irodal­mi kurva, enyhén kopaszodó szőke nő, züllöttségét plety­kákkal takargatta; Zebulon, az alanyi költő, aki halhatat­lanul szerelmes volt bizonyos Évába, és négysorosok töme­gét írta hozzá; Kiss Emese, a kiadói lektornő, aki gyerme­ket szeretne Pelbárttól, ahogy ő mondta, „kis Pelbártot”; Korom Béla, a belvárosi stri­ci, veszedelmes férfi, minden írót megbánt, s ezért tiszte­lik; Izabel, a lapálymarha bambaságú színésznő, aki naprakész Pelbártból, min­den művét kívülről tudja ... A füzér közepén ül P., a nép­szerű író, aki szereti, ha sze­retik, de senkinek sem vall­ja meg, hogy ő bizony csak halott embereket tisztel, kö­zöttük is leginkább Krúdy Gyulát és a dúshajú Elvist; hogy ő, Pelbárt, esténként, mikor lakókörnyezetébe ér­kezik, a párnát tapossa dühé- 'ben, amiért minden szerel­mét elkergette, s a népszerű­ség kedvéért lemondott az egyedi életről; hogy írói vé­nája egyre szakadozik, reg­gelente véresre rágja a tollát, mire előömlik belőle a nemes narráció; hogy döglött halak­kal és lassan mászó iguánák- kal álmodik, mint amikor de- liriumban feküdt a „Jó köz­érzet” elmeosztályon . .. ... G. Maja felvisított, Pelbárt türelmetlen mozdu­bólya Péter: Pelbárt —/ Szikszai Károly illusztrációja. lattal odébb ült a széken ... Alattomos reccsenés hallat­szott. — „Te jó ég, a gatyám” — rémült meg Pelbárt. Ujjai jókora hasadást tapintottak a nadrág fenekén. Most mi lesz? — Az irodalom szent, mint Sebestyén, az egykori centu- rió — mondta Pelbárt, hogy zavarát leplezze (soha, sem­mikor nem adhatja ki magát tisztelőinek, hiszen megölik, ha csalódnak benne). — Ügy van! — zúgta Ge- zemice, az iparos. — Szeretlek — mondta Emese, a lektornő. — Még ma összeolvaslak egy kézirattal. — Sebestyén, keresztyén, toportyán — szavalta Zebu- J Ion. — Éljen Pelbárt! — kiál- ' tóttá a színésznő, és megmar­kolta Pelbárt térdét... Pelbárt felállt, igyekezett hátat fordítani a társaságnak, kezét a hasadásra szorította. — Most elmegyek — mondta. — Mulassatok, érezzétek jól egymást, hamarosan visszaté­rek, ígérem . . . — Hogyhogy?! — Hová mész? — Itt maradsz, de azonnal! — Szeress, Pelbárt! Pelbárt kihátrált a kocsmá­ból, megnyugtatóan intege­tett. 2. TJudta, jól tudta, hogy nem messze, az Erzsébetváros kö­zepében lapul egy apró üzlet- helyiség, Kicsi János szabó­mester üzlete. Sokszor elhú­zott mellette, néha meg is állt a kirakat előtt (talán it­tas is volt, talán fáradt, min­denesetre káprázott a szeme), az üveg mögött feszes ruha tapadt a babára, „fazonár 2600 Ft”, ott a másik táblács­ka, „javítást vállalok”, s odébb egy magános kék hú­zózár, ki tudja, mit bizonyít, nyilván azt, hogy a világ bár­mikor kétfelé osztható ... Benyitott. Harangot kondí- tott meg az ajtó. — Jöjjön föl! — szólt egy mély hang fentről, a galériáról... A he­lyiség végében apró lépcső indult felfelé. — Jó napot — szusszantott Pelbárt, mikor felért... Hatalmasan kövér ember ült a szabóasztal mellett; tér­dén férceit ruha, orrán szem­üveg, kiváncsian néz Pelbárt- ra. öltözéke: trikó; sortnad­rág. Sonkái elődagadnak. Kö­rülötte ruhák, fényes bélések, páratlan szárú nadrágok, zsebek, tekergő cérnák, ósdi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom