Kelet-Magyarország, 1982. június (42. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

1982. június 5. ®

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

SZÍNHÁZ

Szeli Ildikó

Miskolc, Szolnok és Nyíregyháza. Három színház és tizenhat esztendő a világot jelentő deszkákon. Talán nem illetlenség — így a pálya állomásait sorravéve — az esztendők számlálása. Amikor Szeli Ildikóval még csak készülődtünk a beszélgetésre, szinte zavarba jöttünk, hogy mit is lehet ebből a másfél évtizedből kiemelni, föleleveníteni. Nem mintha eseménytelen, netán „szereptelen” lett volna ez az időszak, de még a játék édes gyötrelme is könnyebb, mint a színházról való beszélgetés. Gyötrel- mes a játék és gyötrelmes talán a színésszé válás is, hiszen a színésznő nem ott kezdődik, hogy kilép valaki az akadémia kapuján, hanem sokkal korábban. Szeli Ildikónál mikori a vonzalom?

— Az egész vonzalom Miskolcon kezdődött. Irodában dolgoztam adminisztrátorként, és egyik napról a másikra engem is megcsapott a színház varázsa. Persze egész életemben ott „motoszkált” ez a dolog, de ekkor olvastam az újságban, hogy a Miskolci Nemzeti Színház felvételt hirdet az énekkarba. Az egész családom legnagyobb bosszúságára jelentkeztem erre a fölvételre, otthagytam a „biztos” titkárnői állásomat és elmentem havi ezer forintért énekelni a színházba.

— Milyen volt a titkárnői „szerepben”?

— Érdekes módon én szerettem azt csinálni, és talán nem is voltam rossz titkárnőnek. Mindenesetre még ma is jól gépelek, bár a gyorsíró tudományom már megkopott egy kicsit. Ha ma szerepeket, verseket kell gépelni, nem jövök zavarba.

— Az énekkari tagból hogy lesz színésznő?

— Hát úgy, hogy táncos lesz... mondhatnám, de komolyra fordítva a szót; gondolom már az eddigiekből is kiderült, én nem végeztem színművészeti főiskolát. Ennek néha éreztem a hátrányát, máskor nem, de igazság szerint nem nagyon hiányzott, mert kitűnő kollégákkal és rendezőkkel dolgozhattam együtt. így ez alatt a tizenhat esztendő alatt sok mindent megtanultam. Dolgoztam Major Tamással, Csiszár Imrével, Valló Péterrel és még sorolhatnám ... A színészek közül emlékezetes volt számomra Iványi Jóska, Csomós Mari, Papp Zoltán, de hát nem tudom felsorolni a játszótársakat, hiszen any- nyian voltak már. Ez volt nekem az igazi nevelőiskolám.

Énekkari tagból két év után lettem táncos, miután előtte évekig balettoztam. Néhány év elteltével úgy éreztem, hogy bennem több van, hogy meg kellene próbálni az igazi színjátszást,

hát elszerződtem' Szolnokra, segédszínésznek. Ekkor ezt a „státuszt” még így hívták. Szolnokon pedig egyből „bedobtak a mélyvízbe”. Egy szovjet zenés darab főszerepét kellett eljátszanom. Há-. rom napom volt, hogy be- ugorjak Dunajevszkij Fehér akácok című darabjába, Ká- tya szerepébe. Ez egy szub- rett szerep, ahol egyaránt kellett tudni énekelni, táncolni, szöveget mondani, játszani.

— Ebben számomra az az érdekes, hogy a mai alkatával nekem már kissé érde- sebbnek tűnik, mint egy „porcukros szubrett” ...

— Ma már valóban der- bebb vagyok, mint ahogy az egy szubrettől elvárható. De ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez a szerep majd tíz esztendővel ezelőtt volt,... szóval tizenkilenc éves voltam, és kissé talán hamvasabb. De volt a szerepben egy számomra nagyon vonzó dolog, és ez az összetettsége volt. Egyszerre kellett tudni énekelni, táncolni, szöveget mondani és ezt én igazi nekem való feladatnak éreztem. Aztán jöttek a prózai feladatok is. Csurka István Szájhősében a Tildát, Brecht Puntilla urában a patikust játszottam — és ezt a darabot Csiszár Imre rendezte, és itt lehettem Major Tamás partnere, szóval volt mit csinálnom, és volt kitől tanulnom.

— Ekkora nevekkel együttjátszani már kissé önbizalom kérdése is. Nem találkozott szakmai féltékenységgel, irigységgel, lenézéssel?

— Ó, én csak küszködtem a papírjaimért. Itt szakmai féltékenységről szó sem lehetett. Mivel én nem voltam diplomás színész, így én nekem harcolni kellett azokért a bizonyos papírokért, amelyek engem színpadra engedtek. Én végigjártam a „sza- márlétrát”, színész három, színész kettő, színész egy . . . Az persze már szerencsésebben alakult, amikor kijött az új rendelet, hogy aki a pályán már eltöltött tíz esztendőt, az megkapja a „színész egy” működési engedélyt, így lettem végül is teljes jogú pólgára a színészvilágnak.

— Tényleg, mikor erezte, hogy elfogadják? Hogy a szakma már színészként kezeli?

— Nekem ebből az állomásból kettő is kijutott. Megvolt a zenés szereplésben és megvolt a prózai munkában is. Talán azt hiszem, a pop- fesztiválban volt az állomás, Mariant játszottam benne, az orvosnőt. Én különben nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy „univerzális”, sok mindenre használható színész vagyok. Igyekszem is a rendezői és a közönség igényeinek megfelelni. Mindig a tőlem telhető maximumra törekszem.

— A popfesztivál Szolnokon volt. Nos, ha nekem valaki Szolnokot emlegeti, akkor nekem Paál István jut eszembe, és a kísérletező színház.

— Én Paál Istvánt még Onnan ismerem, hogy meghívott rendezőként dolgozott Szolnokon. Ekkor Bulgakov Álszentek összeesküvése című darabot rendezte nálunk. Mo- liére életéről van szó a darabban, és a három női szerep egyikét én játszhattam ebben a műben. Nagyon jó volt együttdolgozni Paál Istvánnal. Nagyon jó volt osztozni a darab sikerében. Ez az előadás már majdnem színháztörténet. Aztán amikor Paált a színházhoz valóban leszerződtették, akkor az a szerencse adatott meg nekem, hogy Az öreg hölgy látogatásában dolgozhattam vele, epizódszerep volt, de nagyon szerettem, és ami a nagy élményem: a szolnoki stúdiószínház. Amikor ez beindult, akkor a nyitódarab Beckett a Játszma vége című műve volt. Ez egy háromszemélyes darab, egyetlen „nőis” szerep van benne és ezt megkaptam. Hát ha előadást lehet szeretni, akkor én ezt szerettem. Pont a nehézségét. Egy ilyen véglényt, egy ilyen abszurd figurát eljátszani, ez az, ami izgatott. Egy ilyen halódó kezetlen-lábatlan kosárembert eljátszani. . . szóval a feladat nagyon lekötött. Utólag ma azt gondolom, hogy ez a szolnoki tíz év, amit én ott játszottam, két főiskolával is felér. Emellett volt egy olyan feladatom — egy színházon kívüli műsor — egy iskolaműsor, ami nagyon jó gyakorlási lehetőséget adott. Közép- és általános iskolákban adtunk elő irodalmi összeállításokat, verseket, novellákat. Ez nagy iskola volt valóban, hiszen a gyerekeknek nem lehet hamis dolgokat „eladni”. Nekik nem lehet hazudni. No felnőtteknek sem illik, de nekik nem lehet! A gyerek a legjobb kritikus. Csak hiteles dolgokat fogadtak el.

— Szolnok hozta el a — talán megbocsájt, ha pletykálok — a házasságot is. A férje, Lengyel István szintén céhbeli, tehát színész.

— Azt hiszem szabad és kell is erről beszélni. Én Miskolcon találkoztam először Lengyel Pistával, és ennek az első találkozásnak egy nagy veszekedés lett a vége. Aztán Szolnokon újból összeakadtunk, mit ad isten, a Bástya sétány 77 című darabban

együtt játszottunk és egyik este a színpadi csók „igazira” sikerült. No ebből a csókból lett aztán a mi házasságunk. Rengeteget segít nekem Pista a szakmában, sokat köszönhetek neki. Ö a tapasztaltabb, hiszen ő már majd húsz éve dolgozik ezen a pályán.

— És itt van Nyíregyháza. Hogy éfzik magukat?

— Ha a városra gondolok, akkor azt kell mondanom, hogy nagyon jól érzem magam. Mondhatnám azt is, hogy itthon érzem magam. Az utcán rám mosolyognak a diákok — megismernek — bizony, csak jólesik! Nagyon jólesik, hogy érzik a mi létünket, számon tartanak minket. Már hozzátartozunk a városhoz. A másik nagyon szoros kapcsolat a gyermek- műsorunk, amit a megyei könyvtár felkérésére csinálunk, és ha nem tűnik szerénytelenségnek, azt mondom, hogy sikeres munka ez. No ez is ideköt. Hívnak minket, alig győzünk eleget tenni a meghívásnak. Mindenhol visszavárnak.

— És a színházi közérzet?

— Nagyon jól érzem magam. Nem szólhatok egy szót sem, a negyedik darabban játszom ebben az évadban. Ott a Búbos vitéz, ahol a Nyúl voltam. Aztán az Űri muriban is benne vagyok két epizód erejéig, majd jött az Ez aztán szerelem, és most az évadzáró előadásban, a Ma éjjel megnősülök-ben kaptam feladatot. Egy tanárnő szerepet. Szóval jól érzem magam, mert dolgozhatok.

Antal István

nrumiiEiEEiii

FILMJEGYZET

tűim

Talaikin társaságában

A közelmúltban — a Győzelem Napja alkalmából — szovjet filmes delegáció látogatott hazánkba. Hárman voltak, filmet is hoztak magukkal. A Csillaghullás című háborús dráma került a budapesti és miskolci közönség elé — a mű hamarosan az országos mozihálózatban is megjelenik —, vendégeink pedig ennek az alkotásnak első számú megteremtői. Igor Talankin, a rendező, Georgij Rerberg, az operatőr, valamint Pjotr Fjodorov, a főszerep alakítója.

Több rendezvényen — ünnepi díszelőadáson, sajtókonferencián, szakmai találkozón — hallgathattam Talankin szavait. Nem jegyzeteltem, mégis könnyű felidéznem a gondolatokat, mert a szovjet művész szuggesztí- ven, érdekesen és logikusan beszélt. Azért osztom meg élményeimet a Kelet-Ma- gyarország olvasóival, mert úgy érzem: a vallomás mesz- sze túlnő a még csak ezután látható Csillaghullás problémakörén.

Előbb azonban néhány adalékot hadd tegyek közzé Igor Talankinról. „Benne van az első tízben” — ahogy kollégái megállapították. Más szavakkal fogalmazva: a legjelentősebb szovjet rendezők egyike. Nem készült filmesnek, színházban dolgozott, ám

annyi év elteltével a háborút? S egyáltalán: mi értelme felkavarni a szörnyű emlékek lassan-lassan megnyugvó vizét? Olyan választ adok erre a kérdésre, melyet bizonyára gyakran kifejtettek az úgynevezett háborús filmek rendezői. Mérhetetlenül sokat szenvedtünk a fasizmus elleni harcban. Nemcsak magunkért, hanem Európáért, sőt a haladó emberiségért küzdöttünk. Hogyan lehetne nagyvonalúan napirendre térni e gigászi erőfeszítés és iszonyú heroizmus fölött? A leningrá- di temetőben olvasható ez az egyszerűségében is mélyértelmű sor: „Senkit sem felejtünk, semmit sem felejtünk.” Én ars poeticaként tisztelem a mondatot.

— A Csillaghullásban — már a cím érzékelteti a szándékot — az értékek pusztulásának folyamatát jelenítettem meg. Egy költői szerelem bontakozik ki a néző előtt. De nincs happy end. A fiatal katona és az ugyancsak ifjú ápolónő vonzalmának egyáltalán nem kedveznek a körülmények. Találkozni, a mennyekben járni, majd elválni: efféle volt akkoriban az érzelmek koreográfiája. Visszatérve az előbbi kifejezésre, igenis pusztuló értékekre hívom fel a figyelmet. Ugyan mi más a ki nem teljesedő kapcsolat, a forrpon- ton megfagyó poézis? Arra

atya — ez a két csodálatos remekmű — voltaképpen csak forrás, nyersanyag, alapmotívumsor ahhoz, hogy a legszemélyesebb mondanivalómat megfogalmazzam. Nincs szó ellentmondásról. A toll mesterei szavakkal dolgoztak, én meg képekkel. A vásznon vizuális varázslat teremtődik ' meg, tehát a látványnak meghatározó a fontossága.

— Kitűnő színészekkel forgattam együtt s megtanultam becsülni a szerepjátszókat. Különben is a rivaldák világából jöttem. Mintha lebecsülnék mostanában a szí- nészi munka fontosságát. Gyakran hallani, hogy a figurák megformálóinak csupán azt kell tenniök, amit a kamera mögött álló rendező diktál. Tévedés. Aki az egyéniségét kölcsönzi egy karakterhez, nem bábu: igenis kezdeményezzen, vitatkozzon, s járuljon hozzá ötleteivel az élő személyiség megteremtéséhez. Nehéz elképzelni, hogy Szmoktunovszkij, Bondar- csuk, Gyemidova és a többi kiválóság, akik fontos feladathoz jutottak nálam, mega Messzi utcát, a Szerjozsa című Panova-regény sikeres adaptációját követően pálya- korrekcióra szánta el magát. Nem tartozik a termékeny filmesek közé, „mindössze” hét opusza jelent meg eddig, ezek azonban bejárták az egész világot. Szerzőjük nemkülönben. Kétszer jelöltek Talankin-filmet Oscar-díjra, a nemzetközi sikerlista ugyancsak tekintélyes. Magam főképpen a Messzi utcát, a Csajkovszkijt, a Szergij atyát és a Nappali csillagokat szeretem. (Utóbbinak különös a sorsa. Kicsit megelőzte a korát, aminek az lett a következménye, hogy — főleg különös asszociációs technikája és furcsa időszervezése miatt — elverték rajta a port. Nálunk nem játszották, de Talankinék mostani látogatása alkalmával levetítették a magyar kollégák előtt. Általános tetszést aratott.)

— Miért jelenítem meg

Pomogáts Béla könyve nemcsak irodalomtörténet, hanem — mint a fülszövegben is olvashatjuk — a nevek, alkotások tengernyi sokaságában eligazodni kívánó olvasó számára készített kalauz is. A mű megírásakor tehát több szempont munkált a szerzőben. Egyrészt az irodalmi álét megeievenítésével, az életművek helyreillesztésével, költő- és írócsoportok indulásának bemutatásával irodalomtörténetet kellett írnia, másrészt az új magyar irodalom iránt érdeklődők számára „kézikönyvvel” kellett szolgálnia.

Pomogáts — szerényen — a kézikönyv jelleget hangsúlyozza, azonban el kell ismernünk, hogy mindenre vigyázó, a különböző jelentőségű folyamatoknak jó arányú figyelmet szentelő irodalomtörténetet is tartunk a kezünkben. Pomogáts Béla Szerb Antal hatalmas váUalkozásaihoz (Magyar irodalomtörténet, A világirodalom története 1—3) hasonló munkába kezdett, s ha a könyv nem lenne ennyire értékekkel teli. azt mondhatnánk, szerénytelenül nagy feladatra szánta el magát, hisz ekkora vállalkozásokba csak munkabizottságok szoktak kezdeni. A tájékozódni akaró olvasó s a magát tájékozottnak gondoló szőkébb beavatott réteg igényeire éppúgy kellett gondolnia, mint az irodalomtörténész-társak majdani ítéletére. Ez a könyv úgy lett megírva. hogy szerzőjének nem kell

akartam figyelmeztetni: ezért sem szabad hagyni, hogy a háborús kalandorok ismét lángralobbantsák a világot. . .

— Szerintem a filmművészetnek — a modernség korában sem más a helyzet! — kéz a kézben kell járnia útját az irodalommal. Magam Pa- novától kaptam az első impulzusokat, legutóbb pedig Aszafjev prózája ihletett meg. Itt aztán nincs skatulya, bár elvileg elismerem, hogy vannak rokonlelkek. Nem minden írás való filmszalagra és az alkotói egyéniség, a mondanivaló, a stílus is nagy mértékben meghatározza azt: melyik rendező kit szeret (illetve tud) tolmácsolni. Hozzám Olga Berggolc is közel áll, meg Lev Tolsztoj is.

— Az adaptáció mindemellett nem jelenthet szolgai másolást. Az ilyesmi legfeljebb iskolai dolgozatnak tekinthető. Számomra a Nappali csillagok és a Szergij

elégedtek volna a „kiszolgáló asszisztens” funkciójával. Ez egyébként az én elveimmel és gyakorlati felfogásommal is ellenkezik.

— Az intellektust és az érzelmeket egyaránt „bekapcsoló” filmeknek vagyok a híve. A néző gondolkozzon és kombináljon, ugyanakkor rendüljön is meg a moziban. Amennyiben ezt sikerül „előcsiholni” a filmjeimmel, elégedett vagyok. A Csillaghullásban, melyet a velencei fesztiválon kedvezően fogadott a közvélemény, nagyjából sikerült megvalósítanom elképzeléseimet. Még számos tervet dédelgetek magamban. Remélem, ezek közül néhányat megvalósítok.

Rövid prológus a vallomás végén: eredményes munkát kívánunk, magunknak pedig még sok jó Talankin-filmet.

Veress József

Az újabb magyar irodalom

1945—1981 Pomogáts Béla könyvéről

pironkodnia a legszúrósabb tekintetekre sem.

Egy nagy összegzés ez a mű, egy hatalmas leltár, amelyben a nagy nevek zsongása mellett ott szerénykednek az egészen kicsik is. A temérdek név és műcím felemlegetésén kívül alkalmat kerít az egyes alkotások és életművek megmérésére, tehát az érték- szempontot illetően sem hagy bennünket tájékozatlanul. Ezt csak akkor nem végezte (s nem is végezhette) el, ha az egyes költők, írók műve még nem méretett meg a kritikusok, az irodalomtörténészek és az idő által sem, mert első köteteikkel csak az utóbbi években jelentkeztek. A magyar irodalom természetesen ebben a műben sem korlátozódik csak a hazai irodalomra, képet kapunk — ha csak rövi- debb kitekintés formájában is — a romániai, a jugoszláviai, a nyugati, a csehszlovákiai és a kárpát-ukrajnai magyar irodalomról is. A könyv nagyjából egy hossz- metszetre és egy keresztmetszetre tagolódik. Az előbbiben számba veszi az irodalmon kívüli (történelmi, politikai, társadalmi) tényezőket, míg a kereszt- metszetben az életművekre koncentrál. „Ám akár «hosszmet- szet«, akár «keresztmetszet« készüljön, mindenképpen arra törekedtem, hogy az irodalmi folyamatokat a tények és adatok tükrében ábrázoljam. A lehetőségekhez képest minél több írói pálya ismertetésére és adatfelhasználására törekedtem. Akár azon az áron, hogy az elkészült munka jellege kissé a lexikon «műfajához« közeledik” — írja Pomogáts az előszóban.

Többek között azért volt olyan hihetetlenül nehéz véghez vinni ezt a vállalkozást, mert a kritika és az irodalomtörténet-írás közben nem szolgált a korszak irodalmát a maga egészében átfogó, következetes rendszerezéssel, még az alkotók teljesen megbízható csoportosításával sem. „Aligha lehet mást, mint «praktikus« rendszert készíteni, amely figyelembe veszi az egymást kővető írói nemzedékeket, a hagyományos eszmei irányzatokat, és ha lehetséges, a művészi áramlatokat, valamint a műnemeket, minthogy a költészet és az elbeszélő irodalom eleve két nagy csoportba sorolja az írói életműveket” — írja a szerző.

A mű itt-ott visszatekint a század korábbi alkotóira, folyamataira is, az 1945-ös évszámot tehát nem tekinti abszolút vízválasztónak, amelyen ne jutnának át korszakunk irodalmába élő hagyományként a korábbi évtizedek értékei vagy éppen káros gondolatai. Nemcsak a líra, a dráma és az epika történetét vázolja fel, a lehetőségekhez mérten jelentős terjedelmet szentel az irodalomtudomájiy fejlődésének áttekintésére is, jóllehet talán itt a leginkább leltárszerűbb, a legvázlatosabb.

Pomogáts Béla könyve — lehetséges tévedései ellenére — érvényes látleletet ad az utóbbi évtizedek irodalmáról. Nem pótolhatja a tankönyveket, de hisz nem is erre vállalkozott. Eligazít, irányt mutat a további érdeklődés, vizsgálódás számára, s megfelelően helyettesíti a napjaink irodalmáról (a hatkötetes irodalomtörténet folytatásaként) készülő összefoglalás majdan megjelenő köteteit. Bizonyára megindul majd az ellene és mellette vívott kritikusi, irodalom- történészi küzdelem, de mindig is ez volt az igazán nagy könyvek sorsa. (Gondolat, 1982)

Erdei Sándor