Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1932. május 22. ^ A színész a színpadon mérettetik. Ott kell bizonyítania estére, hogy olyan ember; akire érdemes figyelni. Ebből a szempontból szerencsés Albert Évával való beszélgetésünk „légköre”, hiszen előbb láttam őt a világot jelentő deszkákon, mint ahogy magánemberként megismerhettem. A Jancsó Miklós által rendezett Szép magyar tragédiába „ugrott be” szinte a próbák utolsó szakaszában. Ez egyszerre jelent lehetőséget és nehézséget. Hogyan fogadta ezt a szerepet, Mária figuráját? — őszintén szólva először kicsit megijedtem a feladattól, de ugyanakkor megörültem neki. Illetve nem is a feladat zavart, hanem az, ; hogy á darab próbái már-na-. ? gyón'a^végefelé'jártafe 'Majd«n hogy nem a kész produkció szellemébe kellett — kicsit kívülállóként — beilleszkednem. Már ekkor mindenki megformálta a saját figuráját, mindenki kitalálta a viselkedési formáját, szóval ők már összeszoktak darabbal, egymással. Mondtam is, hogy szeressenek engem, segítsenek nekem, mert így ez nehéz lesz. Jancsó pedig egy hullámzó alkat, egy „muzsikus” egyéniség. Nem a hagyományos módon szájbarágó és utasítgató rendező. A kollégák segítőkészek voltak, így elég rövid idő alatt beleszoktam a csapatba és megszerettem ezt a szerepet. — A Jancsó darabba mindenki „bedobta amije volt”. Tehát úgy született a darab, hogy a próbán a színészek az j ötleteiket a játékos asszociációikat, szójátékaikat beleépítették a darabba. Ezt a szabadságot — ami egyébként nyomasztó is lehet — hogyan szokta meg? — Én szeretem ezt a fajta komédiázást, ahol egy jó rendezői elképzelés mellett szabadon és ezért teljesebben vi- hetem magam a játékba. Nem is volt ez idegen tőlem, mert 1975—76-ban a Tanyaszínházzal jártuk Kecskemét környékét. Megfordultunk vásárokon, falusi búcsúban, tanyákon. Vásári komédiát válogattunk össze a Szamár testamentuma című középkori gyűjteményből, aminek zömét Nagy László fordította, az eredeti francia művekből, úgy hogy a minőség az adott volt. Szendrő Ivánnal csináltuk mi ezt, azzal a Szendrő Ivánnal, aki a Szabolcs-Szatmár megyei „hajnó” legendát, a Csenger környéki Hajnau legendát megtalálta, feldolgozta és publikálta is a Valóság című folyóiratban. Ő volt az, aki kitalálta, hogy járjunk faluról, falura, tanyáról tanyára és csináljunk színházat. Megérkeztünk valahová, szereztünk egy szekeret, volt egy muzsikusunk, és akkor körüljártuk a környéket, toboroztunk. Aztán fölvertük a színpadot valahol és játszottunk. Az előadásaink ingyenesek voltak, az egész költséAlbert Éva get az ottani megyei művelődési központ viselte. Én szerettem ezt a szekéren élő vándorkomédiás életet. És az emberek is szerették. — Erről a színészi feladatról álmodott gyerekkorában? — A tanyaszínház egy alkalmi társulás volt. Én igazi nagy színházról álmodoztam mindig. Egyébként ekkor a Kecskeméti Katona József színház tagja voltam. Szerettem volna mindig színész lenni. Már gyerekkoromban óriási volt bennem a mozgási, önkifejezési vágy. Felvételiztem a főiskolára, egy tanárnőm készített föl, de nem sikerült. És ekkor olvastam egy hirdetést, ez, ha jó emlékszem, 1968-ban volt; Kárpáti Zoltán pantomim iskolát indít. Mivel előtte hat évig balettoztam, beiratkoztam ide. De — gondolom ezt mindenki tudja — Magyarországon nincs a pantomimnek igazi közönsége, igazi tábora. Az iskola után Kárpáti Zoltán '"kiválasztott ötünket és akkor megpróbáltunk önálló társulatként abból megélni, hogy pantomimet csináltunk. Nagyon nehéz volt. — Ne haragudjon, hogy megkérdem, de a szülei hogyan fogadták a pályaválasztását? — Anyámnak volt egy idős, kedves tanárnője, aki szerette volna, ha anyu színésznek megy. De ő aztán teljesen polgári foglalkozást választott, azonban a lényében rejlő humor, játékosság az én egész életemet, ifjúságomat, de még a pályaválasztásomat is meghatározta. Emellett pedig csodálatos tanáraim voltak. Az angol és a magyar tanárnőmmel a mai napig tartom ,a kapcsolatot és, ha elk'éVérétliek — áfrifté 'ebbéhá „színészvilágban” bizony van alkalom, ők mint jó angyalaim sokat segítenek nekem, így aztán nagy kesergéseim közepette is igazán vidáman veszek részt az életnek nevezett játékban. Anyámék mindig hagyták, hogy azt csináljam, amit akarok. A nagy mozgásigényt váltottam én balettra, meg pantomimre. Aztán mikor kiderült, hogy ebből bajos megélni, akkor Kárpáti Zoltán írt egy levelet a Veszprémi Petőfi színház rendezőjének, Pétervári Istvánnak, hogy nézzen meg, mert alkalmas lennék a színészi mesterségre. A néma színházból a hangos színházba kerültem. Itt van ez a lány — írta Kárpáti — Al- másy Éva, mert hogy Almásy a becsületes nevem .. . — Hogyan lett ebből Albert? — ... Hát már volt egy Al- mási Éva a pályán, így aztán változtatnom kellett. Pethes György rendező volt a „keresztapám”, aki nagy Fradi drukker volt, Albert csodáló- ja, így aztán Albert Éva néven lettem Veszprém város ösztöndíjasa. Ez azt jelentette, hogy a város támogatásával kellett a színháznak belőlem színésznőt „faragnia”. Egy esztendő elteltével már színésznőként szerződtettek. Nagyon jó szerepeket kaptam, és a kollégákat is igen kedveltem. Meszléri Judittal, Tánczos Tiborral, Polgár Gézával játszottam együtt többek között. Veszprém városát is nagyon szerettem, mert egy nagyon szép kisváros. Ott ismerkedtem meg a férjemmel, Györgyfalvay Péterrel, akivel aztán így éltünk: én voltam Veszprémben, ő Békéscsabán, aztán én Szolnokon, ő Veszprémben, aztán én voltam Békéscsabán és ő Szolnokon, aztán ő Debrecenben én Kecskeméten ... és így tovább. Szóval rengeteget ingáztunk. Aztán Pécsett végre már együtt szerződtünk, ott is született a két fiam. Egy év korkülönbség van a két srác között és igen nehéz volt velük otthon maradni, közben pedig amikor lehetett, játszani is. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Móricz darabban például még a kilencedik hónapban is eljátszottam a Kisvicákné szerepét. Ez egy öreg pletykás asz- szony volt, én meg a nagy hasammal nagykendőkbe bu- gyolálva csináltam és szerette „pt” a közönség. — Ha az alkatát nézem — ne bántódjék meg — de alig tudom elképzelni pantomimesnek ... — Hát terhességem alatt valóban fölszedtem néhány kilót, de aztán igyekeztem ledolgozni, nos ennyire sikeredett. De el is telt azóta tizenhárom esztendő, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy én soha nem voltam az a szőke, kékszemű, törékeny tündér. Én már húszévesen is öregasszonyokat, karakterszerepeket kaptam. Nagyon szeretem éppen ezért a musicalek markánsabb figuráit is játszani. Közel állnak hozzám. — Egy sor olyan színházat emlegetett az imént ahol érdemes, vagy érdemes volt játszani. Hogyan került végül is Nyíregyházára? — A három év „színházi szünetem alatt”, a szülések és környéke, nagyon hiányzott a színpad. Ekkor számtalan lehetőséget kaptam a filmgyártól. A Kopaszkutya, a Rosszemberek, a Kása Ferenc által rendezett, ősszel bemutatásra kerülő Guernica című film nagyon hálás szerepek voltak. Gyerekek után visszakerülni a színházhoz, nem kis gond egyetlen színésznőnek sem, nekem különösen nehéz volt, mert a szolnoki színház vezetője nemhogy segítette volna a további munkámat, a visszailleszkedésemet, de úgy lehet mondani, hogy még nehezítette is. 1975—76-ban aztán Kecskeméten találkoztam Bozóky Istvánnal, akkör ott ő Tende- ző volt. A Diákszerelemben Patryciát játszottam s akkor tetszett ez az együttmunkál- kodás. így tudtam meg aztán, hogy színház lesz majd Nyíregyházán. Jöttünk mind a ketten a férjemmel együtt. De előtte is tulajdonképpen mindenütt jól éreztem én magam. Évente mindig megkaptam a magam szerepeit, olyanokat, amiket szívesen játszottam. Csak az ingázás nagyon fárasztó, bárhová megyünk. Bár most már a szüleim nyugdíjasok, így már többet tudnak a gyerekek körül segíteni, náluk vannak a gyerekek Pesten. Mikor eljövök, akkor bőgök a srácok után, szóval elég nehéz, de azért még szeretnénk majd a két fiú mellé még egy kislányt is. Én szívesen vállaltam a gyerekeket, és eltekintve a három évtől nem is szakadtam el a színháztól. Szeretek- főzni és a nagy kollegiális vacsoráknak imádok szakácsa, no és az ott készült étel fogyasztója lenni. A főzésből legjobban a hajnali piacot szeretem, az ottani hangok, szagok, illatok, színek, alkudozások boldogsággal töltenek el. A nagyobb vásároknak állandó látogatója vagyok, főleg a pécsinek, ahol ködmönt, kendőket lehet kapni, amiket hordok is. Külföldön is a piac az első hely, aho' elmegyek. Többet ér bá lilyen IBUSZ-típus szö- Vv jénél. Többet tud meg az ember az ott élőkről. Szóval ez a hobbim. A teljes boldogság pedig, amikor a gyerekekkel lehetek. Nem féltettem a szüléstől a pályámat. Ezt is valahogy természetesnek vettem, mint a játékot. Ezért nem is tudok, ele nem is szeretek a színházról.— főleg annak lilagőzös elveiről — beszélni. Megkapom a szerepet és eljátszom! — Önök most a férjével együtt maradnak a társulatnál. Ezt tekinthetjük állás- foglalásnak is? — Hát annyira mindenesetre, hogy várakozó állásponton vagyunk. Kíváncsiak vagyunk milyen lesz az új évad, és nagyon örülnénk, ha jól sikerülne. Antal István FILMJEGYZET Történelmi lecke 1945. november 20-án kezdődött és a következő esztendő októberének első napján ért Véget a nürnbergi per. A német városban — túlzás nélkül állíthatjuk; az egész emberiség nevében — ítélkezett a nemzetközi bíróság a náci háborús főbűnösök fölött. A vádlottak sorában szerepelt — többek között Hermann Görling marsall, a légierő főparancsnoka, Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, Wilhelm Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnoka, Ernst Kalten- brunner Gestapo-főnök, Alfred Rosenberg, a fajelmélet főideológusa, Rudolf Hess, Hitler helyettese a náci pártban, Albert Speer, a totális háború birodalmi minisztere. Ami a vizsgálat alaposságát és arányait illeti, a számok önmagukért beszélnek. A Nemzetközi Katonai Törvényszék 405 ülést tartott. 240 tanút hallgattak ki. A vádlók 2630, a védők 2700 dokumentumot nyújtottak be. A jegyzőkönyvek terjedelme kb. 16 000 oldal. 300 000 nyilatkozatot csatoltak a per anyagához. Közel egy esztendő alatt, amíg a fasiszta gyilkosok rémtetteit felidézték, több mint 200 tonna papírt használtak fel. 27 000 méter kép- és hanganyag őrzi — megvesztegethetetlen tanúként — a nyomasztó eseményeket. A tárgyalásról — 13 000 filmkocka nyomán — összesen 780 ezer fotókópia készült. A tudósítók 14 millió szót továbbítottak a világ különféle hírügynökségeinek. Róna Péter dokumentumfilmrendező, aki politikai érdeklődéséről már többször tanúbizonyságot tett, a Nürnberg 1946 című alkotásban felidézi a ;népek harminchat esztendővel ezelőtti ítélkezésének eseményeit. Ha csak arra vállalkozott volna a MAFILM Híradó és Dokumentumfilm stúdiójának munkatársa, hogy a soktucat összeállítás alapján egy újabbat szerkesszen, az ötletről aligha szólhatnánk nagy elismeréssel. Csakhogy Róna Péter nem elégedett meg az ismétlés és összefoglalás jegyében végzett szelekcióval. Egyrészt a per máig sugárzó tanulságait igyekezett számba venni (ilyenformán művének akár ez is lehetne a címe: Nürnberg 1946 — ahogy az 1982-es Magyarországon látják); másrészt hivatásos politikusok és mai fiatalok véleményét is felvonultatja. A filmben egyértelműen fogalmazódnak meg a történelmi jellegű konklúziók és ideológiai tartalmú következtetések. Különösképpen három tézisszerűen kiemelt gondolat hangsúlyos: Nürnberg atmoszféráját nem a bosszúállás szelleme hatotta át, hanem az igazságszolgáltatás kötelessége. Találóan állapította meg Jackson amerikai fővádló: z a per a legjelentősebb cselekedetek egyike, amellyel a' hatalom valaha is áldozott-na* érte-_ lemnek.” rßV Nemcsak — illetve nem elsősorban — bűnös embereket vontak felelősségre, hanem egy tébolyult hatalmat is. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni Rugyenko vezérőrnagy szovjet fővádló szenvedélyes szavait: „A történelem során először nyílik lehetősége az igazságszolgáltatásnak arra, hogy a vádlottak személyében az általuk képviselt bűnös intézmények, eszmék és szervezetek is elítéltessenek.” Ru- gyenkónak joga és „jogosítványa” volt arra, hogy így beszéljen: „Vádolom a háborús bűnösöket azzal, hogy az általuk kiagyalt uralkodó faj képviselőiként mindenüvé, ahová csak hatalmuk elért, eljuttatták és intézményesítették az önkény és zsarnokság rendszerét, amelynek alapja az ember elemi jogainak sárba tiprása volt.” A nürnbergi processzus jelentősége nem halványulhat el a múló idővel. A sebek behegednek ugyan, a jóvátehetetlen fájdalom érzése kétségkívül enyhül kissé a rohanó évek folyamán, a halottakat azonban senki sem tudja feltámasztani és megkövetni. A Nürnberg 1946 hatásosan felépített, jól megszerkesztett és a különböző összetevőket — blokkokat— megfelelően szintetizáló alkotás. Róna Péter megfelelően válogatott a celluloidsz .í.ag-erdöbpl (nem az ő hibáj: hogy néhány felvétel túlságosán is ismerős: az ilyesmi elkerülhetetlen, ha a képi dokumentáció az alapvető t-iyeket felvonultatja). Mindössze két kritikai megjegyzés :nk van — az egyik apró > következetlenség, a mási _ koncepcionálisan kifagásolte'.'w módszer. Kezdjük: flikeS'ifltíé lényeges bíráló észneoréteiiil2 Ad- Nürnberg 1946 a képekt nyelvén — méghozzá a mozgóképek eszközeivel — mutatja be a nagy igazságtétel mozzanatait. Egyik-másik felvétel megren- dítőbb és hatásosabb, mint akárhány dörgedelmes szónoklat, feddő-korholó kommentár. Az a véleményünk, hogy a kísérőszöveget vissza lehetett volna fogni — meg- kurtítva, csak a tényekre szorítkozva, jobban bízva a „látható” mozzanatok erejében A másik — ennél súlyosabb — kifogás. A fiatalok vallomásai — mi tagadás — köz- helyszerűek. Megértjük, sőt nem is kárhoztatjuk az elképzelést, miszerint a rendező elsősorban a jelenben élő — vagy nem élő, elhalványuló — múltat kívánta megjeleníteni, ehhez azonban a villanások, a gyors válaszok és kérdések kevés kapaszkodót biztosítanak. Maga a „szondázás” is iskolás — dehát legalább fontos tanulságokat, újszerű összefüggéseket sugallna... A nürnbergi perről szóló film minden bizonnyal fontos missziót fog teljesíteni. Veress József „Az iskola csak része a falunak, ahol a kisebb magyarokat neveljük, de igazi munkahelyünk mindig az egész község. A falu társadalmi tagozódása, a gazdasági helyzet alakulása, a falu története, fejlődése és a nép érdekes lelkivilága kezdettől fogva megfigyelési területem volt’* — olvashatjuk Túri Sándorról, a negyvennyolc évig Pa- szabon tanító kimagasló pedagógusról írt monográfia jellegű könyvben, mely a napokban jelent meg a Pedagógusok Szak- szervezete megyei bizottságának kiadásában. Évtizedekkel ezelőtt írta az iméntieket, de mintha csak a mának szólna . . . Barota Mihály nyíregyházi középiskolai tanár akinek megyei kiadásban már korábban is megjelent egy pedagógiai jellegű munkája „Bölcső és katedra” címmel, tízéves kutatómunkával tárta fel és írta meg Túri Sándor életútját. Nagy figyelmet szentel a fiatal Túri Sándor indíttatásának. a jellemét, egyéniségét alapvető jegyekkel formáló gyermekkorának, a sárospataki diákéveknek, majd az 1910-ben a pa- szabi református elemi iskolában kezdődő gazdag életút első élményeinek. Túri Sándor itt kezdte néptanítói pályafutását, itt is fejezte be, negyvennyolc évig tanította a felnövekvő nemzedéket, közben hozzálátott a néphagyományok, balladák, mesék ösz- szegyűjtéséhez. „Már akkor sem az iskolát kerestem, hanem a népet” — írta, majd hozzátette: kezdettől fogva a falusi tanítói munka minőségét akarta bővíteni és emelni. . . Nemcsak arra tanította meg növendékeit, ami a tankönyvekben volt, hanem azokra az életismeretekre is, amelyeket nem találhattak a könyvekben. A mélyebb társadalmi valóság érdekelte mindig, s erre igyekezett rányitni tanítványai és az Túri Sándor, a néptanító egész falu lakóinak szemét. Előadásokat tart, levelezik, találkozik kora sok kiválóságával, Kiss Lajos megyei múzeumigazgatóval, a helyi ásatásokat szervezi, Ortutay Gyula néprajzkutatóval, a hihetetlenül gazdag mesekincs megmentésén fáradozik. Népfőiskolái tanfolyamot szervez, melynek országos híre lesz. S még a felszabadulás előtt hozzálát a paszabi szőttes hagyományainak feldolgozásához, hogy az egykori szövőházból később megszülessen a mai, országos, sőt világhírű szövőüzem . . . ö rakta le a paszabi iskolamúzeumi gyűjtemény alapjait, amely ma is előremutató példája a helytörténeti értékek megmentésének. Túri Sándor abban az időben, amikor nem volt orvosa a falunak, a gyógyítás mesterségének egyes fogásait is megtanulta, ebben dr. Vigvári László főorvos barátja segítette. Ellátott könnyebb sérüléseket, sebeket kötözött, a hastifuszos betégek gyógyítására saját gyógymódot kísérletezett ki és alkalmazott eredményesen. Gyógyszerészek, orvosok látták el szakkönyvekkel, tanácsokkal, hogy „ne kuruzsló módján, hanem felkészülten kezdjen hozzá a gyógyításhoz.” Minden bizonnyal igyekezett hasznosítani az ősi népi gyógyító eljárásokat is. Érzékletes képekben eleveníti meg Barota Mihály a néptanító hétköznapjait. A hajnali négykor már talpon lévő tanító iskolai szobájában, ami egyben a lakása volt, egymásnak adták a kilincset az emberek. Még házépítési gondokban is kikérték a tanácsát a paszabiak, berceliek. Hálából a tanító úrnak, akiről tudták, hogy szereti a régi tárgyakat, öreg szerszámokat, korsókat, tányérokat, cserepeket hoztak. Némelyik egy-egy színes adomát, mesét. Túri Sándort a tudásszomj, a kíváncsiság jellemezte, mindenkitől tanult, s ezt nemhogy szégyellte, alapelvként tudatosan vallatta is. Tanulva tanítani . . . A szó igazi értelmében közéleti pedagógus volt, aki a felszabadulás után az iskolák megreformálásának, új szellemének egyik első számú közkatonája, részt vett a falusi jpedagógusok első országos konferenciátán. Elgondolkoztató felszólalásában sürgette a falusi nép gondjaival, életével, kultúrájával való azo- ' nosulást. Barota Mihály monográfiájáról joggal,írta bevezetőjében Bajkó Mátyás kandidátus, egyetemi docens: olyan hiányt pótol, amely Túri Sándornak és egész pedagógusnemzedékeknek, századunk néptanítóinak állít emléket. Sikerült Túri Sándor alakjában megrajzolni azt a tipikus néptanítói személyiséget, aki nemcsak önmagára hasonlít, hanem századunk első felének néptanító egyéniségeire, akik az iskolán kívül odaadással, áldozatkészséggel szolgálták szűkebb pátriájuk népművelésének ügyét. Színes, olvasmányos monográfiát ad az olvasók, elsősorban a pedagógusok kezébe a szerző. Egy-egy résznél talán soknak tűnik a társadalmi, művelődés, illetve neveléstörténeti korrajz, az életút kronológiai sorrendjében is jócskán vannak előre — majd visszautaló szakaszok, s talán túl árnyaltan, finoman fogalmaz a szerző, amikor az idősödő Túri Sándor mellőzöttségéről ír. Pedig ő sem kerülte el a nagy- emberek sorsát, sok elismerést kapott életében, de jócskán kapott sebeket is, igazában halála után rajzolódik ki, mennyire nagyot alkotott, milyen nagy szellemi kincset hagyott ránk. Az észrevételekkel együtt is úttörőjellegü munkát ajánlhatunk az olvasók figyelmébe. Ismét gazdagodott megyénk szellemi élete, egyben a kimagasló szabolcsi pedagógus személyiségek arcképcsarnoka. Elismerés illeti ezért a szerzőt, a Pedagógusok Szakszervezetének megyei bizottságát, amely ezzel egy sorozat első példányát adja közre. A kötet Bajkó Mátyás és Fábián Zoltán lektorálásában, Margittai Jenő grafikáival jelent meg a megyei tanács sokszorosító költség- vetési üzemének nyomdájában. Páll Géza KM MM WÉÉciltlí^ ! w ic
