Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1982. május 1. S zőnyegen hasalva, kockából tornyot épít. Ujja-kapcsa még nem éri át az elemet. De a kéz, rajta sima még a bőr, nyúl egyikért a másik után. A vár készül, játék-munka alkotása nő, a torony már az égig ér. De a csoda-szerszám még nem tökéletes, teret, egyensúlyt téveszt, s a gyermek-csoda-Bábel romokban hever. Sír. aztán újrakezdi Péter, keze agyát, agya kezét neveli. Emberré így válik. Siker és kudarc dimbje-dombját járja, sír és nevet, elfárad és megpihen, megéhezik és jóllakik, de célja éberen és alva: a vár, melynek tornya az égig ér. Beszélő kezek Körme töredezett volt. Ujja begyét százezernyi tégla csiszolta fényesre. Keze feje csupa dagadó izom, in, ér.. Kozma István kőműves keze minden volt, csak szép nem. Ugye megbocsátasz Pista, de tényleg nem volt szép a kezed. Pedig mostad, szorgosan, de a napfény-égette sötét sosem jött le róla. De volt súlya. Ha letetted az asztalra, azt hittük: behorpad. Ha poharat vettél a kezedbe, úgy látszott, összetörik. Ha kezet fogtál, vér serkedt az ujjakból. Talán ezért voltak engedelmesek a téglák, amiket raktál. Sí-, múltak a kezedbe. Megadták magukat. Mint a szeretők. Építettél gyárkéményt és lakást, trafóházait, sőt, egyszer szívességből disznóólát is. Nem is tudom, miért a kezedre emlékezem a legjobban. Még azt is tudom, a bal tenyeredben volt egy forradás. Nyíregyházán, a Jósavárosban, van két, hatalmas téglából készült emlékmű. Szép. Ha rajtam állna, a kezedet is megformálnám hozzá. A boltban naponta találkozom Etelka nénivel. A kosárral jár körben, gondosan vásárol. Mindenből egy kicsit. Ügy, ahogy azt az egyedül maradtak szokták. Madáreleség- nyi-csipetnyi az áru. Többször is meggondolja, leveszi, aztán visszateszi a polcra. Aztán a pénztárhoz megy. Előveszi a pénztárcáját, s kis, vékony, pálcika ujjával számolja ki a pénzt. Ilyenkor látni: a kéz reszket. Titkolva-tagadva szedi elő a forintost, rossz szeme miatt még a récéjét is megpróbálja. Figyelem ujjait, az óvatos kéz használt csi- peszkéit. Mögötte türelmetlen a sor. Mert soká tart, amíg a számolás végére ér, s biztonsággal sorakozik a pénz a tenyérben. Mikor hazafelé lépdel, volt tanítványai köszönnek rá: kezét csókolom tanító néni. Vajon ki gondolja komolyan? Kezét mindig szégyenlősen dugdossa Szatr mári Feri. Furcsa kéz, annyi szent. Jobb kezén hiányzik a gyűrűs és a középső ujj. Helyén rózsaszín, sima bőr feszül. Kis- és mutatóujja úgy mered, mintha mindig figyelmeztetne valamire. S azt is teszi. Szatmári ugyanis tűzszerész volt a háború után. Belevaló, vakmerő legény, aki önként jelentkezett: segít felszedni az aknákat. Odaállt tehát a hóhér és az átctozftfriközé. Példázatnak. Arról, hogy a kéz nemcsak épít, alkot,'' simogat, szeret, ölel, hanem képes arra is, hogy öljön, fojtson, robbantson, csapdát állítson, aknát telepítsen. Kezdetben Ferinek minden sikerült, mígnem egy ártatlannak tűnő szerkezet le nem tépte ujjait. Kései Káinok bosszúja mégse sikerült. Vasakarata bal kezét nevelte mesterré. Rajztanár lett belőle. Ma csak virágokat fest. Ha a világon egyszer elfogyna a hang, biztos, hogy a kezekkel beszélnénk. Égre tartva esőt kérnénk; ökölbe szorítva harcot hirdetnénk; összetéve imádkoznánk; két ujjunkkal esküt fogadnánk; simogatva szerelmet vallanánk; magunk elé téve védekeznénk; ölelkezve testvériséget hirdetnénk; bajba jutottért lenyúlnánk; ujjainkkal figyelmeztetnénk; széttárt karral csodálkoznánk; reszkető kézzel sikerünket óvnánk; biztos kézzel bizonytalant vezetnénk; búcsúzénak integetnénk; érkezőket magunkhoz szorítanánk; a gyengét simogatnánk; az erős kéz ölbe kapna; és végső célként: kéz a kézhez eltalálna... Méltó társa a Teremtőnek. Maga is Teremtő. Évtizedek óta ültet magot és fát. Kánya Sándor földműves. Ujjai rövidek, mintha elkoptak volna a munkában. Tenyerét szerszám csiszolta ragyogóvá. Tartott ekét, kapát, metszőollót. Alkotása: almáskert és dióliget. Jó tanítója szép betűiről hamar leszokott. Földbe rajzolt barázda-egyeneseket tanult, fák négyszögein gyakorolta a geometriát, a történelmet megélte, a földeken űzött testnevelésbe beleroppant a dereka. Amije van, két kezével szerezte. Ujjain sorolja: szép7 családja, háza, kertje, némi jószág. És a becsület. Ennyire futotta. Ennyit bírt a kéz. — Erzsiké néni! Mondja: megérte? Emlékszik, ezt kérdeztem, amikor megnéztem egyszer a kezét. A kezet, melytől megijedtem. Utolsó ujjpercei, mint a karom hajlottak. Az ízületek csomósán püffedtek, bőre mint a pergamen. Évtizedes varrás tette ilyenné. Ki tudná)Khány mérföldnyi cérnát varrt el? A soha ki nem egyenesedő ujjak láttán most is megkérdezem: megérte? Akkor végigvitt a házon, mely valóban szép. Elővette a gyermekek és unokák fényképeit. Ballagások, diplomaátvételek ünnepi pillanatai, a lányának vett autó sorakoztak előttem. Megmutatta az oklevelet, amit mint kiváló kisiparos kapott. Válasznak szánta a kérdésre. De nem tudtam igazán figyelni ezekre. A kezét néztem, a Pfaff és a Singer varrógépet, a félbehagyott kabátot, amit varrt, a tűpárna-sündisznót, a gúzsbakötő cérnát. Csak később jöttem rá: mindenkinek más a gyermek-csoda-Bábeltorony. Amikor a kéz dolgozik, nem kérdi, mi szabatott rá, nem tudakolja, megéri-e. Barátom, A. Imre kezén nem látszik semmi különös. Jól ápolt, tiszta, hosszú ujjak, sima bőr. Mégis, tragikusabb kezet aligha láttam. Az ujjakban ott van Beethoven és Mozart, Chopin és Brahms minden műve, a finom billenités és a határozott futam nagy lehetősége. Művészkéz, amely ma mégse szívesen nyitja ki a zongora fedelét. Mert a kéz, ez a bonyolult szerkezet fellázadt. A kis ideg, valamelyik alig érzékelhető kis csomó nem továbbítja a parancsot. Az egykor pergő ujjak az asztal lapján dobolnak szüntelen, vagy szégyenlősen a tenyér kagylójába bújnak. A kéz nem fáj, de érezni, hogy van, nem görcsöl, de engedetlen. E rebellissel szemben, megszületett az álderű, az álvidámság, az álkönnyedség. És ha valahol egy gyermek sután Czernyt próbál, a kéz könnyet töröl a szem sarkából. Kezek dlkóitak Akropoliszt, Dávidot, mozgó betűt, írtak verset, muzsikát, létrehoztak gőzgépet, rakétát, zaboláztak folyót, földet, homokot, kőbevéstek dicsőséget, építettek Bábel-tornyot, bazilikát, lakótelepet, festettek istent, cédát, vaskohászt, gyűjtögettek, ültettek, neveltek, szüreteltek gyümölcsöt ; kezek kovácsoltak fegyvert, fontak szögesdrótból kerítést, töltöttek sárga port a lövedékbe, dobtak bombát, fojtottak meg embert, löktek inkvizíciós máglyára szüzet, nyomtak ki szemet, gyömöszöltek atomot vaskalitkába, kardlapoztak tüntetőket, égettek könyvet, lőttek tarkón, ásattak tömegsírt, gyújtottak fel Oradourt, perzseltek fel erdőt, kezek közelében vannak piros gombos telefonok... A minap nézegettem kamasz lányom kezét. Hiába mondom neki, még mindig megmegrágja körmeit. Feddem, s közben csak úgy magamtól kérdezem: mi lesz belőled, emberke. A kis kéz elvész az enyémben, morzsolgatom ujjait. Lehet muzsikus, varrónő, gépíró. Végtére mindegy. Tenyerét is nézhetném, lesve a vonalak sokat sejtető hálóját. Neki is megvan a gyermek-csoda- Bábel-tornya, melynek csúcsa az égig ér. Biztatgatom: így van jól, hisz’ játékos-mun- kás-játéka teszi őt is emberré. Nem a munkától féltem-féltegetem. Ha valami fölé kiterjeszteném, ha volna, óvó, mindentől megvédő, világot beborító garabonciás köpönyegem, az csak az lenne, amit a munka teremt. Mert csak akkor maradunk emberek, ha megőrizzük azt, ami emberré tett egykoron. Bürget Lajos Á legszebb szerelmünk sőbb tízen-, vagy kora huszonévesen, így mondjuk ezt hétköznapokon, ki-ki dolgozni kezd, és dolgozik nyugdíjas korig, vagy annál is tovább. Valamennyit mindenképpen addig, amíg mozdulni képes. A gyermek öröméhez követül társul, ha valamit felfedez, lelkendezve mutatja, ha valamit épít, és csalódik, ha nem őszintén örülünk vele. És az agrármérnök, az építésvezető, az orvos, a mérnök, a lakatos, a hivatalnok, a gépszerelő ... ? Munka. Ember. Élet. Örökös társas viszony, valami, ami valamilyen formában mindig velünk van. Érezhetjük nyűgnek, tehernek, kényszernek is. Úgy vagyunk valamiképpen, ha nem is valamennyien, mint a szerelmes ember a szerelemmel. Lelkendezve fedezzük fel, amikor rátalálunk, az egész világnak szétkiabálnánk a boldogságunkat, és elhisszük, hogy ehhez hasonló más életében nem is lehet. Aztán úgy leszünk vele, mint a házas emberek a szerelemmel, hiszen együtt élünk vele, megszokjuk, természetes közeggé lesz, amit csak akkor fedezünk fel, akkor érezzük újra, ha hiányozni kezd. Mikor, hol veszítjük el magunkból a gyermeket? Azt a folyamatos örömet, amit az első felfedezések, az első munka jelentett? Játéknak tűnik a hasonlat, és mégsem az: a friss szerelmet még szeretnénk szétkiabálni az egész világnak, megkövetelvén, hogy a világ örüljön velünk, de a szerelemmel már nem dicsekszik az, aki házas, mert más a világ szokása, mert mássá leszünk mi magunk is. A hiány kell, hogy az érték érték legyen. Ünneprontás? Semmiképpen sem akar az lenni, de túl ezen az évenként visszatérő--1 májusi ünnepen, kívül ezen a munkáról gyakran elfelejtjük, hogy az élet forrása, hiszen kút is az, amiből naponta merítünk, és ami természetes, hogy legyen. • hallgatjuk, amit az örömből valóban érzünk, amit a pontos mozdulat, a tett, az alkotás pillanata ad. A gyerek felfedező örömére szégyellünk nem odafigyelni, a társak elmondott, vagy a magunk örömére ódzkodva figyelünk. Hibás gyakorlat? Rossz szokás ? Társadalmi gyakorlat, amin változtatni igen nehezen és csak nagyon lassan lehetne. Ha a hétköznapokon beszélünk a munkánkról, akkor azt mondjuk el, ami nyugtalanít, azt mondjuk el, ami abban nehéz, sokszor, vagy talán legtöbbször úgy mondjuk el, • mintha az teher lenne csak. A hiánya kellene, hogy igazi rangját, szépségét felfedezzük újra meg újra. És az agrármérnök, az építésvezető, az orvos, a mérnök, a hivatalnok, a lakatos, a gépszerelő ... ? Indulatu• kat idézni azért nem ünneprontás, mert mindaz, ami szenvedély, türelmetlenség, vagy éppen harag és keserűség, bennük nem több, de nem is kevesebb egy szemérmes vallomásnál, és ha megvallatjuk magunkat, ‘akkor kiderül, hogy aki a hivatásáról .szól, az mondjon bár haragost vagy keserűt, szenvedélyből teszi és ennek a szenvedélynek mögöttes országa az éiettél ezer szállal kapcsolódó öröm. M unka. Ember. Élet. örökös társas viszony. Valójában a sorsunk, és az örökhagyó jussán a felnövő gyerekeink sorsa is. A tisztesség íratja Velem a nyugtalanító mondatokat: gyerekeinket is meglopjuk, amikor otthon, szűk családi körben a munkánkról any- nyit mondunk el, csak any- nyit mondunk el, amit a felnőtt társadalomban erről elmondani illik. A gyermek járni tanul, ujjongva felfedez, dolgozik érte. Hiszem, hogy a munka nagyszerű ‘ünnepe' 'ai''lbVffie,"Ra''e^rítafel- fedező, tenni akaró kedvet, a tettek élményét meg tudnánk tartani bennük. Megtartani valamiképpen úgy, hogy felnőtt korukban se kelljen ezt elveszíteniök. A fiatal agrármérnök szenvedélyesen magyarázza az általa képviselt termelési rendszer előnyeit, keserűen kifakadva a gáncsoskodók ellen, akár ha szemben állna az egész világgal. Az építésvezető káromkodást harap el, és úgy meséli, hogy kivitelezés közben hány hibája volt a tervnek, hogy hány nap késedelmet, hány elpazarolt forintot jelent mindez a műhelycsarnok megépüléséig. A fiatal orvos panaszkodik, hogy az éjszakai ügyeletre hány felesleges bejelentés érkezik, és hány valóban rászoruló beteghez ér el így később. A mérnök dühöng, mert rangosabb munkakörre, nagyobb feladatokra is képesnek érzi magát, a lakatos ismerősöm bosszús, mert akadozik az anyagellátás, a hivatalnok, mert úgy érzi, hogy felesleges jelentéseket kell összeállítania, pedig lenne más dolga elég. A gépszerelő az alkatrészhiány miatt istenei . . . Nincs az életünknek olyan területe, amely hasonló példákat ne kínálna. Miért idézem ezeket? Ünneprontó lennék az ünnepen? Ünnepek jussa, hogy zászlók, szép szavak köszöntsék, mivégre akkor a keresgetés a hétköznapok árnyékai között? Ha barátnak gratulálnék évfordulón, vagy köszönteném a névnapján, nem a hibáit mondanám, hanem azt, amit az emberek egymástól ilyenkor elvárnak. Ügy való, hogy zászlók köszöntsék a májust, hogy a seprett utcákon virágként nyíljanak a gyerekek kék és piros nyakkendő virágai, akár a tulipánok az ágyúsokban. Munka. Ember. Élet. Örökös szövetség. Valamikor gyerekkorunkban, amire már nem is emlékezhetünk, kezdődik ez a társasviszony, az első felsírással, az első mozdulatokkal, a világot felfedezni segítő játékainkkal. Játék és munka? Hány nekibuzdulás, hány elszánás kell ahhoz, hogy a kisgyerek megtanuljon fogni, hogy megtanuljuk, és tudományunk legyen a járás? A játszó gyerek, amíg a homokozóban teletölti az edényét, hogy aztán szerteszórja a homokot és kezdje elölről, dolgozik, mert a munkát tanulja meg. Munka és ember: örökös szövetség. Élet. Tanul a böl- csődés, a kis és a nagyobb diák. Már nemcsak a felfedezés ösztönös örömével, hanem a fegyelem, a közösség kényszerével is. Aztán kéMunka. Ember. Élet. Örökös társas viszony. Reggel csörög az ébresztőóra, kapkodva készülünk, zsúfolt autóbuszokon rázkódunk, ellenségünknek tűnik az idő. És dolgozunk, de nem örülünk úgy a pontos mozdulatnak, ahogyan először örülni tudtunk, és nem várhatjuk a társaktól, az egész világtól, hogy örüljön velünk. Valami furcsa szeméremmel még azt is elÜnnepen írtam ünnepet. Magam ajándékaként csöndes örömmel, mert az én életem kísérő társa is ugyanúgy a munka, mint mindenki másé. Igaz, az évek száma csendesít a szerelmek lobogásán, de a velünk élőről, a munkáról érdemes és szükséges is gondplkozni néha. Bartha Gábor Kerényi Jenő szobráról A VI. Magyar Képzőművészeti Kiállításon szinte szétfeszítette a Műcsarnok hatalmas terét e szobormű, mintegy jelezve, hogy szabad térre kívánkozik, hogy nem bír semmiféle területi gátlást. Kerényi Jenő (sz. 1908.) Kos- suth-díjas művész szoborcso- portozatában a május 1-i felvonulók tömegéből három munkás alakját emeli ki. Mindegyik figurája önállóan is kész szobormű. A művész a három felvonuló munkás együvé tartozását külső jegyekkel is fokozza. A virágos ágat a fiú és a leány közösen tartja, az élen haladó ifjú munkás zászlaját a szél a leány ruhájához sodorja. A sta- tikusságot az is fokozza, hogy Kerényi szándékosan eltúlozza a formákat, szabadabban értelmezve az anatómiai szabályokat. A csaknem kétszeres embernagyságra szabott figurák arányait azonban kiegyensúlyozza a Népstadion szabad tere, ahol véglegesen elhelyezték. A* néző előtt itt már kibontakozott a boldog menetelés ritmikája, s lendülete. Kerényi alkotása azonban mindezeken is túlmutat, e monumentális plasztikában a történelem arculata is tükröződik. Alkotójuk így bizonyította, hogy optimista művész, aki hisz a szocialista eszmék diadalában, a humanista eszmék magasrendűségében. Szobrászati nyelvezete mindenki előtt érthető, a tömegekhez szól. Dr. Tóth Ervin KM
