Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. május 29. IRIMMiiiiilillgii FI LM JEGYZET Berki Berki Antal „állandó bú­tordarab” a színházban, öaz akit mindig meg lehet talál­ni itt, akár van dolga, akár nincs. A nap bármely szaká­ban ott beszélget, vagy olvas a büfében, esetleg éppen tel­jesen „beöltözve” televíziót néz. Rendhagyó színészegyé­niség, aki szinte a színház­ban, és csakis a színházban él. * Rendhagyó színészegyé­niség, aki — még mai szem­mel nézve is — nem lehe­tett egy jólfésült fiúcska, tanárok kedvence ifjabb korában. Vézna, és arcát inkább fejszével mintázta a sors, mint finom ujjak­kal. Honnan a bátorság, hogy ennyire szabálytalan külsővel erre a pályára vál­lalkozzék? — Én gyerekkoromban egy nagyon csúnya kisfiú voltam — és ha viccelni akarnék, akkor mondhatnám, hogy lám, hogy megváltoztatott az idő... de ha belegondolunk^ akkor a színész nem egy ön­bizalommal teli ember, vagy legalábbis nem minden szí­nész. A nagy elszánás mel­lett bőven elfér a félelem, a bizonytalanság is, ha valaki ennek a pályának szegül. Le­het, hogy a színész éppen sokkal gátlásosabb, mint bár­ki más. És ezek a gátlások, amik talán a gyerekkorból maradtak meg, ezek alakul­nak aztán érzékenységgé, vagy ezek a gátlások csakis a színpad légkörében a já­ték légkörében oldódnak fel. Ettől lesz talán színész a szí­nész. Az ember megpróbálja eljátszani a magabiztos em­bert, és közben szűköl oda­benn. Szűköl a sikerért, és azért, hogy jó legyen a játék, és közben komédiázik. — Törteién nőttem fel, ez Cegléd mellett egy — ma már — nagyközség. Ott él­tek a nagyszüleim, én negy­venhétben apa nélkül ma­radtam, és az anyám egyedül nevelt, amiben a nagyszüleim segítették. Ez az időszak volt talán az egész életemre meg­határozó élmény. Őriztem li­bát, hajtottam a tehenet a gulyához, szóval éltem, mint más parasztgyerek. De ahogy visszagondolok rá, én ezt mindig nagyon szívesen csi­náltam. Almozni, etetni, álla­tokkal bánni, ezt nagyon sze­rettem. Törteiről aztán nagyszü­leim halála után kerültem Pestre. Ott jártam a Madách Gimnáziumba, ahol aztán „sikeresen” megbuktam az érettségin. S mivel már köz-, ben a főiskolára fölvettek — lévén, hogy a felvételi ko­rábban megvolt — nagysiet- ve le pótérettségiztem. De már a gimnázium második osztályától egy amatőrcso­portban játszottam ,Thália stúdió’ 63-nak hívták ezt az együttest és Varga Géza a rádió egyik rendezője vezet­te. Azt hiszem igazán itt kezdtem elhinni, hogy szí­nész lehetek, közöm lehet a színpadhoz. — Hogyan fogadták, ami­kor ebbe az amatőrcsoport­ba jelentkezett? — Nem akartak fölvenni. Azt mondták, hogy én még gyerek vagyok, még érnem kéne, s ugyanakkor a főisko­lára mégis elsőre sikerült be­jutnom. De hogy ne legyen a dolog ilyen egyszerű, első év végén ki is rúgtak. Nem én találtam ki, mások mondták, hogy nekem idő kell ahhoz, hogy beérjek egy szerepbe. Nos akkor — bár fényképem nincs róla — én egy gyerek­fejet „hordtam a nyakamon” és ezzel, mondjuk, érett ka­rakterszerepeket nem lehe­tett eljátszani. Ügy gondolták akkor, hogy semmire nem használható a figurám. így aztán a későbbi csalódástól megóvandó kirakták a szű­römet. Féltettek, hogy a pá­lyán nem tudok majd meg­lenni. Tizenkilenc évesen sem néztem ki tizenötnek.. No aztán a kirúgás után van öt esztendő, amit nem tudok ho­va tenni, amivel nem tudok elszámolni. Ezalatt én min­den voltam. Segédmunkás, Antal könyvtáros, dolgoztam az Áfornál, voltam pénztáros, de általában segédmunkás voltam. — Megnősültem . . . Innen számolhatom a talpra állá­somat, a magamrataláláso- mat. Ekkor lett belőlem hi­vatásos előadóművész. A fe­leségem óvónő, született egy kislányunk és számtalan ön­álló estem. Ekkor kezdtem kicsit felelősségteljesebben gondolkodni. Az Országos Filharmónia foglalkoztatott. Ezt a mesterséget csináltam nyolc éven keresztül. Ez volt az én Akadémiám. Voltak nehéz pillanatok is. De legtöbbször megnyerte az ember a csatát a figyelemért. Maximum egyórás műsorokat csináltam. De aztán rájöttem, hogy ez a munka nem vezet sehová. Van egy működési engedélyem, a kutya nem tö­rődik velem, szóval lépni kellett. Évente csináltam százvalahány műsort, megél­tem belőle, de mégis színház­ba vágytam. Egy barátom, Jancsik Fe­renc kapacitálására jelent­keztem végül is színháznál. Mégpedig Békéscsabán. Itt a működési engedélyem nem ért semmit, hát fölvettek cso­portos szereplőnek. „Művé­szinek nem minősülő” fel­adatokat kaphattam, azt hi­szem pontosan így szólt a passzus, de vállaltam. Követ­kező évben aztán már vizs­gát tettem, és már színész­ként dolgozhattam. Nagyon jó szerepeket játszhattam, például a Tartüfföt, ott is a Lojális urat, és a színház ot­tani rendezője Nagy András László volt, akivel most itt megint együtt dolgozhatunk. Ekkor kezdett bennem kiala­kulni az az érzés, hogy én epizódszínész vagyok. — Én nem hiszek eb­ben ... ön karakterszínész. — Talán, ha egy igazi ka­rakterszereppel találkozhat­nék. Mondjuk a Tíz kiló arannyal... persze azért vol­tak szép munkáim, a békés­csabai egy év alatt, amíg már mint színész dolgozhat­tam. De aztán jött Békés­csabán egy „rendszerválto­zás”, és ez az új rendszer a régi vezetés színészeivel nem számolt, nem akart foglal­kozni. Tizennégyen jöttünk akkor el az ottani társulattól. Ekkor Kassára szerződtem az ottani magyar színházhoz egy esztendőre. Ez nagyon izgal­mas dolog volt, jártuk a ma­gyar lakta településeket, és ott is a Lojális urat játszot­tam. Ez olyan csapat mint a Déryné Színház volt. Kis kö­zönség, mostoha körülmé­nyek és igen tiszteletre méltó színészi munka, ez jellemez­te a kollégákat, a színházat. Bejártam a vidéket — ami nagy élmény volt —, mert olyán falvakban fordultam meg, ahol turistaként so­ha. Csavarogtam nagyokat. Ugyanígy jártam be az NDK magyar kolóniáit, amikor még előadóművész voltam. Ha másért nem is, hát ezért már hálás vagyok a szak­mámnak. Ez után az egyesztendős szlovákiai játék után hallot­tam a nyíregyházi színház­alapításról. Félretettem min­den szemérmet, és megkeres­tem a színház vezetői!, hogy ez és ez vagyok, játszanék ... így szerződtem ide. Map Én úgy érzem, hogy még nem kapta meg Berki An­tal a „nagy szerepét”, de nemcsak ezen a pályán, ál­talában, hanem itt ez alatt az egy év alatt sem ... — Én elégedett vagyok mégis ezzel az évaddal. El­játszhattam a gyerekdarab- . ban az Egetverő Mánuel ara­nyos figuráját, Az Úri muri­ban a sziplegényt, az Amphi- tryonban a félkarú katonát — ennek kevésbé örültem, bár jellegzetes figurája a darab­nak és végül meg is szeret­tem —, aztán benne lehettem — igaz egy mondat erejéig — a Jancsó-produkcióban is. Ez utóbbinak nagyon örültem, mert élmény volt a csapattal dolgozni. Tulajdonképpen po­zitív volt számomra ez az esztendő. — Hogyan indul a követ­kező évadnak? — Minden szempontból vá­rakozással megyek neki a kö­vetkező évadnak. Szerepre várakozva. Antal István Cf>a-cfia-cfia Két évvel ezelőtt remek fil­met láttam a pécsi játék­filmszemlén. Das Lied volt a címe és főiskolások készítet­ték — többek között Kovácsi János rendező és ifj. Jancsó Miklós operatőr. Megjegyez­tem a nevüket, mert alkotá­sukból — melynek elsősor­ban a hangulatai megraga- dóak — szinte sugárzott a te­hetség. Olyan megjelenítő erővel ábrázolták az emberi kapcsolatokat s annyira pom­pás iróniával láttatták a hét­köznapokat, ami kivételes te­hetségről és művészi ígére­tességről tanúskodott. A Cha-cha-cha főcímén ez áll: rendezte Kovácsi János, fényképezte ifj. Jancsó Mik­lós. Hamar bizonyíthatott a duó. Pontosabban a „nagy nevet viselő” operatőr már a pálya körein belül található, nem ezzel a munkával debü­tál — dehát az alkotó együt­tes vezető tagjainak lehető­ségei és foglalkoztatottsága között lényeges különbségek vannak. Egy esztendő lefor­gása alatt akár hat-hét fil­met is lehet fényképezni (van rá példa, még nálunk is) — ugyanakkor rendező legyen a talpán, aki menetrendszerin­ti pontossággal „teszi le az asztalra” évről évre a maga produktumát. Különben erre is van precedens a magyar filmgyártás gyakorlatában. Azt kell mondanunk mind­ehhez kommentárképpen: sajnos... Az első szó az örömé. Mos­tanában mintha megmere­vedni látszanék a rendezői mezőny: többnyire ugyanazok irányítják a forgatást a ka­mera mögött. Jó, ha helyet követelnek maguknak — és kapnák is"á bizóhyításrá mó­dot! — a fiatalok, hiszen el­sősorban tőlük várható a szemlélet, a látásmód, a stí­lus stb. felfrissítése. Az egész­séges versenyszellem biztosí­tása miatt is helyeseljük az újak — a pályakezdők — be­vetését, ennek optimális eset­ben a színvonal emelkedése és a választék bővülése lehet a következménye. A Cha-cha-cha — szelle­mes a cím! — egy nemzedék közérzetét ábrázolja. Idő­pont: a tegnap. A fordulatos és mozgalmas cselekmény a hatvanas évek elején játszó­dik. Szereplői gimnazisták, akikkel az történik, ami a középiskolásokkal szokott. Tanulnak, bliccelnek, vicce­lődnek, szerelmesek lesznek, rivalizálnak egymással, örül­nek, csalódnak, kapcsolatokat létesítenek és zilálnak össze, hátországot alakítana^ ki és önmagukba süppednek, egy­szóval: szívós kitartással pró­bálgatják a világot. Gruber Ernő az abszolút főhős. Ez az egykori tizenvalahányéves kamasz — ha jól számolom, mostanában már lassan a negyvenediket tapossa — igyekszik fejest ugrani a nagybetűs Életbe. Felfedezi a nagy találmányt, a televíziót; együtt ugrabugrál a többiek­kel a táncsuliban; nem lehet mondani, hogy különösebben kiemelkedik társai közül vagy hogy kilóg a sorból. A Cha-cha-cha persze nem azért született, hogy szegény kis Gruber panaszait (vagy diadalait) megörökítse; ennél sokkal többről van szó. A filmben a felnőtté válás vég­ső lépcsőit mássza meg ez a tétova, de rokonszenves fia­talember. Megérik és meg­edződik. Csalódásai sebeket okoznak, bár egyfajta „fel- avattatást" hoznak maguk­kal. Elég ennyi tartalom egy épkézláb alkotáshoz? Igen is, nem is. Kovácsi Jánosnak az az erőssége, hogy a részlete­ket kitűnően beszélteti. Gon­dot fordít a nüanszok hűsé­gére. A ruhák, a hajviselet, a szóhasználat, a viccek és többtucat egyéb mozzanat szinte hamisítatlanul áraszt­ja magából a két évtizeddel ezelőtti levegőt. Az egész tab­ló mégis kicsit foghíjas és felszínes. Igazi katarzissal aligha képes megajándékoz­ni a szemlélőt. Mi az oka fenntartásunk­nak? Az egyik a miliő megvá­lasztásának vitatható jellege. Nem biztos, hogy a táncisko­la a legjobb közeg az fijúko- ri forrongás pszichológiai erőterének ábrázolásához, mivel itt a koreográfia kö­tött (és annak ellenére, hogy éppen ezért mutatkozik meg a fiatalok közötti jellem- és magatartásbeli különbség). Zavaró a mozaikszerűség is. A rendező lazán illeszti egy­más mellé Gruber Ernő és környezetének többnyire de­rűs hangütésű, a befejező epizódban azonban döbbene­tesen lehangoló életképeit. Ez önmagában egyáltalán nem kifogásolható, de azért szívesen vennénk — nem vál­na a Cha-cha-cha mint mű­alkotás rovására —, ha a tör­ténéseket határozottabb ko­héziós erő kapcsolná össze. Ha a mikro-rezdülések job­ban beépülnének abba a makrokozmoszba, melyet az író-rendező amúgy markán­san felvázol előttünk. Egyér­telműbben fogalmazva: Gru­ber inkább „örök diák”, mintsem a hatvanas évek nyitányának gyermeke. Ho­lott minden elképzelhető fel­tétel adott ahhoz, hogy erről a periódusról ne ötletszerű skiccek tudósítsanak a vá­szonról, hanem alapos ana­lízis. A „benti” események és a „kinti” változások kissé el­válnak egymástól. A Hungária együttes szá­mai kort és atmoszférát egy­aránt mesterien jellemeznek. Ifj. Jancsó Miklós megint el­találta a megfelelő stílust: úgy látszik, ő lesz a követke­ző magyar klasszis-operatőr. A színészek is illúziókeltően alakítják szerepeiket. Főleg Rudolf Péter (Gruber Ernő) és Tallós Rita (Fekete Virág) játéka élményszerű, de Hol- lósi Frigyes is remekel az In­tézményt képviselő Táncta­nár maszkjában. A Cha-cha-cha joggal ka­pott szigorú — bár igazságos — kritikákat. E sorok írójá­nak konklúziói nagyjából megegyeznek a többi bíráló végkövetkeztetésével: Na­gyon tehetséges debütáns je­lentkezett a filmgyári (tánc) porondon, akinek sürgősen le kell vetkőznie szertelenségeit, megérlelnie témáit, kidolgoz­nia és tökéletesítenie eszkö­zeit. Ebben az esetben nem­csak gyors és fiatalos tánco­kat rophat, hanem nehezebb számokat is eljárhat. Első műve alapján semmiképpen sem szabad hagyni, hogy hosszú időn át petrezselymet áruljon. Veress József Évtizedes jogos és nem is in­dokolatlanul türelmetlen vá­rakozás után végre újból ke­zünkbe vehetjük a Jósa And­rás Múzeum Évkönyvét. Ko­rábban XIV kötete jelent meg, 1971-ig. A mostani kö­tet megkezdi a hiánypótlást, ezért évköre 1972/74, kötet­sorszáma pedig XV—XVII. Ahhoz, hogy 1982-ig az idén eljussunk, még nyolc kötet­nek kellene megjelenni, ami nyilvánvalóan nem oldható meg még egy terjedelmesebb, összevont kötettel sem. Ne az elmaradás okait fe­szegessük, amely egyébként egyedülálló a hazai múzeoló- gia történetében, inkább a folytatásnak örvendezzünk. A múzeumi évkönyvek hosszú idő óta nélkülözhetetlen szol­gálói, közvetítői a nemzetkö­zi és hazai — igen sok tudo­mányterületet érintő — tu­dományos életnek. Főváros­ban és vidéken egyaránt. Kü­lönösen ez utóbbit hangsú­lyozzuk, hiszen a vidéki ki­sebb városok, megyei köz­Múzeumunk új évkönyve pontok, tájegységek rendsze­rint elszigetelten, magányo­san dolgozgató-kutatgató szakembereinek a legutóbbi időkig szinte egyedül a mú­zeumi évkönyvek jelentettek nyilvánosságot, kapcsolatot a tudományos élettel. Jelentettek gyakran émbe- ri kapcsolatokat is, a publi­kációk nyomán kialakult is­merkedés, levelezés segítsé­gével. Ma már örvendetesen felzárkóznak a múzeumi ki­adványok mellé a levéltári publikációk is, s más fóru­mok, intézmények is , vál­lalkoznak egy-egy kiadvány, tudományos közlemény meg­jelentetésére. De a biztonsá­gos folytonosságot szinte mindmáig a múzeumi év­könyvek jelentették és jelen­tik. Folytonosság. Ez esetünk­ben abban is megnyilvánul, hogy a most megjelent év­könyvben az első tanulmány néhai Csallány Dezső tollá­ból való, akinek a Jósa Mú­zeum évkönyveinek megin­dítását egyáltalán köszön­hetjük. Ö volt az, aki ezt a közleményt útjára bocsátot­ta, elterjesztette szinte világ­méretekben, nagyon értékes tudományos közleményi cse­realapot is teremtve ezáltal a múzeumnak. Írása — egy na­gyobb tanulmány 2. része — kedvenc témájával, az avar korral foglalkozik, érintve a mi környékünk leletanyagát is. Csallány Dezső jelen van az évkönyv egy másik írásá­ban is, amelyik a rovásírás elvi kérdéseivel foglalkozik. A cikk szerzője, Püspöki Nagy Péter hol egyetért, hol vitatkozik Csallány Dezső megfejtésével,- de jelzi, hogy a rovásírással kapcsolatos kér­dések végleges tisztázására még sokáig kell várnunk. Voltaképpen a következő kis közlemény — Fodor István a szerzője — az egyetlen, amelyik nem áll közvetlen kapcsolatban szűkebb pátri­ánkkal, de témája mindenkit érdekelhet, hiszen a szerző azt vizsgálja, hol is talált rá Juliánus barát a keleti ma­gyarokra. A szabolcsi föld­vár kutatásainál is közremű­ködő szerző végkövetkezte­tése „mindössze” ennyi: a szerzetes a keleti magyaro­kat a bolgárok földjén, a Volga bal partján találhatta meg, az akkori Bulgar váro­sától nem messze. Az évkönyv további dolgo­zatai újabbkoriak és mind­egyikük a mi megyénkkel, a mi vidékünk történetével, né­pének életével foglalkozik. Ilyen Benda Kálmán: Kálló vára 1607—1608-ban c. írása is, amely nem csak a vár Bocskai halála után királyi kézre kerülését érinti, ha­nem azt is, hogyan vesztette el a helység hajdúvárosi jo­gát, hogyan települtek el a hajdúk Csegére, Nádudvar­ra. A kötet dolgozatainak sor­rendjét követve most három néprajzi tanulmányt kell em­lítenünk. Ezek: Novák Lász­ló: A hagyományos paraszti gazdálkodás és teherhordás kapcsolata; Csiszár Árpád: Az ökörtartás a szatmár-be- regi kisparasztság életében, valamint Erdész Sándor: Adatok a magyar kígyótisz­telethez c. dolgozatok. Mind­három élvezetes, hangulatos és valóban sok, fontos, a népi életmódot, a szociális viszo­nyokat és a hitvilágot jellem­ző mozzanatot tár fel, mely­nek ismerete különösen a fi­atalabb generáció számára felfedezés lehet. Az sem zavar, ha néha közhelyszerű megállapítást is találunk ezekben, mint pl. hogy aratáskor a férfi viszi a kaszát, vagy nem tisztáz olyan szólásmondást a szerző, hogyan és mikor kap a férfi­ember „borjúkötelet”, vagy hogy miért olyan irigy vala­ki, mint a kígyó? Erdész ta­nulmánya kitűnik nagy nem­zetközi kitekintésével is. Végül, az utolsó két közle­ménnyel visszamegyünk a ré­gibb múltba. Szathmáry Lász­ló, kitűnő — szándékosan írom a latinos megnevezést — paleoantropológusunk Ma­gyarország honfoglalás kori (X. sz.) népességének terme­tét vizsgálja. Ha Szathmáry csupán annyi eredményt hoz, mely szerint honfoglaló ele­ink termete két és fél centi­vel nagyobb volt, mint ko­rábban hittük, ne becsüljük ezt le. A paleoantropológiái kutatásoknak sok tudomány, így az élettan is — igen ko­moly hasznát látja. Az évkönyv utolsó két lap­ján egy könyvismertetést ta­lálunk. Szerzője Németh Pé­ter megyei múzeumigazgató, aki a kötetet szerkesztette és útjára bocsátotta. Elismerés ezért neki, de a kissé megké­sett ismertetésért is, mert ma is aktuális az az eligazítás, milyen újdonságot is hozott Dienes István: Honfoglaló magyarok c. könyve a ma­gyar őstörténetkutatásban. A kitűnő, nyíregyházi szárma­zású szerző nagy sikert meg­ért könyvében abban adott elsősorban újat, ahogyan a magyarság ősi hitvilágát, kü­lönösen az „ongon-kultuszt” megvilágította, valamint a magyarság palmettás díszítő- művészetét értelmezte, új felismerésekkel gazdagította. Gazdag, színes, nem szak­emberek számára is élvezhe­tő a múzeum új, friss év­könyve. S mindenekfelett ör­vendetes, hogy ismét van. (Nyíregyháza, 1982.) Hársfalvi Péter SZÍNHÁZI KM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom