Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

KM HÉTVÉGI melléklet 1982. május 29. Q Kedves szakmunkástanuló ismerő­söm! Ma is frissen emlékszem beszélgeté­sünkre. Arról volt szó: a végzős tanu­lók hogyan készülnek a pályára, gya­korlati foglalkozásuk színhelyén milyen segítséget kapnak a tapasztalt szakik­tól? Segítik-e egymást a gya­korlati foglalkozásokon? Ilyen és ha­sonló kérdésekre vártam választ, amikor megjegyezted: sok tanuló a másiknak nem segít, csak magával törődik. Az osztály jelentős része közömbös a közéleti munka és né­hány elméleti tantárgy iránt. Egy fog­lalkozáson a tanár bemondta két köz­ismert országos vezető nevét és felszólí­tott két diákot: „Mondjátok meg, mi a funkciója X Y elvtársnak.” A két diák némán hallgatott. S te, aki tanulást és mindent komolyan veszel, miután el­vállaltad a KISZ-titkári teendőket, a diák alapszervezetben szakszervezeti bi­zalminak is megválasztottak. Hangsúlyoztad, azért vállaltad el mindkét funkciót, mert nem volt más vállalkozó. A jelölő bizottság mindkét esetben nagy gondban volt, tanulótár­said húzódoztak és felnőttesen mentege­tőztek : „Én még erre nem vagyok érett, nem tartom magam alkalmasnak”. Te úgy véled, hogy megmentetted az osz­tály becsületét, amikor mindkét válasz­táson vállaltad a funkciót és nem hagy­tad, hogy szó érje a kollektívát. Talán eszedbe sem jutott, hogy bármilyen vá­lasztást el lehet halasztani, ha az nincs kellően előkészítve, s egy olyan nagy lét­számú közösségben mégiscsak kell len­ni két-három alkalmas fiatalnak. Hamarosan megkapod a szakmun­kás-bizonyítványodat és brigádba oszta­nak. A munkaügyi osztály dolgozói és a társadalmi, tömegszervezeti vezetők bi­zonyára felfigyelnek majd rád, hiszen mozgalmi múlttal érkezel első munka­helyedre. Munkahelyeden is legyél köz­életi ember, de ne vállalj társadalmi megbízatást csupán azért, mert nincs más jelentkező. Segíts inkább szervezés­ben, a nem látványos tehetségek kibon­takoztatásában, hiszen a közömbösnek látszok között is akadhat olyan ráter­mett, aki némi biztatás és segítség után kiváló közéleti ember lehet — számos példa volt már erre. Te is tudod, min­den kezdet nehéz ... A felnőttek köréből is lehet példát hozni arra: nem előnyös, ha a „vállalko­zó kedvű” emberek sok megbízatás ter­hét viselik. Kőműves brigádvezető is­merősöm ütőképes, többnyire fiatalok­ból álló brigádot vezet. Szinte naponta jár a művezetőkhöz, építésvezetőhöz ér­tekezletre, rögtönzött megbeszélésekre. Mivel jó a szervezőkészsége és okosan szólt hozzá a tanácskozásokon, szakszer­vezeti bizalminak is megválasztották. A szakszervezeti bizalmiak közül választ­ják a szakszervezeti bizottság tagjait, is­merősöm hamar szb-tag is lett. Ez újabb tanácskozásokkal, értekezletekkel és persze munkával jár. Mindez nem elég, otthon a falujában megválasztották ta­nácstagnak. Néha délután korábban „le­köszön”, siet haza a tanácsülésre. Jó­akaraté ember. Valóban használni akar szűkebb és tágabb környezetének. De maradéktalanul egyik megbízatásának sem tud eleget tenni. Vidéki pedagógus ismerősöm — le­het, hogy önhibáján kívül — szintén hal­mozza a megbízatásokat. Mint az iskola igazgatóhelyettese pluszmunkát, tár­sadalmi munkát végez. Tanácstag és a tanácselnök társadalmi helyettese. Plusz még a helyi sportkörben vezetőségi tag. A kezdeti, pár évvel ezelőtti lelkesedése megcsappant, fáradtnak érzi magát. Fá­radtsága nyilván a közéleti munkáján is meglátszik. Hogy a nődolgozók táborá­ból is hozzak példát: egyik nyíregyházi vállalatnál a nőbizottság elnöke egyben szocialista brigádvezető, szakszervezeti bizalmi és az szb mellett működő kul­turális bizottság tagja. Való igaz: egyik társadalmi megbízatása sem jár min­dennapos konkrét tevékenységgel. De fi­gyelme nyilván megoszlik és az is jog­gal feltételezhető, hogy a másik két megbízatása elvonja figyelmét, részben leköti erejét, így a brigádvezetői teendő­ket nem tudja maradéktalanul ellátni. Felnőtt korodban, munkahelyeden legyél aktív, vállalj közéleti feladatokat, de ne kényszerűségből és ne mindent. Gondolj arra: a közösség nagy erő, s az a jó, ha minél több tagját aktivizálja. Lehet, hogy aki most húzódozik, a kö­zösség segítségével kibontakozhat, s együtt sokkal kellemesebb a közéleti munka is, amely így valóban örömet hozhat mindazoknak, akik részt vesz- I nek benne, formálják életünket. Tar János tanárral a nyári építőtáMríl Az idén negyedszázada bontott zászlót a KISZ, ugyanennyi ideje indulnak nya­ranként a diákok építőtáborokba is. — Még mielőtt folytatná, szeretném kiiga­zítani. A nyári építőtáborok kora több mint 25 év. Én jól emlékszem, mint elsőéves egye­temi hallgató már 1951-ben részt vettem Du- napentelén építőtáborban: a Dunától az üzemi vízfőnyomó-vezetéket építettük, ma­gyarul kubikoltunk, majd különböző építő­ipari munkát végeztünk négy héten át. Sát­rakban laktunk, a vályúszerű. mosdón tíz­tizenöt csap volt, ez szolgált fürdőszoba gyanánt, de a koszt príma volt A Köszönöm, hogy teljesebbé tette a ké- w pet. Ön szerint milyen cél hozta létre ezeket az építőtáborokat? Szüksége volt a népgazdaságnak a diákok munkájá­ra? — Aligha valószínű, hogy az a két-három- ezer diák húzta volna ki a népgazdaság sze­kerét a kátyúból 31 évvel ezelőtt, és nem valószínű, hogy ma is a diákok oldják meg a legfőbb gazdasági kérdéseket, jóllehet a szorgalmas munkának mindig és mindenütt pénzben mérhető haszna is van. Sokkal pon­tosabbak vagyunk, ha úgy fogalmazunk; az oktatási kormányzatnak mindig is központi kérdése volt nálunk a felszabadulás óta a di­ákok munkára nevelése, .a kétkezi munka megszerettetése. Ez a folyamat már 1945-ben elkezdődött. Talán elég, ha példaként felem­lítem, hogy a NÉKOSZ egyik fő célja az eszmei-politikai nevelés, mellett a munkára nevelés, a munkára szoktatás volt. Bizonyá­ra sokan emlékeznek még rá, hogy a népi kollégiumok jó részének annak idején gya­korló kertjei volt, ahol jószerivel megter­melték az élelem egy jelentős részét. Itt a megyében, Kisvárdán a Császy gimnázium­ban, pontosabban a kollégiumban is folyt ilyen tevékenység. Hasonlóképpen a Besse­nyeiben is dolgoztak a diákok, például a sportkombinát kialakításánál, karbantartá­sánál. Csak közbevetőleg említem: egyálta­lán nem véletlen, hogy mostanában évről évre a kisvárdai diákok szerzik a legtöbb di­csőséget Szabolcsnak a nyári építőtáborok­ban . . . Van egy személyes élményem is eb­ből az időből: Mérkről származott el Szeg­halomra a kiváló kollégiumigazgató, László István, akit szerte az országban akkor „lo­vasigazgatóként” emlegettek, mert a szó igaz értelmében lóval szántottak, vetettek az ő kollégiumának lakói. Azt mondják/ ma „jó pont” egy diák­nak, ha részt vesz nyári építőtáborok­ban. így volt ez régen is? — Nem tudom miféle jó pontra céloz, de a mi időnkben az ilyen nyári munka nem eredményezett semmiféle előnyt. Akkor va­lahogy természetesebb volt sok minden, job­ban együtt voltunk, gyakrabban megosztot­tuk az örömöket, a gondokat. Már említet­tem, Dunapentelét, a későbbi Sztálinvárost, a mostani Dunaújvárost: amikor odaérkez­tünk, nem ígértek ott nekünk semmi külö­nösen szépet, vagy jót, de olyan meggyőző­en és lelkesen beszéltek az egész vállalkozás­ról, egy szocialista város felépítéséről, hogy lehetetlen volt ezt csak közömbösen hallgat­ni. Különben akkor kis csoportokban dol­goztunk, egy-egy felnőtt munkabrigádhoz három-négy diákot adtak és velük együtt kellett dolgoznunk. Nehéz szavakat találni arra, ami ott volt: az egész város szántóföl­dön nőtt fel, tisztán emlékszem, hogy a mi sátortáborunk is egy frissen learatott búza­táblán, a tarlón volt. Amikor végeztünk, szép ünnepség volt, ahol köszönetét mondtak a munkánkért. Ha jól tudom, Ön ott volt Mohácsnál is 1956-ban, az árvíz után? — Akkor már szabolcsiként dolgoztam a nyári építőtáborban. Valamennyi iskolához felhívás érkezett, hogy vállaljanak munkát az újjáépítésből. Nyíregyházán a Vasvári gimnáziumból húszán felkerekedtünk, taná­rok, diákok és Mohácsig meg sem álltunk. A látványtól majdnem sírva fakadtunk, ott minden elpusztult. Azt hiszem kár volna bárkit is győzködnöm róla, hogy ekkor sem valamiféle külön dicsőségért dolgoztunk tel­jes erővel. Hasonlót csak 1970-ben, itt a szűkebb hazánkban éreztünk, amikor a mun­kán túl reményt is kellett öntenünk az el­keseredett emberekbe. Az építőtáborozás hallatán sok ember­nek a Hanság jut az eszébe. Többen az egész nyári munkát onnan származtat­ják. amikor a fiatalok nekivágtak a környék lecsapolásának, termővé tételé­nek. — Akkor én már „gyakorlott” táborozó voltam, hiszen Mohácson táborparancsnok- helyettesi posztot is betöltöttem. A Hanság­ban brigád vezetőként együtt dolgoztam a gyerekekkel. Ha fellapozná a korabeli újsá­„...a lelkesedésben jelentős sze­repe volt annak is, hogy szinte naponként megjelentek közöttük a megyei és az országos vezetők. Nemigen kell bizonygatni, hogy mit jelentett egy diákfiatalnak, ha együtt rőplabdázhatott munka után a Politikai Bizottság tagjá­val, vagy a sátorban egy asztal­nál ebédelhetett valamelyik oda- látogaté miniszterrel. Nem hi-, szem, hogy túloznék, ha azt mon­dom: az ilyen alkalmak egy fia­talnál egész életre szélé indítta­tást jelentenek a közösségi életre, a közösségi munkára.“ gokat, nagyon sok szép dolgot olvasna a „ha­tos brigádról”, a mi kis kollektívánkról. Őr­zöm máig azt a Nők Lapját, amely két tel­jes oldalon képekben mutatott be bennün­ket, amint térdig vízben állva dolgoztunk, bekötőcsatornát építettünk. Nagyon kevés kivételtől eltekintve ez a kis tizennégy fős kollektíva, — valamennyien nyíregyháziak — mindennap első lett a versenyben. Itt volt ebben a brigádban Hajdú Jóska, aki most a 110-es szakmunkásképző intézetben tanár, Kovács Laci, aki a KÖJÁL-nál dol­gozik, Hostisoczky Miska, aki főmérnök az AGROBER-nél. Kemény munka folyt ott, ha két ásónyomra lehaladtunk, már cuppogott a csizmánk a vízben, ötven méteres szelvénye­ket fogtunk fel és úgy készítettük a csator­narézsűt, csupán egy profi kubikost adtak mellénk irányítónak. Ma is az egyik legér­tékesebb családi ereklyeként őrzöm az első hansági zászlót, amit mi hoztunk el. S egy kedves emlék: a Hanságban a mi brigádunk­nak volt egy aranyos őzikéje és egy vesze­delmes viperája, melynek egy kis mestersé­ges tavat csináltunk, ott élt mellettünk. De- hát abban a korban nekünk mindez játék, romantika volt. És a szűkebb hazában, Szabolcs-Szat- márban nem szerveztek építőtábort? — Dehogynem. Már hansági gyakorlattal 1960-ban megnyitottuk a jánkmajtisi építő­tábort. Itt a közeli Gőge-Szenke csatornát építettük, részben javítottuk, mert már nem vezette le a környék vizét. Emlékszem, nagy szárazság volt ekkor, csak csákánnyal lehe­tett boldogulni. De a fiúk férfias munkát vé­geztek, aminek megvolt a jutalma is. Ekko­riban ugyanis már a táborozás nem csupán munkát, hanem hasznos kikapcsolódást, pi­henést is jelentett. Nagyon sok barátság szö­vődött' egy-egy ilyen építőtáborban, a fiata­lok sokat tanultak egymástól, emberségben is. Az első megyebeli táborozáshoz egy rit­ka esemény is fűződik. Amikor két fiatal csákányolta a sziklává keményedett rögöt, egyszercsak egy nagy üreggel találták szem­be magukat és abban egy égetett edény tűnt elő. Az edényben tizenkét vastag avar kori arany karkötő volt, amit nyomban átadtunk a Jósa András Múzeum igazgatójának. A fi­úk nagyon szép jutalmat kaptak. A Tíz év múlva, sajnos, újra vissza kellett ^ térni erre a vidékre. Hogyan történt? — Már említettem, hogy a mohácsihoz ha­sonló megrázó élmény az 1970-es árvíznél ért bennünket. Én akkor már jó ideje a Besse­nyei kollégium igazgatója voltam, itt laktak a vízügyis diákok is. Mi engedélyt kértünk és kaptunk, hogy már a védekezésben is részt vegyünk ezekkel a fiúkkal. Majd az ár elvonulása után vasárnaponként két-három busszal mentünk Kisarba, Fehérgyarmatra eltakarítani a romos épületeket. Aztán akci­óba lépett a KISZ: döntés született, hogy az árvízsújtotta területen öt táborhelyet alakí­tunk ki. Akkor én a KISZ megyei végrehajtó bizottság tagjaként kapcsolódtam be ebbe a nagy munkába, s Szilágyi Józseffel, a bizott­ság akkori munkatársával szemeltük ki a táborhelyeket Kisarban, Fehérgyarmaton, Jánkmajtison, Nagyhódoson és Csengerben. Nemcsak szabolcsi diákok vettek ekkor részt az újjáépítésben, az ország minden részéből 22 ezer diák seregiett a messzi Szatmárba, hogy segítsen a bajba jutott embereken. Pa­rancsnokhelyettesi beosztásban végigdolgoz­tam az egész nyarat és mondhatom, a nehéz­ségek ellenére is életem egyik legszebb nya­raként tartom számon ezt. Akkor is mondtak sok mindent a fiatalokra, hogy bohémek, hogy felelőtlenek, tiszteletlenek. Mégis azt tartom, igaz a közmondás, hogy nehéz idő­ben ismerni meg igazán az embert. Ügy dol­goztak akkor a fiatalok, mintha az életük függött volna tőle. Egy brigád két hét alatt kompletten felépített egy lakást, s a szakem­berekhez a mi diákjaink adták-a segédmun­kát. Ott voltak velük együtt a leendő tulaj­donosok, akik csaknem a tenyerükön hord­ták ezeket a lelkes fiatalokat, akik vissza­adták a bajba jutott emberek életkedvét. Itt lehetett igazán érezni, hogy a fiatal, ha ér­telmes munkát végeztetnek vele, ha látja a megfeszített küzdelem végcélját, akkor bá­mulatos dolgokra képes. A Egyetértek Önnel, de engedjen meg egy ^ közbevetést: ez az 1970-es táborozás az egész ország figyelmének a központjá­ban állt, ez önmagában is vonzó vállal­kozás volt. — Természetesen, de ez nem zárja ki azt, hogy ilyen forradalmi körülmények között Is meg kell találni a legjobb módot a fiatalok foglalkoztatására, arra, hogy érezzék, rájuk most nagyon számít az ország népe. De hogy világosabban beszéljek; túl azon, hogy mér­hető volt a fiatalok mindennapi munkája, hogy „testközelben” voltak az ő munkájuk­ban reménykedő, elesett családok, a lelke­sedésben jelentős szerepe volt annak is, hogy szinte naponként megjelentek közöttük a megyei és az országos vezetők. Nemigen kell bizonygatni, hogy mit jelentett egy diákfi­atalnak, ha együtt rőplabdázhatott munka után a Politikai Bizottság tagjával, vagy a sátorban egy asztalnál ebédelhetett valame­lyik odalátogató miniszterrel. Nem hiszem, hogy túloznék, ha azt mondom: az ilyen al­kalmak egy fiatalnál égé* életre szóló in­díttatást jelentelek a közösségi életre, a kö­zösségi munkára. Az utóbbi években Ön már nem vesz részt ilyen táborokban, átadta a helyét fiatalabbaknak. Ismeri a mostani tá- borélctet? —.Ügy van ezzel az ember, mint a spor­toló a versenyzéssel: egy kis mozgásra min­dig szüksége van, még a visszavonulás után is. Természetesen a munkám, a hivatásom más feladatra szólít, de azért naprakészen tájékozott vagyok a mostani táborokról is. Tudom, hogy az utóbbi időben komfortosab­bak lettek ezek a táborok. Azt is tudom, hogy egyik-másik állami gazdaság szállodá­nak beillő körülményeket teremt az egyete­mistáknak, a középiskolásoknak. Amíg mi az ötvenes években úgy töltöttük el hasznosan a szabad időnket a táborban, hogy beestünk az ágyba, és kipihentük magunkat, addig a mostani fiatalok színes tévét néznek, beat- együttesek, neves színművészek viszik a színvonalas műsort, discot rendeznek nekik, temérdek sportfelszerelés birtokában verse­nyeket rendeznek, örül a szívem, amikor ezt hallom és semmiféle irigység nincs bennem, bennünk, az egykori építő-táborozókban. Leg­feljebb azt sajnáljuk, hogy kegyetlenül elmúl­tak az évek, s hpgy mi már nem lehetünk ott ezekben a smai építőtáborokban. Valamit azért megfigyeltem, valamit azért nagyon hiányolok. Tudom, hogy most is nagy nép­szerűségnek örvend a tábor, ez a romantikus nevelő iskola, tudom, hogy minden évben igen nagy a túljelentkezés, s ez nem vélet­len. Az is igaz viszont, hogy a több tíz ezer fiatal elmegy ezekbe a táborokba, és való­jában nem tudják, hogy hol vannak. Ha rámbíznák, a táborozás végén én buszokba ültetném őket és lehetővé tenném, hogy egy kirándulás keretében ismerje meg azt a tá­jat, azt a környéket, ahol a fiatal otthagyja a két keze nyomát. Velünk ezt annak idején megcsinálták a Hanságban és nagyon sokan akkor voltak először és talán utoljára az or­szágnak azon a részén. Ön az egyik legismertebb építőtáborozó volt a megyében. Visszapillantva ho­gyan látja: megérte? — Mit mondjak erre? Ezek az élmények az én fiatalabb koromhoz kapcsolódnak és örökké nosztalgiát érzek irántuk. De más­ként is megérte: nagyon sok fiatallal kóstol­tattunk bele a munkába, ezek a fiatalok alig­ha fitymálják ma a kétkezi munkást. Sze­mély szerint pedig én elégedett vagyok, több kitüntetésben részesültem. Igen büszke vagyok az Ifjúságért Érdemérem kitüntetés­re, amit az elsők között nekem adtak Sza­bolcsban. A legjobb érzés mégis akkor van bennem, amikor megyek az utcán és rám­köszön az egyik nyíregyházi taxis: Szervusz János, jól vagy cimborám? A Hanságban kö­töttünk barátságot. ^ Köszönöm a beszélgetést. Angyal Sándor ' hétvégi' MIMTERJÖi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom