Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-10 / 84. szám
1982. április 10. Hartmann Teréz i \ fi Külsőségek nélküli ember, aki ha naponta nem a „művészbejárón” közlekedne, ha esténként nem állna a „világot jelentő” deszkákra, egyformán lehetne megnyúlt kamaszlány, vagy fiatal tanítónő. Hiányoznak belőle a széles és hangos gesztusok, az ■ üres pózok, társasaga, hang- i ja inkább ciéSj'des beszélgetésre invitál. Ez azonban nem jelenti az indulatok hiányát. Sőt! Ahogy színházi elképzelései, vagy az eddigi előadások kerülnek terítékre, felforrósodik körülötte a levegő. Rendezés, szereposztás, díszlet... bizony kegyetlenül veséz, elemez, kritizál. Egyforma a mérleg nála a maga és a társak számára. Ügy hiszem ezt az arcát kevesebben ismerik. Honnan az indulat, a kritizáló és kiforrottnak tűnő színházi szemlélet? — Harmadéves voltam a Színművészeti Főiskolán, mikor nyáron egy amatőrszínészeknek szervezett táborban komolyabban is megismerkedhettem Paál István rendezővel, aki egy addig számomra szinte teljesen ismeretlen Színészi világba vezetett be. A lengyel Jerzy Gro- towski színházelméletét habzsoltuk ebben a közösségben s közben jógáztunk, mozogtunk, tornáztunk, játszottunk. Szellemileg és fizikailag egyszerre akartunk kimozdulni a hagyományos színészmesterség tanulásából. Ott tanultam meg alaposan fölkészülni egy-egy színészi feladatra, s talán ott tanultam meg egy kicsit másképpen látni a hivatásunkat. Ez eleve az újdonságok felé hajtott. Itt ebben a táborban harmadéves koromban magamba szívtam valamit és ettől a valamitől az volt az érzésem, hogy nem tudok visszamenni a, főiskolára ... ■■0r'1l- ■■ És akkor pontosan Paál István volt az, aki próbált megnyugtatni, hogy egyelőre ma Magyarországon nincs más út előttem, és próbáljam magam összeszedni és menjek vissza, csináljam. Amit abban a táborban kaptam azt már úgysem veheti el tőlem senki. Aztán visszamentem és az első színészmesterség órán próbáltam a többieknek elmesélni az élményeimet. Amikor kiejtettem a számon, hogy Grotowski, akkor kigúnyoltak, kiröhögtek és így nem is mondhattam el semmit. Olyannyira át voltak itatva a hagyományos színházi szemlélettel, hogy lepergett róluk az új. Tele voltak előítéletekkel, ez volt a legszörnyűbb élményem. Ma divatos hangoztatni, hogy a színész legyen sokoldalú, legyen alaposan felkészült, képezze magát, a fizikumát, az idegrendszerét, intellektusát, de ezt kevés színházban veszik komolyan. Egyébként is, amit Grotows- kiék csinálnak az már nem is színház, hanem egyfajta életforma. Igaz, amit ma látunk a színházak táján, az is életforma,, csak meg kell nézni a színészeket. Ülnek a büfében, várnak valamit sóvárogva, csak éppen nem történik semmi. Éppen emiatt a magatartásom miatt szokták rám mondani, hogy civil vagyok, de színházon kívüli emberek is úgy érzik néha, hogy nem olyan vagyok, mint egy színész. Civil vagyok és ezt vállalom, pedig lehet, hogy sok kollégám szemében ez egy szegényes és sajnálni való magatartás. — Ha már emlegettük a pályakezdést, akkor következzék egy szokványos kérdés, amire lehet nem szokványosán is válaszolni: hogyan került a pályára? Mi hozta a színház közelébe? — Gyermekkoromban Pesten cseperedtem, mégpedig rengeteg gyerek között és ez úgy hiszem meghatározó. S hogy valami abszolút banálisát mondjak, minden gyerek játszik színházat, papást-ma- mást ... én is játszottam. Aztán kilencéves koromban intézetbe kerültem, mégpedig Bicskére. És akkor ott — bármilyen furcsán is hangzik — sok mindenre megtanítottak, sokszínű nevelés folyt ott. Talán ez adta meg az indítást. (Valamelyik este kérdezik itt tőlem a színházban: isme- rek-e egy Vadász Szilvia nevezetű hölgyet, aki itt orvos a kórházban. Tizenkét év után először találkoztam vele, akivel egy osztályba jártunk az intézetben. Talán mondanom sem kell, hogy milyen nagy élmény volt ez nekem. Én sokat kaptam az intézettől és nem okozott törést a családtalanság sem, hiszen már kilenc éves voltam odakerülésemkor. Nem deformálódtam, inkább kifejlesztették a képességeimet.) Akkor úgy gondoltam nevelőnő leszek, csak aztán felvettek a főiskolára... — Elsőre sikerült? — Igen elsőre. De a mai napig is sokat töröm a fejem pedagógiai kérdéseken. Például, hogyan lehetne olyan intézetet létrehozni, ahol a gyermekek képességeit teljesen ki tudják bontakoztatni, hogy harmonikus emberek legyenek. Ma már sajnos — tisztelet a kivételnek — sokszor olyan pedagógusok mennek gyermekotthonba, akik mindenünnen kikoptak. Egy- kettő lelkesebb pedig vállán tartja az egészet. Harmadikos voltam az óvónő- és nevelőképző szakközépiskolában amikor a magyar tanárnőm megkérdezte tőlem, akarok-e „színiakadémiára” jelentkezni. Ügy volt, hogy jönnek az iskolába tehetségkutatók* cte nem jöttek, nekem viszont a fülembe ültették a bogarat. — Az egyetemi, főiskolai évek a legizgalmasabbak az ember életében. Ezek hagynak nyomot, önnél milyen volt a „nagy várakozások kora”? — Bennem törést okozott a főiskola, azóta is alig tudok kilábalni ebből. Amikor elolvastam Soós Imre életrajzi regényét, akkor értettem meg ebből valamit. Neki köztudottan az volt a tragédiája, hogy egy ösztönös, zseniális színészként egy egyszerű parasztgyerek volt. Tele akarták tömni mindenféle intellektuális dologgal és ezt nem bírta. Én mikor bekerültem a főiskolára, visszahallottam, hogy milyen őstehetség vagyok. Csak egy szépséghibája volt a dolognak, hogy engem a szellem dolgai mindig érdekeltek. Mindennel foglalkoztam én ott, csak a színészmesterséggel nem. És ezen az ellentmondáson senki nem segített át, a színészi képességeim pedig satnyultak. Marton Endre volt a tanárom és az első színészosztálya voltunk. Külön gond volt, hogy az osztályban én voltam a legfiatalabb és volt nálam tíz évvel idősebb évfolyam- társam is. Talán nem is csoda, hogy nem fogadtak el. Nekem nem tudták megtartani például az énekórát, mert még akkor mutált a hangom. Ehhez hozzátartozott, hogy Marton Endre kedvence voltam, és ez olyan hátrányokkal járt, hogy egyáltalán nem foglalkozott velem. Nem tudott szerepet adni, igaz ezzel én is bajban vagyok. Magam sem tudnék magamnak mit osztani. Talán Johannát eljátszanám egyszer, vagy Anthigonét vagy Elektrát... ők érdekelnének. A főiskolán eljátszottam a Médeát. A testvérem bőgött rajta, teljesen odavolt, többek szerint borzasztó voltam benne, én élveztem. Nagyot fordított rajtam. Ekkor értem felnőtté. Akkora hatással volt rám, hogy elváltam miatta ... — Szegedi és pécsi állomások után érkezett Nyíregyházára, igaz, hogy Szeged inkább csak egy pillanat volt. Tudom, hogy kialakult véleménye van az itteni színházról. Ha önön múlna min változtatna? — Elküldenék néhány embert. Színészek és technikai munkatársak közül olyanokat, akik nem a színháznak élnek. Hoznék még rendezőket, hogy szélesedjen a lehetőség és többféle dolgot is csinálhassunk. Csak azoknak kellene ebben a színházban dolgozni, akiknek fontos ez a ■Vnegye... — Mi az, ami önnek rokonszenvessé tette ezt a vidéket? — Nincs itt rendkívüli szépség. Mégis megfogja az embert valami. Nyáron voltam Zalában, András ott játszott és vele körülutaztam a vidéket. Csodálatos volt, de mégis ott már éreztem valami pózt, valami kis hamisságot, olyan^szncápizmui félét. Legyen sanház,- hqgy légyen mivel dicsekedni, ríém pedig, hogy a szellem otthona legyen. Itt*Szabolcsban — bárhová megy — az ember önbizalmat kap. Én eddig nem mertem sehol egyedül föllépni, (igaz most is Andrással járunk), de itt fölbátorodom a színpadon. Három, négy év alatt nem lehet színésszé válni, de itt úgy néznek az emberre, hogy az szinte biztatás. Itt tanultam meg elhinni, hogy amit elmondok, az mások számára fontos lehet. Antal István Szépségvarázslás húsvétra A leggyakrabban, mint az idén is, áprilisra esik a húsvét, amely mozgó ünnep — o tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap. A húsvéti ünnepkört az egyházi eredetű szokások mellett áthatják a sokkal ősibb tavaszköszöntő, termékenységet elősegítő rítusok. Ezekben a legfontosabb szerepe a víz tisztító, gyógyító, termékenyítő erejébe vetett hitnek volt. A szegedi lányok például a húsvét előtti pénteken megfürödtek a Tiszában. A feljegyzések szerint szótlanul mentek a vízpartig, hogy ne fogjon rajtuk az igézés. Más vidékeken szépségvarázslás céljából patakban, kút vizében mosakodtak meg a lányok. A tavaszt köszöntötték húsúéikor zöldághordással, zöldágjárással, vesszőzéssel. A Veszprém megyei Bakonybélen a lányok vesszözésekor a rigmusmondó azt kívánta, hogy a lány kezei jó mosogatók, a lábai jó futók legyenek, ne fájjon a feje, tehát munkaképes, egészséges tagja legyen a közösségnek. FILM JEGYZET ANNA Töprengés egy film ürügyén Szeretném előrebocsájtani: nem kívánok szabályos kritikát írni Mészáros Márta Anna című filmjéről. Elhibázott műnek tartom, melyet nem kellett volna elkészíteni (véleményemet, ha a Kelet-Ma- gyarország olvasói emlékeznek, e rovat hasábjain az első filmgyári vetítést követően már megfogalmaztam). Most, megismételve dohogá- somat, csatlakozom a megjelent bírálatokhoz: az Anna meséje meglehetősen spekulatív, konfliktusa eléggé vér- telen, szituációi jobbára hiteltelenek, s mindebből következően fantáziátlan a rendezése, egyenetlen az operatőri munkája, szerények a színészi teljesítményei. Mondom, eszem ágában sincs perújrafelvételt kérni Anna-ügy- ben (legfeljebb azt a gyakorlatot kárhoztathatom, s magam is szívesen a sarokba állok emiatt, hogy sommás megállapítások helyett inkább alapos érvekkel lenne célszerű leszedni a keresztvizet az agyontángált filmekről). Itt következő jegyzetemben három olyan jelenségről teszek említést — az Anna apropóján, de Mészáros Márta fiaskójától függetlenül —, melyek filmes közéletünkkel, rossz beidegződéseinkkel, ballasztként cipelt következetlenségeinkkel és számos más ellentmondással kapcsolatosak.-* Kezdem a napi- és hetilapok recenzióival. Magam sem szeretem az Annát, az ítéletek végkövetkeztetéseit nincs okom kétségbe vonni, az a pergőtűz azonban, melyet élestölténnyel zúdítottak szegény Mészáros Márta nyakába, nekem kifejezetten ellenszenvesnek tetszik. Nekünk általában ügyeletes zsenijeink szoktak lenni (egy időben — nem sokáig — az Anna készítője is ebbe a kategóriába tartozott). Manapság ügyeletes bűnbakjaink is vannak. Őket minden következmény nélkül leszólják, meg- sebzik, kigúnyolják — elvégre úgysem védekezhetnek. Ha valaki ebbe a mezőnybe került, az isten sem menti meg attól, hogy kíméletlenül elverjék rajta a port, s olyanfajta dolgok miatt is viselje a szégyenbélyeget, ami nem feltétlenül vagy kizárólag az ő hibája. Aki kirakatba teszi a portékáját, számíthat arra, s még csak nem is lepődhet meg emiatt, hogy a tetszés vagy elutasítás legkülönbözőbb megnyilvánulásait kell „zsebrevágnia”. Ott kezdődik a probléma — s ilyesmit érzékelek én az Anná-nál —, amikor a minősítések már nem annyira a produktumról, mint annak szülőjéről szólnak. Előítéletektől átitatottan. Szem elől tévesztve a közönséget és a művészeket orientáló szándékot. Becsületsértő indulatokkal fűszerezve a kiosztott fekete pontokat. Amikor kezdő újságíró voltam, magam is nagy élvezettel gyakoroltam ezt a „jogot”. Bárddal trancsíroztam szét azokat a filmeket, melyek nem nyerték meg a tetszésemet. Később rájöttem, hogy ez a módszer semmiképpen sem célravezető. Az elvet máig sem tagadtam meg. A rossz műveket nem gyilkos hevülettel kell agyonbombázni, hanem a „miért?” indítékainak bizonyító apparátusával. Az Annát annak rendje és módja szerint levágták, holott felsorakoztathatták volna a hibák, pontatlanságok és ízlésficamok eredőit is. Legfőképpen az a baja ennek a melodrámának, hogy alig van valami köze a tegnapi és mai magyar valósághoz. Csak úgy süt belőle a műviség. Emiatt elképzelhetetlen és elfogadhatatlan számos epizódja. A drámai forrpontokról, az úgynevezett nagyjelenetekről nem is beszélve. .. Nem tehetek róla, az volt az érzésem, hogy az epébe mártott tollal papírra vetett kommentárok — a konkrét filmtől elszakadva — Mészáros Márta túlhaladott stílusát és elavult elveit hivatottak darabokra tépni. Ami nem baj, csakhogy az elmarasztalás akkor lenne meggyőző, ha az okos logika megcáfolhatatlan tényeire épülne. Tisztelettel ajánlom: ne kövessük ezt az egyáltalán nem szerencsés gyakorlatot. * Ami az érem másik oldala: meggyőződésem, hogy az Anna stábja az előkészületek során nem kapta meg a szükséges — vagy fogalmazzunk így: potenciális — segítséget. A forgatókönyvről meg lehetett volna mondani, hogy ki- érleletlen. Senki sem hihette a terv realizálásának jóváhagyói közül, hogy a forgatás idején korrigálhatok az eszmei-művészi buktatók. Amikor valamilyen elképzelés szabad utat kap, nemcsak bábái vizsgáznak, hanem azok is, akik — nagyvonalúságból, liberalizmusból, tekintélytiszteletből — szemet hunytak a gyengéi felett. Az Anna eredménytelenségéért ilyenformán nemcsak Mészáros Márta és kollégái felelősek, hanem az irányító-elfogadó apparátus tagjai is. Szereposztás: az Anná-ban Marie-José Nat, Jan Nowic- ki, Marie Lebée és a Romániában élő Lohinszky Loránd jutott jelentős feladathoz. Valamennyien külföldiek. Azok közé tartozom, akik nem szoktak berzenkedni az ilyesmi miatt, ugyanis számomra meggyőzőek az indokok (a színészek állandóan a filmes csapat rendelkezésére állnak, nem kell őket utaztatni, új arcok érvényesülnek a vásznon, a gázsi sem tetemes stb.). Most mégis csatlakozom a vétót emelőkhöz. Kötve hiszem, hogy a furcsa magyar emberpárt egy francia és egy lengyel művésznek kellett megszemélyesítenie, azaz hogy ők a legalkalmasabbak a figurák életrekelté- sére. Ez már nem tudatos koncepció vállalása, hanem sznobisztikus divat követése. Veress József Egy m. kir. százados bizalmas feljegyzései (Bárczy János regénye) Bárczy János a Vádindítvány és a Zuhanóugrás c. regényeivel nemcsak azzal keltett figyelmet, hogy egy ellentmondásoktól terhes világról, egy történeti korszákról hozott személyes tapasztalatokkal és dokumentumokkal hitelesített üzenetet, hanem azzal is, hogy a személyes élményekkel hitelesített tapasztalást kimunkált szépírói eszközökkel tudta érdekfeszítő olvasmánnyá tenni. Az újabb alkotás „Egy m. kir. százados bizalmas feljegyzései” formai megoldásában távolabb került az előző regényektől, de tartalmi megoldásával híven illeszkedők a korábbi alkotásokhoz. Meggyőz: a szerző avatott tollú író. A kötet tartalmáról vallja Bárczy: „... Nem nagy dolgok ezek. És mégis: igen jellemzőek. A korra, melyben élni, küzdeni, munkálkodni számomra és kortársaim számára elrendeltetett ...” A témaválasztás ennek ellenére nem tűnik hálásnak. A volt uralikodóosztály széthullásáról írni — egyik volt tagjának belső, önjellemzése alapján — buktatókkal terhes dolog, s a főhős, nemes Derenk Ádám, a volt százados, az önvesztő katonatiszt tipizált alakja sem egyedülálló jelenség a kortársi irodalomban. Olvastuk történetét, megismertük jellemét Büky százados (Cseres Tibor: Hideg napok), Tömössy Aladár (Cseres: Parázna szobrok), Kelemen Kristóf (Dobai Péter: Tartozó élet) néven és néhány vonással bővítette e jellemrajzot maga Bárczy János is a Zuhanóugrás főhadnagy-százados alakjával. Derenk Ádám elővesz egy „kemény fedelű, szabályos irodai ív nagyságú füzet”-et, naplójegyzeteket ír, mert „ .. .-Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy — mint minden hozzám hasonló, nagy tapasztalattal, életbölcsességgel rendelkező férfiú s kiváló katona — én is hozzálássak emlékeim rendezéséhez, azoknak emlékiratba való rögzítéséhez . . .” Ezt követően mindig a nap meghatározott szakaszában ír. Az ifjúságáról, melyet abban a kastélyban élt meg vidáman, melyben most egy termelőszövetkezet udvarosaként tengeti öreg napjait. ír kadéttársairól, a háborúról, a börtön- évekről, melyeket háborús bűnökért szabtak rá. ír a széthullott családról, barátairól, ellenfeleiről, s kívülről, távoltartóan a tőle függetlenül kibontakozó társadalmi változásainkról. Lényegileg deklasszálódása útjáról. Bárczy napló jegyzeteket ír, de szakít a konvencionális elbeszélő móddal. A gondosan kiválasztott füzet, az elvágólagosán írt sorok a kimért térközökkel, az egyenes állású, feszes tartású betűk katonához illően tartják kordában a szétfolyó gondolatokat. Tartózkodik ugyan az aprólékos részletek bemutatásától, de a csapkodó-kapkodó jegyzetek lépésről lépésre közelítve mindig többet és többet mutatnak be Derenk Ádám életéből, jelleméből, aki tragikomikus helyzetében groteszk szemlélettel tekint vissza múltjára. A szerző epizódokból építkezik, s eközben a kronológiai folytonosságot elhagyja. Az életrajzból csak azokat a jelenségeket emeli ki, melyeket egy paranoid jellem bemutatása szempontjából fontosnak tart. Az ismétlődő, visszatérő, egymástól elváló, majd újra kötődő epizódok egy lényeges irányba vezetik a „történést”, a valóságos történeti, társadalmi és politikai mozgásirány szerint. Kis körben mozogva nyújt kitekintést tágabb horizontra, a lineárisan és koncentrikusan egyidejűleg bővített jellemrajzok valóságos alakok felvillanó képei. Ahogyan ludovikás kadét- társaira, később tiszttársaira visszaemlékezik, nemcsak egyéni — Derenk számára felejthetetlen — csalódásokat, létvesztéseket tár fel, hanem Derenk cselekvéseinek indítékait is sejteti. Az idősíkok látszólagosan szeszélyes vibrálása analitikus célt szolgál: megkeresni a tanulságokat hordozó cselekvések emberi értelmét. Ez egyidejűleg tartalmi és formai determináns. Az életrajz feldolgozásának ez a módszere hangvétele és szerkesztése miatt figyelemkeltő. A tartalom kifejtéséhez legjobban igazodó módszer. Az élmények csapongó feljegyzése, másutt a tanulságok kusza megvonása arra utal, hogy Derenk Ádám inkább tárgya, mint hőse a fiktiv életrajznak. Derenk nem mentegeti bűneit, de mélyrehullása okait személyi ellentétekben és a társadalmi körülmények számára kedvezőtlen megváltozásában véli fölfedezni. A folytonos ellentmondás (formailag ezt helyreigazításokkal jelzi) nála nem a fejlődés meghatározója, mozgatója, hanem fátum, s ez szerinte védhetetlen. Innen ered, hogy Derenk életének tanulságait ugyan megértjük, sorsa iránt azonban szánalmat nem érzünk, társadalmi szempontból szerepét nem ítéljük fontosnak. (Magvető). Miklós Elemér MM NEKIK TAPSOLUNK KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
