Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-17 / 89. szám

1982. április 17. FILMJEGYZET Örkény István a Vígszín­ház „házi szerzője” volt. Itt mutatták be legtöbb művét, köztük a Macska játékot, A holtak hallgatását, a Pisti a vérzivatar bant, a Vérroko- nokat, és most 1982 január­jában posztumusz művét, a Forgatókönyvet. A vígszín­házi repertoár ma is három Örkény-darabból áll: Macs­kajáték, Pisti a vérzivatar­ban, Forgatókönyv, és egy szabálytalan műfajú stúdió- előadásból In memóriám ö. I. címmel. A Macskajáték tíz éve szerepel a Pesti Színházban, miközben bejárta a világ színpadait is. ősbemutatóját 1971-ben tartották Szolno­kon (mindkét előadást Szé­kely Gábor rendezte). „Ezt a darabot úgy kell játszani, mintha egyetlen mondat vol­na. Nem tűr semmiféle le­lassulást, megállást vagy színváltozást, hiszen elejétől a végéig nem más, mint zak­latott lelkű hősnőjének, Or- bánnénak egyre zaklatottabb és feszültebb vitája önmagá­val, a nővérével, az egész világgal...” — írja instruk­cióként a szerző. Orbánné világa kisszerű, hétköznapi. Élete a tejcsar­nok, a bevásárlás, a Mün­chenből érkező levelek, az albérlő „macskajátékai”, Pa­ula barátnője árulása, és ré­gi szerelme, Csermlényi Vik­tor operaénekes visszahódí- tása körül zajlik. Szánalmas és nevetséges, groteszk és kisszerű, de nagyon tipikus élet, amelyben az elmúlt fél évszázad eseményei éppúgy jelen vannak, mint az ifjú­ság nosztalgiája, az öregség szánandóságai, a túlélés ké­pessége. Az előadás semmit sem vesztett eredeti fényé­ből, az évek során csak ár­nyaltabbá, sokszínűbbé vált. Örkény István életének utolsó színházi bemutatója a Pisti a vérzivatarban volt 1979 tavaszán (ez volt egy­ben Várkonyi Zoltán utolsó rendezése is). Ki ez a jelké­pes Pisti, aki végig csetlik- botlik a magyar történelem elmúlt negyedszázadának vérzivataraiban? Aki e meg­próbáltatásokban sírnivaló- an komikusán és nevetnivaló- an tragikusan — azaz gro­teszken viselkedik? És aki minden halál után újjászü­letik? Örkény darabjában nem is egy, hanem négy Pis­ti van: Pistipistipisti, A Fél­szeg, A Tevékeny, A Kimért. „Volt egyszer egy Pisti, mint a mesében. És a második, meg a hetedik, meg a tizen­hetedik mindig az előző Pis­ti helyébe lép”. Pisti tehát nem konkrét személyiség, hanem egy nép, egy nemzet absztrakt jelké­pe: a mindenkori magyar át­lagemberé, aki hóhér és ál­dozat, hős és kispolgár egy- személyben. Mindannyian Pistik vagyunk itt Közép- Kelet-Európában — mondja Örkény példázata. Egyik leg­jobb drámája a hazai gro­teszk és abszurd műfaj csú­csa. Benne a groteszk vala­mennyi eszközét megtaláljuk a képtelenségtől a sűrítésen és fokozáson keresztül a nyel­vi abszurdig. Ez a műfaj tu­lajdonképpen az egypercesek­kel rokon, amely Örkény iga­zi, választott műfaja. A vígszínházi repertoárban egy szabálytalan műfajú éj­szakai stúdióelőadás is szere­pel, Az In memóriám ö. I. — amely tisztelgés Örkény Ist­ván emléke előtt. Mégsem rekviem, hanem egy nagy for­mátumú írói életmű hiteles keresztmetszete, amelyben számos novella-, regény- és drámarészletet találunk és az Örkényre oly jellemző egy­perceseket. A szabálytalan Jelenet a Pisti a vérzivatarban című előadásból műfajú őészeállítás i—:’Radnó­ti Zsuzsa dramaturg és Valló Péter rendező közös munká­ja — a Párizs, isten hozzád! egypercessel indul, és a Macs­kajáték mindent túlélő gro­teszk nevetésével ér véget. Ami közte van: az Örkényi életmű lényege. (Többek kö­zött a Lágerek népe, a Rózsa­kiállítás, az egypercesek, a Rekviem című novella, amely­ből legutóbb Fábri Zoltán ké­szített filmet.) A Vígszínház vállalkozása méltó az íróhoz. A legfrissebb vígszínházi örkény-bemutató a Forgató­könyv. E posztumusz mű ke­letkezése tragikus módon azonos a Rózsakiállítás című regény egyik epizódjával: az író halálos ágyán fejezte be művét 1979 júniusában, fele­ségének és munkatársának, Radnóti Zsuzsának segítségé­vel. A cirkusz mint jelkép és mint műfaj számos alkotót vonzott már Chaplintől Felli- niig, a Goncourtoktól Tho­mas Mannig. Örkény műve egyikükkel sem tart igazán rokonságot; a cirkuszi játék szimbolikáján keresztül való­jában ugyanaz a téma foglal­koztatja, mint valamennyi művében: a magyar történe­lem elmúlt negyedszázadá­nak eseményei. A Vígszínház előadása ra* gaszkodott az írói intenció­hoz: forgatókönyvnek tekinti a művet, egy cirkuszi produk­ció rögzített vázlatának. Ezért filmvetítéssel kezdődik: ere­deti híradót láthatunk az 1949-es esztendőből. Utána a darab nyitóképe került vá­szonra — Szalay András ope­ratőr segítségével —: a meg­hívott vendégek érkezése a Fővárosi Nagycirkuszba. Amikor a vendégeket a jegyszedő bekíséri a nézőtér­re — immár a valóságos víg­színházi nézőtérre —, akkor veszi kezdetét a tulajdonkép­peni játék. Kivilágosodik a színpadon kialakított cirkusz­porond, amely mélyen benyú­lik a nézőtér fölé, ezért a kö­zönség körülüli. Közéjük telepednek le az előadás szereplői: Reviczky Gábor (Barabás), Bánki Zsu­zsa (Barabásné), Tábori Nóra (Littkéné), Kern András (Ma­rosi), Kútvölgyi Erzsébet (Ná- nási Piri), Szombathy Gyula (Novotni). A színpadon a pro­dukció művészei helyezked­nek el: Szilágyi Tibor (Mes­ter), Béres Ilona (Sztella), Miklósy György (Misi bohóc). Olyan produkció Valló Pé­ter rendezése, amely ezúttal a látványt alárendeld a mon­danivalónak. Fehér Miklós cirkuszi díszletében és János­Anthony Quinn jutalomjátéka A világ legnépszerűbb — és legfoglalkoztatottabb — filmszínészei általában válo­gathatnak a megbízatások kö­zött. Vannak közöttük igény­telenek is. Őket a művészi ázsió alig érdekli, gondolom, a gázsi annál inkább. Hogy két példát említsek: Orson Welles, aki a modern film­művészet történetébe Arany­polgár című alkotásával örök­re beírta a nevét, ötöd rangú tucatárukban is játszik; Mar­ion Brando egy-két perces „színészkedésre” is hajlandó — mondjuk — egymillió dol­lárért. Érdekes eset volt — minősítésekor ne ítéljük meg túlságosan szigorúan —, ami­kor Vittorio de Sica kom- merszfillmecskékben kereste meg a lényeges társadalmi problémákat feszegető drá­máihoz a szükséges pénzt. A nortfta persze más. A szerep­játszó óriások nem adják oda akármihez a tehetségüket. Turkálnak a forgatókönyvek­ben, mindenfajta kikötések­kel állnak elő, feltételeket szabnak, kikötik, ki legyen a partnerük — a jó ég tudná felsorolni a kívánalmaikat. A hierarchia csúcsán azok a művészek foglalnak helyet, akik miatt egy szerepet, egy figurát, egy feladatot „kita­lálnak”. ők a szupersztárok. Egyéniségük olyannyira meg­határozó a filmben, hogy szinte minden miattuk és érettük történik. Anthony Quinn — az évti­zedek óta tündöklő filmcsil­lag — úgynevezett abszolút főszerepeket szokott alakíta­ni. Ezek tulajdonképpen ju­talomjátékok, méghozzá a kifejezés olyan értelmében, hogy nem Quinnt jutalmaz­zák a lehetőséggel, hanem a publikumot, mely szereti és becsüli a színészt. Mi jellem­ző a szereptípusra? Teljes emberi sors elevenedik meg a kamera előtt. A karakter valamennyi dimenziójában feltárul. Az eseményeket ez a figura irányítja: tőle függ a többiek sorsa is. Nyilván­való, hogy egy ilyen megbí­zatás állandó jelenlétet felté­telez a vásznon, tehát a szí­Hall Bartlett regénye Me­xikó világába vezeti el az ol­vasót. A nagyszabású „saga” egy família sok-sok gonddai tarkított életének fordulatait beszéli el. Napsugár alig-alig süt ezekre az emberekre, akik a betevő falatért folytatott küzdelemben valósággal föl­emésztik energiáikat; úgy­szólván folyton az árnyékos oldalon járnak. Ilyen helyzet­ben törvényszerű, hogy egy­máson állnak bosszút. Rossz közérzetüket személyes ér­dekellentétek — és megold­hatatlan konfliktusok moti­válják. A középpontban természe­tesen a Quinn megformálta figura áll. Jesus Sanchez — a koráin megözvegyült me­xikói proletár — egy étterem­ben látástól vakulásig dolgo­zik. Négy gyermekének akar diktálni, ők azonban másfaj­ta elveket vallanak és szeret­nének kiszabadulni az önké­nyeskedő apai szeretet bilin­cseiből. Tulajdonképpen ez a Sanchez gyermekei alaptémá­ja: hogyan békétlenkednek egymással a különböző nem­zedékek képviselői; miképpen romlik meg a viszony a csa­ládfő és az önállóságra vá­gyó ivadékok között; meddig lehet feszíteni a rivalizálás, majd ellenségeskedés húr­jait? íme a magatartásformák: Manuel, az elsőszülött fiú hátat fordít a közös boldog­ságnak; Roberto fittyet hány a társadalmi normákra; Marta férfi-férj — vadászat­tal foglalkozik; leginkább Consuelo, a legkisebb San- chez-gyerek „lóg ki a sor­ból” noha igyekszik becsü­lettel helytállni. Megindul a bomlás folya­mata. Mindenki másképpen képzeli el magának a bol­dogságot. Már csaknem atomjaira hull a fészek, ami­kor Sanchezre rámosolyog a szerencse. Nagy összeget nyer a lottón — tehát ismét kísérletet tehet arra, hogy álmát: az összebékítést és családegyesítést megvaló­sítsa. tódik a régi nóta. Megint Consuelo lázad elsőként. Az­tán Roberto örömlányt vá­laszt feleségnek. A házava­tás pompás ünnepnek ígér­kezik, de a szikrázó indula­tok olyan tüzet eredményez­nek, melyet már nem is le­het eloltani. Az öreg számá­ra nem marad egyéb, mint a felismerés: már nem ura a helyzetnek, s elkerülhetet­lenül magány vár rá hátra­levő éveiben ... Ami a filmet illeti, ame­rikai ízlésvilágot — gondol­kodást, stílust, megjelenítő eszközöket stb. — tükröz. Kicsit részletező, és helyen­ként édeskés a végenincs vi­szályok ábrázolása. A prózai mű szikár realizmusa meg­élt volna a moziban is, csak­hogy Hall Bartlett többre becsülte a vizuális látványt, ezért a pszichológiai mélysé­geket feláldozta a nagyjele­netek kedvéért. Főleg olyan „kitörésekről” van szó, me­lyekben egymásnak feszül­nek a különféle igazságok és a színészeknek alkalmuk van hatásos, ámbár kissé teatrális tirádákat monda­niuk. Anthony Quinn jutalom­játéka kitűnően sikerült. Fi­zikálisán is ideális Jesus Sanchez alakjának megsze­mélyesítésére. Ennél is fon­tosabb, hogy rendkívül szé­les skálán eleveníti meg a drabális családfő megszállott ábrándkergetését. Hol elom- lóan lágy, hol tölgyfa-erős, hol tanácstalan, hol könyör­telen. Tragédiája abból fa­kad, hogy a régi normák szerint próbál cselekedni egy alapvetően megváltozott szi­tuációban. Neki — de csak neki! — még azokat a pilla­natokat is elhisszük, amikor kissé dagályosan fogalmazza meg Sanchez egyensúlyvesz­tését.. Persze a rendezői in­tenciók szerint. Talán ha ő Az abszurd dráma kötet­lenségéből adódóan az író szabadon játszik a tér- és idősíkokkal. Főhőse, Barabás Ádám hol a második világhá­borúban végez illegális tevé­kenységet, hol a felszabadu­lás után Párizsban van mint magyar követ, hol 1949. szep­tember 22-én saját perének tárgyalásán, hol pedig az 1956-os ellenforradalom veze­tőjeként mond uszító beszé­det a rádióban. Mindezek az események a Mester varázs­pálcájának intésére elevened­nek meg. Saját jutalomjátékára, a Fővárosi Nagycirkuszba olyan embereket hívott meg, akik valamilyen módon kapcsolat­ban álltak Barabás Ádám- mal. Az egész cirkuszi mutat­vány átfordul bírósági tár­gyalássá, a meghívottakból tanúk és vádlók lesznek, Ba­rabás Ádámból pedig vádlott, akit végül elítélnek és kivé­geznek. Örkény cirkuszi att­rakciója a koncepciós perek világát idézi, az ötvenes évek szorongásos légkörét. Hősét, aki hol Rajk László, hol Nagy Imre mondatait mondja, sokan kulcsfigurának tartják. Noha Barabás Ádám nem konkrét történelmi személyi­ség, hanem összevont típusa és jelképe a kornak, a becsü­letesen gondolkodóknak épp­úgy, mint a megtévedteknek. Ez éppen az örkény-dráma lényege, hogy egyetlen em­beren keresztül érzékeltetni tudja a korszak skizofréniá­ját, a koholt perek lélektanát, a magyar történelem ellent­mondásos korszakának kusza szövevényét. kuti Márta ruháiban pereg e szabálytalan játék, amelyben a Vígszínház együttese ismét méltónak bizonyult Örkény István szelleméhez. É. E. nész úgy csilloghat, ahogy csak ak^r. Néhány tétel a Quinn-filmográíiából — va­riációk az efféle megbízatá­sokra: Zorba a görög, A San­ta Vittoria titka — s most a Sanchez gyermekei. Consuelo — egy rosszízű kalandot követően — első­ként „tér meg” a kissé meg­taposott otthonba. Követik a többiek is, általában csaló­dottan, keserűen, sorscsapá­soktól megedzetten. Amikor újra együtt vannak, folyta- * IV. maga áll a kamera mögött, visszafoghatta volna azt a pátoszt, mely kissé üzleties kötőanyaga a mexikói—ame­rikai filmnek. Veress József A tatárjárás emlékezete. (A kötet anyagát válogatta és szerkesztette Katona Tamás; a bevezető tanulmányt írta Györffy György.) Bp., 1981. Magyar Helikon. 356 p. — Bibliotheca Historica □ 741 évvel ezelőtti áp­rilis 11-ről 12-re virra­dó éjszaka a szeren­csétlen kimenetelű magyar— tatár összecsapás színhelyé­ül szolgáló Muhi falu — mint tragédiában bővelkedő nemzeti múltunk egyik szo­morú állomása —^bevonult a történelembe. Ennek, s messze kiható következmé­nyeinek hazai visszhangját és nemzetközi összefüggéseit vi­lágítja meg a könyvcsalád ol­vasói, illetve az eleink sorsá­val foglalkozók, a történelem és művelődéstörténet iránt érdeklődők számára A tatár­járás emlékezete. Benne és általa a történet- írásunk mai álláspontját ösz- szegző Györffy György tanul­mányát, valamint az egykorú r- rr ELŐ MÚLT források javát adja közre Ka­tona Tamás, A tatárjárás em­lékezetéhez hasonló tárgyú és jellegű kiadványok avatott szerkesztője. Részben a széle­sebb olvasóközönség által is ismert, részben a történelem­ben járatosabbak előtt is is­meretlen hazai és külföldi, keleti és nyugati krónikarész­letek, követi jelentések, év­könyvek és levelek kelnek életre a kötet lapjain. A kevés számú magyar do­kumentumot a Julianus barát útjairól szóló jelentések, Ro- gerius mester Siralmas Éne­ke, egy ismeretlen szerzőtől származó planctus (Sirató­ének Magyarországról, mikor a tatárok pusztították), a Ké- zai, a Kálti, a Pozsonyi, a Szepesszombati Krónika és néhány levél reprezentálja. A jobbára a tatárjárás előzmé­nyeiről tájékoztató keleti for­rásokat mindenekelőtt a mongolok története, s az orosz évkönyvek, a nyugatia­kat pedig Spalatói Tamás le­írása, a tatárjárást követő évek mongoloknál járt köve­teinek úti jelentése, krónika- részletek, évkönyvek és leve­lek képviselik. A tatárvesze­delem részleteivel és utóha­tásaival foglalkozó levelek szerzői és címzettjei közül IV. Béla magyar és IV. Ven­cel cseh király, IV. Konrád német császár és IX. Ger­gely pápa érdemel megkülön­böztetett figyelmet. A kútfők sokoldalúan vilá­gítják meg a kortársak ta­tár és magyarság képét is. Harcedzetteknek, félelmesek­nek, rókalelkűeknek írták le az előbbieket. Elleink bűnei miatti veszedelem szentírás­ban megjövendölt beteljesítő- it látták bennük. Olyanoknak festették le őket, mint akik­nek a nyilaival szemben még a győzelemhez szokott ma­gyar fegyvereket sem kísérte szerencse. A Bibliotheca Historica újabb kötetének, a letűnt idők megszólaltatott forrásai­nak olvasása közben előttünk elevenednek meg a XIII. szá­zad közepére túlhaladottá vált politikai-társadalmi vi­szonyok; előttünk bontakozik ki az országépítés nem kis feladatához felnőni képes IV. Béla és Magyarországá­nak tatárjárást követő fordu­lata. Györffy György tanulmá­nya, s a Katona Tamás válo­gatásában közreadott, a be­vezető tanulmány tételeit megerősítő forrásgyűjtemény időn-koron túlmutató értéke éppen a múlt élővé válásá­ban, nemzeti önismeretre ne­velő voltában rejlik. Ezáltal lett A tatárjárás emlékezete értékes hozzájárulás az oly­kor-olykor még ma is kilengő és könnyen zavarba ejthető nemzeti tudatunk lengéscsii- lapításához, zavarainak le­küzdéséhez. Tidrenczel Sándor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom