Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-13 / 61. szám

1982. március 13.

Mozog a löld

Egy tanyát lebontottak. Nem maradt más, csak a fecskefal málló anyaga. Mossa a tavaszi langyos eső. Második évét éli már így a tanya. Urvarát felveri a gaz, a sertésól maradékát birtokba veszi, befonja buja mohósággal az aranka. Idén már ez sem lesz. Készül a buldózer bevégezni az ember akaratát. Termővé lesz a talaj, más élet sarjad ott,

ahol az elnök nevelkedett.

✓

Igen az elnök. El kellett mondanom, hogy gyermekfejjel mekkora bolondságokat műveltünk. ALagutakat fúrtunk a szalmakazalban és durrogtattuk a bodzafapuskákat. Kitűnt a gyermekkor, a gyermekek játéka falun egy és ugyanaz. A tanya csak annyiban különbözött, hogy nyolc kilométerre kellett az iskolába járni és aztán még messzebbre. Az elnök Nyíregyházán volt kollégista. Tulajdonképpen ekkor kezdődött el az örökkévalóság felbomlása, a tanya sorvadása ...

Az apa kikísérte a fiút az állomásra. Kora hajnalban indultak, hogy reggelre odaérjenek. Az apa vitte a koffert, a fiú a táskát. Félúton sem jártak, jött velük szemben a szekér, megrakva emberekkel, szervezőkkel. A lovak megálltak, néhányan leugrottak a szekérről és kör- beállták a menni készülőket.

— Szökünk! Előlünk? — kérdezték az idegenek.

A tanyagazda tiltakozott. Tudta, miről van szó, de merre, hova menjen? Igaz, hívta a szomszéd, aki fel is ment Pestre a sógorához, de ő nem. ö szembenéz a felsőbb akarattal.

— Na, gyerünk fel a szekérre — mondták a hívatlanok. Vették ki a bőröndöt az ember kezéből, dobták á saroglyába A fiú meg daccal lekapta.

— Én megyek édesapám! — mondta.

— Hova, te féleszű? — kérdezték a városiak. — Amíg apád alá nem ír, úgysem engednek be a kollégiumba

__

Nyíregyházán a Bessenyei téren már szilencium volt a kollégiumban, mire a tanyasi fiú megérkezett. Csengetett. Amire álmában sem gondolt, az történt. Az igazgató nyitotta a kaput. Ott állt a hatalom és elállta az utat.

— Aláírt apád? — kérdezte.

— Nem tudom.

— Nahát, fiam, tudd meg és akkor gyere vissza!

Másnap reggel hazaért. Apja éppen reggelizett. A sült szalonna kedvelt illata körbelengte és látta, habzik a frissen fejt tej a kancsóban.

— Akkor hát egyél — mondta az apa.

Nem volt a kedves arcon sem harag, sem bánat. Indulatnak semmi jele. Mégis keserű volt a tej. Fájt a mindenbe beletörődő tekintet. Az anya a tűzhelynél új tojást ütött fel és a csend torkasza- kadtából kiabált. Ezt törte meg a bicska csukódó csatta- nása, a hokedli moccanása. A tanyagazda, az apa a kre- denchez ment, kivett egy papírt és a fiú elé tette.

— A délivel visszamehetsz. Vidd.

★

A tanya lassan halt meg. A vakáció alatt már nem voltak lovak. Tehén csak egy. Lábasjószággal volt tele a környék. Télen nem volt zsírzó, szalonna, sonka. A szomszéd, aki nagysokára hazakeveredett Pestről, a markába nevetett, gazdálkodott és fennhéjázó volt. A közösben veszekedtek és nyűtték egymás idegeit. Később, a fiú Debrecenibe járt és vitt is, meg nem is hazait. De a földet szerette. Segített az apjának, anyjának, kapált, kaszált is. Ki tudja mivégre.

— Ezek után lett elnök?

— Na, nem egészen Közben eltelt még néhány év. Amikor elvégeztem az iskolát, hazajöttem. Vállaltam az agronómusságot.

— És nem volt semmi ellenérzése?

— Nem. Hiszen időközben rendeződtek a dolgok. A kamra újra tele lett, a termelőszövetkezet jó pénzt fizetett, jövedelmezett a háztáji. Megszűntek a torzsalkodások, a kiabálások, egyre többen .mondták azt, végtére is jobb

így, ahogyan van.

— És az édesapja?

— Nem szólt az soha egy rossz szót. Legalábbis előttem nem. Ma már nyugdíjas. Mint mondtam, beköltöztek a tanyáról. Űj háza van, fürdőszoba, hideg-melegvíz a lakásban. És egy nagyon nagy elégtétele. Tudja, a szomszéd, — akiről már szóltam, az aki Pestre menekült az agitátorok elől. Nahát, ő is megöregedett. Már nem bír a földdel, már nincs lova, nem feszít a bakon és nem mondja apámnak, hogy koldusbotra jutott. A szomszéd magára maradt. Sokat nyelt tőle az apám, és most nagy elégtétel, hogy az én szüleimnél minden hónapban kopogtat a pénzes postás, a tsz házhoz szállítja a tüzelőt, rendre megkapják a háztáji járandóságot. Ami szükséges a nyugodt öregséghez, az minden megvan.

★

Az elnök nem elégedett. Nem azért, mert az lett, amire soha nem gondolt, amiről soha sem álmodott. Ma már neki is van fia, sőt több is. Az egyik, a legnagyabbik éppen a beszélgetés közben robbant a szobába. Kért egy tízest és ment a napközibe.

— Az én fiam sajnos nem tudja és soha nem is tudja meg, milyen az a szalma- alagút. Nem lesz bodzapuskája sem.

— Baj ez? Bodzapuska helyett látja a tévét, van táskarádiója és farmerban jár.

— Ne értsen félre. A mai gyerekeknek jobb dolguk van, ezerszer többet kapnak az élettől, mint mi kaptunk. De vajon örülnek-e úgy a

műanyag játékoknak, a televíziónak, mint ahogyan mi örültünk a mezítlábas trappolásnak, a fára mászásnak, a magunk fonta karikás ostornak. ősszel mindig jönnek hozzánk iskolások almát szedni. Nem messze a gyümölcsöstől van egy szarvasmarhatelepünk. Egyik alkalommal az egyik gyerek észrevette a kisborjakat. Oda csődült mind. A tanár persze hajtotta vissza őket a fákhoz. Akkor én azt mondtam, hagyja csak. Hívja mind, valamennyi gyereket. Ki tudja, hátha akkor, éppen ott támadt kedve egyiknek, másiknak a tehenészkedéshez.

★

Az élet útja kiszámíthatatlan. Sőt, hallatlan bölcsnek kell annak lennie, aki képes rá, hogy élőár feKérité*. pezze sorsának alakulásét. Az elnök azt mondja: tulajdonképpen ő nem is akart mezőgazdász lenni. A technika, a motorizáció mindennél jobban érdekelte. De úgy alakult. Termelőszövetkezeti elnök sem akart lenni. Részben azért nem, mert egy legyengült, hanyatlásnak indult gazdaságot bíztak rá. Aztán belegondolt, hátha éppen ő az az alkalmas ( vezető, aki újabb lendületet adhat. Adott Ss.

Csak egy a baj. Az elnök felesége is közéleti ember. Az asszony beosztása is olyan, hogy csak a munkaidő kezdése fix, biztos. Hogy mikor lesz vége a napi munkának, azt soha egyikőjük sem tudja.

— Van úgy, hogy este csak a tévéhíradó idején találkozunk. 'Akkor már'mire futja? Rendbe rakjuk gyorsan a gyerekeket, váltunk néhány szót és eltesszük magunkat holnapra. Tudja, hogy mikor beszéltem én utoljára ilyen hosszan az életemről, az öregeimről, a tanyáról és mindenről? Talán akkor, amikor a feleségemnek udvaroltam. Akkor sem mindenről. Nem beszéltem arról sem senkinek, hogy szeretem-e ezt a munkát. Igaz nem is kérdezte senki. Hiszen tudja, hogy zajlanak le mostanában a beszélgetések; „na, hogy vagyunk, mi újság?” És a válasz senkit sem érdekel. Rohanunk. Sok a dolgunk, nagyok a feladatok és ha teszem azt eltűnik egy tanya a föld színéről, hát eltűnik. Ez a világ rendje.

Rendi?

A megyei földhivatal szakemberei 1981-ben Szabolcs- Szatmár területén 225 romos tanyát vettek nyilvántartásba. Ebből már rendezték 153 tanya sorsát úgy, hogy a romokat eltakarították, a fákat kinyűtték, a kutakat betemették, a terepet elegyengették. Nyertek 63 hektár termőterületet. 72 tanya hasonló sorsra jut 1982-ben és nyernek további 17 hektár termőföldet. Tíz-húsz év múlva szinte már senki sem tudja majd, mi volt ott, ahol szárba szökkent búzát ringat a szél, avagy gyümölcsöt érlel ezernyi almafa. Minek is tudni?

A tanyák sorsa az elmúlás, a föld dolga az, hogy teremjen. Az ember viszont ha akar emlékezik, avagy eltűnődik a régi igazságon, amit Gallilei mondott: „Mégis mozog a Föld.”

Seres Ernő

Magányos tanya. (Gaál Béla felvétele)

Szabolcsi honvedek 1848—49-ben

„1848! MENNYI ÉDES, MENNYI FÁJDALMAS EMLÉK VAN EZ ÉVHEZ CSATOLVA” IRTA KRASZNAY PÉTER, AZ 1948—49-ES FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC HONVÉD FŐHADNAGYA, AMIKOR A SZABOLCSI 48. HON- VÉDZASZLÓAU TÖRTÉNETÉT LEJEGYEZTE.

1848. március 15-én a márciusi ifjak, Petőfi, Jókai, Vasvári vezetésével Pesten győzött; a forradalom. Megalakult a felelős magyar minisztérium, az áprilisi törvények szentesítették a forradalom vívmányait. A bécsi udvar azonban mindezt csak kényszerből teljesítette. Minden I Ehetőséget aaegragadot*, hogy a megadott törvényeket visszavonhassa, s ha kell fegyverrel szerezze vissza jogait Magyarország felett. Éppen ezért a felelős magyar minisztérium első intézkedései közé tartozott az önálló hadsereg és pénzügy megteremtése. Május 16-án miniszterelnöki felhívás jelent meg 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzásáról, melyeknek szervezését júliusra fejezték .be; ez a 10 zászlóalj képezte a később oly nagy hírre szert tett honvédsereg magvát. A 10. zászlóalj toborzási helye Debrecen volt. Június 7-én hadfogadó tiszteket küldtek Nagykállóba, a megye székhelyére. A vármegye gondosan előkészítette a toborzást, a 800 főt meghaladó jelentkezőt 5 nap alatt átvizsgálták és 623 honvédet fogadtak fel. Viszonylag jól felszerelve indult a 10. honvédzászlóalj, melynek zömét szabolcsiak tették ki, július 28- án a déli táborba.

1848 augusztusától az ország helyzete súlyosbodott. A bécsi udvar a magyar kormánnyal elégedetlen nemzetiségeket (szerbek, horvátok) a magyarok ellen uszította. Ilyen körülmények között meggyorsult a nemzetőrség és a honvédség szervezése. Augusztus 13-án látott napvilágot Batthyány rendelete az „önkéntes nemzetőri csapatok” szervezéséről. E csapatokat a vármegyékben toborozták, a honvédekhez hasonlóan tartós szolgálatra. Az augusztusi nagykállói köz- ; gyűlésen Szabolcs vármegye , is egy önkéntes zásklóalj felállításáról és felszereléséről határozott. Mintegy 1200 emberből állt a zászlóalj, Patay István őrnagy parancsnoksága alatt. Az önkénteseknek a főispán felesége, gr. Dégen- feld Istvánné ajándékozott egy nemzetiszínű zászlót, melyet a táborba szállás előtt egy nappal, szeptember 10-én szenteltek fel Kálióban. A zászlóra kötött szalag felirata: „Szabolcs a hazáért”, a másik oldalon: „Győzni vagy meghalni 1848. Sept.” Ezekben a napokban Nyíregyházán is toboroztak és felszereltek saját költségen 104 honvédet.

Szeptember 11-én Jellasics (osztrák bíztatásra) átkelt a Dráván és a magyar főváros ellen vonult. Pár nappal később követte őt Roth tábornok 10 ezer fős serege. Kossuth hívó szavára az ország fegyverbíró férfilakossága, köztük a szabolcsiak is, a Dunántúlra vonultak a betörő horvátok ellen. Szeptember

29-én a fiatal és gyakorlatlan honvédsereg megállította Jellasics seregét. Pár nappal később, október 7-én Ozorá- :nál fegyverletételre kényszerítették Roth csapatait. Itt harcoltak először a szabolcsi nemzetőrök, akik a győzelem után honvéd zászlóaljjá alakulva a 48-as számot kapták. Parancsnokuk Rakovszky Sámuel őrnagy lett. Ez a zászló„S” kengyeles kard XVI. századi damaszkuszi acélpengével.

alj még sok dicsőséget szerzett. 1848 őszén a Perczel-se- regben először a Muraközben, majd december 30-án a IrrtGri csatában,^január 22-én pedig Szolnoknál harcoltak. A dicsőséges tavasai hadjárat idején a II., az Aulich- hadtest keretében tevékenykedtek. Ott volt a zászlóalj a budai vár elleni 21-d rohamban is, amely után a zászlót a III. osztályú érdemrenddel tüntették ki. 1849 júliusában Romáramban látjuk viszont okét. Július 2-án az ácsi csatában oly hősies helytállást tanúsítottak, hogy július 4-én Görgey külön parancsban szólt róluk: „A 48. szászlóalj volt az, amely Rakovszky vitéz őrnagyának előrehaladásra parancsomat öröm kiáltások között fogadd, a vesztett sáncokat, a bennük maradt ágyúkkal együtt első rohamra bevette és az ellenséget az ácsi erdőig vissza nyomta. Ezen fényes bajnoki tett kiérdemli minden vitéznek mél'tánylatát: á 4ti-ikJzászlóalj zászlaja Júli. 2-ik emlékéül 3-ad rendű, és vitéz parancsnokának, ki azon naptól kezdve alezredessé előléptetett, melle a 2-od rendű érdemjellel földiszíttessék.”

A zászlóalj továbbra is Komáromban maradt, Rakovszky eközben ezredes és hadosztályparancsnok lett. 1849. szeptember 30-án a komáromi vár kapitulált. Rakovszky ezredes a zászlót teste köré csavarva hazacsempészte Nyírbaktára, és visszaadta azt ajándékozójának.

Szabolcsiakból toborozták a 43. honvédzászlóaljat is, melynek zászlóját 1848 novemberében avatták. Schlick ellen harcolva estek át a tűzkeresztségen, 1849 tavaszán az Astoóth-féte ' tartalékhadosztály keretében a Tisza vo^ nalát védték, 1849 júliusától a tiszai hadtestben harcoltak.

Bihar, Békés, Szabolcs, Szatmár megyék önkénteseiből szervezte szabadcsapatát a márciusi ifjak egyike,

megyénk szülötte, Vasvári Pál. 1849 februárjában Mo- nostorpályiban alakult meg a Rákóczi nevét viselő szabadcsapat. Vasvári Pál kérésére a haladó szellemű Teleki Blanka grófnő ajándékozott nekik egy ezüst rojtozással díszített vörös zászlót. A Debrecenben készített és Nagyváradon felszentelt zászló egyik oldalára az „Óh, ha te élnél Rákóczi”, a másikra „Hazádnak rendületlenül” feliratot hímezték ezüst fonállal. Vasvári Pál őrnagy ezzel a zászlóval a kezében esett el kétszázadma- gával 1849 júliusában az erdélyi hadszíntéren.

Szinte rendkívüli a 43. honvédzászlóalj zászlójának további sorsa. A zászló 1849. augusztus 13-án a világosi fegyverletétel után az osztrákok kezébe került és kivételesen nem semmisítették meg. 1920-ban a bécsi Dorotheum- ban Jenő főherceg elárverezte.' Egy Lőw nevű osztrák főhadnagy vette meg, majd tőle a bécsi magyar misszió 13 000 osztrák koronáért. így került haza a 43. zászlóalj zászlója Budapestre, a mai Hadtörténeti Múzeumba.

A nyíregyházi Jósa András Múzeum is sok szép tárgyat, dokumentumot őriz a forradalom és szabadságharc idejéből. Megtalálható itt a Komárom várának kapitulációjáról hírt adó plakát, Kos- suth-bankók, lovassági pisztoly, az úgynevezett „S” kengyeles kard, amely a szabadságharc folyamán vált szinte hagyományos nemzeti fegyverré, a bécsi légió kardja stb.

E tárgyak egy része február 25-e óta megtekinthető a nyíregyházi Helyőrségi Művelődési Otthonban rendezett, az 1848—49-es forradalom és szabadságharc fegyvereit, dokumentumait bemutató kiállításon.

Bene János

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET