Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-20 / 67. szám

1982. március 20. A z epidauroszi színház játékterének kellős közepén egy földbe süllyesztett kőkorong jelöli a teátrum akusztikai középpontját. Két ember, még ölelkezve is nehezen férne el rajta, így aztán a turisták — napszak­tól függően —, hosszabb vagy rövidebb ideig várakoznak: jelenésre. Van, aki egy-két versszakot idéz, mások dalra fakadnak, megint mások csak üzennek. A nézőtéren süt­kérező idegeneknek, férjüknek, feleségüknek, vagy a rek- kenő hőségben is változatlan kedvvel muzsikáló tücskök­nek. Az elszánt hadat a mögöttük kopácsoló díszletezők sem zavarják. Aztán megjelenik két munkás. A hatalmas színpad szélső gerendáira plakátokat szegeznek. Észrevét­len húzódik közelebb a sor. Ritkán látott görög írásjele­ket betűzgetünk. Sop-hok-Iesz: An-ti-go-ne, O-i-di-posz ... S míg egyet lépünk a simára csiszolt kő felé —, hogy této­va topogásunkkal tovább simítsuk — tán a nyúlánk, topis svéd lánynak, vagy az Űjvilágból átrándult, túlöltözött hölgynek is hasonló jár a fejében: a kő ugyanaz, csak az emberek cserélődnek. A kő maradt, s ők kétezer-ötszáz esztendeje aligha érinthették volna — mezítláb vagy bár kecses saruban — a szürkés követ. Sem az elszánt Anti­gone, a kegyetlen Klutainnesztra, de még a szelíd Iszmé- ne jelmezébe öltözve sem. Mert őket, Kreonnal, Oidipusz- szal. Agamemnonnal együtt mind-mind férfiak alakí­tották. A második ezredfordulóra mindebből a nézőtér, meg a sima kő maradt. A leander illatú estéken már az epi- dauruszi színházban is nők az Iszménék, és az előadás akkor sem maradna tán el, ha Kreon megbetegedne. Pó­tolhatná a színésznő is, lehet, észre sem vennénk. Mint ahogy nem vesszük észre őket a busz kormánya mögött. És nem az anyagmozgató munkakörben. Feltűnik, ha cipekedve hazafelé tart? Nemigen. Vagy szemet szúr­nak, nap mint nap? Az öntödei Vállalat kisvárdai gyárában például olyan munkát végeznek, ha nem is férfiak helyett, de velük együtt, ami bármely súlyemelőnek becsületére válna. Az atlétaedző sem a férfiasodástól félti hosszútávfutó lányait, inkább csúnya tanítványokért fohászkodik. Egy sorban a férfiakkal Hagkészítők Kisvárda, Öntödei Válla­lat. A gyár közel négyszáz embert foglalkoztat — ne­gyedrészük nő —, s három műszakban termel. Két üzemegysége közül az egyik­ben kizárólag öntöttvas ra­diátorok készülnek. Évente 445 ezer négyzetméter. (Ez a szám persze csak akkor mond valamit, ha tudjuk, hogy égy átlagos méretű — tíz tagból álló — radiátor felülete két és fél négyzetméter. A radiátorgyártás majd’ minden folyamatában ott a női kéz. Hol a férfiakkal azo­nos munkát végezve, mint a magkészítők, máskor csak azonos munkakörülmények között. (Ami az öntőcsarnok melegét, füstjét, karamját, dobhártya-dörömbölő zaját figyelembe véve, megint csak „férfiasnak” számít.) Magkészítők. Ök azok, akik egész nap homokoznak, öles, szinültig töltött homokasztal. A magkészítő a fél radiátora formáért, a maggjészéért nyúl. Egy dobozkából „por­cukrot” (finom-hertiokot) hint 'ä-rfiffSS aljába, megmenti a ragacsos homokban, aztán le­tapogatja, fémléccet a tetejét megsimítja. Szemben párja másik fél formát gyúr. Hogy végez, a kettőt összecsapják, s a mag már mehet is a csil­lére. Huszonnégyszer ismét­lik. míg a csille megtelt. Egy műszak — két embernek — húsz csille. (Ez a 100 száza­lék, de ennél valamivel több késéül rü ófa alatt] 6 Egy forma, homokostól, tíz kilót nyom. 240-szer egyikük, 240-szer másikuk lendíti a csillére. Nyolcórás súlyemelő edzés, hol nappal, hol éjsza­ka. Kétszáznegyvenszer tíz ki­ló. Az első, meg a második nem is olyan nehéz, de túl a ton­nán, már egészen biztos: nem tíz kiló a tíz kiló. RINKÓ JÁNOSNÉ: Ha egy tíz esztendeje készült képet mutatnék... ha a kedd esti sorozatból lá­tok valamit. A végét már an­nak is elalszom.” Napilap, hetilap is jár a Rinkó családhoz, csak olvas­ni... Három műszak, fordá- zó férj, két gyerek mellett? ^Jtlikorj’ A lemezjátszóra, .hg nagyritkán jeltcszek egy le­mezt.” Huszonhárom nap szabad­ságát rendszeresen munkával tölti. Egyszer festés, máskor a tavaszi munka, a ház körül mindig adódik valami. „Sza­badság? Két hétre elmennék valahová, ennék, innék, alud­nék. Aztán kezdeném elöl­ről.” Három kívánságáról kér­dem, teljesítőnek mesebe­li tündért ígérve. „Egészség, az egész családban. Legyen 1 sole pénz, többet tudjunk ke­resni.” A homokasztalnál szemközt dolgozó párja, fia­tal férfi böki ki a harmadi­kat: „Könnyebb munkám le­gyen”. A fiatalasszony erre csak legyint, s befejezi a sa­ját kívánságokat: „Húzzák ki pénteken a négyesemet! Mi­„ ... de mi férfiak, férfiak maradjunk, / és nők a nők — szabadok, kedvesek ...” Rinkó Jánosné csoportbi­zalmi több mint tíz éve dol­gozik a magkészítőben. Ha a tíz esztendeje készített fény­képét mutatná, 45' kilós lány nézne az idegenre. Most 72 kiló, de azt, hogy kövér, alig­ha állíthatom. Férfias lett? Bárki megítélheti, ez még- úgy sem igaz. Akkor? A fér­fimunka — bár jogszabály szerint nem az —, nyomot hagyott rajta? Maradjunk ennyiben. Két lányát az esztendő leg­nagyobb részében csak alud­ni látja. Hajnalban, műszak előtt, vagy éjszaka, műszák után. Ráadásul a 29 éves fia­talasszony, (mert annyira fi­atalnak látszik, hogy korát röstelkedés nélkül kérdezhe­tem), férje Záhonyba jár, ra­kodó, s fordában dolgozik, mint a vasutasok. Mióta ösz- szekerültek, pihenésre még nemigen jutott idő. Házat építettek, berendez­ték. Van magnó, rádió, le­mezjátszó is. „A tévét nem­rég színesre cseréltem, gon­doltam, hátha az előtt köny- nyebb ébren maradni, de jó, Hosszú­távfutó „Adjatok nekem egy csú­nya atlétanőt, s én bajnokot faragok belőle.” (Magyar at­létaedző fohásza a nyolcva­nas évekből.) „Ó, persze, az edző mindig «totálkárost« szeretne!” (Egy atlétanő a 80-as évekből.) Ha már Epidaurost emle­gettük, maradjunk még gö­rög földön! Áll itt is egy má­sik nevezetes kő. Mezítelen, rajtra feszülő talpak vájtak lábnyomokat bele. Férfital­pak. Mert »az emlegetett kő nem más, mint az olimpiai stadion rajtköve. Marathonban, a klasszikus táv, a maratoni futás felidé­zéséhez igaz nem kő, hanem fehéren vakító nap szolgáltat emlékidéző kelléket. Az el­szánt harcos két és fél ezer éve a maihoz hasonló agyié­ért? Dolgoznék én tovább, de ki tudnám fizetni a házam. Álmodni? Rendszerint arra ébredek, zsibbad a karom. Nem, mást nem. Zsibbadni is csak a karom. ■ .Egy« lépéssel odább a kö­vetkező asztalnál két asszony keze jár. Egyikük, Papp Jó- zsefné is már tizedik éve magkészítő. Előtte a dohány­beváltóban, aztán a csirke­keltetőben töltött néhány évet. Hol volt akkor még az Egyesült Izzó gyáregysége?! 1973-ban került az Öntödei Vállalathoz, s ittragadt. Több mint kényszerből. Ö viselhet­né otthon a képzeletbeli ka­lapot. (A bájos fiatalasszony­nak minden bizonnyal ez is jól állna): férje kőműves, de jelenleg adminisztratív állo­mányban van, kalkulátor. „Nem' kéne nekem sem itt dolgoznom, ha nem akarnék A férjem erre igazán nem kényszerít. De ha hiszi, ha nem, már vágytam vissza a gyesről. -Ront elég volt otthon a három %v. Pedig hát ehhez képest mi munka az ottho­ni?” A kétgyermekes családanya a húszszázalékos délutáni, meg a negyvenszázalékos éj­szakai műszakpótlékkal együtt., jyaiamivel -§2ä2 S?4zá.­-fék fölött teljesítve, 4700 fo­rint körül keres. Igaz, a lány­kori képet egy mai mellé té­ve a változás nála is szembe­tűnő lenne. Miben is egyez­tünk meg? Megerősödött? Jó lenne, ha csak délelőtti műszakba járhatna a gyere­kek mellett? — teszem fel az obiigát kérdést, úgy sejtem, tudom a választ is. „A, az a legrosszabb. Nincs, aki elvigye a gyerekeket az óvodába. A férjem hétre jár, én hatra jövök. Még szeren­cse, hogy minden harmadik héten kell a nagymamának sorra kerülni.” Szabadság? „Azt eddig rend­szerint elvitte a gyerek, ha beteg volt. Otthon is mindig adódik valami.” Az első ember, akinek a szájából a szabad szombatok Nekem nem mellékes a kül­sőm ... gyító melegben tehette meg a távot. Nem kocsival: teljes fegyverzetben. Ha valamire, erre illik a másik sor: „fér­fimunka volt”. A jó mulatságot bizton el­hagyhatjuk előle: hősünk be­lehalt teljesítményébe. Csoda hát, ha az újkori olimpiákon is a legelszántabb, legszívó­PAPP JÓZSEFNÉ: Már vágytam vissza a gyesről TÖRD AI ISTVÁNNÉ: Csak leülni nem szabad mű­szak után __ feltétlen dicséretét hallom. Igaz, azt is hozzá teszi, ez volt itt eddig a három műszak­ra is csábító előny. De most már mindenütt van. Itt rá­adásul még a hétvégek sem egyformák. Leghosszabb, ha délelőttös hétre éjszakás jön. Akkor péntek délutántól hét­fő estig szabad vagyok. For­dítva sokkal rosszabb. Azo­kon a hétvégeken, még ki­aludni sem tudom magam.” sabb férfiak vállalkoztak a 42 ezer 105 méterre. A nők­nek? Előbb semmi. Aztán a 100, 200, 400 és 800 méter. Az 1500 méteres futás már nap­jainkban jelent meg. Nők 1500-on? A 3000-ről pedig ugye már jobb nem is beszél­ni. A Los Angeles-i olimpi­án pedig állítólag maratoni rajtjához is sorakozhat a szebbik nem. Noszály Edit foglalkozása hosszútávfutó. Háromezret fut, meg ezerötszázat. Persze személyi igazolványában va­lószínűleg nem ez a foglal­kozás szerepel. De napi két edzés, 20—25 kilométer futás mellett sok mindenre már nemigen jut idő. Szó szerint. „Reggelire” tíz kilométer­rel kezd. „Általában Nyírsző­lős felé megyek, öt előre, öt vissza, a városba ez tíz. Ha lehet egyedül. Nem szeretem a mások lihegését, el vagyok közben a saját gondolataim­mal”. Az emberek kétféleképpen kerülnek majdani szakmá­jukra. Eldöntik, ez meg ez leszek. Aztán azok lesznek. Vagy nem. A hosszútávfutó Átlag napi 5—6 órát alszik, inkább ötöt. Mélyen és keve­set: álomra nincs idő. „Az biztos, hogy műszak után tor­na nem kell. Ha hazamegyek és meglátom a tévében, rög­tön kikapcsolom, mert nézni sem bírom. De azért azt ne gondolja, hogy mi itt szo- morkodunk! Tréfára mindig van erő.” A magkészítő üzem egy műszakja tizenöt ember. Most éppen a „Zrínyi Ilona” brigá­don van a sor, ők a délelőt­tösek. Rinkó Jánosné, és Papp Józsefné is ide tartoz­nak. A tizenötös gárdából ők — ha állíthatunk ilyet —, a sors kedvezményezettjei: kis- várdaiak. Rajtuk kívül csak ketten mondhatják ugyanezt magukról. A többiek? Bejá­rók. Kik buszon, mások vo­naton töltenek naponta két­szer fél, egy órát. Tordai Istvánná Nyírlövő­ről buszozík. Ha délutános, pár percet mindig késve, mert ilyen a busz menetrend­je. De hát a negyedóra az ő munkaidejét rövidíti, s a norma ettől még ugyanannyi marad. A szívós asszonyokat mindig ilyennek képzeltem. Első házassága nem sike­rült. Férje ivott, elváltak, ő munkába állt. Ennek már tíz éve. Otthon hároméves kis-' fiú, ötéves kislány^vária^ mű­szak után. A második házas­sága sem volt hosszabb éle­tű. Legfeljebb, egy kisfiú ne­velésének gondjaival, a teher súlyosabb. „Most már jobb lesz. A legkisebb gyerek nyolcéves, a nagylányom pedig már tizen­öt. Közepes tanuló, mondta is, anyu inkább elmegyek dolgozni, kerestél ránk ele­get egyedül. Betanított sza­bó, néhány év múlva talán a szakmunkás-bizonyítványt is megszerzi. A ház már rendben van, hál’ istennek én is bírom még a munkát. Műszak után nem érzem a fáradtságot. Csak az­tán ha hazamegyek, leülni nem szabad. De amíg le nem ülök... a kettő ötvöződése? Noszály Edit 16 évesen a nyíregyházi Vasvári Pál Gimnáziumban kezdett atlétizálni. Aztán ad­dig edzett, versenyzett, míg valahogy kiderült: hosszú­távfutó alkat. (Egy ilyen megállapításhoz persze szak­ember szükségeltetik. Felüle­tes férfiszem különben egé­szen mást állapítana meg ró­la, mondjuk ilyesmit: manö­ken alkat.) Ám, hogy a felületes férfi­szem megállapításai is rejte­nek némi igazságot, ebben a hosszútávfutó erősít meg: „Ami azt illeti, a női futó­mezőny nem valami nagy reklám a sport mellett. Ne­kem egyáltalán nem mellékes a külső sem. Nő vagyok.” Edzője nyugtatja „Azokat a lányokat nem a futás tette (itt egy másik szót használt): kevésbé vonzóvá. Te sosem leszel olyan.” Ebbén a tanít­vány már korántsem biztos. „Az idén már az ifjúsági kis- maratoniban (20 kilométeres táv, a szerk.) is szeretnék rajthoz állni, Komáromban pedig valódi maratoni ver­seny is lesz. De gyakran Aztán mégis kijavítja ma­gát. A Iá1 ' rr,,'~ év, p nák ezrf még ha , szik észre. Mondom, bérből áll. Sz egyetlen sem nulságosak Vár. csoportvezető szí évet töltött az öntÖL latnál, zömét a mag. ben: (Szakmunkás-biz ványa neki sincs.) — Az ötvenes években ö tő, formázó, magkészítő szai munkásokat is képeztek. Az tán jelentkezők híján (?) a szakma „eltűnt”. Igazából persze nem tűnt el, mert a munkát ma is elvégzik. Leg­följebb betanított munkások. Néhány esztendeje gyáron belül indítottak volna szak- munkástanfolyamot. A nőpo­litikái határozat értelmében erre munkaidőben is lehető­ség nyílt volna, de csak né- hányan vállalkoztak volna a tanulásra... — A szakképzettség ugyan néhány száz forintos előme­netelt biztosítana, de ha va­lahol meghallják: a magké­szítők bére évi 53 ezer forint körüli, hát akkor is elisme­rően füttyentenek. Aztán van, aki hozzáteszi: szép pénz, kü­lönösen nőknek. Hogy itt valóban az azonos rrPJ «káért azonos bér elve é' <-"*TTK<tóÍAk már i még nácso próbál mur' „mag. kirafchu foglalt.” Az oldalt írta: Csendes Csaba eszembe jut az a csehszlovák maratonis nő. Egy versenyen találkoztam vele. Igaz, már régebben fut, de olyan volt, mint... mint egy száraz kol­bász. Ilyen áron nem lenne jó futni.” (A hosszútávfutó 167 centiméter magas, ver­senysúlya 52 kiló, de ő jobb szereti, ha inkább 56 kilót mutat a mérleg. És az utca­versenyekre— ilyen volt nem­rég a kaposvári 15 kilométe­res — is nagyobb örömmel megy. Nem árt, ha van kö­zönség!) „Otthon a szüleim is min­dig mondják, nem lánynak való ez a táv. De ha én már nekikezdtem, csinálom, teljes erővel. Elhatároztam, edzé­seken úgy meghajtom ma­gam, hogy rosszul legyek. Nem sikerült. Egy férfi „kol­léga” mesélte el, milyen is, ha az ember végül oxigén­maszkra szorul. Rajtam nem látszik, ha elfáradok, de az is igaz, valamennyi mindig marad bennem. Mert olyan száraz kolbász semmiképp nem akarok lenni.” MU HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom