Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-10 / 34. szám
1982. február 10. Kelet-Magyarország 3 Meghívottak Z ólyomi László, a Kelet-magyarországi Faipari Vállalat partszervezetének titkára mondta, hogy volt egy nagyon megható néhány perce beszámoló taggyűlésüknek: amikor a fehér hajkoronájú, városszerte nagy tiszteletnek örvendő nyugdíjas igazgatójuk azokra az időkre emlékezett, amikor a vállalatot alapította. Igen, a több mint három évtizeddel ezelőtti kis kócerájt, amiből ez a csaknem évi 100 milliót termelő, gépesített üzem kifejlődött, Oláh László, a mindenki Laci bácsija hívta életre, ö volt első munkásigazgatója, ő vetette meg az alapjait. Amikor Laci bácsi taggyűlési emlékezéseit idézte a párttitkár, akkor toppant be az irodába Nagy Miklósné, az egykori főkönyvelő, Oláh László utódja, s újra szóba került az öregek tisztelete, megbecsülése. Ennek kapcsán említette: „Akkoriban nőpolitikáról még nemigen hallottunk, de valahogy Laci bácsi vérében volt. Érezte, tudta, mikor mit kell tennie. Emlékszem, amikor eléje álltam, s azt mondtam neki: igazgató elvtárs, én állapotos vagyok. Rám mosolygott, gratulált és csak annyit kérdezett: annyi ideje van-e az elvtársnőnek, hogy mielőtt elmegy, a mérleget megcsinálja?” Laci bácsi a taggyűlés színe előtt emlékezett az 1949-es esztendő decemberi napjaira, amikor elfoglalta az igazgatói széket. Színesen, újra átélve sorolta el, milyen munkákat is kellett akkor az államosítás idején végeznie, majd ezeket mondta: „Jó érzés látni, hogyan fejlődött a vállalat az elmúlt évtizedekben. örülök, hogy nem volt hiábavaló, amiért mi akkor dolgoztunk.” S utána üzemlátogatásra invitálták. Megmutatták neki az új modern nagycsarnokot, a korszerű gépeket, berendezéseket, a felszerelésre váró tanműhelyt, mindent. Mindazt, amiről valaha ő is álmodott, amit maga is dédelgetett. Megvalósult, örült még a lelke is. Egy jó szándékú, de kissé tapasztalatlan fiatalember, az egyik tsz-párt- szervezet vezetőségének tagja mondta, amikor az idős, nyugdíjas párttagokkal való kapcsolatuk felől érdeklődtem: „Természetes, hogy meghívjuk őket is, különben nem lennénk határozatképesek.” Gondolkodóba ejtett. O aci bácsi, s a többi egykori párttag ne csak és ne elsősorban azért legyen meghívott a pártfórumon, hogy ki legyen velük a létszám! Nem hézagpótlókként! Ott, a faipari vállalatnál ezt nem is így értelmezik. Ök, az egykori üzemalapítók, a mozgalom harcosai nem azért vanak jelen a taggyűléseken, pártfórumokon, mert ez illik, — hanem azért, hogy segítsenek. F. K. Tíz éve dolgozik a milotai tsz-ben Juhász Béla esztergályos, nagy szükség van a munkájára, mivel legtöbbször hiányalkatrészeket készít gépével. (Elek Emil felvétele) MEGTANULTÁK BECSÜLNI A FILLÉRT IS... Ősgyep, toronysiló Egy „frigy" folytatása Mátészalkán Mi jut az ember eszébe, ha Mátészalkáról hall? A bútorgyár, a MOM, a szépülő városközpont, s csak keveseknek a termelőszövetkezet. Igaz, nem is hívta fel a figyelmet eddig magára az itteni tsz valami eget rengető dolgokkal. Dolgoztak csendben, a nagy ipari üzemek árnyékában. Dolgoztak, de nem valami fényes eredményekkel. Most azonban úgy tűnik, vége a hét szűk esztendőnek, nyereséggel zárták a múlt évet. Igaz, nem rúg milliókra az összeg, de aki ismeri az előzményeket...! Négy éve egyesültek az ópályiakkal, akik bizony nemigen lelkesedtek a frigyért. A szálkái tsz évek óta veszteséges volt, míg az ópályiak megálltak a saját lábukon. Ráadásul az első években beigazolódni látszott a mondás: közös lónak túrós a háta. Milliókra rúgott a veszteség. Előbb belvíz, aztán fagy, jég 1980-ban aztán, igaz külső segítséggel rendezték a szö^- vetkezet dolgait. Elengedték *a 2,5 millió forintos szanálási hitelüket, öt évvel elhalasztották a fejlesztési hitelek törlesztését, és hatmillió forintot kaptak a műszaki színvonal fejlesztésére, a melléküzemágak megszervezésére. S mint az elmúlt esztendő bizonyítja, az eredmények már mutatkoznak. De kezdjük az elején. — Az az igazság, nem úgy indult az év, hogy nyereséggel zárjuk majd — mondja az elnök, Szilágyi János. — Előbb a belvíz, aztán a fagy, később a jég. Tudom én, panaszkodásnak tűnik, de hozzá tartozik a múlt esztendőhöz, hogy csak a gyümölcsösünket majdnem 15 milliós kár érte Az elnök szobájában beszélgetünk, s elnézem Szilágyi Jánost. Fiatalember, alig múlt harminc, tősgyökeres szálkái. Apja, nagybátyja itt volt a tsz-ben brigádvezető, Szálkán érettségizett, mégis csaknem tíz esztendeig Hajdúban élt, dolgozott. Két évvel ezelőtt hívták haza, s jött, igaz rengeteget rágódva a jövőn. Főagronómus lett, két hónappal később meg elnök. Szép, szép, de még a határt sem járhatta be rendesen ennyi idő alatt. Túl a Krasznán — A szálkái földeket már ismertem — mondja —, de mikor megláttam a pályi határt! A Rét, a Krasznán túli terület a környék legmélyebben fekvő része. A föld ha csak felhőt lát, máris kötésig ér a sár. Első dolgunk volt a vízelvezető árkok rendbetétele, hiszeij ez volt az alapja mindennek. Aztán korszerűsítették, pontosabban egyszerűsítették a vetésszerkezetet. Megszabadultak attól, ami állandóan ráfizetéses volt, s növelték a kalászosok, és a kukorica vetésterületét. Hogy mit szüntettek meg? Például a zöldségtermesztést. Évek óta veszteséges, ráadásul a paradicsom, a paprika összeért az almával, a munkáskéz meg kevés volt. De abbahagyták a csillagfürt termesztését is, mert a költségek messze túlhaladták a megengedhetőt. Vetettek viszont napraforgót, nem is akármilyen területen, kétszáz hektáron. A döntés helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint a hektáronkénti 18,2 mázsás átlagtermés. Egyik leglényegesebb növényük, a kukorica azonban még ennél is jobban fizetett, 600 hektáron termesztették, s több mint 60 mázsát adott átlagban. Annál is inkább örültek ennek a tsz- ben, mert az állattenyésztés az utóbbi időben a szövetkezet meghatározó ágazatává nőtte ki magát s a jószágot etetni kell. — Mindig nagy hagyománya volt ezen a környéken az állattenyésztésnek, igyekszünk hát nagyüzemi szinten is ápolni ezt — fejtegeti Ke- mecsei Antal párttitkár. — Tavalyelőtt még csak 18 milliós árbevételt produkált, a múlt évben azonban már 47 millió forintot hozott az ágazat. Juh, sertés, szarvasmarha — nehéz lenne fontossági sorrendet felállítani közöttük. Kezdjük talán a juhokkal. Végre sikerült egy olyan embert találni Tarapcsák György személyében, aki ismeri a szakma minden csínját-bín- ját. Apja, nagyapja számadó juhász volt, ő is az, most a tsz-ben 1660 anyajuh sorsáért felel. Most 1660, de év végére 2000 anya tartozik majd a keze alá. Azonban nemcsak a létszámot bővítik, a Kraszna mellett telepet építenek, s hasznosítják majd a kiváló ősgyepet. 1981 januárjáig közösen birtokolták a jármi tszszel a sertéstelepet, aztán teljes egészében átvették a szal- kaiak, nyereséggel zárták az évet. — Sokan kérdezték már mások is, hogyan sikerült az állattenyésztés árbevételét, nyereségét növelni — veszi át a szót Tar János főagronómus. — Az alap: a technológiai utasítások megtartása, szigorú ellenőrzés. Hatvan helyett húsz Régi igazság, ami elég ma, holnap már ... Így gondolkodnak Mátészalkán, Ópályi- ban is. Ezért is építenek egy új toronysilót, ami lehetővé teszi a kukorica nedves tárolását, keverését. Eddig hatvan forint volt a termény szárítási költsége mázsánként, ezt leszorítják húsz forintra. Ésszerűbben hasznosítják a takarmányt, s szigorúan ellenőrzik a fűtő- és villamos energia felhasználását, mert megtanulták, a fillért is meg kell becsülni. Nem volt köny- nyű ugyan elfogadtatni az elvet, de a nagy többség ma már eszerint igyekszik dolgozni. Balogh Géza ¥ Érdekek diszharmóniája BESZÉLGETÉS A LAKÁSÉPÍTÉSRŐL. Hallom az építő lelkes hírét: panelből családi ház — egymillióért. Gyors, csak szerelni kell. Egyértelmű a lelkesedés. Drága — felel vissza a leendő lakástulajdonos, aki számol, hány évre táblázza be jövedelmét. Egyértelmű lelombozódás. Megy a gyászoló pénteken a virágboltba. Koszorúért. Közlik: nem vállalják, szombaton kötészeti verseny. Fontos, itt dőlhet el hírnév, dicsőség, szakmai minősítés. A gyászló elkullog. Arra sincs kedve, hogy sikert kívánjon, saját kudarca elkeseríti, a hangulat még gyászosabbá válik. Keresi a vevő a bontott csirkét, kap helyette drágábban gtillt. Ebből viszont hiányzik a máj, a zúza, a nyak. A baromfiértékesítőnek így bizonyára jobb, a vevőnek nem. Ott árbevétel, itt pénzkiadás. Az érdek ütközik, mint oly sok más esetben. Egyre bővebben terem az alma. Ez elvben jó a fogyasztónak, valahol biztos az a népgazdaságnak, de sok esetben nem kedvező a felvásárlónak. Csalódások, pénzkiesések, elromló almák, kedvszegett emberek teremnek ennek nyomán bőven. Ki-ki sorolhatná a példákat saját ismeretei alapján. Kisebb súrlódások és nagyobb érdekütközések kísérik életünket, hol csupán bosszúságot, máskor mérhetetlen károkat okoz. va. KÉTSÉGTELEN TÉNY, hogy a gazdaságosság, a gazdálkodás előtérbe kerülése sok helyen módosította úgy a szemléletet, hogy a nyereség megszerzése első számú céllá vált. Több helyen szinte szemléletté alakult, hogy az árbevétel, a haszon mindent megelőz, talán esetenként még az üzleti életben sem nélkülözhető etikát is. Az, hogy a fejekben végbemegy egy változás, alapvetően jó, szükséges, már- már kötelező. A baj csak akkor kezdődik, ha eközben háttérbe szorul az érdekek helyes sorrendje. Az nevezetesen, hogy a mi társadalmi és gazdasági rendünk egyszerűen nem tűri meg azt az anomáliát, mely a terheket a kisemberre hárítja, s felborítja az érdekek hierarchiáját. A köz-, a csoport- és az egyéni érdek sorrendje nem felborítható. Tegyük ehhez azt is, hogy ez a sorrend azt is magában rejti, hogy az érdekek érvényesülésének politikai konzekvenciája is van. Mélyen sérti ugyanis a közérdeket az a látszólag közhasznot hozó tevékenység is, mely jogosan vált ki megbotránkozást, haragot és indulatot a közvéleményben. Hogy az írás elején idézett példáknál maradjunk, nem vigasztaló, hogy egy vállalat nagyobb nyereségre tesz szert a messzebbről és drágábban szállított panelből készült ház révén, — hiszen itt minden költségre teszi rá a hasznot —, mint mondjuk egy hagyományos építkezés eredményeképpen. Egyáltalán nem vigasztaló, hogy a Hunnia- coop haszna jobban alakul, ha drágábban adja el külön a csirkét és külön a májat, ha ennek a terhe — vitatható érdekeltségtől hajtva — a fogyasztóra hárul. Nem tudok lelkesedni a virógkö- tési verseny első helyezettjének erkölcsi dicsőségén, ha közben a vevő zárt boltot talál. Nem tölt el lelkesedéssel senkit a felvásárló népgazdasági érdekekkel megideológizált haszna, amikor tudom, hogy mennyi alma rothadt el a termelő- , nél. i SOK ESETBEN az érdekek harmóniáját nem a szabályozó, a törvény, a rendelet hozhatja meg csak. Itt már az erkölcs, a belátás, a tisztesség — csupa magatartásbeli forma — megjelenése is szükséges. Senki nem kívánja, hogy a gazdálkodást helyettesítse a jótékonykodás. De az sem lenne jó, ha a sűrű krajcár korrektségét a ritka forint gyors megszerzése váltaná fel. Bürget Lajos Anga bácsi szerencséje Eladta az öreg a szépen viseltes pásztorkalapot 200 forintért és féldecinként leengedte búfelejtőnek, lélek- melegítőnek. Aztán vett másik kalapot. Nem olyat, amit a csordások viselnek. Mindennapit. Megkülönböztetésül egy pávaszemet tűzött a szalag mellé. Különbözik ő is, a kalap is. Mert különbözik ő mint ember. Azt mondja: — Amióta az eszemet tudom, pásztorkodással kerestem meg a kenyerem. Gulyás voltam. 1951-ben beiratkoztam ide a mi téeszünkbe, a Vasvári Pálba, őriztem ott a jószágot. Nagyon egészséges foglalkozás volt. Csak- hát már 74 éves vagyok. És egyedül. Ahogy leadtam a jószágot, felhagytam a gu- lyássággal, már nem kellett a kalap, az ostor. Semmi sem maradt. Anga Tamás olyan, mint más idős ember. Haja ősz, tömött bajusza is. Különbözik mégis. A tartásában van némi büszkeség. Egyenes derékkal jár, kicsattanó egészséggel. Arca pirossága mindmáig őrzi a legelők szelét, a nyári napok hevét. — Szerettem azt az életet. Az állatokat. Meg értettem is. De egyszer minden lejár. Az óra is. Végül már ide kívánkoztam, hogy ne legyek egyedül. Most itt vagyok és itt van ez a sok sertés. Ahogy jöttem, mindjárt kinéztem magamnak. Igaz, nem gulya, falka. Jó ez is. Kérdeztem, kell-e segítség? Azóta is hajnalban kelek, bekapok egy féldecit, aztán etetek, tisztán tartom az' ólat. megcsinálom mindazt, amit kell. Ha az ember úgy akarja, mindig megtalálja a módját, hogy haszna legyen. Tiszavasváriban a szociális otthonban évente 40—50 hízott sertést vágnak. Olcsó hús ez. Ami hulladék kikerül a konyháról, azt mind feletetik. Ezzel és a vásárolt abrakkal 20—25 forintba kerül egy kilogramm hús. De ezt csak a gondnok tartja nyilván. Anga Tamás másra figyel: — Itt az otthonban mindent megkap az ember. Sokunknak csak a munka hiányzik. Nekem az is megvan. Ez az én szerencsém. Az egykori pásztor megmutatta szálláshelyét, a szobát is, ahol él. Takaros rend, tisztaság. — Nincs itt sok holmi — mondta — minek. Azt a régi kalapot, a gulyáskalapot, mégis csak sajnálom. Seres Ernő
