Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

1982. február 6. ^ KM HÉTVÉGI MELLÉKLET II nyíregyházi csizmadia céh ■ni nr,^innniE3írBinninir,,,inHP,mm^^ W I I i 11 yAW|*JFgpft- ~g »JF h i| * Ji i r FaI flHBr *■■■ wwwiwi HémS ShHhÜ IhbhI kH EnJB hdH MM mAbJ‘ ■mBm ■éméH mJhéI UkJ 2. Á szegődtetéstől a mesterségig A mesterré válás meglehetősen hosszú idő alatt ment végbe. Szakmák szerint változó időt kellett eltölteniük az inasoknak. A csiz­madiák esetében három esztendőt. A nyír­egyházi jegyzőkönyvekben olvasható, hogy ha valaki „tsizmadia inasnak beszegődne, tartozik a tanittó úrtól testét (= bizonyít­ványt) hozni, hogyan járta ki az iskolát”. Vagyis: legalább írnd-olvasni tudnia kellett már. A nyíregyházi levéltár tépett külsejű, a XIX. század elejéről származó könyvecskéi­ben olvashatjuk az inasok reguláit és sze- gődtetésük nyilvántartását. Kétféleképpen lehetett valaki inas: vagy fizettek érte a mesternek, hogy kitamítja a legénykét, vagy pedig maga a mester látta el „koszttal, kvár­téllyal”. Ezen a „gazdasági” tényen kívül azonban nemigen látszott lényeges különb­ség az inasok „kezelésében, nevelésében”. Legfeljebb annyiban, hogy a fizető inasért szülei vállaltak felelősséget erkölcsileg is, anyagilag is; egyébként az inasnak kellett gondoskodnia két kezesről (a mesterembe­rek közül), akik „arra valók lesznek, hogy ha valami el nem hárítható különös baj lenne a majsztered, majszternéd és te közötted, ak­kor te a kezeseknek tartozol hírt adni, & az a két kezes a te bajodat a Céh előtt eligazít­ja”. Itt nemcsak „elvi”, etikai, vagy pedagó­giai egyenetlenségekről van szó, hanem ar­ról is, hogy az inas ilyen-olyan kárt okozha­tott, esetleg eltulajdonított valamit, s akkor a kezesek által a szegődtetéskor letett bizto­síték szolgálhatott az ügy „elintézésére”. A szegődtetés rövid, 1—2 hetes próbaidő­vel kezdődik, majd a kezesek és a szegődte- tő mester megjelenik a céh évnegyedes köz­gyűlése előtt s ott, a céh pénztárába befize­tett szegődtetési taksa letétele után mege­gyeztek az ellátás körülményeire és a felsza­badítás várható terminusára nézve. — „Először, édes gyermekem, — írja a re­gula, nyájas fogalmazással —, a mestered há­zánál mindenre szorgalmatosán tartozol fel­ügyelni”. Az inas a háztól el nem mehet, ha mégis elengedik, hamar térjen vissza. Ha ide-oda küldik, annyiszor menjen, ahányszor mondják neki. „Minden este, lefekvéskor, a Majsztered és Majszterné Asszonyodnak csizmáját tartozol megtisztítani és tisztán az ágy elibe tenni”. Vagy: „ha Majsztered és Majszternéd este vagy éjszakának idején vendégségben vagy valamely mulatságban leszen, tartozol lámpással utána elmenni és hazakísérni”, továbbá: „mindenféle mezei munkára kimenni és hűségesen dolgozni, vi- gyázással lenni.” A műhely rendben tartása is az ő köteles­sége: a munkához szükséges anyagokat kellő­en előkészíteni s „a csiriz főzésére szorgal­matosán gondot fordítani”. A takarításkor ke­rüljön elő minden szétszóródott szerszám, „tű vagy ár vagy egyéb”, s a mester kapja vissza. „Magadnál alább valóval ne társal- kodj, ne pipálj, ne káromkodjál, semmi tisz­tátalan dolgokhoz ne nyúlj”, — mert követ­keznek a súlyos büntetések, sőt a mesterség­től való eltiltásról is szó lehet. A regulák között sajátos kitételek is olvas­hatók „munkaköri követelményként”. Az inast a legények „szemmel tartására”, kém­lelésére kötelezték. Figyelnie kellett, hogy az fonalat, bőrt, egyebet fel ne használjon, „amikor magának dolgozott”, s ha ilyet ta­pasztal, jelentenie kell a mesternek. Nagyka­rácsony és kiskarácsony között, amikor a le­gények mulatni mennek, őket is köteles az inas lámpással hazakísérni. „Emellett, ha a legény nem szándékozna hazamenni, vagy másfelé, csapszékbe vagy más házhoz akár- hová menne, el ne menj vele. Azt mondd: nem lehet énnekem menni, hanem jöjjön kend haza!”... ★ A legényeknek vagyis a felszabadult ina­soknak az életét már az artikulusnak neve­zett szabályok határolták körül, amelyeknek alkalmazására — remélhetőleg — „a betsü- letes ifjúság nem adand okot”. — Az inas felszabadítása nem kívánt különösebb for­maságokat, azon kívül, hogy ha kitöltötte az idejét és ellene „semmi kifogás nem lévén”, a céh gyűlésen, nyitott céhláda előtt, az elő­írt taksa lefizetése után az inasi feladatok és kötelességek alól felszabadítani kinyilvání­tották. Felolvasták előtte és megmagyaráz­ták a céh szabályait, a legények szabályza­tát,, e tényt a protokollumban rögzítették, s ezzel mesterlegénnyé tették. A legényélet általában hat esztendős szol­gálatot kívánt s csak ezután következhetett a remekelés, a mesterré válás. Ez a „legény­kedés” két részből állt. Előbb a mesterségre vonatkozó „ismereteknek és szükséges tapasz­talatoknak megszerzése végett” legalább há­rom évig vándorolnia (valcolnia) kellett. Bárhol is dolgozik, onnan bizonyságlevelet, tanúsaglevelet (Kundschaftot) hoz magával és a végén ezzel igazolja a „folyamatos mun­kaviszonyt”. Ilyen célt szolgált a szabadság- harc korában a vándorlókönyv; abba már, egymás után, be lehetett jegyezni minden munkaadó közölnivalóját. Nem nehéz ebben felismerni a mai napig is szokásban levő munkakönyv egyik ősét. — A vándorlás oly­kor messzi földekre vitte a legényt; különö­sen régebben még külföldre is elvetődtek. De minél jobban előrehaladunk a XIX. század­ban, annál jobban megrövidülnek ezek a tá­volságok: nem egyszer a nyíregyházi csizma­dialegények csak Tokajig, Szentmihályig mennek el, és ide is csak a közelebbi váro­sokból jönnek vándorévekre. Ha a legény vándorlása után visszatér, vagy ha idegenből jön ide vándorlása köz­ben, a számára kijelölt mesternél köteles dol­gozni. Így biztosítják, hogy minden mester­nek egyformán legyenek legényei, vagyis a műhelyek ne nőhessenek nemkívánatos kon- kurrenciával egymás fölé. Inkább csak elvi lehetősége volt meg a munkahely változta­tásának; ha viszálykodásra került a sor, ak­kor ritkán védte meg a legényt a céh a mes­terrel szemben. Ilyenkor 2—4 hetes felmon­dás után jobb volt neki továbbállnia. A legények artikulusai is eléggé szigorú, zárt rendet írnak elő. Pl. esti harangszó után nekik sem szabad kijárniuk. (Az éjje­lenként kimaradás állandó témája a fegyel­mi tárgyalásoknak). Ezt a mester sem tagad­hatta el, mert ha a tényt nem jelentette a céhmesternek, a következő céhgyűlésen őt is megbüntették. Ha hétfőn délelőtt afféle „korhely-hétfőt” (Blaumontágot) tartanának, egész heti bérüket elveszthetik. Az előírások néha furcsa pontoskodással fogalmaznak. A 8. cikkely előírta, hogy ha a legény a mester házába belép, akkor ő nyújt­sa a kezét az idősebbnek, mert így tiszteli meg kellőképpen. A templomba minden va­sárnap „tisztességesen felöltött, begombolt ruhában” illett idejében megjelenni. A nyír­egyházi előírások szerint az evangélikus templomban, az oltárhoz közel eső karzati pa­dokban volt a helyük. Késésért, elmaradá­sért büntetést kellett fizetni a céh pénztárá­ba. — Magában a műhelyben a „pipázás, danolás, fütyülés, süvegben való dolgozás, mezitláb ülés” éppúgy tilos, mint az utcán „panyóka ruhában, kalap nélkül vagy surc- ban (=köténnyel), mezitláb” megjelenni. Ezek a „betsületes mesterlegényhez” nem illenek, s ilyenért 1—2 heti bérük vándorolt a céh kasszájába. Ugyancsak „keményen tiltatik” a kocsmá­ba járás, káromkodás, kártyázás, kuglizás, „több, efféle tselekedettek együtt”, s termé­szetesen a „gyanús helyeken való dorbézolás, másutt való hálás” is idetartozik. Persze, mint tilalom. Még arra is kitérnek az arti- kulusok, hogy senki „ne hírleljen ide s tova” olyanokat, amiket a céhgyűlésben vagy mes­tere házánál látott és hallott. Amikor aztán a második három év is el­telt, vagyis a legénykedés hat éve elmúlt, ak­kor következett a remekelés. A gyűlésnek be kellett mutatni a szükséges anyagokat (amelyekről természetesen a legénynek kel­lett gondoskodnia); munka közben a „műlá­tók” meglátogatták és ellenőrizték. Az előírá­sok mennyiségi és minőségi teljesítése igen költséges; a remekek elkészítésére félév állt rendelkezésére Szent Józseftől Szent Mihály napjáig (márciustól szeptemberig); elfogadás esetén a céh vezetői számára ajándékot is kellett készítenie (vagy vásárolnia); az ava­táskor már nemcsak egyszerű iddogálás költ­ségei hárultak rá, hanem az egész céhet meg kellett vendégelnie, ami olykor egy nagy la­kodalom költségeihez hasonlítottak. Ezért alakult ki az öreglegények társasága: ők ugyan már régen megértek a mesterré válás­ra, jól is dolgoznak, de önálló műhely felsze­relésére, vezetésére éppúgy nem gondolhat­nak, mint a remekeléssel járó költségek elő­teremtésére. A mesterek nem segítettek, in­kább kicsinyesek voltak. Az artikulus sze­rint pl. a remeklést a legény nyári időben, napvilágnál végezze „különben a maga gyer­tyáját tartozik használni”... Közismert, hogy a céhrendszer hasznos és szükséges érdekképviseleti szervezet volt. In­dulásakor fellendítette az iparosodást, szer­teágazó szervezete segítette a mesterség szín­vonalának emelkedését, erkölcsi megbecsü­lésének növekedését, így a városiasodás és a várost erősítő polgárság kialakulását. Las­sanként azonban egyre jobban bezárkózik, elrekeszti magát, saját körében is, így fejlő­désének magamaga lesz a gátja. A gépesí­téssel, a nagyiparosodással, az új idők új követelményeivel szemben érteden, így fej­lődésképtelen. Jellemző erre, hogy a múlt század hetve­nes éveinek végén, amikor a hatóságok az iparos tanoncoktatás megszervezésével kezd­tek foglalkozni, még a törvény megjelenése előtt, az akkor már ipartársulattá alakult, de a régi céhes életben felnőtt vezetőség ho­gyan vélekedett. Nem gátolták ugyan a szom­bat délutáni és vasárnapi iskolázást, de erő­teljesen tiltakoztak minden egyéb oktatás ellen. Elégedettek voltak azzal, amit az inas­kodás, legénykedés idején ők tanultak és azzal, ahogy mindezt ők továbbadták... De a kor­szerűbben gondolkodó városi hatóságoktól támogatást már nem kapnak, a megyei és or­szágos szervek az új ipartörvény kidolgozásán fáradoznak: szükségképpen meg kellett a céheknek szűnniük. Addig azonban még sok idő telt el: erről, a mindennapok munkájáról, gondjairól lesz szó a következő folytatásban. Margócsy József „...az ember szinte átlényegül...“ Mindennek egy II SlQllarepülőjárat volt az oka. Az nevezetesen, amely minden nap kétszer repült el Pokoraczki Andrá- sék, akkor még Bandiék, nagycserkeszi háza fölött. A földön még alig álló Bandi leste az eget, s a csodát. Oda­kívánkozott, fölfelé, s ami­kor a kezét nyújtogatta, úgy tett, mintha szárnyat próbál­gatna. Aztán édesapja elvit­te egy légiparádéra a nyír­egyházi reptérre. Később, amikor iskolás lett, maga járt oda, minden hét végén. Ser- tepertélt a hangárok mellett, boldog volt, ha kezébe nyom­tak egy alkatrészt. — Amikor aztán a Kossuth szakközépbe kerültem, az el­ső dolgom az volt, hogy je­lentkeztem a repülőklubba. Még nem voltam '15 éves, így gépre nem kerülhettem. De nagyon megtanultam va­lamit: azt, hogy ez olyan sport, ahol mindenki a má­sikra is van utalva, csak az egymásért tenni tudók, az áldozatot vállalók közössége együtt képes a sikert ková­csolni. Tisztogattam a gépet, mindent csináltam amit rám bíztak, s amit csak kitalál­tam. Hogy miért? Azért a napi 5 percért, amit úgy hív­nak: iskolakor. Felvittek, s én megéreztem, mit jelent el­szakadni a földtől, s repülni, repülni... IcbnlokiÍMl' Repü- loKUIunUrUn* lés és rádiótechnika. Ez volt, ami a középiskolás Pokoraczki András életét kitöltötte. Tu­datosan készült arra, hogy pilóta legyen. Amikor a re­pülőtisztire felvételizett, nát­hás volt — kiesett. Pedig ek­kor már túl volt a C-vizsgán, ezüstkoszorús vitorlázói, pon­tosabban sportrepülői pilóta­igazolványa volt. — Nem volt könnyű, az biztos. De ott volt a rádió- technika, úgy gondoltam, ez lesz a jövő pályám. Jelent­keztem sikerrel a Kandóra, s beleéltem magam abba, hogy rádiómérnök leszek, s közben aktív sportrepülő. Bevonultam, s eközben hal­lottam, hogy Nyíregyházán a felsőfokú mezőgazdasági technikumban pilótaoktatás kezdődik. Összegyűjtöttem a szabadságnapokat, eljöttem, felvételiztem. De hát soká tartott az értékelés, így szep­temberben, amikorra lesze­reltem, beültem a Kandó padjaiba gólyának. Két hét múlva jött az értesítés, felvet­tek Nyíregyházára. Odahagy­tam mindent, s eljöttem. Az első évfolyammal kezdtem, s 71-ben, mozgalmas évek után diplomát kaptam. Földi szerelem. Bandi — hiszen csak így hívták mindenütt, így isme­rik sokfelé az országban ma is — miközben tanult, taní­tott. Oktató volt, s a vitorlá­zókkal töltötte minden idejét. Mert mi lehet csodálatosabb, mint vitorlázni? Amikor su­sog a levegő a magasban, szinte hangtalan a világ! Itt és ekkor igazi a kapcsolat az ember és a természet erői között, amit a repülő közve­tít! Itt kell ügyesség, a leve­gőég minden titkának isme­rete, a bátorság, a dönteni tudás. És' milyen szabadon szárnyal az emberi gondo­lat. Más a tér és idő viszo­nya, s a hátrahagyott földi gond és világ fölött szinte filozófussá válik az ember. Ezt, és talán ennél szebben mesélte Bandi egy lánynak. — Igen, tanítványom volt a mostani feleségem. Kiváló repülő, akinek nagymérték­ben köszönhetem, hogy ma boldog ember vagyok. Ki más érthette volna meg azt, ami velem történt? Ki más vállalta volna, hogy megjárja velem a mezőgazdasági repü­lős — igaz ilyen a levegőben nincs — göröngyös útját? Jött velem Bácsalmásra, Orosházára, Budapestre, To­POKORACZKI ANDRÁS FŐPILÖTA kajba, Sátoraljaújhelybe, s végül Nyíregyházára. Két csodálatos fiút szült, s még a repülésről is lemondott. Per­sze nem végleg. Amikor a srácot oda lehet kötni a rep­tér kerítéséhez ő is felszáll, újra. ■ lé _ Félesztendei gyakor­SUK. nokoskodás után ön­álló munkát kapott. Orosházán egy évig dolgozott, mégpedig sikerrel. Így aztán amikor az első helikoptervezetői tanfo­lyam indult Magyarországon, Bandit a kiképzés és 50 órás (!) repülés után bedob­ták a mélyvízbe. Tokaj- Hegyalján kapott beosztást. Vadonatúj gépével 1973. má­jus 10-én érkezett állomáshe­lyére. — Nagy volt a tét. Eddig helikopter még nem dolgozott a Hegyalján. Be kellett bizo­nyítani, hogy a módszer jó, hasznos. Nem tagadom, volt ellenállás bőven, mint min­den újat, ezt is sok kétkedés­sel fogadták. De éppen ez lelkesített. Nagyon igyekez­tem. Furcsa volt a terep, mindenütt lejtő, emelkedő. És nemsokára bekövetkezett az első kényszerleszállás. Pont egy betonoszlopos sző­lőtábla közepébe. Ma, több mint 2000 helikopteres repülő­óra után már tudom, tapasz­talatlanságom is hozzájárult ahhoz, hogy a gép ripityára tört. Sértetlenül másztam ki. Hogy mire gondol a pilóta, amikor kényszerleszállást hajt végre? A pillanatok tört része alatt csupa bagatell do­log jut az eszébe. Délután nem tudok felszállni. Perme- tezetlen marad ennyi és ennyi tábla. Csak ne legyen a gép alatt senki. Pont most, amikor annyi a munka. És ekkor jön a semmihez nem hasonlítható csend. És a pilóta kimászik, elmegy az orvoshoz vérvételre, a rend­őrségre, telefonál a szolgá­latnak, darus kocsit rendel a roncshoz, értesíti a bizottsá­got, részt vesz a kivizsgálás­ban. Mikor minden lezajlik, csak akkor jön a végtelen, kimondhatatlan, ájulásos fá­radtság. — Két nap múlva repültem. — A csend olyan, amilyet csak a legkiválóbb karmester tud teremteni, amikor a for- tisszimót egy mozdulattal le­inti. — A repülés olyan ér­zéseket kelt, melyeket a szó sosem tud kifejezni, csak ze­nében tudom végiggondolni. — Nem túlzás az, amit Saint- Exupery mond akkor, amikor úgy jellemzi a repülő embert, hogy szinte átlényegül. Mon­datok, melyeket külön jegyez­teti fel Pokoraczki András­tól. Aki repül, az tudja, mu­zsikája van a motornak, a vitorlás szárnyának, az égi szélnek, és még a gondolat­nak is, mire késztet a lát­vány és az érzés. — Furcsa dolog: amikor az ember repül, akkor egyszerre racionális is, még elvont is. Pontosan tudom, hogy mi a munka értelme. Tisztában vagyok azzal, hogy amikor mondjuk permetezek, akkor hasznos dolgot csinálok, az eredmény "közösségek sorsát érinti. Figyelem a műszert, a munkát. És mégis, csak a zene segít, hogy átlényegít- sem a valóságot, hogy más­ként és másnak lássam a világot, hogy könnyebben ta­láljak fel- és megoldást arra, ami a földön olyan nehéznek tűnik. Orsi, felfelé..»“ felajánlották neki mostani munkakörét, meghökkent. Nem kevesebbet kínáltak, mint azt: legyen a MÉM re­pülőgépes szolgálat nyíregy­házi üzemegységének vezető­je és a főiskola főpilótája. — Mérlegre tettem min­dent. A 25 ezer felszálláso­mat, az üzemmérnöki diplo­mámat, a több mint 3500 re­pült órámat, azt a tulajdon­ságomat, hogy mindig ra­jongtam az újért. Igent mondtam, s ideköltöztünk, mondjam úgy, hogy hazajöt­tem. Ma főpilótája vagyok annak a főiskolának, melynek első csapatával szálltam ki a szó szoros értelmében az életbe. Ma képezünk mező- gazdasági szakszolgálatra, de itt van a magyar polgári re­pülés egyetlen bázisa, mely a MALÉV-nek is adja a re­pülőgép-vezetőket. Nagyszerű dolog megosztani azt, amit ta­nultam, tapasztaltam, elhitet­ni az emberrel, hogy nem szárnyakkal született... Tiszteletkor SS még csak kacérkodott a re­püléssel, addig apja nem szólt semmit. Amikor látta, hogy komolyra fordul a dolog, csóválta a fejét: — Nem kár azért a sok időért a repülő­téren? Amikor fia meghozta a döntést, akkor ellene szó­lott. Tízesztendős repülőmúlt­nak kellett eltelni ahhoz, hogy édesapja beüljön a fia vezette gépbe. Repült, ámult, gyönyörködött, büszke volt fiára, keze mégis fehér volt a szorítástól. Leszálláskor eny- nyit mondott: — Igazad volt fiam. Csak ne lenne olyan veszélyes. Bürget Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom