Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-20 / 43. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982.február 20. „Tőlem a munkát nem más várja el." Vázlat a festő portréjához Két kép jobbról-balról,'egy jó kávé, meg a festő. Műtermi hangulat. Találkozásunk emléke pedig mint egy impresszionista alkotás. A képeken nagy, erőteljes vonások, hatalmas ívű ecsetkezelés, a mesterségbeli tudás fölényes jegyei. S a felszín alatt a kitörni kész vulkán, amely abban a pillanatban robban, mihelyt két hullámhossz egybeesik. A festőé és a nézőé. Ennek egyetlen lehetséges pontja van: az érzelem. S itt ül velem szemben a festő, látszólag teljes nyugalommal, mozdulatlanul. A szeme azonban egyetlen pillanatra sem pihen meg, zaklatottan, vibrálva, szinte lesben áll, hogy az illanó percet, a gyorsan szökellő hangulatot tettenérje, befogadja és feldolgozza. Szabolcs-Szatmár tárlatlátogató közönségének nem ismeretlenek Bényi Árpád alkotásai, hiszen a rendszeresen kiállító művészek közé tartozik. Színesítheti viszont a képzeletbeli palettát a következő vallomás, mely szerényen egy régebbi meghívóban húzódik meg. „Akik a Küküllő táján jöttek világra, fokozottabban érzik, hogy számos elintéznivalójuk van ezen a világon; hogy nyomot hagyjanak, amit nem fújhatnak el a forgószelek.” Most, hogy a nyíregyházi tanárképző főiskolán vállalt rajzpedagógusi feladatot — megbízták a rajztanszék vezetésével — kivételes kolori- tásával vajon hogyan gazdagítja majd a szabolcsi festék szetet? Vagyis debreceni, vagy nyíregyházi képzőművésznek vallja magát — kérdezik sokan. — Magyar festő vagyok. Kár volna ezt megyehatárokra szűkíteni. Nem is szeretnék konkurrálni az úgynevezett szabolcsi festőkkel. De azt szeretném, ha meghívnának a megyei tárlatokra, ha jelen lehetnék e táj képző- művészeti életében. Festményein gyakran találkozunk a magányos zenész alakjával. Mi a célja ezzel, s hol helyezi el a figurát művészi világában? — Orpheusz ő, a vak dalnok, aki a képen csellózik. Vagy Prométheusz is lehet, aki a tüzet ellopta az embereknek. Az én zenészem az az ember, akire feladat vár, akinek dolga van. Neki az, hogy muzsikáljon. Érdekes lehet a visszacsatolás ezekről az eléggé elvont, úgy szoktuk mondani, nem közérthető alkotásokról. Vajon mit tud a művész képei fogadtatásáról? Kulisszák között. (J. L. repr.) — Sajnos, nagyon keveset. Emlékezetes, nem is olyan régen, a múlt - század végének képzőművészete a pol- gárpukkasztást tűzte ki célul. Nos, erre most semmi szükség, s mégis díszharmonikus a közönség és a művész kapcsolata. Ahhoz, hogy ez megváltozzék, minél több jó kiállításra volna szükség. Egyébként az utolsó 15 esztendőben tudomásom szerint csaknem 500 családhoz jutottak el a képeim. Ha író volnék, ezzel bizonyosan elégedett lennék. Milyen terveket dédelget rajzpedagógusként? — Az ember egy bizonyos idő után újrafogalmazza a 20 éves kora táján feltett kérdéseit. Nekem ennek megválaszolásához a hallgatók adják a legtöbbet, akik a hályogkovács biztonságával tapintanak rá a művészet érzékeny pontjaira. Engem az én és a valóság viszonya izgat, s ugyanezt szeretném átplántálni hallgatóimba is. Ne csak rajztanárnak menjenek ki, mert aki így indul el, az soha-nem fogja a környezetét például szakkör alapítására sarkallni. Aírt lássák: bárkiben megvan egy új Picasso ígérete. — A konkrétabb tervekről is valamit. Tőlem a munkát nem más várja el. Magamnak kell tudnom a feladatot. Ez itt és most egy képzőművészeti stúdió. A magja már működik, be is mutatkoztunk egy alkalommal, először Tar- pán. Három műhelyre lenne szükség, azokból állna össze a stúdió. Ezt a közösséget szeretném itt Nyíregyházán megteremteni. Akkor leszek igazán stabil, ha ez a csoport majd megkezdi működését. Baraksó Erzsébet Katona Judit: Á hétköznapok fohásza Az évszak vak fákat vezet, nem kéne törődni vele — már egészen rám nehezkedett a tél inas, átizzadt tenyere. Ingujjban járna a tavasz, virág emelné csöpp fejét: lélegző szavak tüdején látom a fény erezetét. Pirosló sapkáját lekapja, ég felé hajítja a som. Hajnal harangja kondul. Versek igaz létéért fohászkodom. ajánlaton, aztán sajnálkozva rázta a fejét, petyhüdt pofazacskója is beleremegett: — Nem tudják azok odafent azt sem, hogy a világon vagyok. — Hát akkor legközelebb. — Igen, legközelebb — és elkacsázott. De legközelebb elküldték a francba. — Látja, Icuka — magyarázta a gépíró kislánynak, akitől teljes áron kapta meg a maradék hideg kávékat —, amíg az ember nem kér, addig minden rendben van. Pedig hány szarból húztam már ki őket... — Akkor vagy a szarral volt baj, vagy a kihúzással — nevetett Icuka, és a kezébe nyomta a zaccot. — Nem kérni kell, hanem úgy intézni a dolgokat, hogy az embert kérjék... * Másnap reggel, amikor Géza belépett az irodájába, ott ült a Sanyi bácsi. Kávézga- tott magában, és nézte a Népsportot. — Ez nekik foci — az asztalra csapta az újságot, és kihúzott a zsebéből egy szűz menetlevelet. — Pecsételtet- gesse le, meg ami kell. Szombaton jó lesz? — Micsoda? — kérdezte Géza. — Két nap alatt csak ösz- sze tud pakolni, nem? — Hát... — Hozzak embert? — Sanyi bácsi legyintett. — A pénzt ráér fizétéskor befizetni a pénztárba. Nincsenek problémák. Szombat délután bebőgött egy csillogó hattonnás a volt laktanya udvarára. Halmosék! Halmosék! — ordította Sanyi bácsi, amíg Géza elő nem jött. Hatvan szempár tekintetétől kísérve terelgette vendégét a szobájába. Sanyi bácsi szétnézett: — Hát innen már elköltöztek, vagy mi az isten? Egy ágy, szekrény, dohányzóasztal, szék. A sarokban ruhakupac, néhány eclény, papírok. Sanyi bácsi ledobta magát az egyetlen székre. — Na, hogy is van ez? — kérdezte. Géza leült az ágy szélére. Hallgatott. — Hát hova költözik? — próbálkozott Sanyi bácsi. Géza összeszedte magát. — Harminc éve élek itt — mondta. — Másik ilyen szobát hol kapnék hatszázért? Ötször hatos. Csak hát, harminc éve. Harminc — és bólogatott magának. — Van itt valami innivaló? — kérdezte Sanyi bácsi. — Kávé, tea? Esetleg rum? — Esetleg. Géza kiment, aztán visszajött, kivitte a szennyes tányért meg két poharat. Amíg csobogott, Sanyi bácsi lehajolt a papírokhoz. Szép, szálas, ferde kézírással egy feljelentést olvasott, meg egy kérvényt a közös vécé megjavítása tárgyában. —JÉn vagyok itt az intelligencia — mondta Géza, amikor behozta a poharakat. — Mindenkinek én intézek mindent, már így papíron. Szeretnek is. Aztán megkérdezte: — Valami rágcsálnivalót? — Igen — mondta Sanyi bácsi, és visszaült. — Almát, kekszet, cukorkát, ami van. Géza behozott egy szál kolbászt, kenyeret, teasüteményt, később a teával a rumot. Sanyi bácsin átvillant a gyanú. — Nem buzi maga? Géza szerényen elmosolyodott. — Ugyan kérem... Bár igaz, kevéssé érdeklődöm ... — Kevéssé — bólintott két falat között a sofőr. Miután mindent megevett, megivott egy liter teát egy deci rummal. — Tudja, nekem is kéne egy intelligencia, mert a telekszomszédom galambjai folyton leszarják a teraszomat. — A birtokjogban nem vagyok járatos, bár ... Sanyi bácsi a fogát piszkálta: — Nem, azt hiszem, mégis inkább beverém a pofáját. Ezután elbeszélgettek a birtokjog érvényesítésének sokKígyóalakos szatmári Mai megyénk szatmári területén a Túr, a Szamos és a Kraszna folyók közötti részeken még századunkban is számtalan kisebb-nagyobb mocsár és lápi erdőség volt. Ezekben a posványokban, vizekben, nádasokban a néphit szerint kígyók tanyáztak. A hiedelem szerint olyanok is voltak, amelyek repültek: a sárkánykígyók. A pásztoremberek inkább a kisebb kígyókat ismerték, s ezeket csú- szónak mondták. A csúszók közt háromfélét tartottak számon: a vízicsúszó a legismertebb, ez mindig a vízben tartózkodik; a siklócsúszó leginkább a növények közt el, ez — úgymond — a legravaszabb, s leghamarabb csípi meg az embert, míg a barna csúszó a legfélénkebb, menekül az ember elől. A pásztoremberek azt is beszélik, hogy amikor még a bércre jártak a disznókondákkal makkoltatni, ott a tarajos kígyó volt a legveszedelmesebb, mivel a disznót is „úgy megütötte, hogy belepusztult”. Nagyidejű emberek beszélnek még istállókban, kutakban, lakóházakban tanyát verő, szerencsét hozó fehér kígyókról, továbbá a Szent György-nap (április 24-e) előtti és Bertalan-nap (augusztus 24-e) utáni kígyókról. A szatmári parasztok azt is tudni vélték, hogy a Szent György-nap előtt csak az a kígyó mozog, amelyik embert mart meg, mivel az ilyen kígyót a föld nem veszi be, nem bújhat téli nyugovóra Bertalan napján. A szatmári falvakban még ma is számtalan történetet tudnak arról, hogy a kígyók szeretik a tehéntejet. A kígyó — mondják — az istállóban pihenő vagy a legelőkön tartott fejőstehenek lábára tekerődzik, s a tehén tőgyéből kiszopja a tejet. De az ilyen kígyót nem szabad megütni, mert a tehén elpusztul! Az Ecsedi-láp vidékén a mezőre kivitt szopós gyermeket úgynevezett ringőkére kötötték fel, hogy a földről a kígyó bele ne tudjon mászni a gyermek szájába. Papos községben úgy tudják, hogy a község egyik lakójának, Földvárinak az udvari kútjában fehér kígyó lakott; a gazda nagyon vigyázott rá, még le is lakatolta a kutat, hogy bántódása ne essék kígyójának, mert ha beteg ember rétűségéről meg egyebekről is, amíg be nem alkonyult. Akkor azt mondta Sanyi bácsi: — Jöjjön, elviszem, ahová költözött volna. Budán kapta el őket a KPM ellenőr, és sehogy sem értette meg a költözést. A hattonnás gépjármű minden rakománya egy rossz seprő meg egy aktatáska, ráadásul Sanyi bácsi a vita hevében véletlenül leszarjankózta őt. Később Géza annyira berúgott, hogy még hétfőn is beteg volt. — Két ilyen profit próbálnak elkapni... — mondta a forgalmi gyakornok egy kis csoport közepén kedd reggel, és amikor meglátták őt, elhallgatott. — Jó reggelt, Géza bácsi — mondta valaki. Icuka forró kávéval várta. — Imádom a stílbútort. Géza értetlenül nézett rá. — Hogy maga milyen rendes ember — folytatta a lány —, odaadja a rózsadombi lakását az unokahúgának, maga meg egy albérletben szorong évekig. És azok a bútorok, ahogy hallom ... — De hát... — Tudom, amit tudok — folytatta Icuka —, nálunk semmi nem maradhat titokban ... — és a melle egy pillanatra hozzáért a férfi vállához. Bár lehet, hogy csak Géza érezte így. szekerek Vaskígyók a szekeren ebből a kútból merített vizet ivott, meggyógyult. Az erdőket járó emberek olyan kígyókról is beszélnek, amelyek csomókba összetekeredve kígyókövet fújnak. A szamos- szegi erdőn az erdőkerülő — beszéli — égy alkalommal megbotlott egy kosár nagyságú csomóban, s az nem más volt, mint nyüzsgő kígyócsomó: középen állott a kígyókirály, s a többiek fejüket lefelé tartva vették őt körbe, miközben szájukból habot fújtak. Azt egyébként több adatközlőm is vallja: csakugyan előfordul, hogy a sok csúszó összeáll egy csomóba, s egy közöttük — a konta- csúszó — a csúszók királya. Ez rövidebb és vastagabb, mint a többi. Amikor eljön a napjuk, összeállnak, és fújják a kígyókövet. Ez nem nagyobb egy köleskása-szem- nél. Disznópásztor adatközlőm szerint a kígyókő olyan gömbölyded kavics, amelynek egyik oldala kék, a másik sárga, a harmadik barna csíkos, áttetsző; ha a világosság felé fordítja az ember, apró kígyókat láthat benne. Ha ezt megszerezhetné valaki — mondják —, a tulajdonosa igen szerencsés lenne! Ehhez persze meg kellene ölnie a kontakígyót. Ha az ember az ilyen kígyókövet egy kis rongyba beköti, s így szorítja a jobb markába, vele — úgymond — bármilyen zárat kinyithat. Ha a disznó vagy a tehén beteg .— száradóban van —, meg kell törni a kígyókövet, majd sóba keverni, s úgy adni a beteg állatnak. A kígyókővel a néphit szerint eredményesen gyógyítható a torokfájás. Több szólásmondás is járja a kígyóval kapcsolatosan a szatmári nép körében. Kígyót melengettem a keblemen — tör ki magából az olyan ember, akit a bizalmába fogadott személy megcsalt. Nem felejti kígyó farka levágását — halljuk gyakorta az olyan embertől, akit jogtalanul megbántottak. (Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek — aki sokat élt Ecsed körül — az egyik levelében szintén szerepel ilyen mondás: a „kígyó farka, vágását nem felejti”.) Kígyót, békát kiált rám — szokta mondani az olyan ember, akit felelőtlen fecsegők hírbe hoznak. A néphit szerint ahány darabba vágják a kígyót, annyi lesz belőle, s hiába ölik meg, naplementéig mindig él. A szatmári nép művészetében gyakoriak a kígyóábrázolások is. A domború fara- gású pásztorbotokon általános a tekerődző kígyótest és a kecsesen ívelt kígyófej. Utcai kiskapuk ormát deszkából kifűrészelt kígyófejek díszítik. A kovácsoltvas ruhafogasokon is gyakori a kígyóábrázolás. A Magyar Néprajzi Lexikon kígyó címszavát olvasva azt is megtudhatjuk, hogy a kígyó a népművészetben széles körben alkalmazott díszítőelem — Magyarországon az egyik leggyakoribb állatábrázolás. Számunkra mégis izgalmas felismeréssel járt az a megfigyelés, hogy a mátészalkai Szatmári Múzeum munkasze- kér-gyűjteményének gyarapítása során a múzeumba került tizertöt-húsz parasztsze- kéren — az igényesebb vasa- lásúakon — élethűen kikovácsolt vaskígyókat találunk. Először azt hittük, hogy egyedi esetről van szó, mivel előbb csak egy szekerünkön fedeztük fel a rúdágakon — amelyek közé a szekérrúd illeszkedik —, a szekér menetirányának vonalában előre tekerődző kígyótesteket. Első izgalmunkban arra gondoltunk, hogy egy jó nevű mátészalkai kovácsmester saját jegyű kezemunkájával van dolgunk. Ahogy azonban tovább vizsgáltuk a múzeum gyűjteményébe került többi munkaszekerünket, kiderült: a többin is sorra feltalálható a kígyómotívum. Megtaláltuk a páros kiképzésű kígyóalakokat az első felhéc — erre lépünk fel, amikor a szekérre szállunk — alatt egy másik szekerünkön is. A vizsgálódást tovább folytatva kiderült, hogy valamennyi szekerünkön a sallangó (ez egy görbe vaspálca, amely a hátsó felhécet és a bérfát — szekéroldalt — köti össze) anatómiai pontossággal kiképzett vagy stilizált kígyófejben végződik. Ekkor kiterjesztettük a vizsgálódást a területünkön parasztembereknél található szekerekre' is. Több kígyófejes vasalású szekeret találtunk Tarpán. Kocsord és Nyírcsaholy községben különösen szép kovácsmunkát bizonyító, kígyófejes vasalású szekereket tanulmányozhattunk. Ezek a szekerek az adatközlők elmondása szerint Apáti községben készültek, s Panyolán vasalták meg őket. E szekereken már nyolc-tíz kikovácsolt, előre kúszó kígyó is található. A kutatás természetszerűen tovább tart. De ama számos munkaszekérből, amelyet alapos vizsgálat alá vettünk, annyi máris megállapítható, hogy a kígyók ábrázolásának a kocsikon és szekereken sajátos jelentősége van, s ez eddig elkerülte a kutatók figyelmét. Talán még azt a kijelentést is megkockáztatjuk, hogy ez ugyancsak a szatmári népi hiedelemvilág kígyókultuszának valamiféle megnyilvánulása. Nem valószínű ugyanis, hogy attól teljesen független, puszta szekérdíszek volnának e kígyók. Farkas József é KM o
