Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-20 / 43. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. február 20. Kedves Apatine! Nagy figyelemmel és örömmel hallgattam felszólalását a csengeri Lenin Termelőszövetkezet nemrég megtartott zárszámadási közgyűlésén. Mint a szövetkezet egyik tagja kötelességének érezte, hogy amit a gazda szemével, tudatával látott, tapasztalt, azt a közösért érzett felelősséggel elmondja. Színes — tapsra serkentő —, az éves gazdálkodást elismerő szavai mellett konkrétan szólt az ön által hibának tartott dolgokról is. Amit a nők érdekében mondott, akár az új üzem létesítését, akár az őszi almaszüreti munkáit illetően, csak helyeselni tudom. Az állattenyésztésről, a legeltetésről, a talajerő-utánpótlásról szóló megjegyzései, amelyet így lehetne összegezni: ami régen jó módszer volt, az nem biztos, hogy ma már mind korszerűtlen, — szintén tetszettek. Egy felvetéséhez azonban kiegészítést, megjegyzést fűznék. Elmondta, hogy a gyapjú felvásárlási ára 1972 óta nem változott, az ásó fogyasztói ára pedig ez idő alatt többszörösére emelkedett. Ezeknek nem jártam utána, hiszek önnek, miért ne hinnék. Hasonló — ha úgy tetszik kirívó — ár-összehasonlítást én is sorolhatnék. Sőt, azt is tudom, hogy a mezőgazdaságban használatos gépek, eszközök, vegyi anyagok ára ösz- szességében az utóbbi években valamivel gyorsabban nőtt, mint a mezőgazdasági termékek felvásárlási ára. Akkor miyel akarom én teljesebbé tenni az ön felvetését? Azzal, hogy egy-egy termék árának kiragadott összehasonlítása félrevezethet. Nem ismerem, ezért nem tudom az ásó előállítási árát a gyapjú termelési költségével összehasonlítani. De ha ezt meg tudnám tenni, ez önmagában akkor sem lenne mérvadó. Azt tudom, hogy céljaink között szerepel az értékarányos árak megvalósítása, de ennek még nagyon az elején vagyunk. Másrészt azt is tudom, az illetékes szervek nagy figyelemmel kísérik a mezőgazdasági termelési költségek alakulását, és ha valamilyen termék — amelyre a népgazdaságnak szüksége van — veszteségesen állítható elő, azt dotációval, újabban inkább a felvásárlási árak- emelésével korrigálja államunk. Erre példát is hozhatok a közelmúltból, amikor a vágóbaromfi előállítási költségei meghaladták az értékesítési árát, gyors intézkedés történt. Az árképzésbe tovább ne bonyolódjunk bele, erről a szakemberek is csak kötetekben tudnak véleményt mondani. Én más oldalról közelítem meg az ön által felvetett kérdést. Igazodom a felszólalásában említett dátumhoz, 1972- höz. Kérdezem: azóta fejlődtek, vagy egy helyben topognak a mezőgazdasági szövetkezetek? A csengeri tsz nagyon sokat fejlődött, ezt ön is állította. De tájékozott hozzászólásából arra is következtetek, ismeri a megyei és az országos helyzetet is. Hadd mondjam én: ilyen árrendszer mellett is igen sokat fejlődött a világ élenjárói között emlegetett magyar mezőgazdaság. Az eredményeink bizonyára lehetnének jobbak I is, de ez nemcsak az árakon múlik. Fejlődött a háztáji gazdaság is, ahol az említett ásót, „fogyasztják”. A csengeri Lenin Tsz példája is igazolja ezt, ahol 1981-ben 50 milliót forgalmaztak a háztájiból. Még egy lényeges kérdés, hogyan alakult a mezőgazdaságban dolgozók életszínvonala? Ez dokumentumokban le van írva: a parasztság jövedelme utolérte a munkások keresetét. Nekem az a véleményem, az árak ösz- szevetése helyett az említettek a leglényegesebb dolgok. Még valamit: a mező- gazdaság, a falu nemcsak az árak révén részesedik a közös kasszából. A viszonylag jól gazdálkodó csengeri Lenin Tsz még a múlt évben is 8 millió dotációt kapott csak a szarvasmarha-tenyésztési ágazatban. A beruházások is állami támogatással valósultak meg. Más. Ha a mezőgazdaságból felvásárolt dohány, alma, cukorrépa után az államkasszába semmi jövedelem nem folyna be, vajon miből épülnének az iskolák, kórházak, utak, és így tovább. Az ásó árától elég messzire elmentem, de amit mondtam, azt jószándékkal tettem. Tisztelt Apátiné! Arra kérem, mindig — árkérdésekben is — mondjon véleményt. Nagy szükségünk van a segítő, őszinte szóra. Aki nem szól, az nem tévedhet. A közgyűlésen elhangzott mintegy nyolc-tíz felvetésével egyetértek, csupán egyet egészítettem ki. Ez nem rossz arány. További jó egészséget és harcos vitakészséget kívánok! Tisztelettel: Barcmyi Sándorné művezetővel a mai munkásideálril ön szerint manapság meg lehet élni, lehet-e érvényesülni rutinmunkával például itt, a VOR nyíregyházi gyárában? — Ideig-óráig igen. Persze más az, ha valaki a nagy gyakorlati tapasztalatára hagyatkozik és megint más, ha valaki rutinból csinálja, amit csinál. Szerintem aki az utóbbi módon dolgozik, az olyan mint egy gép, nem gondolkodik azon amit végez. Ellenben a nagy tapasztalatú szakemberek „rutinja” szerintem tiszteletre méltó és igen hasznos. A Tehát ezzel azt akarja mondani, hogy w szépen el lehet boldogulni az egykor megszerzett képesítéssel, szakmunkásbizonyítvánnyal is? — Ügy látszik, félreértett. Boldogulni is többféleképpen lehet, az ember igénye dönti el, hogy mit tekint boldogságnak. Szerintem a szakmunkás-oklevél csupán az alapot jelenti, amire felépíthetjük a mindig szükséges tudásunkat. Én nemrégen szereztem szakmunkás-bizonyítványt, mégis azt kell mondanom, ha csupán az akkor tanultakkal akarnék felszínen maradni, az bizony édeskevés volna. De így van ezzel a munkások jó része is. A Említette, hogy betanított munkásként v kezdte a gyárban 1971-ben. Most művezető a zakószalagon. Nehéz volt az út idáig? — Nem volt könnyű. Először is négyéves munkaviszony, gyakorlat után járhattam az egyéves átképzőre és tehettem szakmunkás- vizsgát. Aztán beiratkoztam a ruhaipari szakközépiskolába, ahol az idén fogok érettségizni. Képzelheti, munka és család mellett milyen megterhelést jelent ez! Ám az igazi nehézséget az okozta, hogy lépésről lépésre végig kellett járnom a zakógyártás valamennyi műveletét. Ehhez tudni kell, hogy egy-egy betanított munkás — amilyen én is voltam — kezdetben csak egy műveletet sajátít el, és azzal keresi a kenyerét. Igaz, hogy egyesek ezt szinte a tökéletességig tudják fejleszteni, viszonylag szépen is keresnek, de magamról tudom, hogy ez nem elégíti ki őket. Hát ezért vállaltam én a tanulást; azt, hogy még jobban tudjam, lássam az összefüggéseket. Behatóbban szerettem volna megismerni a gépet, az anyagot, amivel dolgozom, tudni azt, hogy mi történik az alapanyaggal, amikor elindítjuk a szalagon. És ezzel nemcsak én vagyok így, a munkások többségét hasonló kíváncsiság hajtja. A Ügy mondta: a többségét, tehát nem w mindenkit. Magam is tudom, hogy vannak, akik vonakodnak mindenféle tanulástól, félnek a változtatástól. Egyetért ön velem? — Igen, ilyenek is vannak. És tudja, hogy miért nem mernek az ilyen embere^ tovább lépni? Azért, mert félnek attól, hogy visz- szaesik a teljesítményük, kevesebb lesz a pénzük, amit megérezhet a család. Ezt a fajta bátortalanságot minden szinten időben fel kell ismernie a vezetőnek és meg kell győznie a munkást az igazi érdekéről. A mi gyárunkban például olyan a termelés jellege, hogy egy-egy szalagon belül szinte létkérdés: minden dolgozó lehetőleg több műveletet sajátítson el. Képzelheti, ha valaki betegség vagy családi ok miatt kiesik a sorból, akkor ez milyen zavart keltene a termelés folyamatosságában. Az így adódó szűk keresztmetszeteket csak azáltal tudjuk kivédeni, ha több posztra mozgatható, mozdítható embereink vannak. Így nem áll majd senki félórákat tétlenül, és ennek jó hatása lesz a borítékban is. A Tehát belső vágy, önbecsülés vagy w anyagiak függvénye az, hogy egy munkás képezni kezdi magát? — Is, is. Miért hallgatnánk róla, hogy nálunk is elsősorban pénzt akarnak keresni az emberek. Aki így gondolkodik, az szorgalmas és minden alkalmat megragad arra, hogy hónapról hónapra szebb fizetést vigyen haza. De kár volna tagadni, hogy más dolognak is köze van az önképzéshez. A munkásember is vágyik az egyéni sikerre, az ő hiúságát is legyezgeti, ha tudják róla a szalagon, az egész üzemben, hogy érti a dolgát. Erről az üzemben így nem igen szoktunk beszélni, de szavak nélkül is így érezzük. Említhetek példát. Ha egy dolgozó újítással áll elő, és ez az újítás beválik, a munkás tekintélye egyszeriben megnő. Sokszor már nem is az a párszáz forint ösztönzi újabb és újabb megoldásokra, hanem a tudat, hogy bár ő nem vezető, mégis valaki. A Ez így nagyon szép, de én többször w hallottam már ennek az ellenkezőjét is. Például azt, hogy a munkásnak azzal vették el a kedvét a töprengéstől, az újra törekvéstől, hogy fiókba zárták az elképzelését. — Nem hinném, hogy ez mostanában általános jelenség volna. Nagy hibát követ el önmaga és a kollektíva ellen az a vezető, aki így cselekszik. Az ilyen mellőzés, gán- csoskodás legtöbbször rosszindulatból, vagy féltékenységből származik. Hatása viszont hosszabb időre szól: nem csupán egy ember kedvét szegheti, hanem az egész kollektívát lefegyverezheti. És ez az igazi veszteség! Abban, hogy a munkásember mindig többet tudjon, s hogy az ismeretei — ahogy mondani szokás — naprakészek legyenek, nem feltétlenül az állami oktatásnak van szerepe. A vezetői magatartás is segítheti, vagy gátolhatja az igényesség kibontakozását. Amikor én először művezető-helyettessé lépteit} elő, akkor nagyon bátortalan voltam, gyengének éreztem magamat szakmailag is. Ha tiem segít nekem a művezetőm, köny- nyén elképzelhető, hogy elmerülök a feladatokban és kedvemet szegi az egész. De ő segítőén felcsigázta az érdeklődésemet a szakma ezernyi titka iránt és ennek is köze volt a továbbtanulásomhoz. A Közismert, hogy itt a VOR nyíregyhá- w zi üzemében nem is olyan régen nagyarányú üzemszervezés volt, technológiai módosítást honosítottak meg nyugati szakemberek. Hogyan viselték el ezt a dolgozók? — Örülök ennek a kérdésnek, mert eszembe juttatja, ami beszélgetésünk óta a fejemben forog. Azt, hogy felkészültebb, képzettebb munkásokkal nagyobb megrázkódtatás nélkül lehet váltani, újítani a termelésben. Mert nem vitás, hogy mindenféle módosítás kisebb-nagyobb zavart kelt az emberek között. Jól begyakorolt, beidegződött mozdulatokat kell elhagyni, olyan technológiai sorrendtől kell búcsút venni, amit már becsukott szemmel ismer az ember, s amivel könnyedén vagy viszonylag könnyen szerzi meg a tisztességes pénzt. Általában azok érzik kellemetlenül magukat a változtatás szelében, akiknek hiányos a tudásuk, akik nem magabiztosak, kishitűek, vagy kényelmesek. Szerencsére az én szalagomban a 30—32 ember többsége fiatal, vannak közöttük érettségizettek, több műveletet értők és így különösebb „légköri zavar” nélkül sikerült az átállás. Persze ehhez az is kellett, hogy előbb engemet győzzenek meg az átszervezés szükségességéről, hogy aztán nekem sikerüljön bizonyítanom a rám bízott emberek előtt ennek fontosságát. Nagy szerepe volt a zökkenőmentes átállásban a fokozatosságnak és annak, hogy azért nem állítottuk fejetetejére a szalagot. Erre is nagyon kell vigyázni, mert a munkásember szakmai tűrőképessége is véges. Kockáztatni lehet, sőt kell is, de nem szabad felelőtlenül kísérletezgetni az emberekkel. Közelebbről is érdekelne ez, mivel köztudott, hogy Önöknél gyakorta kell új termékre átállni. Könnyűipar, konfekció, itt a pillanatnyi divat diktálja a tempót. Így igaz? — Pontosan így van. A hazai, a kelet-európai exporton túl Nyugatra is eljutnak termékeink, állandóan nőnek a minőségi követelmények. Ha nem tartanánk meg a fokozatosságot és nem készítenénk elő megfelelően ezeket a fazonváltásokat, akkor köny- nyen balul üthetne ki minden ilyen eset. De mi mindig nagy súlyt helyezünk a próba- gyártásra, a bemutatásra; arra, hogy mielőtt felpörgetjük a szalagmunkát, a legfontosabb mozzanatokkal, műveletekkel mindenki tisztában legyen. Így is vannak, főleg a nagyon fiatalok között olyanok, akikre rá kell dolgozni. De hát ez velejár. A Eddig jórészt szakmai kérdésekről be- W szélt. Ügy vélem azonban, a munkás- ■ ember akkor tud igazán vállalkozni nagyobb feladatokra, ha látja a távolabbi célt is. — Erről mi sem feledkeztünk meg, rendszeresen tájékoztatjuk a dolgozókat a gyár céljairól. Minden hónap programjáról előre elmondjuk, miért fontos, mi lesz a haszna abból a gyárnak, a dolgozónak; hogy mennyi a darabbér, s hogy milyen összetételben kell a kollekciót elkészítenünk. Ezentúl általános helyzetképet is adunk a vállalat, a gyár egész tevékenységéről, s eközben nem rejtjük véka alá a kudarcokat sem. Ezt, az ilyen őszinte szót szeretik, tisztelik a munkások, és ha beavatjuk őket a nagyobb dolgokba is, már bátrabban kérhetjük a segítségüket. Azt, hogy most egy kicsit rá kell hajtanunk. Nálunk ilyen légkörben születnek a szalagok közötti versenyek is. Az emberek tudják, mi ennek a forintban mérhető haszna és azt is látják, hogy milyen erkölcsi értéke van egy-egy helyezésnek. A Ez már átvezet egy másik témára, ön v szerint az üzemi légkörnek sok köze van a mai munkásideálhoz? — Nagyon sok köze van! Már említettem, hogy a mostani munkásember felkészültebb. A mai munkásideált nem lódenkabátban és micisapkában kell elképzelni. Látná csak a mi szalagunkra járó lányokat, asszonyokat: ha az utcán mennek, nem is hinné, hogy műszakba tartanak, olyan elegánsak. Kíváncsiak, okosak, egyre több a középiskolát végzett, és bizony ezeket be kell kalkulálni a közvetlen vezetőnek. Nekem még csak a szavakra, a kifejezésemre is kell vigyáznom, nehogy a hátam mögött megmosolyogjanak. A felkészültebb ember kritikusabb, nem bólogat gondolkodás nélkül, ha megsértik, visszavág, a szakmailag felkészültebb szakmailag hengerel. A mai munkás személyiség, nem fogadja el, hogy mindig csak a vezető az okos. Ezért az okos vezető vissza is tud vonulni, nem szégyelli bevallani a tévedését sem. 0 ön vonult már vissza? — Nem is egyszer. Azok az emberek, akik közvetlenül a gépnél dolgoznak, jó néhány fogást jobban tudnak, mint én. Többször volt már okos észrevételük anyag- vagy időtakarékosságra, amit vétek lett volna a fülem mögött elengedni. El kell hinnünk, hogy a mai munkás gondolkodó ember, igyekszik magas fokon elsajátítani a szakmát, s eközben a szó igazi értelmében teljes értékű partner akar lenni a termelésben. Most nem azokra gondolok, akik a kákán is csomót keresnek és kényelmességüket vitatkozással, okoskodással akarják palástolni. Ilyenek is akadnak valamenyi munkahelyen. Én azokról szólok, akiknek az életük a gyár, a munka; akiknek nem mindegy, hogy mit keresnek, s abból hogyan élnek meg. Akiknek nem közömbös, hogy holnap is lesz-e munka a gyárban, vagy egyesek a rossz munkával elherdálják a munkahely jó hírét. Mondtam már, nálunk elég nagy vihart kavart a nyugati mintára történt munkaszervezés, voltak akik meg is ijedtek tőle és odébb- álltak. De akik az életüket tették fel erre az üzemre, azok vállalták a kockázatot, az átállás összes kellemetlenségét, szokatlansá- gát, bekalkulálták még azt is, hogy talán időlegesen csökken a kereset. De ezek az emberek most emelt fővel lépnek be a gyár kapuján, mert bizonyították ország-világ előtt, hogy képesek megújhodni, magasabb* szinten termelni. Arra azért vigyáz a gyárvezetés, hogy ez a jobb munka nagyobb jövedelmet is eredményezzen. Már átlagosan több mint 40 ezer forint nálunk az évi munkáskereset. örömmel hallgatom magát, de folyton az jár az eszemben, hogy az ön szalagján dolgozók is emberek, családanyák, férjhezmenés előtt lévő lányok. Mérhető-e az újra törekvés hatása a magánéletükben is? — Ha csak azt említem: az én szalagom dolgozóinak 90 százaléka bejáró, s hogy ezek az emberek az ingázás közben is megtalálják a módot arra, hogy lépést tartsanak a világ dolgaival, akkor már félig válaszoltam kérdésére. Rendszeresen járnak az új színházba, érdekli őket a napi politika, nem húzódoznak a közös kirándulásoktól és eljutnak a vállalati üdülőkbe is nagyon sokan. Vagy hogy még jobban elhiggye, amit mondok: szégyen ide, szégyen oda, én még nem voltam az új megyei művelődési központban, de a munkatársaimtól már annyit hallottam róla, milyen szép, hogy ha nagyon kellene, talán még le is tudnám rajzolni. ^ Köszönöm a beszélgetést. Angyal Sándor rHETVEGI i INTERJÚ „...felkészültebb, képzettebb munkásak kai megrázkódtatás nélkül lehet váltani, újítani a termelésben. Mert nem vitás, hogy mindenféle módosítás kisebb- nagyobb zavart kelt az emberek között. Jól begyakorolt, beidegződön mozdulatokat kell elhagyni, olyan technológiai sorrendtől kell bóesót venni, a m i t m á r becsukott szemmel ismer az ember, amivel könnyedén vagy viszonylag könnyen szerzi meg a tisztességes pénzt...“
