Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
M HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 30. Mil NEKIK TAPSOLUNK Jancsó Sarolta Ha már egy beugrásnak a szakma is tapsol, akkor az valódi bravúr lehet. Erről faggatom először Jancsó Saroltát. — Petényi Ilona berekedt. Az orvos azt mondta: suttognia sem szabad. Ekkor keresett meg a direktor, mondván: a Csongor és Tündében be kell ugranom Mirigy szerepében. Volt rá három napom. Gyorsan tanulok, ez a szeren- csérriyvielőadás előtt.volt egy félórás bejáró próba, s aztán Nagykállóban már játszottam is Mirigyet. Nem tagadom, szeretem az ilyen feladatot, szívügyem, hogy jól oldjam meg, ilyenkor érzem, hogy versenyben vagyok magammal. A kollégák segítettek, beugráskor mindenki igyekszik még jobban együttjátszani. Ügy érzem sikerült, s annak ellenére, hogy két előadás követte egymást, a másodikban is maradt erőm a koncentrálásra. — Ekkor viszont már ismerték magát mások is. Az Úri muri Rhédey Észtere ragyogó főszerep, s a kritikák is mind — a közönséggel egybehangzóan — lelkesen méltatták. — Szeretem ezt a szerepet, sok mindent elfogadok abból, amit ez az asszony tesz. Nem a cselekedeteit általában, de az igazságát igen. Minden este, amikor játszom, igyekszem elhitetni, valójában mi rejlik amögött a kapaszkodás mögött, amit ez az asszony a férfival kapcsolatban kifejt. És érdekes, amit egy korosztály feltétlenül elhisz, megért, az cikkor, amikor fiatalok ülnek a nézőtéren, nevetségessé válik. Egyszerűen idegen nekik a felfogás, a szenvedély, az egész szituáció. Ilyenkor mindig váltok, megkísérlem úgy bemutatni a figurát, a helyzetet, az igazságot, hogy nekik is érthető, meggyőző legyen. Különben is: bármikor lépjek is a színpadra, az első, hogy megnézem a közönséget. A színfalak mögül figyelem, milyen a reakció az egyes jelenetekre. Nekem létszükséglet, hogy érezzem a közönséget, nem tudok légüres térben állni és játszani. Csak a közönséggel együtt tudok létezni. — Az eddigi rövid ittléte alatt tehát szép feladatokat kapott, ahol szüksége van szakmai rutinjára, s művészi kvalitásaira. — Nem szívesen beszélnék rutinról. Az igaz, a nyolcadik szezont kezdtem itt, így tapasztalatom valóban van. Miskolcon kettő, Győrött négy évet töltöttem, egy évadot Budapesten a József Attila Színházban játszottam. Ha valahol a számok nem stim•■‘..•II melnek, akkor ez azért van, mert közben szültem. Van egy kétéves szép fiunk. Férjem Nagy András István, aki az Űri muriban rendezőm is volt. Mind a művészetemet, mind anyai hivatásomat nagyon komolyan veszem, s mindent elkövetek, hogy összhangot tudjak teremteni köztük. Ez nem könnyű. De meg kell oldani, s haragszom minden olyan vélekedésre, amely szerint a nőnek fel kell adnia páíyá-álmait, ha anya lesz. Ha van egy kis szabad időm, utazom Pestre, ahol a nagyszülők, ha nem dolgozik éppen, akkor a férjem van a fiunkkal. Mindig lesz megoldás, hiszen el sem tudom képzelni, hogy színház nélkül éljek. Sok szép szerep adja a lelkesítő élményt, s sok mondandóm ad erőt ahhoz, hogy végigcsináljam a legnehezebbet is. — A néző azt hiszi, hogy a színpadon álló művész mon-_ dandója mindig azonos az író" mondandójával. Lehet más is? — Játszottam Júliát, voltak szép szerepeim Csehov-dara- bokban, legkedvesebb szerepeim egyike Tenessee Williams Üvegfigura darabjában Laura volt. Nem vitás, a színész a szerző gondolatait közli, de nem mindegy, hogyan. Én a gyengék pártján állök. Nem az erőtlenekén, hanem azokén, akik valamilyen oknál fogva nem tudnak teljesek lenni, akiknél a forma és a tartalom nem fedi egymást. Erőtlenek, de értékesek, s nekem mindig célom, hogy az értéket, a jót hangsúlyozzam, arról győzzem meg a nézőtéren ülőket, ami az érték, a jó igazsága. Ezt megmutatni, ezt megértetni az én mondandóm. Ezért is szeretem, ha a férjem által rendezett darabban játszom. Ki ismerhet jobban mint ő? Ki tudhatja jobban, mire vagyok képes, mi a szándékom? Tény, kemény rendező, de érvekkel győz meg, s érvekkel meggyőzhető. Engem sosem zavart, ha ő rendez. Számos példa van a világon, ahol művészházaspár dolgozik együtt, s a legtöbb esetben igen szép eredményre jutnak. — Pesten lakik a gyermeke, utazik, főszerepeket kap, anya és művész egy személyben. Ez komoly terhelést jelent. — Igen, néha már úgy érzem akár vasutasnak is elmehetnék, úgy ismerek minden indóházat. Hosszú, 3—4 órás utazások, amelyek arra jók, hogy olvassak. Hatalmas történelmi regényeket olvasok ilyenkor, ezek kitartanak több utazás alatt. Nem könynyű, de nem panaszkodom. Nekem a színház a fő, mint mondtam, nem tudok élni nélküle. Hogy miért? Sokat feltettem magamnak is a kérdést. Korábban, amíg bőven volt időm, írogattam a gondolataimat, megpróbáltam rendszerezetten felelni legalább magamnak. Azt hiszem, az igazság ott van valahol, hogy alapjában véve elég zárt életet élek. Csak a színpadon lehetek minden. Ott mindent megélhetek, amit szeretnék vagy szerettem volna, ott minden megtörténhet még, amit elmulasztottam, vagy amit megélhetek. Éppen ezért, szívesen vagyok ott, ahol erre lehetőséget kapok. Szeretem a színházat és a nézőket. Ha vonatozni nem is, autóbuszon szeretek utazni, amikor nézhetem a szép tájat, feltöltődök az élménnyel, a tájoláskor találkozom a színházi csodát befogadó közönséggel. Nagyon komolyan veszem a tájelőadásokat, s haragszom, ha valaki ezt csak amolyan kötelező kiruccanásnak tekinti. A feladat mindig lelkesít, s ha látom, hogy a közönség elhiszi, amit mondani akarok, akkor vagyok igazán boldog. — Volt Nyíregyházán egy Kis nők dicsérete című pódiumműsora, amelyen reneszánsz verseket adott elő. Miért van szüksége ennyi munka mellett még a pódiumra? — Versmondóként kezdtem a középiskolában, a KISZ művészegyüttesében. Aztán a főiskolán kicsit megrettentem, mert láttam, keveset tudok én erről. De nem hagyott sosem nyugton a vers, a pódium. Ezt a műsort régebben készítettem, s a KISZ szervezésében ifjúsági klubokban adtam elő. Mégpedig úgy, hogy disco közben, a szünetben. Képzelheti, hogyan fogadták a fiatalok, hogy a tánc szünetében valaki kiáll verset mondani. Iszonyatosan szép feladat volt, hogy ennek ellenére mégis meggyőzzem őket: hallgassák, s óriási diadal volt, amikor a végén éreztem: sikerült! A meggyőzés sikere az, ami a művészt élteti. Mint Jancsó Sarolta példája mutatja: nemcsak szerencse dolga, kinek jut osztályrészül. Bürget Lajos FILMJEGYZET Gyermekekről — nem csak gyermekeknek Ügy látszik, feloldhatatlan az az ellentmondás, miszerint a mozinézők jelentős hányada kiskorú, viszont a filmek többsége a nagyoknak — vagy a még nagyobbaknak — készül. Ebben a témakörben nagyon sok panasz, kritika, észrevétel, javaslat, kérés hangzott el, a gyakorlat azonban jottányit sem változik. Valamennyi illetékes elismeri az interpellációk jogosságát, de intézményesen vajmi keveset tesznek a gyakorlat megváltoztatása érdekében. Söpörjünk a saját portánkon. Az évi húsz-huszonöt filmből legfeljebb egy készül ennek a korosztálynak (előfordul, hogy még ezt a minimális igényt sem elégítik ki). Ahhoz képest, hogy a kicsik és a tizenévesek milyen sűrűn megtöltik a nézőteret, ezt a számot semmiképpen sem tekinthetjük kielégítőnek. De ez még semmi. Az anyagi megbecsüléssel nincs baj, a közreműködők ugyanolyan honoráriumot kapnak, mintha a felnőtteknek készítenének filmet, az erkölcsi töviskoszorút azonban akarva- akaratlan viselniük kell. A gyermek- és ifjúsági filmek szerzői (írói, rendezői stb.) másod, vagy inkább harmadrendű állampolgárnak számítanak. A pálya szélére vagy a sarokba állítják őket. A társadalmi megbecsülés sem kielégítő. A kritikusok még csak-csak osztogatják a piros pontokat — „fontos megrendelésre”, kényszerűségből vállalt misszióra hivatkoznak —, másutt azonban olyan ritka az elismerés, mint a fehér holló. Egy, csak egy legény van széles e hazában, aki vitézül dacol az árral és meghatározott időközönként — általában másfél évente — mosolyogva a bárd alá hajtja a fejét. Palásthy György. Ö mit- sem törődik a közhangulattal s makacs elkötelezettséggel teszi azt, amit fontosnak tart. Arra esküdött fel ugyanis, hogy képességeivel a legfiatalabb mozinézőket szolgálja, vagyis szórakoztató — s egyúttal tanulságos — filmeket készít. Palásthyt — ez most már bizonyosra vehető — semmi sem tántorítja el elhatározásától. Ideológiája nemesen egyszerű. Az ifjúságnak filmek kellenek, ő pedig szíves-örömest dolgozik ilyen közönségnek. A szeleburdi család Bólint Ágnes bájos könyve alapján készült. Nem véletlenül használtam a jelzőt, mellyel csinos hölgyeket szoktak illetni, az írás ugyanis rászolgált erre a minősítésre. Tündéri humora van, magávalragadó az életszerűsége, figurái — furcsa módon még a negatív hősök is — azonnal belopják magukat a szívünkbe. Palásthyt, mint egyik nyilatkozatában elmondotta, kislánya bírta rá a kötet elolvasására, megfilmesítésére. Miért szeleburdi a főváros hetedik kerületében élő család? A kifejezést voltaképpen idézőjelbe kellene tenni, mivel szerető irónia rejlik benne. Ezúttal nem a kétbalke- zesség a lényeg (noha ezt a vádat ráaggathatnánk a szülőkre és a csemetékre egyaránt), hanem a gyermeki önfeledtség, a játékos közvetlenség, a megejtő határozatlanság, ami ugyancsak egységesen jellemzi a família valamennyi tagját. A cselekményt a szerzők — a filmváltozat készítői — nem dúsították fel különféle mozgalmas eseményekkel. Mintha a Családi Kör elevenedne meg előttünk. Találkozások, beszélgetések, tervek, kis háborúk, alkalmi súrlódások, a nagyok és az apróságok folyamatos „párbeszéde”: mindössze ennyi A szeleburdi család meséjének foglalata. Azokból a nagy konfliktusokból, melyek a világban — s a szereplők körül — zajlanak, csak ízelítőt kapunk. Kicsi a lakás. A csere fantasztikusan nagy pénzbe kerül. Nehéz az előrehaladás a tudományos pályán. Még mindig vannak „újgazdagok”. Az alkalmazkodóképesség nem valamennyi embernek erénye. A szálak, melyek a „hol volt, hol nem volt.. ,”-at a valóságos élettel egybekapcsolják, nem túlságosan erősek. Néha még naivak is. Csak egy példát említek: miképpen hiheti a derék családfő, hogy tudományos sikere, fokozata vagy könyve egycsa- pásra megoldja valamennyi gondját? Az ilyesfajta honoráriumot nem lehet mérni ahhoz, amit Taróczy Balázs kap egy-egy győzelméért... De ne legyünk szőrszálhasogatók. A szeleburdi családot kár elmarasztalni a realizmustól való elszakadás bűnében, mert mélységélességét tekintve más kategóriába tartozik, mint a társadalmi-politikai közérzetet vagy a személyiség gondjait feltérképező filmjelentések. Palás'thy György csapata rutinos profi együttes, ennek megfelelően minden közreműködő sikerrel járult hozzá a kellemes élményhez. Ernyey Béla — noha nyugati sztár — kitűnően alakítja a kissé föld- höztapadt magyar apát, Dra- hota Andrea türelmes és leleményes feleség, Balázs Péter ellenállhatatlanul undok „fejes” — és folytathatnánk a karakterisztikus színészi szerepformálások felsorolását. Kardos Sándor felvételei — a sok zárt tér ellenére — levegősek ; Tamássy Zdenko zenéje stílusos. Minden adott a kedvező fogadtatáshoz. Amikor mi is csatlakozunk A szeleburdi családot elismeréssel fogadók táborához, s arra biztatjuk Palásthy Györgyöt, hogy ne adja fel továbbra sem tematikai fixa ideáit, két kritikai megjegyzéssel zárjuk jegyzetünket. Még több konkrét esemény is elkelne az élet sűrűjéből. Ügy értem: drámaibb szituációk. Ugyanakkor a didaktizmust nem ártana visszafogni. Megszerettük szeleburdié- kat. A szülők fiatalok. A gyerekek kicsik. Még sok minden történhet velük. Akár Palásthy György vásznán is. Veress József Magyar és szerb irodalmi találkozások (Vitkovics Mihály válogatott művei. Válogatta és sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyz. írta Lőkös István. Bp., 1980. Szépirodalmi.) Két éve sincs, hogy az újvidéki Matica Srpska, valamint az Európa Könyvkiadó gondozásában, Vujicsics D. Sztojan és Fodor András értő tolmácsolásában napvilágot láttak a kétnyelvű .Vitkovics Mihály magyar és szerb írásai. A kettős Vitkovics-évfor- duló előtti tisztelgés volt-e túl szerény, vagy netán épp oly hatásos, hogy kevésnek bizonyult az ez alkalomra megjelentetett 17,8 szerzői ív és a 3850 példány? Valószínű, hogy 1978-ban sem pusztán e két közös sorsú nép kétnyelvű literátorának kijáró emlékező kegyelet jelentette meg az írói-költői örökséget, miként a magyarországi lapok sem azért engednek teret a megjelentetett válogatásról szóló ismertetéseknek, mert a Hercegovinából ideszármazott ősök méltó unokája is hazánkban született, s magyar iskolákban nevelkedett, hanem sokkal inkább azért, mert e művészi alkotások — Vitkovics Mihály epigrammái, meséi, ódái és költői levelei — korának legkiválóbb- jai közé tartoztak, s a két nép közeledését szolgálták. Legsikerültebb művei már annak idején is ismert és elismert irodalmárrá avatták. Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy Károly, Berzsenyi, Virág Benedek, Széchenyi és más kor- társnagyság barátságát érdemelte ki ezzel a munkássággal. Halálhírén Fáy András, Döbrentei Gábor, Bajza József, Horvát István és Vörösmarty kesergett. De akik életében becsülték és szerették, utána haltak, s magukkal vitték Vitkovics- szimpátiájukat. Mi tartja hát akkor még ennyi idő múltán is ébren — a „Vitkovics Mihály végső kívánása” című vers tanúsága szerint — a „Szent Hazá”-nak holta után is használni kívánó költő emlékezetét? „Meg nem haló hír a maradék előtt”? Nyilvánvaló, hogy az. Ám erre a hírnévre — amint arról Lőkös István bő válogatása meggyőzően vall — életművével szerzett jogot. írásainak gyűjteményes kiadása hű tükre a Vitkovics- é.letmű értékeinek. Válogatott műveiből hitelesen és sokoldalúan rajzolódik ki Vitkovics kultúrtörténeti helye és szerepe. A műfajok szerinti csoportosításban közreadott anyag is azt dokumentálja, hogy Vitkovics legerősebb oldala az epigrammaírás Volt. Epigrammái a magyar irodalmi megújulás korának élvonalbeli alkotásaihoz tartoznak. Bajza szerint Kazinczy mellett a magyar epigram- misták egész seregében ő érdemel a legtöbb figyelmet. Az öt fő-, és ezen belül több alfejezetre tagolt könyvben nem véletlenül vannak ezek jelen a legnagyobb számban, válogatott belőlük legtöbbet (szám szerint 173-at) a szerkesztő. Az epigrammákat számbeli nagyságrendben a mesék követik. Meséi közvetlen — a kortárskritikus helytálló ítélete szerint — „Eleven gondolatok, bölcs, s az emberek ismeretére vezető észrevételek, világos kifejezések”. Eredeti népies dalai, verskezdő képei (Pirongatol édesanyám), a népies megszólítás (Füredi pásztor dala) és más népköltészeti alkotásra emlékeztető költői kifejező eszkö- izök felvonultatása — igaz, hogy néha nem mentes a népi élet hamis idealizálásától sem (Megelégedés) — tudatos népies költőre vallanak, s Petőfit előlegezik. Az irodalomszervező rangját a levelek jelenléte jelzi. Vitkovics levelei — ámbár a „Vitkovics magyar és szerb írásai”-ban szereplőknél kevesebb címzetthez szólnak — mély és tartalmas baráti kapcsolatokra vetnek fényt. Bizonyságai annak, hogy Pesten a Kereszt utcai Vitkovics-ház mindenkor a szerb és magyar művelődés találkozóhelye volt. Vitkovics — korát messze megelőző nemzetiségi politikáját — a Duna-medence népei, általában: két nép békés egymás mellett élésének, alkotó együttműködésének példáját hagyta ránk, utána jövőkre. Ez talán a legfontosabb üzenete. Mindenekelőtt ez tartja fenn emlékezetét a késő utókor számára is. Cáfolatául a „Poétái Mi!” szorongásainak, s igazolásául • „A költő” reményeinek, ez az életmű és fáradhatatlan irodalomszervező tevékenység, illetve az ebből sarjadó „Meg nem haló hír” menti át „... múló századok által is Becsült nevét”. Tidrenczel Sándor o
