Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-29 / 24. szám

4 Kelet-Magyarország 1982. január 29. Kommentár Genfi mérleg * Gromiko szovjet és Haig amerikai külügyminiszter genfi találkozóját, ha nem is vezetett konkrét megállapo­dásához, látványos frontát­töréshez, mindkét részről szükségesnek és hasznosnak nevezték. Szovjet részről, mint az a korábbi nyilatkozatokból, saj­tómegnyilvánulásokból már eleve világossá vált, a világ további sorsát nagymérték­ben meghatározó, a fegyver­kezési hajsza, s mindenekelőtt a nukleáris fegyverkezés meg­fékezésével, a béke megszi­lárdításával kapcsolatos kér­désekre helyezték a fő hang­súlyt. Ezek megvitatása so­rán megállapodás született arról, hogy Genfben tovább folytatódnak a múlt év no­vemberében megkezdett, az európai közép-hatótávolságú nukleáris fegyverek csökken­tésével kapcsolatos szovjet— amerikai tárgyalások. Meg­állapítást nyert ugyanakkor, hogy e kérdésben még min­dig jelentős véleménykülönb­ségek vannak a két fél kö­zött. Nem sikerült egyetértés­re jutni a stratégiai fegyve­rek korlátozásáról folytatott, amerikai részről zátonyra fut­tatott tárgyalások, a SALT- folyamat felújításáról. Andrej Gromiko ismét nyo­matékosan hangsúlyozta azt is, hogy — más országokhoz hasonlóan — az Egyesült Ál­lamoknak sincs joga beavat­koznia lengyel belügyekbe. A sajtójelentésekből, a kül­ügyminiszteri megbeszélést értékelő kommentárokból ki­tűnik, hogy egymástól igen el­térően vélekedik a két ország a világ más térségeiben, a Közel-Keleten, Dél-Afrikában, Ázsiában kialakult helyzet­ről is. Gromiko .és Haig : áttekin­tett szinte minden, a két fél, a Kelet és a Nyugat számára egyaránt fontos kérdést. Ha a nézeteltérések nem is eny­hültek, az már önmagában is figyelemre méltó eredmény, hogy a párbeszéd folytatódott a Szovjetunió és az USA kö­zött. * F. L. Gromiko Berlinben Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter és vendéglátója, Erich Honecker, az NDK államtanácsának elnöke az NSZEF PB tagjainak társaságában Berlinben. (Kelet-Magyarország telefotó) Részvétnyilvánitás a badapesti szovjet oagykövetségea Mihail Andrejevics Szusz- Ióvnak, a Szovjetunió Kom­munista Pártja Központi Bi­zottsága Politikai Bizottsága tagjának, az SZKP KB titká­rának, a Szovjetunió Legfel­sőbb Tanácsa küldöttének el­hunyta alkalmából Óvári Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Köz­ponti Bizottság titkára, Gye- nes András, az MSZMP Köz­ponti Bizottságának titkára és Berecz János, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a KB külügyi osztályának ve­zetője csütörtökön felkereste a Szovjetunió budapesti nagy- követségét, és a Magyar Szo­cialista Munkáspárt Központi Bizottsága nevében részvétét fejezte ki. Képünkön: az Olaszországban elrabolt amerikai NATO-tá- bornok Dozier, kiszabadulása után. (Kelet-Magyarország telefotó) Kiszabadították Doziert James Lee Doziert, az Olaszországban elrabolt ame­rikai NATO-tábornokot csü­törtökön délelőtt kiszabadí­tották. A hírt a nyomozást irányító Gaspare de Francisci rendőrprefektus jelentette be. A római rádió közlése sze­rint a december 17-én elrabolt tábornokot Padovában tartot­ták fogva és rajtaütésszerűen szabadították ki. (Folytatás az 1. oldalról) Igen jelentősen emelkedik a két ország együttműködése a könnyűipari és élelmiszer- ipari gépgyártásban, a lakos­sági szolgáltatás és a vendég­látóipar korszerű berendezé­sekkel történő ellátásában. A magyar ipar a Szovjetunió­ban folyó nagyszabású re­konstrukciós program meg­valósításához korszerű élel­miszeripari gépeket, gépsoro­kat, konfekcióipari gépeket, kereskedelmi berendezéseket szállít — az ilyen gépek ma­gyar exportja a Szovjetunió­ba 1981—1985 között kétsze­resére növekszik. A részletes tervek egyeztetéséről külön tárgyalásokat tartanak. Fejlesztik az együttműkö­dést a két ország között az energetikai gépgyártásban, el­sősorban a paksi atomerőmű építésével összefüggő terüle­teken. Az együttműködési bizott­ság a két ország kormányfői között létrejött megállapodás alapján meghatározta az együttműködés új formáit. Ezek közé tartozik a közvet­len gazdasági együttműködés hazánk és egyes szovjet köz­társaságok között. Az ülés­szak idején Marjai József er­ről megbeszéléseket folytatott a Grúz SZSZK és az Azer­bajdzsán SZSZK vezetőivel. Ugyancsak meghatározták az egyes vállalatok, gazdasági szervezetek közötti közvetlen együttműködés formáit. Meg­állapodás született arról is, hogy megvizsgálják közös vállalatok létrehozásának le­hetőségét egyes termékek gyártására. Jóváhagyták az ülésszakon a magyar—szovjet tudomá­nyos-műszaki együttműködés 1976—1980. évi eredményei­ről szóló beszámolót is. Az ülésszak a barátság, az elvtársi kölcsönös egyetértés légkörében ment végbe. A magyar—szovjet gazda­sági és műszaki-tudományos együttműködési kormánykö­zi bizottság XXVIII. üléssza­káról szóló jegyzőkönyvet magyar részről Marjai József miniszterelnök-helyettes, a magyar tagozat elnöke, szov­jet részről Nyikolaj Talizin miniszterelnök-helyettes, a szovjet tagozat elnöke írta alá. Nyikolaj Talizin és Mar­jai József az aláíráskor be­szédet mondott. 'Szabolcsi bűnügyi múzeum 16. Ki ölte meg doktor T.-t? Ezenkívül egy nagyon fon­tos kérdést tett föl a bíróság: vajon miért követte volna el Alajos ezt a bűncselekményt? Féltékenységből? Hat-nyolc évvel korábban lett volna oka rá, de 1958-ban már nem. És itt van a beismerő val­lomásnak egy újabb gyenge pontja. Alajos azt mondta a rendőrségen, hogy látta, amint egy — a feleségéhez rendkí­vül hasonlító — nő bement doktor T. lakásába. Emiatt lett aztán indulatos és a fél­tékenység kergette őt is az ügyvéd ajtaján belülre. Akkor akár mindennap így tehette volna. A felesége dok­tor T. házvezetőnője volt, rendszeresen járt hozzá, az idős ügyvéd pedig Alajosék- hoz, sőt ha a házaspár mo­ziba ment, vigyázott a gyere­kekre. ' Fölvetődött, hogy talán Alajos zsarolta volna valami­vel az ügyvédet. Lehet, az is megtörténhetett, bár nem valószínű. Doktor T. ekkorra annyira elszegényedett, hogy kizártnak látszott: valaki is pénzt kaphat tőle. Az anyagi körülményeit Alajos is jól is­merte, hiszen az utolsó hóna­pokban a felesége munkáját sem bírta megfizetni az ügy­véd. Hogy az asszony mégis elvégezte, amit kellett, azt in­kább szánalomból tetté. A bíróság szinte döntő bi­zonyítékként értékelte, ho­gyan viselkedett Alajos dok­tor T. halála után. Az alkalmi zenekarokban működő, szerény keresetű fér­fi épp aznap kötött előnyös szerződést. Emiatt jókedvű volt otthon is, zenélés közben is. A bíróság szerint valószí­nűtlennek látszik, hogy így viselkedne az az ember, aki két perccel azelőtt ölt, és olyan borzalmas látványban volt része, amitől saját beis­merése szerint megundoro­dott, s aminek fölfogta a je­lentőségét, hiszen igyekezett a szobakulcstól megszabadul­ni, nehogy bizonyítékul szol­gáljon. A bíróság szerint ennek nem mond ellent az sem, hogy három nap múlva zenélni sem tudott az izgalomtól, mi­kor doktor T. halálhírét meg­hallotta. Aki higgadt tud ma­radni, mikor a szörnyű bűnt elkövette, — az miért lenne ideges a hírére? A bíróságnak talán ebben is igaza van. De vajon miért ismerte be cellatársai előtt doktor T. megölését bizalmas beszélge­téseiken Alajos? A bíróság szerint előbb előttük is arról beszélt, hogy ártatlan, és csak később ismerte be a tettét. Hogy miért nem fogadta el a cellatársak vallomását, azt nem indokolta a bíróság, csu­pán a négy vallomás között meglévő — csaknem lényeg­telen — ellentmondásokat boncolgatja. Lehetséges lenne, hogy a társak előtt váltakozó vallo­más a gyilkos Alajos lelki ví­vódását jelezné? Vagy az igazság más: az ártatlan Ala­jos még a cellatársaktól is félt volna? S még egy. Az első őrizetbe vételkor Alajost téves idő­pontról számoltatták el. Ek­kor talán remény gyúlt ben­ne — ha ő volt mégis a tet­tes —, hogy megmenekülhet a felelősségre vonástól. Ez­után hat hétig szabadlábon volt. Előkészíthette a védeke­zését, lehiggadhatott. De vajon így volt-e? E kérdésekre most még nincs válasz. Arra sincs, hogy tulajdonképpen ki ölte meg doktor T. Tibort? Vajon ki­derül-e egyszer? Vajon tisz­tázódik-e az utóbbi évtizedek legtalányosabb szabolcsi gyil­kossága? Vajon elnyeri-e, el­nyerheti-e még méltó bünte­tését az idős ügyvéd gyilkosa? Lehetséges? Talán? Alig­ha? Gyilkosság az erdészházban A nyírbátori rendőrség 1964. május 28-án telefonon jelentette, hogy az Ny.-i köz­séghez tartozó erdészházban Cs. György halálra szurkálta a feleségét. Két rendőr bizto­sítja a helyszínt, nehogy va­laki megváltoztassa a nyomo­kat, Cs. Györgyöt kórházba szállitották. Még aznap megtartották a helyszíni szemlét a többé-ke- vésbé érintetlenül hagyott er­dészházban. A műúttól nem messze, az akácerdőben áll az az erdészlak. Cs.-nét — ha­nyatt fekve — a konyhában találják. A bútorokon össze­dobált ruhaneműk, kitört ab­lak, általános rendetlenség ... Az asszonyon első látásra kilenc szúrott sérülést fedez­nek föl, szétszórtan a mellé­től a combjáig. A bizottság a kerítés mellett talál egy szarvasagancsból készített acélpengéjű tőrt. A bűntett ténye világos, csupán az a kérdés, miért és milyen körülmények között követte el az erdész? Cs. Györgyöt három napig tartották kórházban. Sérülé­seit alaposan megvizsgálták, de azok nemhogy életveszé­lyesek nem voltak, hanem na­gyon is könnyűnek látszottak. Talán öngyilkossági szándék látszatát akarta kelteni ve­lük? A szúrások-metszések mélysége alig érte el az egy centimétert. Június elsején, még a kór­házban kihallgatta Cs. Györ­gyöt a rendőrség. Vallomásá­ból egy jól induló, de aztán furcsa, egyre rosszabb irány­ba forduló házasság története bontakozott ki. K. I. (Folytatjuk) wamm 8. HOVÁ TARTOZOM? Marlene Dietrich az ameri­kai hadsereg századosaként tért vissza szülőhazájába, Né­metországba. Nagy meglepe­tésére nem kellett fenyege­téstől félnie. Sőt, az emberek az utcán kedvesen üdvözöl­ték, bár hivatalosan a másik oldalon állt. Aachenben, egy nagyrészt szétbombázott vá­rosban az egyik filmszínház­ban játszottak. Igen hideg volt, a ház tulajdonosa meg­kérdezte, hozhat-e egy csésze forró teát? Kollégái óvták Marlenet, hogy ne fogadja el, hátha méreg van benne. Ő azt kérdezte az embertől: „Miért hoz nekem teát? Tud­ja, hogy én a másik oldalhoz tartozom.” Az ember nagyot sóhajtott. „Igen, tudom — mondta —, de ön a „Kék an­gyal” is”. És így volt ez egész Németországban. A győztesek fogadtatására Marlene így emlékezik: „Sen­ki nem volt ott, hogy segít­sen nekünk. Mi hurcoltuk a csomagjainkat, tetőtől tal­pig végigmértek bennünket, mindannyiunknak le kellett adni minden kedves háborús emléktárgyunkat. Zsebünk­ben egy cent nélkül várakoz­tunk a taximegállóban, és nem tudtuk, hová menjünk. Nem használt, hogy azt mond­tuk, egyenesen a háborúból jövünk. Dolgunk van — mondták —, menjetek to­vább!” Végül Marlene kihalászott egy taxisofőrt, és a legna­gyobb borravalót ígérte neki, ha elviszi őket abba a szállo­dába, ahol mindig lakott, ha New Yorkban volt. Mivel nem volt egy dollárja sem, aláírt egy biankócsekket. Ott álltak piszkos katona­zsákjaikkal a Saint Regis Ho­tel elegáns halijában. A há­borúnak még nem volt vége, de itt úgy tűnt, mintha nem is tudott volna senki a há­borúról. A bajtársak elhatá­rozták, hogy még naplemente előtt elbúcsúznak egymástól. Marlene egyedül maradt lak­osztályában. Csengett a tele­fon. Ügynöke figyelmeztette, hogy ne írjon több csekket alá, mert fedezet nélkül ma­radnak. Fürdőt vett és ágyba bújt, egyszerűen csak feküdt, és várt — mire? „Elvesztet­tem a lábam alól a talajt — írja visszaemlékezésében. — Hová tartozom? Nehéz az ilyen gondolatokkal megbir­kózni.” És Marlene keserves élmé­nyei szaporodtak. „A második világháború, azt hittük akko­riban — írja —, minden há­borúskodás végét jelenti. Visszatértünk, amikor min­dennek vége volt, és nem mással, csak buta megjegy­zésekkel fogadtak bennünket. A férfiaknak csak nyakken­dőben szabad egy étterembe belépni, az ejtőernyős vadász egyenruhájukon lévő kitünte­tések ellenére is. New York utcáin mentem, és nem tudtam elhinni, hogy mindaz, amit nekünk ígértek, hazugság volt. Nem más, mint hazugság! Találkoztunk az utcán és összeborultunk. A legtöbb régi katonának nem volt állása. Miért éreztem magam fe­lelősnek? Azért, mert az ar- denneki kemény napokban, amikor az előadások után be­szélgettünk, megígértem ne­kik, hogy otthon munkaal­kalom vár rájuk. Ugyanazo­kat a reményeket adtam ne­kik, amelyekben én is bíz­tam, és meggyőztem őket — szerződésem szerint. El lehet képzelni — írja —, hogy 1945 őszén és telén nem voltam túlságosan népszerű. Minél több katona tért visz- sza a Csendes-óceánról, an­nál kevesebb lett a munkale­hetőség. Kimentünk az utcára és tiltakoztunk. Magunkon kívül voltunk! A kórházak tele voltak. Meglátogattuk a sebesülteket, hogy megnyug­tassuk őket, és megígérjük nekik — mint már olyan sokszor —, hogy törődünk velük. Ugyanazok a hazugsá­gok, ugyanaz a „gyere táncolj velem” párbeszéd. Keserű, keserű háború utá­ni tapasztalatok. Akkor azt gondoltam, hogy mindenki tudja, mit jelent a bombázás, rombolás, a halál. Az Ame­rikai Egyesült Államok jól táplált polgárai nem tudták. Nem akarták tudni. A polgár- háború óta az amerikaiak nagy-nagy többsége nem is­merte a háborút. Csak a rá­dióból és az újsághírekből hallott róla. Soha nem esett bomba a fejükre, ezért csi­náltak akkora ügyet abból, ha áramszünet volt, és a televí­zióadás kimaradt. Szomorú tudatlanság, de olyan ké­nyelmes. Mindezeket az a Marlene Dietrich írja visszaemlékezé­seiben, aki a háború alatti hősies helytállásáért a leg­nagyobb polgári kitüntetést, a Szabadság-érmet és a fran­cia Becsületrendet kapta. (Következik: Egy platói szerelem) Értesítjük kedves vásárlóinkat, hogy az 1982. január 31-ig LESZÁMLÁZOTT, DE KI NEM SZÁLLÍTOTT BODROGKERESZTURI TUFA FALAZÓBLOKK MŰVI UTALVÁNYOK 1982. JANUAR 31-1 HATÁLLYAL ÉRVÉNYÜKET VESZTIK. Kérjük, hogy a beváltatlan művi utalvánnyal ren­delkező vásárlók a fenti időpontig szíveskedjenek az árut elszállítani. Ezt követően csak a befizetett összeget térítik visz- sza a számlát kiadó telepek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom