Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 16. ^ FILMJEGYZET Tallós Rita Még nem profi nyilatkozó. Még nincsenek betanult gesztusai. Hiányoznak a manirok is. Ars poétikát sem próbál fogalmazni. Ülünk az öltözőben, s én a tükörben figyelem, lehetőleg úgy, hogy ne vegye észre. Közben jövök rá: van Tallós Ritában valami, ami bűbájossá teszi. Amikor valami fogós dolog kerül szóba, felhúzza az orrát. Ilyenkor fejét a válla közé húzza, s olyan, mint egy csínytevésen ért gyerek. Azt hiszem, ez a mesterkéletlen gesztus csak azok sajátja, akik egy pálya legelején állnak, s egy-egy beszélgetés közben maguknak is felteszik a kérdést: vajon jót mondtam? Kínálom cigarettával. Ez mindig segít. A rágyújtás percei oldják a feszültséget, van idő arra, hogy közömbös dolgok kerüljenek szóba. De ezzel most nincs sikerem. Elhessegeti a cigarettát mondva: — Most ritkán, vagy inkább soha nem gyújtok rá. Olyan szerepet kaptam, ahol énekelek, s nagyon vigyázok magamra. Életem első jelentős szerepéről van szó. Dal- miro Saens—Fülöp—Wolf darabjában fogok debütálni. Főszerep, még akkor is, ha kettős szereposztás van, s én a második vagyok. Képzelheti, hogy izgulok és készülök. El se tudom mondani, hányszor tettem fel magamnak is a kérdést: lehetséges ez? Képzelje el. Középiskola után a tanítóképző főiskolára jártam. Egy percig sem gondoltam arra, hogy tanítani fogok. Édesapám színész volt, s nekem mindig csak a színház volt a célom. Ezután elkerültem a Nemzeti Színház stúdiójába. Ott egy évet töltöttem. Bodnár Sándor volt a tanárom. Tanultunk ott mindent, mozgást, beszédet, gimnasztikát, szakmát. Sta< . tisztáltam is sokat, mitöbb, volt egy villanásnyi szerepem az Űrhatnám polgárban. Nos, ennyi színházi előélet után kerültem Nyíregyházára, s most itt van a nagy lehetőség, a nagy szerep. Azt hiszem, semmi csodálnivaló nincsen abban, hogy izgulok. Aztán kér, de mint látni, hiába, hogy ne írjam meg azt, hogy izgul. De miért is ne? Hiszen ez a legtermészetesebb, s így kell, hogy igaz legyen. Aki valamit hivatásszerűen űz, annak a próbatétel előtt van mit izgulnia, szorongania. Talán éppen ettől lesz a végeredmény valódi. — Ez aztán szerelem! a darab címe, amiben egy hivatásos prostituáltat játszom. Egy alapjában tiszta, ártatlan lányt, akinek mi sem természetesebb, mint a foglalkozása, amit magától értetődően űz. Az első szereposztásban Szabó Tünde játsza. Már az első próbára mindenkinek tudtam a dalait. Megtanultam, szinte elölről hátra, s hátulról előre. Este bekapcsoltam a magnót, úgy ismételgettem. Amikor a hét végén hazamentem Pestre, ott is csak ezzel foglalkoztam. Édesanyám mondta is: már ők is tudják betéve az egészet, ha nem hagyom abba, le se jönnek megnézni. Persze ez csak fenyegetés, tréfa, hiszen ha valahol, hát otthon igazán szurkolnak értem. Jó, biztos hátország ez valójában, édesanyám tánctanár, nevelőapám újságíró, így aztán nagyon is értik, tudják, mit jelent az, hogy bizonyítani akarok. A tét valóban nagy. Lényegében a nagy ismeretlenségből hirtelen főszerepben a közönség elé lépni komoly erőpróba. Szembesülni a saját képességgel, megfelelni egy előlegezett bizalomnak, elfogadtatni magát a kollégákkal: egy életre meghatározó lehet. — Amikor megtudtam, hogy Nyíregyházán színház alakul, megörültem. Jelentkeztem meghallgatásra. Bozó- ky István és Fehér György ezt követően mondott igent. Számomra szinte mesének tűnt, hogy lehetőséget kapok arra, hogy színháznál dolgozzak. Én egy percig sem gondoltam arra, hogy ez ugródeszka. Ügy készültem ide, hogy itt adott a lehetőség, a legszebb csoda: a színpad, a közönség. Nekem itt minden nagyon fontos. Ezért is veszem halálosan komolyan a játékot. Jólesik, hogy a kollégák segítenek. Biztatásaik, javaslataik, észrevételeik minden próbán körülvesznek. S ez végtelenül jó dolog. Mert van abban valami határtalanul nehéz, amikor az ember a színpadra lép. Ha a próbákon lent ülök, milyen könnyű ott azt mondani: így kellene, úgy kellene. Aztán az ember felmegy a színpadra, ott van egyedül, s kiderül: borzasztóan nehéz megoldani valamit úgy, hogy az jónak, igaznak tűnjön. S tudom: itt mindent csak egyszer lehet eljátszani. Nincs olyan, hogy kérem, ez most nem volt jó, ismételjünk. Ez, a pillanat, a megismételhe- tetlenség a színház igazi varázsa. így igaz. Ez viszi az embereket is, isten tudja mióta, a színházba. Az élő szó, a megismételhetetlen gesztus, szó, hangsúly, az a talán meg nem fogalmazott, de belül érzett izgalom, amit a néző is érez, ha együtt él és lélegzik a színpadon játszóval. — Májusban kerül a mozikba a Cha-Cha-Cha című film, melyben a fiú főszereplő mellett a lány szerepét velem játszatta Kovácsi János. A film is csodálatos valami. Nehéz mesterség az is, de ott mindig van lehetőség, hogy az ember újra felvegye, ami nem sikerült. Számomra azonban mindig a színpad, a színház lesz a legfontosabb, s én legalábbis azt hiszem, a színész számára ez nem lehet másként. Természetesen minden más feladat is szép, szép kell hogy legyen. De a színház semmihez nem hasonlítható. Én a világ minden kis szegletébe hajlandó lettem volna elmenni, csakhogy színházban dolgozhassak. Nos, ennél jobban sikerült, itt jól is érzem magam. Nem hiúságból mondom, de nagyszerű dolog színházalapítók közé tartozni, még akkor is, ha kis névtelen emberkeként érkeztem ide. Minden többi csak rajtam múlik, s ha van bennem valami kis szikra, s ebben én hiszek, akkor bizonyítani is fogok. Emlékeztetem Tallós Ritát: a filmben is kis prostit játszik. Az első nagy szerep is ilyen. Vajon nem tart attól, hogy belekerül egy skatulyába, ahonnan nincsen kiút? Ismervén a magyar szereposztási módszereket, hány színészt ért utol az a végzet, hogy képtelen volt kijutni a rásütött szerepek kalodájából. — Nem félek a skatulyától, nekem még korai is ilyen félelmekről beszélni. Nem hiszem, hogy ez valós veszély lenne, sokaknak talán kényelmes, s maguk sem vágynak ki belőle. Különben higgye el, ez nekem eszembe se jutott. Engem most csak a szerepem érdekel, a január végi bemutató, a bizonyítás, a játék, a munka nagy lehetősége. Az öltöző tükrei megsokszorozzák az arcát. A falon megszólal a hangszóró: Valamennyi szereplőt kérem a színpadra! Az ügyelő próbára szólít. Tallós Rita gyorsan befejezi a beszélgetést. Már nincs is itt lélekben, gondolatai a színpadon járnak. Magamban a darab címét ismételgetem. Ez aztán szerelem! Vagy az járt a fejemben amit ez a lány a hivatásáról mondott? Bürget Lajos Ptzilív nosztalgiák Amikor egyik ismerősömnek elújságoltam, hogy A koncert című új magyar filmről ilyen címen készülök jegyzetet írni, őszintén elcsodálkozott és a következőket mondta: „Hogyhogy pozitív nosztalgiák? Ezek szerint a jelző lehetne negatív is? Szerintem hibás a szóhasználat. A nosztalgia nem jelölhető plusszal vagy mínusz- szál. Olyan, amilyen. Kár minősíteni.” Aludtam egyet-kettőt az észrevételre. Töprengéseim eredményét — pontosabban szólva: kialakított konklúzióimat — szeretném megosztani az olvasóval. Továbbra is A koncert apropóján (a filmről a későbbiekben szólok), egyelőre azonban attól függetlenül. Szándékosan nem ütöm fel az értelmező szótárt, ahol a fogalom tudományos precizitásé magyarázata megtalálható. Hadd szolgáljak ezúttal sajátos — főképpen a filmgyártás mai gyakorlatára érvényes — definícióval. A mozi-nosztalgia nem egyszerűen múltidézés: sokkal több annál. Egy kor, egy eszme, egy divat, egy stílus, egy felfogás, egy ideál, egy életérzés — még sokáig folytathatnám az összetevőket — fel- támasztása azzal a szándékkal, hogy elfogadjuk, illetve, ellenkezőleg, elutasítsuk a retrospekciót. Ezzel máris magyarázatot adtam arra a kérdésre, hogy miképpen lehet a nosztalgia — melynek ezernyi árnyalata képzelhető el a filmtől függetlenül is — pozitív vagy negatív. Nyilvánvalóan pozitív akkor, ha reális felismerésekre nyitogatja a szemünket vagy olyan összefüggéseket rajzol meg számunkra, melyek a múlt megmérettetésében és a jelen lehetőségeinek józan mérlegelésében fontosak. És negatív — az elmarasztalás minden kellemetlen mellékzöngéjével együtt —, amennyiben elsüllyedt eszméket, morált, sikert stb. konzervál. Mielőtt bárki megvádolhatna a leegyszerűsítés vádjával, sietve kijelentem: a végső hatás a vizsgált jelenség tartalmától független. A lovakat lelövik, ugye? című •amerikai dráma — talán nem túlzás a nosztalgiafilmek közé sorolni — annak ellenére megindító és átélhető, hogy szennyes manipulációkat tár fel. Az Ilyenek voltunk lehetne a skála másik végén: ez is az Egyesült Államokban készült, a hatalom és az állampolgárok „veszélyes viszonyairól” szól, a tovatűnt esztendőket leplezetlen szeretettel (no és fájdalommal) tárja fel, ragacsos szentimentalizmusa azonban nehezen fogyaszthatóvá teszi. Az első példa pozitív nosztalgiát tükröz, a második negatívat. S hogy egy friss — még bemutató előtt álló — filmről és jelenségről is említést tegyek: Su- rányi András Az aranycsapat című alkotásában megkísérli bizonyos hisztériák józan értékelését. Előbbi kategóriáinkban gondolkodva: a negatív nosztalgia pozitív szemléletté való alakítását. Láttam a páratlanul érdekes dokumentumokat — még azt is, ami kimaradt a végleges változatból -t— s az a: véleményem.; az ifjú rendező; sí- kérésén birkózóit meg a nagy feladattal. Ami pedig A koncertet illeti, mindenekelőtt felmentést kérek zenei anyaga színvonalának megítélése alól. Nem mintha botfülű lennék, de hát szakmai jellegű muzikális kérdésekben elsősorban a hivatásos zenészeknek kell állást foglalniuk. Magánemberként persze szót kérhetek. Nekem azért tetszik úgyszólván minden dallam — s általában az interpretáció, a kiállítás, a show —, mert pontos lenyomatai annak a valóságnak, amelyből vétettek. A hangulatok hullámzásának, az érzések csa- pongásának, a fiatalság mindent lebírni akaró szenvedélyességének, az örömnek és a fájdalomnak, az elragadtatásnak és a csalódásnak. Ha konzervativizmussal vádolnak is, leírom: az Illésegyüttes számaiban — de nagy csapat is volt ez, istenem! — engem a dallamosság is megragadott. Egy-egy melódiájuk szinte bemászott a hallgató fülébe s milyen érdekes dolog, tíz-tizenöt év alatt sem semmisítette meg őket a különböző gyorsan szelektáló emlékezet. Koltay Gábor — a rendező és forgatókönyvíró — már azzal megnyerte a csatát, hogy celluloidszalagon kívánta megörökíteni az Illé- sék által képviselt sajátságos zenei megújulást (kis túlzással forradalmat is említhettem volna). Persze A koncert szimpla dokumentáció lenne csupán a dalok felidézésével. Ennél a vállalkozás sokkal koncepciózusabb. A fejlődéstörténet mellett — azzal párhuzamosan, illetve azon túl — kibontakozik előttünk egy nemzedék belső világa is. Megtudjuk: miért lelkesedtek, miféle kősziklákba vagy szalmaszálakba kapaszkodtak, hogyan tárulkoztak fel, mire mondtak igent és nemet azok, akik manapság a harmincasok generációjához tartoznak. Az Illés-együttes — ma már szinte közhely ez — nem- éSak szolgált egy felé^fr^ ha- nem alakította is azt, sőt: a modernséget képviselte felfogásban, stílusban, tartalomban és formában, s ennek megfelelően előtte járt népes hívei ideáljainak. Koltay 1981. március 26-ára összetrombitálta a már régen széthullott zenekart. Nem voltam ott, de számos szemtanúval beszélgettem. Fantasztikus megmozdulás volt, sóhajtoztak egybehangzóan, mert _ pozitív nosztalgiákat ébresztett, bebizonyította, hogy ma sem avult el Illé- sék zenei öröksége. A filmben a frenetikus hatás is érzékelhető. Továbbá maguk a „bálványok” szembesülnek egykori önmagukkal. Képkockák idézik a legfontosabb történelmi eseményeket. Ilyenformán több rétege van A koncert-nek. Óriási találmány, hogy valamennyi érdekes és ugyanakkor minden korosztály számára „fogyasztható”. A szigorú kritikus két vonatkozásban nem találná szilárdnak a mű impozáns építményét. A társadalmi krónika — mi tagadás — kissé hevenyészett, s talán vissza lehetett volna fogni valamicskét a helyenként túlméretezett idealizálásból. Mindennek ellenére Koltay Gábor koncertfilmje „kitűnő” osztályzatot érdemel és rászolgál arra a várhatóan nagy sikerre, "mely vetítéseit fogja kísérni. Veress József----------------------------—-----------------7ÍTH------5-----I---- ' ‘ * ■; nsUs'* 'm?i Gyémántkígyó Alighanem a mese a folklór legtöbbet vizsgált műfaja. Dobos Hona maga is évtizedeken át kísérte figyelemmel a mese sorsát. A Néprajzi Múzeum kutatónőjét a prózai epika műfajai (monda, mese. „igaz történetek”) érdeklik: (Szegény ember vízzel főz 1958., Egy somogyi pa- rasztesalád meséi 1962., Tárcái története a néphagyományban 1971., Áldozatok 1981.). Legújabb kötetében, a Gyémántkígyóban két idős (ma már nem élő) adatközlő meseanyagát teszi közzé. A mese napjainkban sokat veszített vitalitásából, azt lehet mondani, a mesélő és mesehallgató közössége mindenütt teljesen felbomlott. Ha még akad is itt-ott mesélő, hallgatóközönséget már nem tud találni magának. így az egykori mesemondó (aki szórakoztatott, nevelt és tanított egyszerre) már elfelejti a történeteket, hisz egyedül marad, mint az az író, aki csak asztalfiókjának írhat. A mesélő és a hallgatók a mesemondás komplementer tényezői. Dobos Ilona két jelentős mesemondójának is gyérszámú hallgatóközönsége volt a gyűjtés idején. A népmese tág kategória, a prózai epika sokféle alkotása tartozik bele. A közbeszédben mesén a valódi azaz a mitikus mesét értjük. A népmese mögött korábban egészen ősi, kezdetleges társadalmi formációkat láttak, ám bebizonyosodott, hogy tévedés ennyire visszautazni az archaikumba, bár az is igaz, hogy a mesék zöme nem a XIX. század népköltészetének társadalmi gondolatait tükrözi visz- sza, még akkor sem, ha abban a században volt a legnépszerűbb. Népünk már a 8.-9. században is ismerhette a hősmesét, a bolondmesét s alighanem a varázsmesét is. (Dobos Ilona különbséget lát a varázsmese és a tündérmese között, Voigt Vilmos egyenlőségjelet tesz a két kategória közé, s ebben ez utóbbinak van igaza.) Jellemző vonása a magyar folklórnak a szólásmagyarázó mese, hisz egész Nyugat-Európa népköltészetéből hiányzik. Ordődy Józseftől (szül. 1880.) 1960—65 között gyűjtötte fel a meséket a kutatónő Érsekvad- kerten (Nógrád m.). Ordódy meseanyagát olvasva lépten-nyo- mon érezzük a biblikus műveltséget, legalábbis az Ószövetség ismeretét (pl. Juhászt Péter). Kovács Károly (szül. 1896.) meséi 1967—68-ban kerültek magnószalagra a Fejér megyei Rácalmáson. Ö muzsikus cigány volt, ám meséi magyar parasztmesék, mégha a csodás történetek színhelyéül gyakorta cigány környezetet választ is. Gyakran találkozunk olyan mesével, amelynek eredője az ókorból vagy középkorból ismert novella: a Két egyforma barát c. mesének az Alexander és Ludovicus novella a forrása, míg a A fiú, aki értette a madarak nyelvét a Pontianus históriája c. novellára vezethető vissza. A Tetej etlen fa szinte kizárólag magyar népmesének számit, hisz míg magyar nyelvterületen 17 katalogizált változata él, addig az európai folklórban csupán egyetlen változatáról tudunk. A cigány mesemondó (néha talán önkéntelenül is) városiasán differenciált kifejezéseket ad hősei szájába: apuka, „Kérem, távozzanak!”. Érdekes, hogy Kovács Károly legkedvesebb meséje a szláv eredetű Csuka hírivei, aranyhal szerencséjével.. . , amely pedig a magyar folklórban alig-alig ismert. Igen értékes a Feltámasztott halott, hisz ennek a párhuzamai ismeretlenek, s ilyen voltában egyedülálló. A félig kígyó, félig lány a sellő utóda s a Balkánról szerb-horvátok közvetítésével került hozzánk. Dobos Ilona úgy véli, hogy az ördögök nem a prédikációkból, hanem a szcenikusságuk miatt szemléletesebb misztériumjátékokból jutottak a mese világába, s ebben minden bizonnyal igaza is van. A kutatónő fontosnak tartja, hogy a mese „csak olyan mese” vélekedés a nép körében korántsem volt általános. Nagy Olga is írja egyhelyütt: ha a mese nem is a valóság, de „a valóság lényegében a megragadása”. Messzemenően igazak ezek a gondolatok, hisz a mesék nem csapnak be bennünket; anélkül, hogy a leghalványabb módon is didaktikusak lennének, valóságszubsztrátumot, életigazságokat, etikai és esztétikai értékeket nyerünk belőlük. (Szépirodalmi, 1981.) Erdei Sándoi rtf/i L; * IMS u s £ -• KM
