Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-13 / 292. szám

HAZAI TÁJAKON fí lm Jegyzet 1859-ben Henry Dunant svájci bankár üzleti ügyben találkozni akart III. Napóle­onnal. Követte őt a solferinoi csatatérre is. A csatának negyvenezer halottja és se­besültje volt. A bankárt a látvány cselekvésre késztette. A szomszédos falucska lako­saiból önkéntes segélycsapa­tokat szervezett, s nemzetség­re való tekintet nélkül ápol­ták és ellátták az arra rá­szorulókat. Dunant később „Solferinoi emlék” címmel könyvet írt, konkrét javasla­tokat tett a háború áldozata­inak védelmére. A bajban lé­vőknek nyújtott önzetlen se­gítség évtizedek során nem­zetközi mozgalommá fejlő­dött, 1863-tól működik a Nemzetközi Vöröskereszt. Egy eszme és a hatására alakuló gyakorlati tevékeny­ség tartósságát, elterjedését az határozza meg, hogy mennyiben fejez ki korsze­rű emberi, társadalmi igé­nyeket, mennyiben járul hoz­zá a társadalom, az egyes ember szükségleteinek kielé­gítéséhez. Kevés olyan tár­sadalmi kezdeményezés volt az emberiség történetében, amelynek visszhangja annyi­ra egyetemes és oly eleven lett volna, mint á Nemzetkö­A sors szeszélyes. Az egyik emberhez mostoha, a mási­kat minden földi jóval ké­nyezteti, s még valamiféle utóéletet is biztosít számára. Akkor is, ha erre érdemtelen. íme a példa... Egy ősré­gi francia család jóvágású, gáláns leszármazottja, egy nyugalomba vonult császári ezredes szépszál termetével, asszonyszédítő tekintetével elbűvölte özvegy Almásy An- talné grófnőt, aki annyira szomjúhozott az új szerelem­re, hogy mit sem törődött az anyagiakkal. A messzi Frank­föld borzongatta meg, nem a forintok muzsikájára figyelt, hanem a délceg nagyúrra, aki könnyed eleganciával be is lépdelt a pompás noszvaji barokk kastélyba. Nője kissé csúnyácska volt, s az ifjúság legszebb évei is elzúgtak felette. Ez azonban csöppet sem zavarta De la Motte grófot. Ha a termekben sétált, Versailles varázsára gondolt, a hatalmas — huszon­öt hektáros — parkban pedig katonásdit játszatott, mert őfelsége tisztje holtáig kötő­dött a felesleges ceremóniák­hoz. Akkor is, ha felesége mosolygott a francia egyen­ruhába öltözött négy szolgán. Erre gondolok, miközben egyre több megcsodálni valót fedezek fel ebben a ritka gonddal óvott épületben, amelyet arról a franciáról ne­veztek el, akinek vajmi kevés köze volt hozzá. Legfeljebb annyi, hogy elvégeztetett né­hány kisebb, a beköltözéskor még befejezetlen munkát. Az igazi érdem azonban nem az övé, hanem báró né- gyesi Szepessy Sámuelé, azé a .művészetpártoló helyi föld- biftökösé; akit éppen nemes hobbija tett tönkre. 1774-ben indult a nagysza­bású munka. A tervezéssel feltehetően az akkor Egerben szorgoskodó rendkívül tehet­séges Fellner Jakabot bízta meg, a kivitelezést pedig Po- volni János vállalta. A hom­lokzat összhatása kísértetie­sen emlékeztet az egri Líce­umra. Festőnek se akárkiket hoz­hatott. Nem adhatta lejjebb az európai rangú Kracker János Lukácsnál vagy annak ügyes kezű vejénél, Jach Jó­zsefnél. Mindenből a legszebbet, a legdrágábbat, a legértékeseb­bet akarta, így aztán újrá meg újra a pénztárcába kel­lett nyúlnia. Tette is, amíg teljesen el nem adósodott. 1778-ban például a budai egyetemtől vett fel negyven­ezer forintot. Akkoriban ez iszonyatos összeg volt, hiszen négyezerért módos polgári házat lehetett venni. Az épít­kezés azonban újabb summá­kat követelt, s ő nem tudott nemet mondani. El sem tudta képzelni, hi­szen szeme gyönyörűségére magasodtak a falak, helyére került a tető, s a piktorok is csodálatos freskókat vará­zsoltak a termek mennyeze­tére. Alakult a hatalmas kert is. Elbűvölte a panoráma szépsége, ha letelepedett egy kőpadra, s a szél a zöldsip- kás hegyekről hozta a bódí- tóan friss illatözönt. Az ő műve kerekedett egésszé. Elégedettség tölthette .el: ha­misítatlan barokk kincset rejtett el ebben a forgalomtól távol eső lombtengerben. Járom a szobákat, a elkép­zelem a mecénás báró kese­rűségét, amikor végül is meg kellett válnia féltett kincsé­től. Óhaja azonban megvaló­sult. Birtokosok jöttek, men­tek, de a kastélyt egyikőjük sem hanyagolta el. Akár ke­reskedő, akár főúr volt az il­A noszvaji kastély Freskó (Pere Márton felvéte­lei — KS) lető. Igaz, a szegény bárót már rég elfeledték, de kin­csét óvták, ápolták. A második világháborút követő években sok értéket vittek el a környékbeliek. Eltűntek a legalább kétszáz éves bútorok is. Ezek egy ré­sze még ott lapul a lakások­ban. Csak néhány került vissza, hogy értő kezek újjá varázsolják. Az a szerencse, hogy később az OKISZ-é lett itt minden. Mivel üdülőnek használták, gondoskodtak hiánytalan helyreállításáról. A barokk múlt ritka szép hagyatéka megmenekült a könyörtelen enyészettől. Ké­sőbb a megyei tanács vette át a tulajdonjogot, s itt nyitot­ta meg továbbképző intéze­tét; a hajdani mellé új szár­nyat emeltek; csupa üveg, napfényben fürdőző részt, ahol minden a legkényelme­sebb, a legkorszerűbb, ahon­nan nem hiányzik még a sza­una sem. A tervező kitűnő érzékkel teremtett összhangot a múlt és jelen között. így képzelhette, így óhajthatta az egykori építtető, aki va­gyonát áldozta azért, hogy ez a kőbe-fába mintázott költé­szet megszülessék. Folyosó vezet a mából a tegnapba, s máris belépünk a sala terranáha. Ebben a hallban az előtér freskója lu­gas benyomását kelti. Ha job­ban szétnézünk, a rácsozaton túl felfedezni véljük a tündé- ri Versailles épületeit. Ha er­re járt a francia gróf, hazájára gondolhatott, ahol akkortájt már a hatalomhoz vezető lép­csőknél sereglettek a később történelmet formáló névtele­nek. Egy-egy hírtől megbor­zonghatott, de ő itt a régi rend szimbólumát láthatta, amolyan idegnyugtatóként. Az emeleti folyosón meg­babonáz Apolló mennyezetre álmodott diadalmenete. Gui­do Reni Auróra című képe nyomán festette az aranyke­zű, a jó bort néhá mértéken túl is kedvelő, egrivé lett Kracker János Lukács, 1778- han. Az oldalfalakon római istenek francia racionaliz­must sugárzó karikatúrái látszanak. Mintha az avant- garde századunk első negye­déből visszasuhant volna a régmúlt időkbe. Nemhiába tartják ezeket XVIII. száza­di piktúránk egyedülálló kincseinek. A művész fintora mindegyik. Mintha a majda­ni kubistáknak kacsintana. Pécsi István A noszvaji De la Motte kastély OT ESTE Rendelte: Nyikita Mihalkov Az öt este című új szovjet film sok szempontból a friss hagyományokat követi. Alko­tója, Nyikita Mihalkov a ma­gánélet disszonanciáit ábrá­zolja a történetben (melynek egyébként Alekszandr Volo- gyin drámája volt az ihlető- je). Eléggé laza a szerkeszté­se: sok minden történik ben­ne, bár korántsem a sztori a lényeges, hanem az úgyneve­zett csehovi víz alatti áram­latok. Hajszálpontos a kor megidézése is, A rendező az ötvenes évek végének társa­dalmi és egyéni közérzetéről beszél, újjáteremtve a régi hangulatokat, gesztusokat, mondatokat. S mindezek ellenére, nyil­vánvaló, hogy az öt este még­sem szokványos mű, s egyál­talán nem nevezhetjük tradi­cionálisnak. Ellenkezőleg: olyan sokrétegű, sokszólamú dráma, mely az esztendő leg­jelentősebb bemutatói közül való. Mindenütt nagy előszeretet­tel dolgozzák fel azokat a konfliktusokat, melyek a sze­mélyiség gondjaival, a kap­csolatteremtés problémáival, a tartalmas élet bizonyos fel­tételeinek hiányával kapcso­latosak. A tematikai divat hullámain különféle filmek érkeztek hozzánk, de sok a gondolati rím is bennük. Leg­inkább a beszűkülés, az elide­genedés, a társtalanság vak­vágányon futó vonatára száll­nak a hősök. Mintha törvény- szerű lenne, hogy hiába kül­dözzük egymás felé a szem csüggedt sugarát. Mintha fel kellene adnunk a reményke­dést. Nyikita Mihalkov Ta­marája és Iljinje is hiába „ke­resik egymást” kezdetben, azaz az ismeretség — a von­zalom — ismételt felforróso- dásakor. Aztán végül mégis elrendeződnek a dolgok. A szovjet művész tehát nem ki­sebb dolgot állít, mint azt; nincs reménytelen helyzet. Akkor is megfoghatjuk egy­más kezét, ha úgy érezzük, hogy recsegő-ropogó hídon megyünk át. Az öt este nem sorsunk kikerülhetetlen csap­dáiról, hanem a harmóniához való jogunkról szól. Ami a csehovi hangütést illeti — Nyikita Mihalkov egyszemélyben tanítvány és az ügy folytatója. Vigyázat, nem egyszerűen stílusról, ha­nem szemléletről, meggyőző­désről, sőt — filozófiáról be­szélünk. Mi a fontos ebben a varázslatos moziban? A sem­mi-pillanatok, az elfojtott só­hajtások, az örömteli és szo­morú szituációk keveredése, a rezignált tűnődés, a szavak és a tettek, az elképzelések és a cselekedetek ellentéte. Embe­rek keresik a múltjukat, a jelenüket, a másikat és ön­magukat . Alakoskodnak, té­továznák, aztán egyszer csak lehullik, lekopik róluk min­den máz, hogy testi-lelki mi­voltukban száz százalékos teljességgel feltárulkozzanak. Nincs valamiféle nosztalgi­kus mellékíze az öt esté-nek? Egyébként ez is normává vált a modern filmművészetben: idézőjelbe téve vagy fájdal­mas sóhajokkal beborítva, ironikus hangsúlyokkal meg- tűzdelten vagy a rezignáció pszichológiájával dúsítottan egyre-másra jelennek meg a vásznon nagyapáink, apáink ifjúságát bemutató alkotások. Nyikita Mihalkov tartózkodik a szentimentális hangszere­léstől. Kemény logikával tá­masztja fel az ötvenes évek befejező szakaszát, s eszébe sem jut, hogy — mások pél­dáját követve — sóhajtozzék, mondjuk ilyenformán: Jaj de szép volt! Jaj de jó volt! Is­tenem, mennyire fiatalok vol­tunk! De gyönyörű is vissza­gondolni arcokra, találkozá­sokra, eseményekre! Tiszta szigorúság: ez a Nyi­kita Mihalkov-filmek — nemcsak az öt este! — leg­főbb kötőanyaga. De hadd emlékeztessek az előzmé­nyekre. A középkorú szovjet filmes — mellesleg színésznek indult, aztán ott ragadt a kamera másik Oldalán — a szemünk előtt vált mesterré. Már A szerelem rabjá-ban megmutatta oroszlánkör­meit, az Etűdök gépzongorára teljes fegyverzetben állítja elénk a szuverén rendezőt, az öt este és az ezt követő Ob- lomov néhány napja — utób­bi is helyet kapott a magyar mozirepertoárban — a mai szovjet film kiemelkedő csúcsteljesítményei. Nekem különösképpen három dolog tetszik Nyikita Mihalkov vásznán. Az analitikus kész­sége: ahogyan kivesézi az embereket és a világot. Az­tán a gazdag környezetrajza, különleges atmoszfératerem­tő képessége. Végül, de nem utolsósorban, elbűvölő hu­morérzéke. Kicsit keserű, ki­csit intellektuális ez a humor, ám nagy értéke, hogy mélyen emberi. A szovjet filmek idei fesz­tiválja alkalmával hazánkba látogatott a most már vitat­hatatlanul a „nagyok” közé tartozó Mihalkov. Magánem­berként is megnyerte rokon- szenvünket. Nem pózolt és nem udvariaskodott. Szokat­lan nyíltsággal tárta fel kár­tyáit. Gondolataiból csupán egyetlen mozzanatot szeret­nék kiragadni. Az öt este szerzője az őszinteség fontos­ságára hívta fel a figyelmet: szenvedélyesen fejtegette, hogy semmiféle körülmény nem indokolja a szempontos- di érvényesítését az alkotó­munkában. „Aki csak egy picikét hazudik ma, lehetsé­ges, hogy holnap a vérlázító tisztességtelenségre is képes lesz.” Nincs okunk kétségbe­vonni a tétel igazságát. Hoz­zátehetjük Nyikita Mihalkov szavaihoz: az axióma nem­csak a filmgyártás gyakorla­tában érvényes. Rangos vendégünk mind­össze harminchat éves. Ha nem apadnak ki invenciói és energiái (s ugyan miért apad­nának ki?), fantasztikusan nagy jövő áll előtte. Pedig azon kevesek közé tartozik, akiknek filmremekek állnak a háta mögött. Veress József Emberiesség háborúban és békében Gondolatok Hantos János könyvéről zi Vöröskereszt létrehozásáé. Ilyen gondolatokkal indít­ja Hantos János „A Magyar Vöröskereszt 100 éve” című könyvét. A kiadvány 1981- ben a Magyar Vöröskereszt centenáriumának évében je­lent meg. A szerző a Magyar Vöröskereszt főtitkára, nagy feladatot teljesített. Olyan művet ad kezünkbe, melynek tanulmányozása során a vö­röskeresztes tagsági igazol­vánnyal nem rendelkező ol­vasó is a mozgalom elkötele­zettjévé válhat. A Nemzetközi Vöröske­reszt alapelveinek hivatalos angol nyelvű szövege a kö­vetkezőket tartalmazza: A Vöröskereszt, amely abból az óhajból született, hogy a harcmezők sebesültjei meg­különböztetés nélkül segít­ségben részesüljenek, nemze­ti és nemzetközi minőségben erőfeszítéseket tesz, hogy megelőzze és enyhítse az em­beri szenvedést, bárhol kö­vetkezzen is be. Célja az élet, az egészség védelme, az em­beri személyiség tiszteletben tartásának biztosítása. Elő­segíti a népek közötti köl­csönös megértést, barátságot, együttműködést és a tartós békét. A mozgalom kezdeti idő­szaka összefonódott a hábo­rúkkal és a háborúkra való készülődéssel. A mozgalom vezető testületéi a második világháború iszonyú példája láttán a Vöröskereszt figyel­mét a béke megóvására for­dították, fő feladatnak tekin­tik a béke fenntartása érde­kében kifejtett tevékenységet. Az emberiség története azt bizonyítja, hogy olyan ret­tenetes átok ellen, amilyen a háború, nem vívható küzde­lem csupán a politika színte­rén, állapították meg már 1948-ban Stockholmban a Vö­röskereszt XVII. Nemzetközi Konferenciáján. A szervezet erőfeszítéseket tesz a konfliktusok békés megoldása érdekében, küzd az általános leszerelésért, a nukleáris és a bakteriológiai' háború teljes és hatékony megtiltásáért, az atomenergia kizárólag békés célokra való felhasználásáért. A Nobel Bizottság 1963-ban békedíjat adományozott a Vöröske­reszt Nemzetközi Bizottságá­nak, elismerve ezzel a béke megőrzéséért tett erőfeszíté­seket. Hantos János könyve első részében a Nemzetközi Vö­röskereszt főbb vonásait te­kinti át. Szól a legfontosabb alapelvekről, felvázolja a mozgalom nemzetközi jelen­tőségét. A második és a har­madik rész a Magyar Vörös- kereszt tevékenységét elemzi, majd a felszabadulás óta el­telt időszak felvázolása kö­vetkezik. A szerző bemutatja a mozgalom tömegszervezetté fejlődés folyamatát. Napjainkban a Magyar Vö­röskeresztnek egymillió tag­ja van. A humánum alapján szervezi tagságát, jószándék­ra, segítőkészségre épít. Köz­reműködik a lakosság egész­ségvédelmében, a családpo­litikai és családvédelmi fela­datok megoldásában. Segít­séget nyújt a bajba jutott embereknek a térítésmentes véradás szervezésével, az el­sősegélynyújtás tömeges ok­tatásával, segélyhelyek mű­ködtetésével. Részt vesz se­gélyakciókban, közreműködik a polgárvédelmi feladatok megoldásában, végzi a felnőtt lakosság és az ifjúság huma­nista szellemű nevelését is. 1954-ben az alsó és a kö­zépfokú iskolákban is mega­lakultak a vöröskeresztes cso­portok, s ma már az iskolai alapszervezetek jól illeszked­nek a Vöröskereszt egységes szerkezetébe, az iskolai neve­lés egész rendszerébe. 1978- ban Magyarországon ötvene­zer úttörő végzett elemi első­segélynyújtó tanfolyamot. A kis egészségőrök száma 67 ezer, az ifjú egészségőröké 115 ezer. A Magyar Vöröskereszt ma már népi tömegmozgalom, érdemes tagja a Nemzetközi Vöröskereszt mozgalomnak. Munkájában részt vesznek a társadalom minden korosztá­lyának és rétegének a tagjai. A mozgalom a szocializmus és az emberiesség egységének megteremtését hirdeti. Hantos János könyve hasz­nos olvasmány, ismertté te­szi a lakosság egy tizedét ma­gába foglaló tömegmozgalom eredményeit, s új híveket szerez a mozgalomnak. Tóth László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. december 13. O Részlet a díszteremből HM mm

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom