Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-06 / 286. szám
1981. december 6. Rypl Aranka koronája Befejezetlen riport száz esztendőről Mágia, babonák, hiedelmek ViaszöMi népszokások Máriapócson Szamár formájú viasz offer Egy évszázad. A minden- séghez mérve talán egy töredék —• az emberek millióinak elérhetetlen álom. Két világháborútól a világűr meghódításáig még ennyi időre sem volt szükség... 1890, nyár. Kilencéves, szöszke kislány szalad az er- dődi réten. Virágos szalmakalapja alól arany zuhatag- ként ömlik alá hosszú, göndör haja. Izmos testű kutya fut mellette: hol megelőzi, hol lemarad. Játszanak. — Cézár csodálatosan okos jószág volt. Nagyon hamis, de engem nem bántott. Ebéd után sétálni vittem. Négykor szájába kapta a pórázt, így figyelmeztetett: induljunk haza. Nem is maradtam el sosem az uzsonnáról! Margitics Gyuláné emlékezik. Pajkos mosoly az arcán. Haja hófehér, két, agyondolgozott kezén hártyavékonyra aszalódott a bőr. kiürítették az állomást. Az utolsó vonattal menekült el. — Nagy szekérre raktuk a holmit — villan föl az emlék Margitics néniben. — Alig indultunk el, mikor megállítottak bennünket. Leborították a bútort a földre, elrek- virálták a kocsit. Földönfutók lettünk.- Csak jóval később mehettünk vissza Szojvára. Rágondolni is rossz, mit találtunk otthon... Azt a gyönyörű majort, amit otthagytunk, széjjelhordták. Széjjel- hordták mindenünket. # Margitics néni még sokáig bólogat. Igen, ez volt a múlt. A száz év próbára tette a szervezetet. A szem már csak keveset lát a világból. A fül is csak néha-néha kap el egy- egy szót. el. Lerongyolódott menekültcsalád voltunk, s apánk kis fizetéséből éltünk. — Áldott jó gyerekeim voltak. Mind csupa kitűnő tanuló. Tandíjmentesek! Már kicsi koruktól korrepetáltak, a pénzből könyvet, ruhát vettek maguknak. Szigorúan fogtuk őket! A két lány Kisvárdán végzett tanítóképzőt. Imre Szegeden tanult jogot. Gyula Debrecenben szerzett jogi doktorátust, s ott kapta tanári diplomáját is. — Mintha tegnap lett volna Imre érettségije — idézi a régmúltat Aranka néni. — Hazajött, az ajtónak támaszkodott, úgy mondta: van itthon épp elég gyerek, megyek én dolgozni. Nyírbéltekre készült segédjegyzőnek. Szegények voltunk, a tanulás pedig sokba került. Drága édesanyám csuda mérges lett! — Csak iratkozzál be az egyetemre fiam — mondta a testvéremnek. — Abban a hónapban fizetési előleget kért az apánk, ebből indították útnak Imrét. — Nem szeretem én ezt a tétlenséget! Adj már valami elfoglaltságot, Aranka! — Mindig ezt követeli a mama — mosolyog a legkisebb Margitics lány. — Az utóbbi években sokat fogyott az ereje. Hat esztendeje már nem mozdul ki a lakásból. De ha jól érzi magát, apróbb elfoglaltságokat keres. Szellemileg még mindig friss. A rádiót már nem hallja, de azért naponta el kell mondanom neki a híreket Irántól az USA-ig. Látja, ezek itt a feljegyzéseim . . . Most beteg, kicsit meghűlt a mama. Egyre többet sírdogál, amiért nem adunk neki dolgot. • Margitics néni elfáradt, kimerítette a beszéd. A csöpp öregasszony szeme ültében könnyű álomra csukódik. • Ügy terveztük, hogy két nap múlva folytatjuk a beszélgetést. Végül befejezetlen maradt a riport. Margitics Gyuláné pár nappal születésnapja előtt váratlanul meghalt. November 7-én lett volna százéves. Régi búcsújáró hely a nyírségi Máriapócs. Az ottani búcsúhoz fűződő néprajzi jelenségek körében különös figyelmet érdemelnek bizonyos, viaszból készült szobrocskák és a velük kapcsolatos babonás cselekvések, hiedelmek. A szakirodalom az ilyenfajta szobrocskákat latin eredetű egyházi kifejezéssel offernek vagy németül votivnak, azaz felajánlott, illetőleg fogadalmi tárgynak nevezi. Ezek a kifejezések persze ismeretlenek voltak Máriapócson a nép körében. A búcsún a vásárlók egyszerűen csak — a szobrocskák alakját említve — kezet, lábat, szívet vagy lovat kértek az offerkészítőtől, az pedig ugyancsak egyszerűen viasznak vagy gyertyának nevezte áruját, a készítését meg viasz- vagy gyertyaöntésnek. E tárgyak igencsak sokfélék voltak. A búcsú résztvevői — kevés kivétellel — mind vásároltak belőlük. Vásárlásaik híven tükrözték e népszokás tartalmát, amely voltaképpen a régi ismert analógiás mágia „katalizált” változata. Például a magtalan asszony kis pólyás babát formázó viaszfigurát vett magának; aki házat épített, az ház alakút; aki lovát, -tehenét, disznaját, baromfiját féltette a kórtól, pusztulástól, az a megfelelő viaszállatkákat, a várandós asszony a varangyra emlékeztető „méhanyá”-t, akit pedig valamilyen betegség gyötört, az a fájó testrészét jelképező figurát vásárolta meg és vitte magával a templomba, és az oltárra helyezte, imáiban védelmébe ajánlva magát vagy hozzátartozóját a búcsújáró hely védőszentjének. Az nem állapítható meg, hogy mikor jelentek meg e tárgyak először a máriapócsi búcsún — az ilyen tárgyak felajánlása Európa-szerte elterjedt búcsújáró helyi szokás volt. A legidősebbek azt mondják, hogy már gyermekkorukban látták őket a búcsúi árusok asztalán, sőt szüleik gyermekkori emlékezéseiben is hallottak róluk. E fogadalmi szobrocskákat mindig helybeli parasztemberek és parasztasszonyok készítették Máriapócson. A viaszöntvények fa formáit kerékgyártó mester faragta, bár egyik-másik fúró-faragó parasztember szintén készített ilyent. Az öntőformákra különös gonddal vigyáztak: tulajdonosuk az egyik búcsútól a másikig hűvös helyen tartotta őket, de előbb vékonyan bezsírozta vagy beolajozta, hogy ne száradjanak ki, mert ha a fa megrepedezett, a forma öntésre alkalmatlanná vált. A fogadalmi szobrocskák készítéséhez szükséges viaszt többnyire Nyíregyházán vásárolták a pócsi offerkészítők. Évenként viszonylag nagy Flúfigura mennyiségű viaszt használtak fel, s ha abból nem tudtak eleget beszerezni, gyertyákat olvasztottak meg az öntéshez. A figuráknak — azazhogy az öntőviasznak — a színezésére a mézeskalácso- soktól vették a főleg sárga, ritkán piros festéket. Minderre a munkára a búcsút megelőző egy-két napon került sor. A viaszt 30—40 literes fazékba tették, lassú tűzön megolvasztották, majd felfőzték. Minél nagyobb meny- nyiséget olvasztottak, annál lassabban hűlt, s így nyugod- tabban, folyamatosabban végezhették az öntést. Egészen forrón nem önthették a viaszt, mert akkor beletapadt a formába. Miután az edényt levették a tűzről, addig vártak, amíg a viasz tetején gerha (pille, föl) nem képződött. Akkor aztán megkezdték a formába öntést. Azaz előbb még színezték is a masszát. Ehhez Kivettek valamennyi viaszt a nagy edényből, és egy csuporban a festékkel jól eldolgozták, majd így vissza- öntötték a teljes viaszanyaghoz, s azzal ugyancsak alaposan elkeverték. Az öntés előtt, a formáknak azt a részét, ahol a viasznak megfelelő alakot kellett kapnia, zsírral vagy olajjal megkenték, akár a tepsit sütés előtt. S az öntéshez odakészítettek egy tekenőt vagy egy dézsát hideg vízzel megtöltve. Ezután az öntő a bal kezébe fogta az összecsukott fa formákat, s a nyíláson át megtöltötte őket, a jobb kezében tartott csuporral meregetve a viaszt. (Ha véletlenül a szükségesnél többet töltött, a formát megdöntve a fölösleges viaszt visszaöntötte az edénybe.) A tele formát azonnal a hideg vízbe merítették, majd úgy öt perc múltán kivették, szétfeszítették, s az öntvény kipattant belőle. Harmincnegyven liternyi olvasztott viaszból 1200—1500 figurát készítettek — nagyjában eny- nyit vitt eladásra egy árus egy búcsú alkalmával. De a pócsi búcsúkon negyven-öt- ven árus árulta a készítményeit, ami azt jelenti, hogy a legnagyobb búcsúkon — így az augusztus 15-in vagy a szeptember 8-i Kisasszonynapin — legalább 80 000— 100 000 viasztárgy került forgalomba. Ezeket egyébként csak nők árulták, a templom kerítésén kívül helyezkedve el. Portékáikat asztalra vagy más alkalmatosságra rakták. Egy viasztárgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt 50 fillér volt. E fogadalmi tárgyak öntése a hetvenes évek elején megszűnt: árusításukat megtiltotta az egyház. Akkor már kevesen foglalkoztak a viaszfigurák öntésével és árusításával, jóllehet talán fokozatosan, az egyházi tilalom nélkül is abbamaradt volna az offe- rek felajánlásának hagyománya. Napjainkra már csak az emlékezet és az összegyűjtött régi példányok tanúskodnak arról, hogy volt egyszer egy ilyen sajátos, babonás népi szokás is. Az utolsó fénykép: Margitics néni és Aranka lánya. (Jávor László felvétele) Hová lett a hajdani, szépséges Rypl Aranka arany haj- koronája? — Akkor már nem éltek anyám szülei — folytatja az oly sokszor hallott történetet Margitics néni legfiatalabb gyermeke: Aranka. — Drága édesanyám Nyitra megyében, Nagyláposon született. Az apja tanító volt, s korán meghalt. öt árva maradt utána. A nagyobbak Debrecenbe kerültek a tanítók árvaházába. A kislányt később rokonok vették magukhoz. Ballafalu- ban élt a család, mikor a szemrevaló fruska megismerkedett a szép szál állomásfőnökkel: Margitics Gyulával. — Én húszéves voltam akkor, apátok harminchat. Szép lány voltam! Nem is a pénzem miatt jártak utánam a legények! A kis öregasszony már a régmúltban él. Gondolatai csaponganak a szöszke kislány-önmagától a világháború borzalmáig, a gyerekek sorsáig. Érdekes, a régvolt eseményei a legélesebbek. — 1916-ban Nyíregyházára kerültünk — folytatja Irénke néni. — Egyrészt azért, mert korosodó apánk már nem bírta az állandó ügyeletet. Másrészt taníttatni akartak minket a szüléink. Gondolja csak Házi Zsuzsa I 1902. február 2. Ezen a napon fogadott egymásnak örök hűséget Rypl Aranka és Margitics Gyula. Ritka szép, meleg idő volt. A földbirtokos hintót küldött és nagy csokor virágot. Hamarosan Szojvára költözött a fiatal pár. Ott születtek a gyerekek. 1904-ben Irén, két év múlva Imre, 1909-ben Gyula, s három esztendővel később Aranka. Azóta a fiúk már nem élnek, megöregedtek a lányok is. t % Az emlékek fonalát a legidősebb Margitics lány, Irén- ke szövi tovább: — Szojván ért minket az első világháború. Öjfehértóra költöztünk mi, gyerekek a mamával. Apánknak maradnia kellett. Csak hónapokkal később jött utánunk, mikor Egy század eleji meghívólevél nyomában Ady és a várdai farsang Az Ady Lajos által közölt itinerarium szerint Ady Endre a jelenlegi megye te- | rületén csak Vásárosna- ményban tartózkodott, akkor is mindössze egy napot, 1913 őszén. Ekkor született a Yendégség Bottyán vezérnél című verse. Néhány hónappal későbbről újabb Ady-adalékról tudhatunk. Történt ugyanis, hogy a kisvárdai református egyház 1914. február 8-ra műsoros táncestélyt rendezett. A rendezőbizottság felkérte Ady Endrét, hogy tartson felolvasást. Szombati Szabó István lelkész írta a meghívó levelet. Szombati Szabó írja Adynak, hogy úgy hallotta, „jelenleg nem a legjobb egészségnek örvend, szerétéiből minél hamarabbi meggyógyulást kívánva, engedelmét kérem arra, hogy egy nagy érdekünkkel kapcsolódó kéréssel alkalmatlanságára vagyok... Az egyház nevében én, egy kis katonája Ady zászlójának, szeretettel kérem erre az alkalomra felolvasásra .. A továbbiakban írja, hogy a „műsor középpontjában óhajtanánk látni évről-évre kálvinista büszkeségeinket. Tavaly Eötvös Károly úr járt lent szívességből hasonló alkalommal felolvasásra, az idén Ady Endrét vágyakozunk megnyerni...” Ez a levél, melyet a Tudományos Akadémia Kézirattára őriz, a mindszenti levelesládában maradt fenn, s így nyilván Ady Lajosék hagyatékából került az Akadémiára. Ady Endre rövidesen válaszolt a meghívásra. A levél kézirata nem maradt meg, de azt leközölte január 25-i számában a kisvárdai Felsőszabolcsi Hírlap. Szövege a következő: „Kedves jó barátom, valóban nem a legjobb az egészségem s most megint új helyen, a Park Szanatóriumban vagyok. De jobb akarattal sehova se mennék mint ilyen alkalomra. És bízom is az én szörnyű erőpróbáknak kitett, ős, rusztikus fizikumomban, hogy február 8-án Kisvárdán leszek. Érthető ugy-e, hogy ezt az ígéretemet nem föltétlenül tehetem meg, de viszont akarok lemenni. Szeretettel köszönti társa és rokona Ady Endre." A lap február 1-i számában ismét szó esik a ref. egyház táncestélyéről, miszerint az Ady-verseket felolvasná a szerző, akadályoztatása esetén Szombati Szabó István; majd a február 15-i számban tudósítás olvasható a bálról, illetve a műsorról, s ebből megtudhatjuk, hogy Ady nem jelent meg. Végül valóban Szombati Szabó István Ady-verseket adott elő, „szépen, nemes egyszerűséggel, nagy gyönyörűségére Ady híveinek, kik a közönség soraiban szép számmal voltak." Ez a farsangi műsor jól sikerült. Végül csupán egy kortörténeti adalék: a műsorban mint műkedvelő színész, többek között fellépett Császy László is, akit tanácsköztársaságbeli tevékenységéért kivégzett az intervenciós térparancsnokság. Nyéki Károly Dr. Szalontai Barnabás KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
