Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
1981. december 24. TALÁLKOZÁS* PROLÓGUS Mondja barátom: az öregedés legbiztosabb jele, ha az ember minduntalan emlékezik. Kár tagadnom, ami való: jártomban-keltem- ben magam is gyakorta azon kapom magamat, hogy óhatatlanul is összevetek mai és egykor volt történéseket, személyeket; megpróbálom illeszteni a tegnapot és a mát. Meglehet, hogy ez az öregedés jele, de hát’ hiába jött divatba bárminemű hajnövesztő és mentőszer, az idő múlását nemcsak az emlékezőkedv mutatja... ÖRÖKÉGÖ Rövid és szomorú véget ért apám majdnem minden szenteste a pohár fenekére nézett. Ügy kezdődött, hogy nagy fáradtan ka- rikázott haza a faluvillamosításból, valahonnan Tarpa környékéről; átfagyott egészen a csontjáig. A többi villanyszerelővel bizonyára megbeszélték, hogy kora este találkoznak a borbélynál, hiszen Jézus születésének tiszteletére mégiscsak illik rendbe szedetnie a fejét az embernek, legalábbis kívülről. A borbély után, hagyomány szerint, következett a kocsma, ahova az én csendes és félrehúzódó apám is be-betért szenteste a többivel, nehogy kinézzék a társaságból. Pedig ha valaki nem bírta az italat, akkor az ő volt.. Máig is jól emlékszem, milyen halálos beteg volt, ha sehogy sem tudott kitérni a kínálások elől. Anyánk először porolt, veszekedett vele a kimaradások miatt, de aztán nem szólt, mert maga is belátta, hogy egyszer egy évben apánk sem lehet alábbvaló másoknál, neki is ki kell kérnie azokat a köröket a kocsmában. Annyi szent, hogy előtte otthon mindent elrendezett: leadta a keresetét, ha csak tehette, mindig hozott madár látta cukrot, mütyüröket s a tüzelőt is bekészítette, a fenyőfát is megfaragta, hogy beleférjen a vastalpába ... Mostanában észrevétlenül férfivé érő fiam feladata, hogy karácsony viliáján szakszerűen és biztonságosan elhelyezze a kis színes villanyégőket a zöld fán. Nekünk csupán egyetlen égőnk volt: az egyik ilyen kimara- dós szenteste után — bizonyára hajnalok-haj- nalán, amíg mi aludtunk — apánk egy kis örökégő villanykörtét szerelt a mestergerendára, a hozzá szükséges parányi szerkezet a szekrény mögött függött a falon. Világolt az aztán éjjel és nappal. Csak akkor hunyt ki fényessége, amikor a tanulója véletlenül apánkra kapcsolta az áramot munka közben. Többé már nem várhattuk karácsony viliáján ... ATLASZ Hallgatom, egyre csak hallgatom a sok-sok háborgót, aki lépten-nyomon lehúzza a keresztvizet a mai iskoláról, az egymás sarkában járó reformokról. Már-már magam is hajlamos lettem volna rá, hogy beáll jak a felháborodók közé, ha a sors — és az orvos- tudomány — jóvoltából meg nem ajándékoz bennünket az élet későn érkező kislányunkkal. SzeDtemberben kezdte az első osztályt, két hónap múltán már csaknem az összes betűt ismerte, karácsonykor nyugodtan tehetjük a fenyő alá a legújabb meséskönyvet, maga olvassa. összead és kivon, tudja, mennyi ötször három. Egy ízben véletlenül felébresztettem kora este s félálomban szinte szavalva mondta: „mert három az több, mint kettő, és kettő az kevesebb mint három...” Igaz persze, reggelente segíteni kell neki, cipelni a táskát, mert annyi mindenféle kell már elsős korban is a tanuláshoz! Betűkirakó, korong, színes készlet, degeszre tömött tolltartó; temérdek füzet órákra és a napközibe; a zenei tagozatosoknak való különlegességek ... És este a gyerek beszámol róla: most a könyvtárban jártak, ma bábszínházban is voltak, és a fogorvos bácsi azt mondta, hogy a bal hátsót be kell tömetni s különben nagyon finom ebédet kaptak a napköziben ... Ha mindezt megélhette volna Tömpe tanító úr! ö már akkor nagyon boldog volt, ha az osztály fele be tudott fizetni könyvekre meg térképre. Nekem atlaszra már nem futotta, ezért kölcsön kértem a patikus fiától és néhány nap alatt lerajzoltam az egész Európát. Tömpe tanító úrnak nagyon tetszett, csupán egy dolgot kifogásolt: a falunkat jelző piros pont nagyobbra sikerült Debrecennél... SZÜNIDŐ Aki városi iskolába járt, arra felnéztek a faluban. A lányos házaknál a szép szobába vezették a maturandusokat, s finom tésztával, jó házi borral kínálták őket, mindennel a kedvükbe jártak. Jolánt sem lehet felejteni ! Jolán cigányasszony volt, a bal kézzel muzsikáló Dani brácsás egyik asszonya, aki a „jobb világban” — amikor apánk után már tisztességes árvaellátást kaptunk és anyánk is jobban keresett a takarítói állásában a villanytelepen — bejárt hozzánk segíteni a nagymosásban, a ház falának tapasztásában. Karácsonykor is az elsők között jött boldog ünnepet kívánni némi fonott kalács reményében. Mi — a városról hazatért diákok — akkor még lustálkodtunk az ágyban, mire Jolán olyan véget nem érő dicséréssel illetett bennünket, hogy szegény anyánk örömében az egész kemence kalácsot odaadta volna neki. Karácsony és újév között aztán egyfolytában szerveztük a szilveszteri mulatságot: mentünk a tanácsra, az iskolaigazgatóhoz vagy a tűzoltóparancsnokhoz, hogy hozzájussunk egy nagyobb teremhez, amit mi kitakarítunk, feldíszítünk, be is fűtünk bele, s ott mulatunk az év utolsó éjszakáján. Aki lányt oda meghívtunk, annak a szülei repdestek a boldogságtól: a diákbál nagy esemény volt a faluban. Most amiatt panaszkodik az utazási iroda főnöke, hogy nem tudják kielégíteni az igényeket: sok diák külföldön szeretné tölteni a szilvesztert s az olcsóbb utak — ha ilyen manapság egyáltalán létezik — már elkeltek. így aztán a legtöbbnek „csak” a diszkó, az ifjúsági klub vagy a szülői segédlettel megrendezett házibuli marad. Milyen bosz- szúság! PÁLYAKEZDÉS Vajon hányán lehettünk, akik érettségi után nem mehettünk egyetemre, mert a családnak szüksége volt a keresetre? Bizonyára sokan, mint, ahogy a munkavállalásban közrejátszott egy kis meghátrálás is. (Ezért aztán később munka mellett kellett áldoznunk az egyetemre!) Talán nemigen kell bizonygatni, micsoda „lehetőségek” hulltak az ölünkbe, ötvenhat után néhány hónappal. Sok munka,-nehéz napok, kevés fizetés, ösz- szébb húzott nadrágszíj s csak lassan-lassan javultak a körülményeink. Ki felejtené a drámai hónapokat például a téeszek alakításakor! Magam is részt vettem olyan közgyűlésen, ahol öt percet adtak a főszervezőnek az elnöki megbízatás eldöntésére s kevés híján a vasvilla röpült az udvaron is. Aztán időközben a volt középiskolatárs befejezte az egyetemet: nappalin, ösztöndíjjal, kétszemélyes kollégiumban lakott. Doktorátust szerzett s munkába állás után négy hónappal így harsogott a lassacskán emelkedő fizetése miatt: „Könnyű nektek, akik itthon maradtatok, mire mi kijöttünk az egyetemről, elhappoltátok a legjobb helyeket...!” Ó sehol sem tudott istenigazában megmelegedni. A „KITAGADOTT” Szerkesztőségi szobám ajtaján bátortalanul kopog valaki. Tessék — mondom, mire belép egyik nagybátyám, sűrű elnézést kérvén a zavarásért, de ha már átutazóban van a városon, csak megnéz, hogyan élek. Különben éppen hazafelé tart a téeszüdülőből, meleg vízzel gyógyíttatta a nyavalyáját, az átfázott csontjait, merthogy a csoport ingyenjeggyel küldte Szoboszlóra. Alig tudtam visszatartani az öröm köny- nyeit. Húsz éve éppen ez a nagybácsi szabó- dott legjobban a közös ellen, s amikor elibe tették a szövetkezés előnyeiről szóló írásomat az újságban, akkor csak annyit mondott: neki én semmilyen rokona nem vagyok. Aztán cudarul berúgott, pedig sose látták részegen. Most már minden évben Szoboszlp vendége. SZABAD IDŐ Egyik: — Micsoda napok voltak azok [Szereztünk egy hordó sört, vittünk szalonnát, hagymát, nagy tüzet raktunk, előtte a nősök a nőtlenekkel futballoztak, aztán bepakoltunk a nyárson sültből, ittunk rá jó habos csapolt sört. Másik: — Az istennek se sikerül összehoznunk egy kirándulást! A legtöbbnek kocsija van, külön utat jár a családjával. Sokan meg rohannak ki a telkükre, ott matatják végig az egész hétvégét. Harmadik: — Várjatok, mi lesz még ezután, amikor beüt az ötnapos. SZÍNES Megjött a hajnali gyors Pestről, hogy aztán fél óra múlva induljon vissza. Frissülő léptekkel sietett a sínek felől a tömegben a nyíregyházi pályaudvaron Váci Mihály s míg később sorban állt a restiben egy papírpohárban mért kávéért, gyűszűnyi szíverősítőért, elújságolta: nagy ügyben érkezett. Nem sokkal korábban vásárolt egy televíziót a szüleinek és sajnos, most elromlott, írt hát neki az édesanyja, gyere haza fiam, vidd be a javítóba. Hát emiatt ült vonatra, mert nem szeretné, ha sokáig vacakolnának a készülékkel a gelkások. Dehogy vacakoltak sokáig, hiszen akkoriban — a hatvanas évek kezdetén — még a belvárosban sem sok helyütt ágaskodott antenna a háztetőn, nemhogy az alvégen. Most meg már a színes tévé sem nagy szenzáció — még a Váci Mihály utcán sem... dbityipaL Sanda* Négy szív újra dobog Életre keltett emberek Hányán jámak-kelnek körülöttünk olyan emberek, akik közelebb voltak a másik parthoz ... ? Életre keltett emberek, akiket az orvosok a klinikai halál állapotából hoztak vissza. Róluk mondják joggal: életre keltésük óta minden percük ajándék. Így tartják-e a megmentők, az orvosok is, akik nem szívesen használnak nagy szavakat, nem tartják rendkívülinek amit tettek. Egyszerűen azt tették —, mondták a krónikásnak, amit az egyik embernek kötelessége megtenni a másikért... Dr. Adorján Tibor, a kis- várdai kórház H-es belgyógyászati osztályának főorvosával ezelőtt néhány héttel találkoztam először. Munkatársaitól tudtam meg, már egy hete nem mozdult ki a kórházból, nem volt otthon. Egy súlyos beteg, 27 éves fiatalember mellett töltötte minden percét, kivéve, amikor más beteggel is foglalkoznia kellett. Akkor arra gondoltam, az lenne az igazi, ha a krónikás is fehérköpenyt öltene és órákig, netán napokig ott lenne a főorvos és a beteg mellett, így talán ábrázolni lehetne valamit abból, amit néhány szóval utólag képtelenség. Talán akkor is rejtve maradna, mi játszódik le az emberben, az életért munkálkodó orvosban ... Kiváncsi voltam, mi lett a fiatal beteg sorsa, aki első ottjártamkor közelebb volt a másik parthoz, a halálhoz... Ezért kerestem meg újra a főorvost, aki szívesen fogadott. Szavaiból azonban azt is éreztem, nem szeretné, ha saját maga fölé magasodna, hisz az orvos munkájában nem annyira az egyedi esetek a fontosak, hanem a mindennapos gyógyítás. — Rendkívül sok kudarc is éri az embert. Előfordul, hogy az ember tehetetlen ... Ennél a fiatal betegnél sok minden összejött, vérkeringési, veseelégtelenség. Erősen sokkos állapotban hozták be, rendkívül fontos volt, hogy helyes diagnózist állapítsunk meg. Volt problémánk is, egy hasi tályogra is gyanakodtunk, ami más irányt szabott volna a további beavatkozásoknak. Közben a beteg állapota egyre romlott, minél előbb tisztázni kellett a betegség, a kór okozóját. Táján a lelkiisme- ret-furdalás is ott tartott a beteg mellett, ezért nem mozdultam mellőle. Meg akartam nyugodni, hogy jól diagnosztizáltam a betegséget. Mostmár nyugodtan mondja ezt a főorvos, bár igen szűkszavúan. Sikerült a KÖJÁL orvosainak gyors és szakszerű segítségével kite- nyészteni az igen ritka, ám nagyon veszedelmes, vadul támadó, baktériumot, ami a beteg D. István életét kockáztatta. Hat-hét nap alatt a beteg már közeledett az innenső parthoz, az élet partjához. A főorvos maga is hallhatta a már derűvel, a halál elleni cinizmussal is vegyes mondatot: „Mostmár érzem, hogy nem fogom feldobni a talpam...” — Jó érzés az orvosnak, minden megmentett ember. De a legmegnyugtatóbbnak azt tartom, hogy sikerült a kórházunkban — két járásra kiterjedően — megoldani a kardiológiai gondozást. Háromszáz szívbeteget vettünk gondozásba, akik közül harmincán már túl vannak a műtéten. Amikor időben sikerül felfedezni a betegséget, legalább olyan élmény nekünk, mint amikor életet mentünk. így lépéselőnyben vagyunk... Dr. Mezei Károly, ugyancsak kisvárdai főorvosról előzőleg annyit tudtam: a neves nyíregyházi sebész főorvos, dr. Eisert Árpád egyik tanítványa, aki évekig a nyíregyházi kórházban dolgozott, Képünk a kisvárdai kórházban egy korábbi műtétet örökített meg. (E. E.) majd Kisvárdán a sebészeti osztály vezető főorvosa lett. A sebészre naponta nehezedő felelősségről faggattam, amikor másodpercek töredéke alatt kell dönteni és cselekedni, amitől élet vagy halál függ. Különösen, ha műtét közben a beteg a klinikai halál állapotába kerül... — Éppen az őszi tudományos ülésünkön számoltam be a sebészi újraélesztésekről. Az utóbbi hat évben tíz ilyen esetünk volt, akik közül négyen ma is élnek. Azt a pillanatot nehéz visszaadni, amikor az ember felnyitja a klinikai halál állapotába került beteg mellkasát és látja, tapintja az élettelen szivet, ami nélkül megszűnik a vérellátás. Az agy leggyorsabban pusztuló, oxigén nélkül maradt sejtjei legfeljebb négy percig bírják ezt. Négy percen belül kell dönteni, felnyitni a mellkast és megkezdeni a szívmasszázst. Azt a pillanatot sem lehet kifejezni, amikor az élettelen szív a kezünkben újra dobogni kezd. Különös élmény ez a naponta életet mentő orvosnak is, amit a köznyelven gyakran neveznek csodának ... Jól tudjuk persze, hogy csodák nincsenek. De van mesterségbeli tudás, különös képesség a gyors és helyes döntésre, a jól megválasztott cselekvésre. Minden sebészeti szituáció más, nincs két egyforma eset. Ezért a sebészorvos újra és újra szembetalálja magát az ismeretlennel. Mindez lelkileg is jócskán megviseli, állandó stressz állap» tban tartja, miközben tetőtől talpig beöltözve, fizikailag is nagy megterhelést kell elviselnie. A győzelem mindenért kárpótolja... — Ez csak együtt lehet eredményes. Sokszor egy szemvillanásból tudja a másik, mit kell tennie, s amikor perceken, másodperceken múlik az élet, de nem csak a műtétben részt vevő orvosok, hanem az asszisztensnők' is ugyanazt élik át. Mindenki részese annak, amikor1 sikerül egy beteget visszahozni a klinikai halálból. Ilyenkor semmi sem drága, nem gondolhatunk saját magunkra, a pattanásig feszülő idegekre, a fáradtságra. A másik ember élete a mi kezünkben van... Sok-sok ©leven, „szereplőkkel” lejátszódó drámát átélt már a sebész főorvos, aki a sebészi munka titkait kiváló mestertől tanulta. De a mesterségbeli tudás, felkészültség, rutin kevés lenne az igazi eredményekhez, az igazi élményekhez. Az - orvos saját egyéniségével is gyógyít... De a betegség olykor az orvost sem kerüli el. Dr. Mezei Károly kezdő orvos korában került szembe a fenyegető betegséggel ... A krónikás agyában még sok minden kering a sebész főorvos szenvedélyesen, szeretettel felelevenített eseteiből. Szó volt szíven szúrt falusi tsz-tagról, akit az utolsó pillanatokban sikerült megmenteni, megszabadította a szívburokban a szivet az „őt megfojtani” akaró vértől. Gyómordaganattal megoperált kéményseprőről, aki majdhogynem csoda, hogy él, a szövettani és egyéb vizsgálatok szerint már rég — rossz így kimondani — meg kellett volna halnia. A műtét óta már négy év telt el... Szóba került egy elektromos vizsgáló-gyógyító eszköz is, amelynek ötlete a főorvostól ered, s amelynek készítője egyik tanár barátja. Évek óta jó eredménnyel használja a sebészeti osztály a műszert, amelyet újításnak fogadnak el, de az országos elterjesztés valahol megakadt... A sok valós drámát akarom enyhíteni, amikor azt kérdezem a sebész főorvostól, vajon a rettentő megterhelés után, mi frissíti fel, honnan meríti az erőt a holnapi újrakezdéshez, folytatáshoz. Ezt mondja: — A madarak. A madártani társulat tagja vagyok. Járom az erdőt, mezőt, távcsővel, fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel. Órákat, félnapokat figyelem őket a nádi lessátorban, térdig járok a mocsárban. Érdekes titkokat tudok meg a kékcinkéről, a törpegémről. Van egy nádi kunyhóm is TÁzakanyár mellett ... Ez nekem boldogság ... És az is, hogy szerintem Hermann Ottó óta nem volt olyan pezsgő a madárvilág kutatása hazánkban, mint most. ^áll Qéjua. HU ÜNNEPI MELLÉKLET
