Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET Lakunk, közlekedünk (E. E.) ÉLETÜNK KÉPEI A házasságkötő teremben Szemünk ténye: a gyermek Szépség — fiatalság Hogyan tanulunk másképp viselkedni? Ü gy hozta a sors, hogy az utóbbi időben gyakran utazom. A vonaton mindig történik valami. Egy fülke, mint metszet a mikroszkóp alatt, sok tanulsággal szolgál — milyenek is vagyunk, az ország utasai? Velem szemben élénk beszélgetés. Kézzel, lábbal, német szóval. A társaság központja keleties arcvonású férfi — mint később kiderült, török származású. Németországban élő szőnyegkereskedő. Tiszalökre tart. Partnere nyíregyházi fiatalember, nyelvtani megformálás nélkül rakja egymás mellé a német szavakat. Mégis, szemmel láthatóan megértik egymást. Előkerülnek a családi fotók, honfitársam felajánlja segítségét az idegennek, ha az érkezés késői óráiban nem akadna taxi. A társalgás egyszerre csak elakad. Rend- szertelen időközönként üvegcsörömpölés hallatszik. Ez köti le vendégünk figyelmét. Kisvártatva rákérdez, a válasz szemléltetés: egy ablakon kilógatott üveg. Aha! A zaj természetét már érti az utastárs. A kérdése logikus: miért? Mi, magyarok, összenézünk. Teljes a tanácstalanság az újabb népszokás felől. Aztán valamelyikünk mentőötlete: a részegek! Az idegent nem elégíti ki a magyarázat. Részegek náluk is vannak, de azok az üres üvegen is italt vesznek. És különben is, nem kár az üvegekért? Kár persze, de- hát... És akkor utolsó érvként elhangzik a bűvös mondat. Magyarul természetesen, mert a nyelvtudás is felmondja a szolgálatot, meg — ebben hallgatólagosan egyet értünk — az idegen pontos fordításban sem értené: „Baj van az emberek tudátával.” Ez a szöveg kulcsmondat, belső használatra jó. Gyanítom, magyarázatául főként azon jelenségeknek, melyeknek pontos mibenlétéről nincsen fogalmunk. De aki nem a mi fejünk szerint gondolkodik? Ilyen nehéz lenne egy egyszerű kérdés megfejtése? Miért is dobjuk ki az üres üvegeket a vonatablakon ? Olvasom Bárczy István „ludovikát” végzett volt katonatiszt emlékiratát: „...maga a polgármester és annak díszes előkelő dzsentri társasága ült a Korona mulatójának egyik felében, egyenruhás tiszturak a másikon. Cigány viszont csak egy volt, a híres Bordás Jóska és bandája, aki aztán idelépett, oda hajlongott, ennek a nótáját húzta, mire az ráordított; Ácsi! Az én nótámat. Így ment ez egy darabig, aztán elhangzott az első »civil kuss«, — és elrepült az első pohár, a másik és a harmadik is.” Vagy másutt: „...cigányt parancsol kurtán. Egy hajtásra megissza borát, csattanva érkezik a pohár a legnagyobb tükör közepébe: Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele...” Óhatatlanul eszembe jut a vonatbeli kérdés. Nem tudok szabadulni a ráismerés, a hasonlóság élményétől. Igen, úgy gondolom, a mai mozdulatban is ott kísérthet a múlt. Óvakodni kell azonban az egyszerűsítéstől. A kétféle, különböző történeti időkben zajló cselekvéstípus nem azonos. Ugyan kinek is jutna eszébe azonosnak láttatni egy civilben mondjuk marós foglalkozású mai kiskatonát a kártyás, krakéler Noszty Ferivel? Az üvegtörés nem is tovább örökített egyenes leszármazottja a pohárhajigáló, sírva vígadós ántivilágnak, nem egyszerűen örökletes terheltség, múltbeli csökevény. Elvont lényegükben van valami közös, múltbeli és mai szerepükben. Ezi t jelenhet meg a rég és egészen megváltozott viszonyok között is. Mert az emberi gesztusok, magatartásformák végül is a tényleges életkörülmények diktálta belső alkalmazkodási ’vényszerből erednek. Ez annak keresésére indít: mi lehet az, amit a régi mozdulat mögöttes területéből, társadalmi közegéből nem tudtunk teljes mértékben leküzdeni, vagy esetleg újratermeltünk? Miért tört poharat a dzsentri? A pohártörés persze képletes cselekvés. Csak kifejezi a „ki vagyok, én vagyok” pökhendi- ségét, gazdagságot-hatalmat fitogtató pózát. De mi volt az értelme ennek? A feudalizmusban úrnak kellett lenni. Gazdagság, hatalom — ez volt a társadalmi elismertség feltétele. A kasztba egy sor fogyasztási külsőség kvalifikált. Mindenekelőtt a hivalkodó pazarlás, amely látványosan igazolta az uraság vagyoni állapotát, te- hetősségét. „A nemesség kötelez.” És ha elúszott a birtok, a látszatot minden áron fenn kellett tartani. Az egy éjszakán eldorbézolt maradék jószág, elkártyázott asszony — így mulat egy igazi úr — szemfényvesztése szolgálta a célt. Megkülönböztetett egy takarékos, vagy üzleti haszohra törő polgártól, munkájából élő értelmiségitől, paraszttól. A magyar társadalom rendi örökségtől szabdalt feudálkapitalizmusának szövevényes világa ez. Benne a társadalmi állapotok bizonytalanságainak, a „lecsúszás” veszélyének kiegyenlítésére való törekvés. A rangkórság, a kiváltság a hatalom gyakorlásában, a diplomák, állások fetisizálása, kiváltságtudat, a hierarchikus lépcsőfokok, mágikus bűvölete. S közöttük még egy: a munka minden formájának lebecsülése — a pénzszerzés polgári törekvésének elutasítását is beleértve. Ez is közrejátszott abban, hogy csak fél lábbal léptünk a tőkés fejlődés útjára, s hogy nem tudott nálunk lábra kapni még az üzleti kapcsolatok egyenlősége sem. A polgári csereügyletek józansága helyett nálunk családi panamák, viszontszolgálatok, urambátyámos- kodás áttekinthetetlen dzsungele volt jellemző. A rendi tagoltság mételye „lefelé” is hatott. Gondoljunk csak a Hét krajczár című Móricz-novella parasztasszonyára: „Koldustól alamizsnát?” Még az isten házában is szigorú rend szabott mindenkinek helyet, s úrvacsoraosztáskor is rang szerint részesülhettek a hívők az isteni kegyelemből. Ilyen viszonyok mellett felértékelődtek a látszatok. Ténylegesen a születés, a vagyon sorolt, ez volt a törekvések célja, de legalábbis többnek, feljebbállónak látszani. Még Pék Mária is — Fejes Endre Rozsdatemető című regényében — a munkáslét szélén látszatok rabja. Lányát Híres Istvánhoz veri, aki neki kezitcsókolomot köszönt és nem jó napotot, mint Szűcs Béla. „A postás olykor köszönt néki” — a „Mama” nagy álma is. De miért törik ma annyi sörösüveg? Ez a jelenség is a látszatteremtés szándékáról beszél, mögötte is a kivagyiság -póza húzódik. Természetesen nem tudatosult cselekvés formájában — öntudatlanul. De a régi világ továbbélése — tudatos híveinek eltűnése után — ilyen öntudatlan beidegződések révén is veszélyeztet. És annál inkább, mert eredetük és jelentésük elhomályosult. Nem könnyű velük szembenézni. Meg hát amúgy- is ritkán szoktuk viselkedésünket elemzés tárgyává tenni. Csak nehezíti a dolgot, hogy az új szokást nemigen lehet valamely társadalmi csoporthoz hozzákötni, körülhatárolni az üvegdo- bálók körét. Valószínű, hogy az ingázók bizonytalan rétege az a szociológiai közeg, amely kitermelte. Különböző egyedeiben talán az lehet a közös vonás, hogy az anyagi nívó, amelyen élnek, még nem tenné feleslegessé, elhanyagolhatóvá számukra az eldobált üvegek árát. Cselekedetük, amely éppen ellenkező értelmű, arról árulkodik, hogy nem vállalják fel helyzetüket, talán szégyellik is. A tény tehát azt mutatja, hogy az anyagi helyzet különbségei ma is termelnek társadalmi távolságokat. De — ez tárgyunk szempontjából fontosabb — mutatja azt is, hogy szubjektíve is rangsorokat képezünk, magunkat is besoroljuk, ugyanakkor tiltakozunk is az ellen. Többnek akarunk látszani. Kiegyenlíteni valamit. A hátrányosságérzés kényelmetlenségét. Mutatni: számunkra nem érték egy sörösüveg. Ismerős lesajnálással nézzük azokat, akik a szertehagyott üvegeket gyűjtögetik. Otthagyni elegánsabb, eltörni virtuskodó nagyvonalúság. Én már megengedhetem magamnak... Nem az a baj tehát, hogy nem küzdöttünk le minden különbséget. Egyrészt, mert ilyen viszonyok létrehozása lehetetlen. Nem szólva arról, hogy az egyenlőtlenségek jó részének munkára ösztönző, fejlődést előmozdító szerepe lehet. A baj az, hogy a régi társadalmi feltételek híján az új viszonyrendszerekre is rátapadhatnak régi elemek. Mert a gondolkodás fontos szerepet játszik abban, hogyan élik át az emberek saját élethelyzetüket. Abban, hogy a közvélekedés a hivatalt, a pénzt, a pozíciót mint rangot adó értéket minősíti, a rendi távolságtartás jelei mutatkoznak. Azaz nem elég erős a morális bizonyosságunk, hogy a tettek értéke adja az ember rangját. Ebben természetesen a szocializmus építésének objektív ellentmondásai és elkövetett hibáink is közrejátszanak. Például gazdaság- fejlesztésünk hosszú ideig szükségképpen mennyiségközpontú volt. Súlyos hiányaink, háborús károkat szenvedett országunk megkövetelte, hogy mindent, mindenkit termelésbe vonjunk. Az iparfejlesztés hatalmas iramú növekedése ezért egy viszonylag hosz- szú időszakban a termelékenység lassúbb növekedésével és értékesítetlen készletek halmozódásával is párosult. A mennyiségi növekedés önmagában tehát nem fejezte ki pontosan valóságos gazdasági helyzetünket — látszatokat is termelt. Intézményi életünk demokratikus keretei sok esetben nem biztosítanak elegendő lehetőséget a közéleti aktivitás, a társadalmi kontroll számára. Az egy kérdéshez hozzászólók száma ugyanis nem feltétlenül azonos a döntéshozatal megosztott felelősségével. Ideológiai nevelőtevékenységünk korszerűtlenségei, időnkénti sematizmusa is indíthattak illúziókat. Az elvont szocializmuskép, amely például szakadatlan növekedést helyezett kilátásba, nem számolt eléggé a valóság ellentmondásban mozgó fejlődésével. Ez is közrejátszhatott abban, hogy az utóbbi évek nehézségei sokakat készületlenül értek „lelkileg”. Az egyik nyíregyházi vállalat szűkebb kollektíváját élénken foglalkoztatta egy darabig egy ismerős házaspár „nyugati” kirándulása. A feleség levélben számolt be arról, hogy a rokonok révén „party”-ra voltak hivatalosak, s ő — látva a vendégek „toalettjét” — egy sarokban sírdogált. Figyelmet érdemel: egy nem ismert nyelvi tény, egy szó is milyen tévképzeteket kelthet! Party — ez bennünk frakkos, estélyiS fogadást idéz, más nyelvi környezetben értelme talán csak annyi: vendégeket hívtak. De ha mégsem: hová lett a levélíró méltóságérzete, amely a munka érdemén nyugszik és vállalja saját magát? A múlt éppen itt jön elő, a rendi örökség is ezt az érdemet tagadja. Mindebből legfontosabb tanulság, hogy az egyes ember valóságos társadalmi létezése és mindennapi tudata gazdasági, társadalmi életmódváltozási folyamatokba, szövevényes érdekmozgások közegébe ágyazódik. Ezt a tényt szívós munkával kell tudatosítanunk a jó régen belénk ivódott hiedelmek ellenében. Makacsul, újból és újból magyaráznunk kell, hogy magatartásunk, viselkedésünk változásai nem érhetők el rendeleti úton, / vagy a belátásra hivatkozó racionális felvilágosítás révén. És nem elég a nagy társadalmi változások automatizmusaira hagyatkozni sem. Hogyan tanulunk akkor másképpen viselkedni? Bizonyos, hogy igen bonyolult meghatározottságok hálójában élünk és változunk. Nemcsak a jelen reálisan meglevő, hanem a társadalmi viszonyainkból nem értelmezhető múltbeli „kövületek” is hatnak reánk. Ezért mondhatjuk, hogy magatartásunk' változása része annak a folyamatnak, amelyet egyszerűen társadalomépítésnek nevezhetünk, s amelynek során átformáljuk emberi környezetünket. A társadalom megváltoztatása és az önmegváltoztatás ebben az értelemben egybeesnek. Az emberek közötti távolságok áthidalásában mindenekelőtt az anyagi életkörülmények arányos javulásának van kiegyenlítő szerepe. A tényleges létfeltételek alakítása mellett a tudat szerepe alapvető abban, ahogyan ösz- szekapcsolja az azonos körülmények között élő embereket, ahogyan átélhetővé teszi számukra saját sorsukat. % ★ Köztudott és a szembenézés szándékával elemzett tény, hogy a gazdaság- és társadalomfejlődés bonyolult, megnehezült korszakát éljük. A szaktudomány egyenesen gazdaságunkat ért kihívásról beszél, amelynek egyaránt oka a külgazdasági folyamatok jellege és a magyar gazdaság korábbi növekedése által létrehozott új helyzete, ami a további extenzív fejlődés lezárultát jelenti. Ma már széles körű az a felismerés, hogy a kihívásra adott választ (amelynek lényege, hogy a később várható változásokhoz való alkalmazkodásra is képessé tegye a magyar gazdaságot) társadalmunk egésze adja meg. Az új körülményekhez alkalmazkodó megújulási képességnek a gazdasági szférán kívül a politika, a kultúra, ideológia területeire is jellemzőnek kell lennie. Vezető közgazdászaink világosan megfogalmazták azt a felismerést is, hogy „a magyar gazdaság versenyképességének biztosításában a verseny nem gazdasági összetevői még nagyobb jelentőséggel rendelkeznek, mint a gazdaságilag erős országok esetében”. Ez az új követelményeket támasztó új helyzet hozzájárul ahhoz, hogy közgondolkodásunk előterébe kerüljön a személyes emberi alkotóképesség kibontakoztatása. Azok az intézkedések, amely a gazdaság rugalmasságát, a politikai közintézmények demokratizmusát szándékoznak továbbfejleszteni, újfajta késztetéseket fogalmaznak meg az egyes ember számára, és ösztönzik is a találékonyságot, szorgalmat, önállóságot, közéleti érdeklődést stb. Egyúttal mozgósítanak a morális tartalékok felhasználására. Az emberi magatartás alakulásával összefüggésben két terület külön is figyelmet érdemel. Az egyik a kultúra. Mint arra Pozsgai Imre egyik beszédében rámutatott, a korábbi időszakban történelmileg kialakult felhalmozási kényszer gazdaságcentrizmusa a kultúrával gyakran csak mint a nemzeti jövedelem fogyasztójával számolt. Az új helyzetben világossá vált, hogy „nincs teljesebb mozgatórugó a népgazdaság növekedésére, lehetőségeinek kiterjesztésére, mint a- gazdasági fejlettséget meghaladó kulturális környezet megteremtése, s hogy a kultúra az emberek egész életét meghatározó tényező, a társadalom széles értelemben vett gazdagodását szolgáló hajtóerő”. A másik: tapasztalatok hívták fel a figyelmet arra, hogy zavarok vannak nálunk a függőségi viszonyok megítélésében, nem mindenkor érezhetik az emberek, hogy egyenlő fontosságúak / azokkal, akiktől függenek. Az intézmények „ritkán tartanak igényt a teljes személyiségre, egyéni személyességre”. Ezért a szakma, a társadalmi nyilvánosság és a közélet nem engednek szabad utat a személyes érdekeltség létrejöttének. Holott ezekben kellene létrejönniük a valódi közösségképződést elősegítő azonosulási lehetőségeknek. Az új történelmi körülmények tehát új felismerésekhez vezettek el. Az új felismerések pontosabb társadalomépítő stratégiához. Ennek megvalósításán kell munkálkodnunk. Kiss Gábor KM 1981. november 7.
