Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-22 / 274. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981; november 22. TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE Innováció, gazdaság, társadalom S okat beszélünk mostanában a tudományos technikai haladásról, az innovációról. Felidézünk magyar feltalálókat és találmányokat: „nehéz embereket”, akiknek nem sikerült elfogadtatni elképzeléseiket, találmányokat, amelyek Magyarországon nem valósultak meg. Beszélünk a tehetségekről és a tehetségek el- kallódásának veszélyéről. Talán érzékenyebben reagálunk ezekre a problémákra, mint korábban. És ez így természetes. Hiszen valamennyien tudjuk: gazdasági fejlődésünk lehetőségei beszűkültek. A nemzetközi gazdasági feltételek szigorúbbá váltak, gazdaságunk növekedésének eddigi forrásai kimerültek. A megváltozott külső és belső feltételekhez alkalmazkodni kell, ez az alkalmazkodás pedig a gazdaság egészének megújulását teszi szükségessé. Ez a megújulás a tudomány és technika új eredményeinek elsajátítása, a gazdasági innováció kiterjedése nélkül nem valósulhat meg. Gazdasági problémáink megoldásában sokat várunk a tudománytól, a technikától. De azt is tudjuk, hogy a tudomány és technika fejlesztése nem csodaszer, nem megoldás önmagában. A tudományos és technikai újdonságoknak a termelésbe való bevezetése ugyanis a társadalmi viszonyok jellegétől függ. Van olyan társadalmi közeg, amely kedvez a tudományostechnikai haladásnak, igényli azt, és van olyan, amely nem képes befogadni, ösztönözni. Az tehát, hogy a magyar gazdaság milyen mértékben képes magába szívni a tudomány és technika eredményeit, amelyek nélkül nem valósulhat meg a további fejlődés, a magyar gazdaság társadalmi viszonyaitól függ: a tudományos-technikai haladást a társadalmi viszonyok határozzák meg. Gazdasági fejlődésünk újbóli viszonylagos felgyorsítása a tudományos-technikai haladás révén így társadalmi viszonyaink alakulásától függ. Ez a felismerés az alapja azoknak a tudományos kutatásoknak, amelyek a tudományos-technikai haladás és az innováció társadalmi ösz- szefüggéseit vizsgálják. A közelmúltban kgt folyóiratunk is nagy teret szentelt e problémának. A Társadalomtudományi Közlemények 1981/1-es száma közli az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya és az MSZMP Szolnok Megyei Bizottságának Oktatási Igazgatósága által szervezett tudományos tanácskozás anyagát. „A tudományos technikai haladás társadalmigazdasági összefüggései” címmel. A Magyar Tudomány pedig 1981/4-es számában tárgyalja az innováció és a társadalom összefüggéseit. A leírtakból emelünk ki néhány gondolatot. Először is: többször használtuk az innováció fogalmát. Mit is értünk ezen? Olyan új szellemi terméket jelent — ötleteket, gondolatokat találmányokat, új tudományos eredményeket — amely a termelésbe behatolva , gazdasági hasznot hozó minőségi fejlesztést eredményez. Az innováció tehát egy egész láncolatot foglal magába: az ötlettől a megvalósulásig, a kutatástól a fejlesztésen, termelésen, értékesítésen át a fogyasztásig. Gazdasági hasznot hoz, mert o termelési költségeket csökkenti, növeli a termelés hatékonyságát. Ez a hatása persze korlátozott ideig érvényesül: az innováció kiöregedik, s ekkor újabb innováció váltja fel. Az egyes innovációk tehát elavulnak, de ugyanakkor egymásra is épülnek. Más szóval: az elavult innováció nem vész el, éppen azért, mert a továbblépés alapját képezi. A gazdasági fejlődésben ezért csak azok az országok tudják állni a versenyt, amelyek folyamatos innovatív tevékenységet folytatnak. Innovációs folyamatok természetesen a magyar gazdaságban is vannak. Ezek hatékonysága azonban alacsony fokú, terjedési sebessége lassú. Mindez a gazdaság egészének működési zavaraira utal, e zavarok tüneteként tekinthető. Az innovációs folyamatok felgyorsítása tehát a gazdaság egészének megújulásával párhuzamosan mehet csak végbe. A gazdaság megújulása pedig a társadalmi viszonyok fejlődésének függvénye: a gazdaság megújulása szociológiai problémát vet fel. Így például nyilvánvaló, hogy a gazdaság megújítása, egy adott helyzetből való elmozdulása — noha lényegében a társadalom egészének az érdekét szolgálja — sértheti, kedvezőtlenül befolyásolhatja számos társadalmi csoport érdekeit, s így olyan érdektörekvésekbe ütközhet, amelyek objektíve a fennálló helyzet konzerválására irányulnak. Nézzünk egy példát. A vállalatok gazdasági feltételrendszerének szigorítása természetes módon ütközik a vállalati érdekekkel. Ha a vállalatok ezt az érdek- ütközést úgytáüdják fel, hogy fokozottabb ^mértékben támaszkodjak az innovációra, akkor ezzel az egész társadalom jól jár. De a vállalatok csak akkor választják ezt az utat, ha pozitív érdekeltségük fűződik hozzá, illetve ha nem képesek a korábbi kedvező feltételeket „visszaalkudni”, s ezzel a fennálló helyzetet konzerválni. Már az eddigiekből is látszik: a gazdaság megújulási folyamata érdekütközésekhez, konfliktusokhoz vezet. Az innováció folyamatát konfliktusok kísérik, amelyek lehetnek e folyamat kihordásának mozzanatai, de lehetnek gátjai, akadályai is. Az, hogy melyik eset következik be, attól függ, mennyire képes társadalmunk megbirkózni a konfliktusokkal. Más szavakkal: mennyire rendelkezik társadalmunk a konfliktustűrés, konfliktusfeloldás képességével. A konfliktusok kezelésének mechanizmusait a társadalom alakítja, mi magunk formáljuk ezeket. Gazdaságunk megújulásának, az innovációs folyamatok felgyorsulásának előfeltétele annak a társadalmi-gazdasági környezetnek a megteremtése, amelynek segítségével kezelhetők és feloldhatók a szükségszerűen jelentkező konfliktusok. Pontos szerepe van ebben a politikai rendszer továbbfejlesztésének. A gazdasági megújulás által érintett érdekek politikai érdekként is megjelennek, politikai akarattá válnak, amely azután gazdasági döntésekben ölt testet. Ezért igen lényeges, hogy a politikai rendszer képes legyen a különböző érdekek kifejezésére, ütköztetésére, az érdekkonfliktusok feloldására. Az is nagyon fontos, hogy a politika tegye lehetővé a gazdálkodó vállalatok kockázatvállalásit. s ugyanakkor részesítse őket a sikeres vállalkozás gyümölcseiből, ne a hatékonyan termelők rovására tartsa fenn az alkalmazkodni nem tudókat. A konfliktusok tűrésének képességére nemcsak a gazdaság egészében, hanem az egyes gazdálkodó egységekben is szükség van. Hiszen az innováció a vállalatok belső életében is érdekütközéseket eredményez, konfliktusokat szül. Természetesen igaz az, hogy a vállalatok csak akkor szívják fel az innovációt, ha fennmaradásuk, továbbfejlődésük ettől függ, vagy ennek révén lehetséges. Ebben az esetben alakítják csak ki belső szerkezetüket oly módon, hogy kezeljék az innovációs konfliktusokat, vállalják, nem pedig visszaszorítsák azokat. Az innovációs folyamatok kihordására alkalmas társadalmi környezet, vállalati szervezet lehet azután a szülőhelye azoknak a folyamathoz nélkülözhetetlen kreatív személyiségeknek, akik felvállalják az innovációs tevékenységet, s a siker reményében az ezzel járó konfliktusbkat. rpi zért olyan forftos és nélkülözhetetlen az a társadalmi intézmény-“ rendszerünket formáló reform- tevékenység, amely a gazdaság társadalmi feltételeit alakítva az innováció, a tudományos-technikai haladás folyamatának kibontakozását teszi lehetővé. Ez a tevékenység maga is a megújulás része: társadalmi innováció. Gedeon Péter SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK „amiből gazdagabbá lehet az ember...” ö maga azt mondta, olyan szürke az élete, hogy nem sok megírni való van belőle. Rég felfedezett igazságra hivatkoztam, mi szerint minden ember érdekes, nem létezik szürke életút. Mosolygott és megadóan vála- szolgatott a krónikás kérdéseire. Az életrajzi adatokkal kezdtük, mintha azok választ adhatnának arra, honnan indult és hová tart valaki... Áradván Júlia szép, magyaros nevét talán sokan megirigyelték lánykorában, őseit nem így hívták, tirpák telepesek voltak, a nagyapa vette fel a jól csengő nevet. Nem sok mindenük lehetett a szép néven kívül, a nagyapa vasutas, az apa kőművessegéd volt. A nyíregyházi „alvégen”, a Szilfa utcában laktak ... „Nagyapát az első, apámat a második világháború vitte el. Ügy látszik, a mi családunkban az asszonyoknak az a sors jutott, hogy fiatal korukban magukra maradnak, nem élhetik végig az életet együtt a családdal. Én is erre a sorsra jutottam, négy éve halt meg a férjem, ötvenkilenc évesen...” Albert Antalné (született Aradvári Júlia) tanítónő szavaiban ma már erősebb a csendes bölcsesség, mint a sorssal szembeni vád. Bárhogyan is alakult az élete addig, a megpróbáltatások, szenvedések mellett nagyon sokszor átélte az igazi, az embert nemesítő boldogságot is . . . Érettségi után még nem tudott volna válaszolni önmagának sem a kérdésre: mi dolga e világban? A családban ő vitte a legtöbbre, tanítónő lett. Az iskola jó útravaló- val bocsáj tóttá útra, el se tudta volna képzelni, hogy a katedrán kívül más hivatás is létezhet számára. A keserűség, a valósággal való őszinte szembenézés akkor kezdődött, amikor az ötvenes években friss oklevelével, egyszál maga elindult a számára ismeretlen messzeség felé... „Szó szerint is és egyébként is messzeség volt ez. A távoli szatmári falvakban kezdtem a tanítást, Sonkádon, Kölesén. Hazajönni is alig lehetett, nagyon rossz volt a közlekedés. Ekkor ismerkedtem meg az első férjemmel, úgy tűnt, én is itt élem le az életemet. Megszületett az első gyermekem ... Nemsokára azonban rá kellett eszmélnünk, hogy nem jó a mi életünk. Elváltunk. Közelebb szerettem volna jönni a szülővárosomhoz, de állást nem kaptam. Külön öröm volt később, hogy a közeli Apagyon mégis alkalmaztak, itthonról jártam ki tanítani...” önmagába kellett megkapaszkodnia, és a kis nebulókban, akiket tanított. Életének az adott fordulatot, mondja, amikor találkozott a leendő férjével, aki segített rányitni a szemét a világra, önmagára. Az addigi gátlások, kishitűség, a csekélyke önbizalom, ön- állótlanság burkai kezdtek lehámlani. A nevelői hivatás is megváltozott a szemében, jobban utat talált az emberekhez is. összeházasodtak és városközeli Nyírjes tanyán telepedtek meg. Ebből tizenkét év lett, tele „nyüzsgésekkel”, tenniakarással. Száz gyermeket tanított az Albert házaspár, * amikor hatvankettőben elkezdték, összevont osztályokban. Hetvennégyben, amikor beköltöztek a városba, már csak huszonöt gyerek volt Nyírjesen ... „A tanyai emberek között éreztem először, hogy jó együtt élni egy közösséggel. Ha kicsit fellengzősen is hangzik, de így igaz, mi küldetésnek is tartottuk a tanyai pedagógus életét, ahol az iskola volt a könyvtár, a művelődési ház, a dolgozók esti iskolája, az asz- szonyok összejövetelének, beszélgetéseinek a színhelye. A nyírjesi évek napsütésre emlékeztetnek, még ha sokat is kellett küzdeni a maradisággal...” Egy kicsit elgondolkozik azon, sikeres volt-e a pedagógusi munkássága. Igen is, meg nem is ... válaszol önmagának. Ami kitüntetést kapott, márpedig szép számmal sorakoznak a kis vitrinben, nem a nevelésért kapta, hanem különféle iskolán kívüli, társadalmi munkákért. A nevelés különben a nyírjesi évek után inkább tömérdek álmatlan éjszakával, keserűséggel jutalmazta fáradozását. Nyomban hozzá is teszi: soha nem kapott annyi örömöt, mint éppen az utóbbi hét évben ... Nyírjes után ugyanis megpályázott egy állást. Újra az ismeretlent vállalva. A Művelődési Közlönyben az állt, hogy az Oktatási Minisztérium igazgatói állást hirdet a közeljövőben szervezendő nyíregyházi ifjúmunkásotthon élére. Ma sem tudja, hogyan sikerült, talán nem akadt más pályázó, őt bízták meg az igazgatói teendők ellátásával. Még akkor nem gondolta, mit vállalt... „Bizony, hamar kiderült, hogy nem ifjúmunkásotthon ez, hanem utógondozó intézet, azoknak a fiatal lányoknak, akik a bűn útjára léptek, javító-nevelő intézetből szabadultak. A nyíregyházi intézet hivatása az volt, hogy kivezető utat mutasson a nehéz sorsú fiataloknak.” „Tulajdonképpen nekem kellett megszervezni az intézetet, saját írógéppel itthon írtam a munkatársak kinevezési papírjait, intéztem az indulással járó ügyeket.” „Azóta évek teltek el, megváltozott az intézetünk jellege. Ma már valóban otthonjel- legű intézet, nevelőotthon, ahol azokat az állami gondozott lányokat neveljük, akik tehetségesek, szakmát tanulnak, középiskolába járnak ...” Róluk beszél ezután, mert eddigi életének legnagyobb, legrendkívülibb nevelői és emberi élményeit az utóbbi hét évben élte át. Drámák sokasága bontakozott ki előtte, amelynek szenvedője a gyermek, aki me^- hasonlott, akit seregnyi kudarc, megaláztatás ért. S akit talpra kell állítani, még akkor is, ha tegnap még el akarta dobni magától — nemcsak a segítő kezet, de az életet is... Sajnos, a társadalom keveset tud ezekről a gyermeki sorsokról, sokszor kész ítéletekkel tovább taszítja őket, távolabb... Az ő nevelésükön fáradozik Albert Antalné, munkatársaival. Olyan helyzetekben kell megoldást találni, amikor csődöt mondott a „szabályos”, a hivatalos pedagógiai mentalitás, gyakorlat. Itt minden helyzetre, minden gyermekre saját nevelési megoldást kell találni ... « „Ha arra gondolok, vajon sikeres volt-e a nevelői pályafutásom, az győz meg, ha az intézetből felnőtté érett lányokra, asszonyokra gondolok, vagy éppen találkozom velük az utcán, levelet kapok tőlük. Ez a kötődés is segített elviselni a férjem halálát. És még valami: nálam a család a minden. Három gyermekem van, a nagy fiam közgazdász, nős, Veszprémben lakik, a kisebb fiam nyomdász, most a színháznál dolgozik, a legkisebbik gyermekem, a lányom harmadikos a Krúdyban. Mindig jut időnk egymásra, pedig eléggé elfoglalom magam. Az intézet vezetése mellett tanítok is, a marxista középiskolában. Jó itt felnőttekkel véleményt cserélni, megismerni egymás gondolkodását...” Minden vágya persze nem teljesült. Tizenhét évvel ezelőtt, amikor 28 éves volt, jelentkezett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem orosz szakára. Fel is vették. Hetenként át kellett volna járnia a szomszéd városba. S ekkor volt terhes a harmadik gyerekkel, a kislányával. Azóta, ha az egyetem szóba kerül, azt mondja a kislányának, „elcseréltelek egy diplomáért”. A tanári oklevél, a még egy diploma fejében nem akarta megrövidíteni a gyermekek nevelését. Pedig nagyon szeret tanulni, s mivel ez helyben volt, elvégezte a marxizmus-leni- nizmus esti egyetemet, majd utána a szakosítót. Vallástörténetből államvizsgázott. De még így is hiányozna valami az életéből, ha nem tenné, szegényebbnek érezné magát... „Régi népfrontos vagyok, hatvankilencben pedig beválasztottak az Országos Béketanácsba. Nagyon szeretem ezt a munkát, még akkor is, ha tudom, nálunk nem kell különösebb bátorság ahhoz, hogy valaki békeharcos legyen. Nem látványos, de nagyon emberi ez a munka, mert látókört formál. Arra igyekszünk irányítani az emberek figyelmét, hogy jobban bízzanak magukban, hogy minden ember tényező, súlya van, tehet erejéhez mérten a béke megőrzéséért. Azért is szeretem még ezt a közéleti munkát, mert sok emberrel összehoz. Olyan neveket említhetnék, mint Szimonov, Polevoj, vagy Dolores Ibárruri, vagy a meggyilkolt chilei elnök felesége, akikről kedves emlékeket őrzök magamban, akikkel személyesen találkoztam. A hazaiak közül is sok neves emberrel találkozom az Országos Béketanácsban, mint Berecz János, Boldizsár Iván, Sebestyén Nándorné ...” De nem csak a hivatás, a család,, a közért való munkálkodás teszi emberivé, széppé Albert Antalné hétköznapjait. A város is, ahol él, ahol öröm minden elkészült szép ház, park, játszótér és bosszúság minden rossz helyre épült garázs, megsebzett zöldsáv, szemetes utca... S feltűnik, ha tegnap még ott volt a megszokott helyén az ismert szobor — a Vízhordó lány című szobrot említi — és néhány napja nincs a helyén. Hiányzik ... Reméli, nem kallódik el. Mert semmi nem kallódhat el, ami szép, amiből gazdagabbá lehet az ember ... Páll Géza KM Réti Mátyás: Faluszéle
